Népszava, 1916. október (44. évfolyam, 272–302. sz.)
1916-10-01 / 272. szám
most és éppen ma külön borzalmas aktualitást is ad ennek a kérdésnek egy vérlázító eset: a perexximp eset. Napok óta olvassák a Népszava száraz, rövidre pzsbott és mégis oly sokat mondó tudósításait arról, hogy mi történt Perecsenyben, Ungvármegye egyik falujában. Korbáccsal, bottal hajtották a munkásokat a gyár gyilkos, vérszívó ősapjai közé, ahol nem akart menni, mert nem bírt, vagy mert még a kivételes állapot szabályai szerint sem lett volna erre kötelezhető, azt megkötözték, megvasalták, megbotosták, kikötötték, becsukták, éheztették; aki a kétkoronás napszám alól kivonta magát, hogy másutt dolgozzék, ahol legalább a száraz kenyeret megkeresheti, ahelyett az apját, a testvérét, a feleségét, a gyermekét korbácsolták robotra; férfiakat és asszonyokat megkínoztak, meggyaláztak, a jobbágyrendszert és a rabszolgaságot is megszégyenítő módon gyötörték, íme, a rabszolgaság a keresztény Magyarországban, a huszadik században! De mégis azzal a nagy különbséggel, hogy a régi rabszolgát a gazdája — mint pénzen szerzett drága jószágot — élelemmel, lakással ellátta, külső bajoktól megóvta, míg a perecsenyi rabszolga ingyen jószág, azt estik kizsákmányolják, csak hajszolják, csak ütik-verik mint a barmot, annak még a kenyeréről és szállásáról sem kell gondoskodni, ha fölfordul, forduljon, ha éhen döglik, dögöljön. Perecseny jámbor, tót falu. A népek — mint a jámbor tót nép általában — bizonyosan istenes, alázatos, türelmes. Van papja, az isten igéjére oktatja és a lelki üdvösségre vezérli Van elöljárósága, amely a törvényeknek őre és végrehajtója. És a dicső huszadik században él, a humanizmus korszakában. Mégis rabszolga a legrosszabb értelemben. Miért? Azért, mert híjával vsal Masak, fluni rabszolgaságát enyhíthetné, írtjával van az öntudatosságnak és szervezettségnek. A szombati Népszavában elmondtuk — már amennyire lehetett —, hogy mi szerepe van a perecsenyi borzalomban a közigazgatási hatóságoknak. Azokról a gazemberekről, akik a rájuk bízott népet — profitrészesedésért— a szó szoros értelmében rabszolgájává tették a tőkének (pláne az idegen tőkének!), azokról most nem akarunk újra beszélni, várjuk meg, mit beszél majd velük fölöttes hatóságuk. Mi most csak azt akarjuk megállapítani, hogy hiába van kivételes állapot, hiába úristen a főispán meg az alispán, hiába még az úristennél is nagyobb ura eugsziier úr Tóth, úgy bánni, ahogy bántak, nem lehetett volna a perecsenyi néppel, ha öntudatos és szervezett volna. Azonban a szegény perecsenyi nép mélységes tudatlanságban nevelkedett, kezet csókol a papnak és a szolgabírónak, viseli a baromigát a túlvilági boldogság reményében, ha pedig nagyon hosszallja megvárni a síron túl következendőket, föltarisznyáz és elmegy megnézni, mi van a tengeren túl: jobb napszám, több kenyér, mindennap hús, emberségesebb bánásmód, amiről sokat beszélnek az onnan érkező levelek. Most azonban nem lehet oda menni, a szegény perecsenyi nép tehát húzza a jármot, tűri a koplalást és a verést — mint isten rendelését és urak akaratát —, sejtelme sincs arról, hogy saját akaratából mindezen változtatni lehetne, sejtelme sincs szervezkedésről, szocializmusról. Csak a legborzalmasabb bántalmak és kínzások, csak a kétkoronás napszámmal rája diktált szörnyű nyomorúság bírhatta rá, hogy végre orvoslást keressen és csak véletlen, hogy azt talán rrg is találja. Mert ne felejtsük el: sok Perecseny nem ebben az országban, a templom, a paróchia, a jegyzői iroda és a szolgabírói hivatal árnyékában, csendőrkordonoktól embernek hozzáférhetetlenül, mindenféle izgatástól hermetikusan elzárva. Sok Perecseny van, ahol kegyeletesen őrzik, sőt tovább fejlesztik az állítólag elmúlt rabszolgavilág gyönyörű hagyományaát A rabszolgaságnak még törvényes gyökerei is vannak Magyarországban. A házi cselédet, ha — nem bírván tovább gazdáinak bánásmódját — helyét fölmondás nélkül elhagyja, „visszavezetik", hivatalos erőszakkal a munkáltató hatalma alá kényszerítik. Ugyanígy cselekesznek a szegény inasgyerekkel, ha nem bírja tovább az éhséget és az ütleget, vagy ha — enyhébb esetben — elment a kedve az éretlen gyerekésszel választott (vagy ráerőszakolt) mesterségtől; azt a szegény gyereket három-négy évi rabszolgaságra ítéli a mi törvényünk. A mezei munkások „rabszolgatörvényét" és gazdasági cselédek „derestörvényét" nem akarjuk most bolygatni; ezek is bizonyságai annak, hogy a rabszolgaság nálunk — nem is nagyon szemérmeteskedő formák között — fönmaradt vagy jobban mondva: visszaállíttatott. Az ipari munkások formális — törvényben kimondott rabszolgasága már nincs meg, mert se Bánffy—Perces, se Wekerle—Darányi hatalma nem volt elég ahhoz, hogy az öntudatra ébredt és szervezeti munkásságot a végsőre merte volna provokálni; de ahol az öntudatosság és szervezettség teljesen hiányzik, ott törvény nélkül, sőt törvény ellenére is vígan tenyészik a rabszolgaság, mert az uralkodó osztály érdeke és akarata már magában is törvény, amelyet ellensúlyozni csak a kizsákmányolt osztály szervezett akarata képes. Mutatja ezt Perecseny példája. Mutatja ezt a sok Perecseny példája. A kivételes állapot megadta a lehetőséget arra, hogy falánk kapitalisták az ipari központokban is, szervezett munkásokkal szemben is megpróbálják a legideálisabb rabszolgarendszer visszaállítását. Hasztalan próbálták, támadásuk az öntudatosság és szervezettség ércfalán megtört, összeomlott. Sok tízezer munkás áldja most az osztálytudatba szervezetet, amely — hiába a gyülekezési jog szünetelése, hiába a sajtócenzúra — a legrosszabbtól megtudta őket óvni. Viszont bizonyos szakmákban, ahol vagy késik még az öntudatra ébredés, vagy pedig sikerült a hatalomnak mindeddig megakadályozni a szervezkedést, igenis sikerült a tőkéseknek a munkásokat a rabszolgánál is rosszabb sorba kényszeríteni, bottal, kiköttetéssel háromkoronás napis visznek, megállnak jobban befödni a fazekaikat, külön ruhába burkolni a kenyeret, közben beszélgetnek, csúnya, elkeseredett, durva hangjuk van, megszólják azokat, akiknek nem rongyos a cipője. Messzire elhúzódik mindenki két rendesebb nőtől, akik a balkonzervgyár munkásnői, mert a ruhájukon érezni ezt. A sarokban termetes asszony ver egy kicsi, vézna leányt, amiért oly soka késik, „biztosan megint megzabáltad a kenyeret" és tiri, hogy a gyerek vigye a nehéz, szakadozott spárgával összetartott kosarat. Elöl, a bejáratnál rendőr tartja az emberekben a szót; ott csöndes, meghunyászkodó nyomorult mind, itt kitör a kulturátlan, a szegénység alatt elzüllött lelkekből az állati ösztön és vad elkeseredéssé lázítja résztvevőben és nézőben egyaránt a szánalomból ébredt érzéseket. Ezek az emberek nem hálával és jóérzéssel fogadják a jótékony népkonyha ingyenebédjét, hanem olyan keserűséggel, amely csak a maga egyéb nyomorát látja (mi az, hogy egyszer napjában jóllaknak?) és az ingyenebédet természetes kötelesség- nek a hatóság részéről, amellyel nekik tartozik. Ezeket az érzéseket soha, semmiféle nagystílű jótékonyság el nem fogja némítani, sőt eljön az idő, amikor az ilyen foltozó munkát nem fogja eltűrni a proletárság, amikor alapos változásokat fog eszközölni. Sokszor mondják ma polgári körökben, hogy a szegény embereknek milyen jó dolguk veni, hogy sohasem volt annyi pénzük, mint ma. Ezeknek szíves ügyeimébe ajánlom Voluj írásainak ezt az eleven illusztrációját, amelyhez szöveget igazán fölösleges írni. TÁRCA w * * J&ddm temetésén. Temetem v*w*ett férfi fajtám, KI élt, ölt, bajt és üldözött, lírvák, zokogjatok és vessetek Kihűlt testére ti is egy rögöt. Mert sokra»? fürdött bontott hajatokban És ti k®eo«rva csókoltátok őt S egy boros reggel óta együtt Futottatok a lángpallas előtt . . . Évát, most orra fejetek fölött Ellobban a tavasz, elforr a nyár, egyszer majd szeptemberre hajlik Sotus pompátokba forlad a határ. Pocsékká és tövön száradtok, Nem lésem senki, aki leszüreteljen. Kék foltokat rart ra örök december A dombos, büssk a férmellen. OK, Évik, Évák, siránkozzatok És álljatok meg holt Ádám fölött Vagy csókoljátok aj életre, vagy Kétkézsel ontsátok rá a rögöt. Szomolányi Imre. RTA PSSLAVIS. ft*fa Vi&cSmw Bowlsfia, a Népkonyha. Mikor az „Éjjeli menedékhely" előadását láttam, úgy tondoltam, a színészek túloznak, pedig mindaz valósággal megvan. Nem messzire a város szivétől, a nagykéményű, óriási jövedelmű, kormos gyárak környékén. Csak meg kell állni a népkonyha kijáratánál is egy rendőrségi razzia összes alakjai fölvonulnak, asszonyok, gyerekek, elaggott férfiak, tömegesen lesve a pillanatot, mikor az éhségüket a kapott ebéddel csillapítják. Nem tehetek róla, amink az izgatott, lefojtott érzésnek a tombolását láttam rajtuk, amit az állatkert vadjain vettem észre etetés előtt való pillanatokban. Jöttek az ingyenesek, az utalványnélküliek, akik a megmaradt adagokat kapják. Alig vannak künn az ajtón, letörnek nagy darab kenyeret, belemártják a levesbe vagy főzelékbe és tömik a szájukba. Az utánuk következők, akik szeretnének az utcára kerülni, hogy éhes családjait részére elvigyék az ebédet, lökdösődnek. A forró étel rácsöppen egy roskadozó öregasszony kezére, fölsikolt. Két gyerek letelepszik a lépcső aljára és piszkos, maszatos kezükkel habzsolják a kenyeret, isszák a bögréből a szájukat elforrázó levest. Egy üveg ember áll az ablakpárkányon és szeretné reszkető kezével kanalazni a levest, de minden pillanatban kiönti a fejét és fogatlan szájával a friss, puha kenyeret is alig bírja elrágni. Asszonyok, akik több adagot im október 1.