Népszava, 1921. augusztus (49. évfolyam, 169–192. sz.)
1921-08-05 / 172. szám
XIX. évff. 172. SS. Budapest, 1921 augusztus 53 peratek. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre......... SSO kor. I negyed évre ..... kor. fél évre zeo kor. egy hóra SO kor. Jugoszláviában egy szám ára 2 Jugoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) Munkát és kenyeret! A szakszervezetek az elmúlt hónapban gyűléseket tartottak, amelyeken egyértelműen munkát és kenyeret követeltek. Úgy látszott akkor, hogy a munkátlanságért ésa tömegnyomorúságért felelősek lelkiismerete megmozdul: a nemzetgyűlésben is, a nemzetgyűlésen kívül is foglalkoztak a munkanélküliség problémájával, fogadkoztak, megértést mímeltek, sőt törvényt is hoztak 300 milliós kislakás - építkezésről. Azután csönd. Mintha mi sem történt volna. Mintha sok tízezer munkáscsalád és állás nélkül való hivatalnok nem birkózna az éhenhalás veszedelmével, úgy elhallgatott minden és mindenki. Ma már senki sem beszél a roppant ipari válságról, amelynek szenvedő alanyai csak a munkások. Az államnak nem sürgős az ügy. A munkáltatók neim nagyon törik magukat a vállalkozás után, talán nekik is programjuk a munkások kiéheztetése? Vigyázzanak, ugy ne járjanak, mint az egyszeri cigány a lovával! A munkások ugyan nem fognak éhen veszni, hanem kényszerűségből majd fölszedik a sátorfájukat és elszélednek oda, ahol becsületes munkáért becsületes kenyeret adnak. A munkások nincsenek abban a helyzetben, hogy ölhetett kezekkel, valamilyen kűs helyen nyaralva, megvárják a jobb időket, mert a munkásoknak a háborús konjunktúra nem külön nagy hasznokat, hanem koplalást, lemondást, elrongyolódást jelentett. Ide hallgassanak azok, akik a munkások örökös megrágalmazásából élősködnek, akik föltalálták és kolportálják a „Lustasági hullám" című ostobaságot: amunkások dolgozni akarnak! Persze, nem ingyért, sem két garasért, hanem olyan kiadós bérért, ami elég a testi erő föntartásához és az emberhez méltó megélhetéshez. A hazugságokból és ráfogásokból most már éppen elég volt. A munkásság számtalanszor adta tanújelét munkakészségének. Gyűlésezett, beadványozott, deputációzott, hogy dolgozhassék. Aki még ezek után is a munkásokban keresi a hibát, az önmaga állítja ki magáról azt a bizonyítványt, hogy gyűlöli a munkásokat és nincs más célja, mint a munkások helyzetét rontani. Most már arról kell beszélnünk, hogy ki és mi az oka a nagy munkátlanságnak? Hol vannak a beígért közmunkák? Hol van az eredménye a miniszterelnök amaz ígéretének, hogy belátásra fogja kényszeríteni a munkáltatókat? Hol maradtak a munkáltatók a nagy igyekezettel, hogy minél több munkást foglalkoztassanak? Hol van a népjóléti miniszter a megígért szociálpolitikai programmal? És hol vannak azok a pártok, amelyek egy nekik szerencsés, az országnak szerencsétlen véletlen folytán, különböző tetszetős jelszavakkal beültek a nemzetgyűlésbe? A keresztényszociálisok, akik tele szájjal hirdetik, hogy ők munkásérdekeket képviselnek, de a gyakorlatba at ennek az ellenkezőjét cselekszik, csakhogy megmaradhassanak a hatalom enyhet adó árnyékában? Ha ezekre a kérdésekre őszinte választ adunk, egyben arra is feleltünk, hogy a munkások szörnyű nyomorúságáért kik a felelősek. Most azonban nem ezt keressük, tokban, segítsünk a bajokon. Közeleg a tél. Most fontosabb az, hogy az utolsó Dillana-A drágaság újból nekiiramodott. Drágul minden. Elől rohan az 1500 koronás búzaár, nyomában minden, ami ezzel összefügg. A házbért újból megdrágították. Munka nincs, akik dolgoznak, méltatlan béreket kapnak. A munkáltatók alaposan kihasználják a munkások megkötött helyzetét. A munkások nem védekezhetnek, mert rögtön kész a vád: bolseviki! Aki rendes bért követ el, ilyen átvitt értelemben büntetendő cselekményt követ el — hát mit gondolnak azok, akik mindezt tűrik és csinálják: meddig lehet ezt a játékot így folytatni? A jó ügynek akarunk szolgálatot tenni, amidőn ismételten szóvá tesszük a munkások tűrhetetlen helyzetét s amidőn azt mondjuk, hogy kezdeményezzenek végre a XX. századnak megfelelő és Európába illő munkáspolitikát. Ha a munkások azt mondják, hogy dolgozni, élni és szabadon lélegzeni akarnak, hát van ennél kisebb igény bárhol a világon, vagy akármelyik társadalmi rétegben. Hát nem két kézzel kellene ezután nyúlni és végre nyugvópontra juttatni ezt a kérdést? A közmunkákkal elhallgattak, a hamis olcsóság puszta hírére megcsonkították a munkabéreket, rögtön utána csináltak valódi drágaságot s a munkanélküliekről — a szakszervezeteken kívül senki sem gondoskodik. Az egyik miniszter azzal nyugtatta meg magát és a nemzetgyűlést, hogy „a munkanélküliség még nem katasztrofális". Csak látná egy kereset nélkül való munkáscsalád nyomorúságát: bizonyára megfagyna benne az ilyen kedves definíciókra való hajlamosság ... Ilyen tehertételekkel megyünk neki a télnek. Vissza a céhkorszakba? Az iparűzésől szóló rendelkezések az iparitörvényt módosító javaslatban. II.*) A most érvényben levő 1884. évi ipartörvény sem áll az iparszabadság alapján. A kézműves mesterségeknél ez is megköveteli a „képesítés" kimutatását. Az iparosmesterek azonban ezt nem tartották elegendőnek s a kisipar megmentésének jelszava alatt mindig a régi céh dicsőség visszaállításáért siránkoztak. A „kisipar megmentése" a kormányoknak is mindig kedvenc jelszavuk volt. Minden kormánynak volt a kisipar megmentésére valami a tarsolyában, amiből azonban mindig más mentődött meg, nem a kisipar. Ez a javaslat — ha törvény lesz belőle — méltó kiegészítője lesz mindazoknak az intézkedéseknek, amelyekkel a kisipart 25—30 év óta folyton mentik. A kisipart nem fogja egy lépéssel sem előre vinni, de a zaklatásoknak, a hatósági túlkapásoknak a zsilipjeit messze kizárja s a bizonytalanságot, amelynek tejtestvére a korrupció, állandósítja az ipari közigazgatásban. A javaslat 2. szakasza, hasonlóan az 1884. évi XVII. tc. 1. szakaszához, kijelenti, hogy Magyarország területén ,az e törvényben meghatározott módon és korlátok között" minden önjogú egyén, bármely ipart, beleértve a kereskedést is, bárhol önnállóan gyakorolhat. Azután jönnek a korlátozások. Külföldi honosoknál a nemzetközi szerződések, ilyenek nemlétében a valóban gyakorolt viszonosság irányadó. Jogi személyek — beleértve a részvénytársaságokat és szövetkezeteket is, „a kézműves jellegű iparűzés keretein belül" nem folytathatnak képesítéshez kötött ipart. Annak szigorú körülírását, hogy mit kell kézműves jellegű vagy gyárszerű iparűzésnek tekinteni, hiába keressük akár a javaslatban, akár az indokolásban. A hatóságoknak tehát már itt van elegendő terük az önkényes magyarázásokra. Ennek (a 4.) szakasznak egyébként van egy pikantériája is. Amikor a jogi személyeknek általában megtiltja a „kézműves jellegű" képesítéshez kötött ipar űzését és ezzel azt is lehetetlenné teszi, hogy 10 szabóvagy mázolósegéd szövetkezeti alapon közös műhelyt nyithasson, akkor megengedi, hogy a fogyasztási szövetkezetek vendéglőipart gyakorolhassanak. Nem megrendelt munka ez — talán éppen a ,,Hangya"-szövetkezetek javára? Épp ilyen gyanús az is, hogy a községekre és az államra nem vonatkozik a tilalom. Az olcsó ruhákat készítő s más hasonló kisipari jellegű állami üzemek tehát továbbra is fönmaradhatnak. Márpedig, ha menteni akarják a kisipart, akkor mentsék az egész vonalon. Az állam és a községek létesítsenek mintaüzemeket, de ne folytassanak piszkos versenyt az adózó polgárok kárára. A képesítést két módon szigorítja a javaslat. Az egyik az, hogy kibővíti a képesítéshez kötött iparok körét (például a manikűrözési önálló képesítésihez kötött iparnak minősüik), a másik pedig az, hogy a képesítés megszerzését szigorúbb feltételekhez köti. Eddig tanoncbizonyítványt, és két évi szakbavágó munkáit avagy tanoncbizonyítvány nélkül három évi szakbavágó munkát kellett kimutatni annak, aki valamely képesítéshez kötött iparhoz iparigazolványt kért. A javaslat szerint annak, aki iparigazolványt akar, igazolnia kell a segédvizsga letételét és azt, hogy a segédvizsga letétele után két évig mint segéd vagy szakmunkás dolgozott. A képesítéshez kötött iparok lajstromát a régi törvény szerint a miniszter állapította meg rendelettel és akinek bármely képesítéshez kötött iparra iparigazolványa volt, minden más iparra is kaphatott iparigazolványt. A javaslat nem engedi meg, hogy többféle képesítéshez kötött ipart űzzön valaki. Emellett azonban úgy állapítja meg az egyes iparokat, hogy szorosan egymáshoz tartozó rokoniparágak űzését is lehetetlenné teszi. Így például külön sorolja föl a férfifodrászt, a nőfodrászt és a manikűrözőt, külön a férfi- és fiúruhakészítőt, külön a női és leány ruhakészítőt és külön a gubást és a szűrszabót. Külön sorolja föl a szobafestőt és a mázolót, külön a szövet- és külön a szőrme-, sapkakészítőt. Szinte látjuk már azokat a nagyjelentőségű vitákat, amikor az érdemes szobafestő-céh bepanaszolja a nagytekintetű városi tanács előtt a nem kevésbé érdemes mázoló-céh tiszteletreméltó tagját, hogy belekontárkodott az 5 tisztes iparába. Ámbár az sem lehetetlen, hogy például a leány- és fiúruhaszabóságot erkölcsi okokból választották szét, amelyek föltétlenül igen nagy mértékben tiszteletreméltók és figyelembe veendők, de azért egy kissé mégis különösen festenek egy XX .századbeli ipartörvényben. A képesítéshez kötött iparokon kívül vannak engedélyhez kötött iparok. A régi ipartörvény is ismer ilyeneket s egyes foglalkozásokra föltétlenül jogosult, sőt szükséges is az engedélyhez való kötés. A javaslat azonban az engedélyhez kötött iparok számát is túlságosan szaporítja Nem értjük ugyanis, hogy a fehérneműtisztítást miért kell engedélyhez kötni. Miért kell engedélyhez kötni a kávémérést, amikor a 10 vendégszobát föntartó penzióhoz, fogadóhoz nem kell engedély? Talán csak nem azért, hogy eltüntessék az utolsó helyet is, ahol még aránylag olcsóbban ehetett valamit a szegényember. Ide tartozik az is, hogy (a 61. szakasz szerint) a fogadó, vendéglő, kávéház mind külön ipar s mindegyikhez külön engedély kell. Hogy mennyi zaklatásnak, mennyi önkényeskedésnek a lehetősége húzódik meg mindezen rendelkezések mögött, azt nem nehéz elképzelni. Végül azonban mindezt a fogyasztóközönség fogja megfizetni. Amint már a javaslat általános ismertetésénél is megjegyeztük, a javaslatnak ezeknél a reakciós, néhol egészen a komikumba menő intézkedéseinél is veszedelmesebbek azok, amelyek látszólag enyhülni akarják az eleven élettől folyton összeütköz ő) Lásd a Népszava augusztus 3-iki számában megjelent: Mit akar az új ipartövényjavaslat? című cikket