Népszava, 1921. május (49. évfolyam, 94–116. sz.)
1921-05-04 / 96. szám
-1 Két irányban tekinthet a munkás Liza Commais pártja és szakszervezete felé. i — XLIII. évf. 96. szám. Budapest, 1821 május 4. szerda. MPCS 2 korona AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre 160 kor. I negyed évre leíz kor. fel évre neo kor. s egy hóra 60 kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) A költségvetés nemzetgyűlési vitája megindult és a jelekszerint eltart két-három hétig. Ha ezt az alkalmat az ellenzék komolyan ki akarja használni, szóvá kell tennie azokat a kérdéseket, amelyek e pillanatban még, mint szúró tövis az eleven húsban, hátráltatják azt a gyógyulási folyamatot, amelynek a háború és a háborús bajok után már régen meg kellett volna indulnia. De nem elég a fájó sebek puszta megmutogatása, nem elég a beszéd. Nem arra gondolunk, hogy egyesek vagy csoportok saját lelkiismeretük elaltatása vagy a választóközönség tessék-lássék megnyugtatása céljából elmondják a sérelmeket és ezzel pontot tesznek akciójuk után. Nem a költségvetési vitáknál szokásos hazabeszélő szószaporításra van most szükség, hanem komoly, megfontolt, alapos föllépésre, olyan produktív ellenzéki parlamenti munkálkodásra, amelynek a sérelmek megszüntetését kell kierőszakolnia. Ha a helyzetet alaposan mérlegeljük, nem találjuk nehéznek ezt a feladatot. A kivételes állapotok tarthatatlanságát ma már majdnem mindenki belátja. A gyülekezés, egyesülés és sajtó megszorítását, a kivételes elbántást, a perrendtartás elvétől való eltérrést, a internálási táborok föntartását már csak nagyon kevesen és félénken merik védelmezni. Ez a gyökeres változása a lelkeknek, ami mellesleg kínosan hosszú ideig érlelődött mai állapotáig, nem kegyes szívek olvadékonyságának az eredménye: a légköri ok abb agyvelőbe is behatolt , gyökeret vert már az a tudat, hogy az egész világ demokratikus előrehaladása mellett itt sem lehet tovább föntartani azokat az intézményeket és intézkedéseket, amelyek kiszakítják ezt a kis országot a művelt népek világából. A feladat tehát könnyű, csak az ostromnak kell állhatatosnak, makacsnak lennie. Az ügy érdekében is, a jövő szempontjából is tiszta helyzetet kell végre teremteni: tudni akarja a közvélemény, kik milyen álláspontot foglalnak el ebben a kérdésben; kik tartanak ki az eszmék bilincsben tartása mellett, kik akarják egyetlen nagy börtönné vagy temetővé varázsolni ezt az országot és ezekkel szemben kik azok, akik szabad, független, boldog országot és népet kívánnak és akarnak. Eme nagy feladatok mellett szinte mellékessé válik maga a költségvetés. Ha majdan igazi népképviselet olyan korszakban fogja tárgyalni a költségvetést, amidőn nem panaszoktól lesz hangos az ország, amidőn a dolgozó emberek előtt szabad lesz a megnyilatkozás és érvényesülés útja, más képe lesz a költségvetésnek is. Ma mit mondjunk arról a költségvetésről, amely még csak most kerül tárgyalás alá, de amire törvénnyé válik, le is jár az ideje? Kifogásoljuk, hogy semmiben sem különbözik régmúlt idők hasonló alkotásaitól, amelyek mindenkor magukon viselték az osztályuralom jellegét. Szóvá tehetnénk, hogy a költségvetés bevételi forrásai a tömegek mindennapi legszükségesebb élelmicikkeiből fakadnak, hogy anyák, gyermekei, csecsemők, dolgozó férfiak kalóriaszükségletét csötkketítik azok a horribilis fogyasztási adók, amelyekből a remélt bevételek túlnyomó része kitelik. Szembeállíthatnánk ezzel azt a szomorúan sivár és vigasztalan tényt, hogy a kiadások végtelen számoszlopai között viszont hiába keresünk olyan jelentős tételt, amely a népjólét, a népegészség, a szociálpolitika céljait, a megfogyatkozott és leromlott néperő helyreállítását szolgálná. A dolgozó néposztály és az ország általános érdeke szempontjából sok-sok kifogásolnivaló akadna még, de minek? Falrahányt borsó... Éppen azért megmaradunk ott, ahonnan kiindultunk: a költségvetés vitáját ennek a nemzetgyűlésnek az életében az utolsó jó alkalomnak tartjuk arra, hogy a nemzetgyűlés ellenzéki férfiai, karöltve azokkal, akik liberális fölfogást vallanak , minél több fájó sebet igyekezzenek meggyógyítani. A kívánalmak és szükségletek ismeretesek. A közszabadságok helyreállítása. A gyorsított eljárás megszüntetése, az esküdtbíráskodás és a perrendtartás visszaállítása. Az amnesztia végrehajtása és kereteinek kitágítása, illetve új, teljes és végleges közkegyelem kihirdetése. Az internálási tábor föloszlatása, az internálási rendszer megszüntetése. Ha ezekhez a követelésekhez az ellenzék a maga külön követeléseit is hozzáfűzi s föllépésének eredményeként sikerül a törvénykönyvből kiküszöbölnie azokat az időszerűtlen alkotásokat, amelyek amúgyis csak papírtörvények, mert a való élet"" ellenére nem hajthatók végre s csak arra jók, hogy rossz hírét költsék az országnak: nagy szolgálatot tesznek, sokkal nagyobbat és értékesebbet, mint amennyit ez az egész parlamenti ciklus produkált. A miniszterelnök és a belügyminiszter tudatalevően meglátogatták a hírhedt zalaegerszegi tábort. Útjuk eredményéről különböző hírek keringenek, de nem tudjuk hinni, hogy más elhatározásra juthattak, mint arra, hogy föl kell oszlatni a tábort és meg kell szüntetni az egész rendszert. Ha nem így volna, az a szerep is az ellenzékre, a liberálisokra és a kisgazdákra vár, hogy a minisztereket ilyen elhatározásra kényszerítsék. A tízmilliárdos deficitet mutató, antiszociális költségvetési törvényjavaslattól semmi jót nem várunk sem az ország, sem az ország népe érdekében. De ha a költségvetés tárgyalása alkalmul szolgál arra, hogy minden sérelemnek orvoslása kerüljön, a várt eredmény nem fog elmaradni, azt kell majd mondanunk, hogy soha ennél termékenyebb költségvetési vita nem volt még. Az észt agrárreform. (Reval, április 23. — Gy. E. G.) Az Oroszországtól elszakadt balti határterület — Esatland, Kurland és Livland —, amelyből az észt és a lett köztársasági alakult, az orosz forradalomig a balti bárók, az ó-porosz feudális nagybirtokosság eme tipikus képviselőinek a paradicsoma volt. A nyugati harctér fölbomlása után a balti tartományokban még ott maradtak a német csapatok s Angliában ezt jó szemmel is nézték mindaddig, amíg azt hitték, hogy a megígért nagyarányú telepítés piacot nyit az angol áruknak ezen a területen is. A német csapatok vezetői azonban a balti bárók uralmát akarták helyreállítani. Ez már nem volt érdeke Angliának s minthogy a telepítés elmaradt, egyre inkább sürgette a határterület kiürítését. A német csapatok kivonulását Esztoniában nyomon követte az agrárreform, amely egész nyugodtan agrárforradalomnak is nevezhető. A radikális földbirtokreform a gazdasági viszonyok visszamaradottsága s az uralkodó földbirtokos osztály és az elnyomott parasztság közötti nemzeti ellentétek következménye volt. A németek szeretnek azzal dicsekedni, hogy a balti országokba ők hozták a kereszténységet és a kulturát. Ez igaz, de az is igaz, hogy a középkorban bevándorolt s az országot fegyveres hatalommal leigázott lovagok utódai a kulturát is a magukénak tartották meg s a népet elzárták a tudástól. Az észt parasztgyermekeket még a XIX. században is egyenesen eltiltották a tanulástól. 1861-ben egy revált német újság arról panaszkodott, hogy a népiskolákban fölösleges tárgyakat tanítanak: az írást és a számolást. A jobbágyság idejében a balti tartományokban még súlyosabb volt a parasztok helyzete, mint Oroszország többi részében. A jobbágynak nem lehetett tulajdona. Amit saját munkáján szerzett, sőt amit ajándékba kapott is, a földesúré volt. A gyermekek nem örökölhettek a szüleik után, még a háztartási berendezés is a földesúr tulajdonába ment át a jobbágy halála után. Az észt jobbágyokat eladták vagy elcserélték háziállatok ellenében és a családi kötelékekre sem voltak figyelemmel. Még a XIX. század elején is lehetett olvasni a német lapokban ilyen ügyletekre vonatkozó hirdetéseket. A mesterségesen fokozott nemzetiségi ellentétek sokban hozzájárultak ugyan a helyzet kiélesedéséhez, végeredményben azonban mégis azoknak a gazdasági és társadalmi viszonyoknak a fentartása döntötte el a balti bárók sorsát, amelyek a mai idők gazdasági szervezetébe már egyáltalán nem voltak beilleszthetők. A balti bárók süketek és vakok voltak a föld né,pének minden panasza iránt és a korszerű reformok minden kísérletére a legvadabb üldözéssel feleltek. A német csapatok kivonulása után az észt nép ellentmondást nem tűrően követelte a nagybirtokok likvidálását. A nemsokára megtartott nemzetgyűlési választásokon a három szocialista párt 78 mandátumot kapott, a polgári pártok 42-t. Az alkotmányozó nemzetgyűlés 1919 áprilisában ült össze , egyik első teendője a földibirtokreform volt. A törvény az összes nagybirtokokat, a mezőgazdasági fölszereléssel együtt, kisajátítja és állami tulajdonná teszi. A tulajdonosok kártalanítást kapnak, egyéb javaik birtokukban maradnak. Kisajátítás alá kerülnek az egyházi birtokok és a kolostorok birtokai is, úgyszintén állami tulajdonba kerülnek a volt cári koronauradalmak. A kisajátított birtokokat örökös vagy időhöz kötött bérletre kapják olyanok, akik azt maguk vagy másokkal közösen művetik. Az agrárreform előt Esztoriában 1147 nagy-, birtok volt, 2,5 millió hektár földdel. Ebből 375.000 hektár volt szántóföld. A birtokok átlagos nagysága 2000 hektár volt Ezzel szemben volt 50.961 kisbirtok 1,6 millió hektár területtel, 503.000 hektár szántófölddel, átlag 32 hektárnyi terjedelemmel. A földbirtoktörvény hatálya alá 1067 birtok esik 2 millió hektár földdel. A kisbirtokosok egyáltalán nem esnek kisajátítás alá, úgyszintén az eddig kisbirtokosok által béiselt birtokok sem. A kisajátítás alá kerülő szántóföldeket körülbelül 20 hektáros parcellába osztják föl. Az erdők állami kezelésben maradnak. Ha a parcellázást teljesen végrehajtják — amit 1923—24-re remélnek —, akkor 110.000— 120.000 önálló, életképes kisparasztbirtok lesz