Népszava, 1923. január (51. évfolyam, 1–24. sz.)
1923-01-31 / 24. szám
M» évi» 24» sas. Budapest, 1923 januári 31, szerda Mpa j(f)l .IlJfllLj' AZ ELŐFIZETÉS ARA : negyed évre 118» kor. — külföldre . 2M kor. egy hóra... 4M kor. — külföldre . IMS kor. Ausztria egy hóra (M magyar korona. BOTES SZÁM ARA : Magyarországon 20 korona, Jugoszláviába* TO jag. kor., Ausztriában 1300 osztr. kor. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP kopona SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 1. SZ. (Telefon: József 1—25 és József I—ut) cao KIADÓHIVATAL: VIII, CONTIN UTCA 4. 8X. (Telefon: József 3—31 és József 3—33) Üzlet vagy szociális kötelesség? A lakásügyek legfőbb intézője, a népjóléti minisztérium államtitkára hétfőn este előadást tartott a lakáskérdésről. Az államtitkár úr előadása abban a megállapításban kulminált, hogy a lakásépítés nem állami kötelesség, hanem a spekulatív tőkének nyitva álló és hasznot biztosító üzlet. Ennek a fölfogásnak megfelelően az államtitkár úr megállapította, hogy a házbéreket arányba kell hozni a megváltozott gazdasági viszonyokkal s végül kijelentette, hogy a szabadforgalom terén ebben az évben még jelentékeny lépést kell tenni. A helyzet már anynyira megérett — mondotta —, hogy az 1923. évet a legutolsónak kell tekintenünk, mint amelyben a kötött forgalom még az egész vonalon föntartható, s ezzel bizonyára teljes megelégedést váltott, ki a jelen volt háziurakból. Egyben azonban azt is mondotta, hogy lakástartalék nélkül felelős állásban levő komoly férfin nem vállalkozhatik a lakásforgalom megkötöttségének fölszabadítására. Ezt a mondását egybevetve a fönti megállapításával, föl kell vetni a kérdést: honnan fog előkerülni 1923-ban az a lakástartalék, amely nélkül szerinte sem lehet a lakásforgalom fölszabadítására gondolni. Az előadásban nem találunk feleletet erre a kér-, ülésre. Ha pedig ezt a tartalékot nem tudja kimutatni az államtitkár úr ,nem jelöli meg azokat a konkrét intézkedéseket sem, amelyek alapján ezek a tartaléklakások elő fognak kerülni, akkor mire alapítja a saját maga fölállította előföltételek hiányában azt a megállapítását, hogy a lakások lekötöttségét nem lehet tovább föntartani? A tárgyi, előföltételek hiányát csak nem pótolhatják a szubjektív vágyak és kívánságok? A lakáskérdést máskép, mint lakásépítéssel, nem lehet megoldani — ezt mi minden egyes alkalommal hangoztattuk, amikor alakáskérdésről szó volt Az államtitkár úr maga is megállapítja, hogy a főváros természetes fejlődését véve alapul, nyolc év alatt tíz-tizenkét százalékos lakáshiány mutatkozik. Mi azonban azt hisszük, hogy ennél sokkal nagyobb a valóságos hiány, mert már a háború előtt is szünetelt az építkezés jó ideig. Azonkívül a szabadforgalomra csak akkor lehet bízni a lakásellátást — ez általánosan elfogadott szabály —, fia legalább öt-hat százalék üres lakás van egy városban. Az építésre vonatkozóan azonban az államtitkár úrnak egyáltalán nincs semmi terve, sőt nem is tartja szükségesnek az ilyen tervet, mert szerinte a lakásépítkezés „a spekulatív tőkének nyitvaálló s hasznot biztosító vállalkozás", nem pedig állami föladat. A lakáskérdésnek ez a fölfogása tipikusan „liberális" fölfogás, annak a gazdasági liberalizmusnak a fölfogása, amely perhorreszkál minden beavatkozást a gazdasági életbe s mindent — munkaviszonyt, munkabért, életet egészséget, gyermekek és asszonyok munkáját — az erők szabad játékára akar bízni. A gazdasági liberalizmusnak ilyen tiszta képviselője már ritkaságszámba ment a háború előtt is. A kapitalizmus fejlődése mindenütt olyan állapotokat hozott létre, amelyek hangosan hirdették a „manchesteri" dogma tarthatatlanságát. Veszedelmes járványfészkek tettek tanúságot — épp a lakásügy terén — arról, hogy az erők szabad játékának, a „spekulativ tőke" üzleti hasznának korlátokat kell állítani s a szükségletek kielégítésének irányt kell szabni. A „spekulativ tőke" már a háború előtt is elhanyagolta a kislakások építését és csak a" nagyobb hasznot hajtó luxuslakások építésére adta magát. Ezért ismerték föl igenis állami és főleg községi feladatnak a lakásépítést mindenütt, ahol a szociális érzék és meglátás nem volt teljesen idegen a kormányzattól. Ennek a megismerésnek nyomán keletkeztek külföldön a szociális lakástelepek, a kertvárosok, a szövetkezeti lakóházak s itt nálunk is a főváros bérházai, kislakásos telepek s a kispesti Wekerle-telep. Világos, hogy most, amikor a magánvállalkozás még kevésbé hajlandó tőkéjét kis kamatozás ellenében házakba fektetni, amikor hosszú esztendők hiányait kell pótolni, még inkább az állam és a község feladata a lakásépítésnek irányt szabni és az építkezés lehetőségeit biztosítani. És azoktól, akik csak abból élnek, hogy folyton a „letűnt" liberalizmust ócsárolják, legalább annyit el lehetne várni, hogy legalább a manchesterliberalizmus már rég lejárt módszereit ne dicsőítsék s ne akarják föltámasztani. Az államtitkár úr az állam gondoskodását legföljebb arra korlátozná, hogy tisztviselőtelepeket létesítsen, mert „a munkásosztály félig-meddig követni tudta az általános drágulás mértékeit". Ezzel szemben, bátrak vagyunk azt megállapítani, hogy a tisztviselők lakásterhei egyáltalán nem emelkedtek, tehát ha disztingválásról lehet szó, akkor egészen más irányban kell disztingválni. Bátrak vagyunk azt is figyelmébe ajánlani a lakásügyi hatóságnak, hogy a „lepsik", meg a többi nyomortanyák lakóit — bármi legyen is a foglalkozásuk — a közegészségügy, meg a közmoralitás érdekében is, amire egyébként más téren olyan rettenetesen vigyáznak — már régen egészségesebb lakásokba kellett volna telepíteni. Ez pedig a közösség feladata. A lakásbérek és a lakásforgalom fölszabadításáról pedig szó sem eshetik addig, amíg elegendő számú és az egészségügyi követelményeknek megfelelő új lakásról nem gondoskodtak. A háziurak nem jártak rosszabbul az ő befektetett tőkéjük alacsonyabb kamatoztatásával, mint a munkások azzal a kényszerűséggel, hogy a munkaerejüket alacsonyabb árért, kell eladniuk. Reparálják az igazságtalanságot az egész vonalon, akkor a háziurak is hozzájutnak a maguk igazságához. Emeljék föl a munkabéreket a búza, a kenyér, a zsír és a ruha árszínvonalára, akkor lehet majd beszélni a házbérek fölemeléséről is. De mindenekelőtt építsenek, mert amíg nincs elegendő lakás, addig a lakásforgalom minden megkönnyítése a kisebb fizetőképességű lakosoknak az utcára dobását jelenti. A nemzetgyűlés január 18-iki ülésén Szabó Imre elvtárs beszélt a lakáskérdésről s benyújtott egy határozati javaslatot is, amelyben utasíttatni kérte a kormányt hogy az építkezések megindítása érdekében tegye meg a szükséges intézkedéseket. Természetes, hogy az egységes párt ezt a határozati javaslatot is abba a tömegsírba temette, amelybe a szociáldemokrata párt képviselőinek majdnem minden javaslata került. Most pedig előáll a lakásügyek legfőbb intézője és propagandát csinál a lakásfölszabadításinak és lakbéremelésnek. A lakáskérdés ezzel valóban meg volna oldva a maga hasznát biztosítani akaró spekulatív tőke részére, meg volna oldva abban az értelemben is, hogy nem volnának lakásokat, hajszoló lakástalanok, mert aki nem tudná megfizetni a „gazdasági helyzettel összhangba hozott" házbéreket, az egyszerűen nem is gondolhatna arra, hogy lakást kap s ennélfogva megszabadulna a lakáskutatás gondjaitól. A lakáskérdés tehát megoldást nyerne a, legegyszerűbb módon. Jól jegyezze meg magának mindenki, hogy, ezek a „szociális irányú konstruktív keresztény demokráciának" a módszerei; ezzel szemben mi destruktívok továbbra is az), tartjuk, hogy a lakásügy nem lehet a spekuláció tárgya s a közhatóságoknak a kötelessége arról gondoskodni, hogy mindenki, hozzájuthasson az őt megillető s az egészségügy és közerkölcsiség kívánalmainak megfelelő lakáshoz. A Jóvátételi kérdés. — ívta. Kav>t Kaut shy. — Bárhogyan is végződjék Németországnak «» francia nemzeti bolsevizmussal való küzdelme, végezetül mégis csak a jóvátételi probléma új szabályozásának kell bekövetkeznie. És így megint időszerű megvizsgálnunk, hogyan is állunk ezzel a kérdéssel szemben. . " A legyőzöttnek a kizsákmányolása ősidőktől fogva háborús szokás és háborús jog volt. Amikor a kormányok szigorúbban fogták a zsoldosaikat és keményen fegyelmezték, hozzáfogtak a fosztogatás „szocializálásához". A zsákmány helyébe, amelyet az egyes katonai magánkezdeményezésből" magánosoknál szerzett, a „hadikárpótlás" lépett, amit a győzel-mmves állam a legyőzöttre erőszakolt. A XIX. században néha már azt hihettük, hogy a barbárságnak ez a maradványa is elmúlik. 1814-ben a győztesek Franciaországtól nem követeltek hadikárpótlást és amikor 1815- ben újra háború tört ki, csak 700.000.000 frankot fizettettek. A legközelebbi nagy európai háborúban, a krími háborúban, a legyőzött Oroszországnak nem kellett hadikárpótlást fizetnie. Hasonlóképen nem fizetett, három év-vel később, 1859-ben, a legyőzött Ausztria. 1866-iki veresége csupán 30.000.000 forint hadikárpótlásba került, amit Poroszországnak fizettett, ezzel szemben azonban Olaszországtól 35.000.000 forintot kapott Velence átengedéséért. Annál feltűnőbb volt, hogy ugyanaz a Bismarck, aki 1866-ban olyan szerény volt, 1871-ben szakított az utóbbi évtizedeknek ezzel a hagyományával és Franciaországtól 1 milliárd márka hadikárpótlást követelt. Azóta a világháborúig az európai nagyhatalmak közül csak Oroszországnak volt nagyobb háborúja. 1878-ban legyőzte Törökországot, amelyre 300/100.000 rubel hadiköltséget vetett ki, de ennek a fizetését is sokáig elhalasztották. A másik, még nagyobb, japáni háborút 1905-ben az Egyesült Államok közbelépése szakította félbe és megmentette Oroszországot minden hadikárpótlás fizetésétől. Néhány esztendővel azelőtt az Egyesült Államok Spanyolországot győzték le háborúban. A békeszerződésben nemcsak minden hadikárpótlásról mondtak le, hanem még 20,000.1100 dollár készpénzt fizettek a legyőzött ellenségnek- a Pilippi-szigetek átengedéséért. Mindezek a hagyományok nem számítottak a világháború győzteseinél. Elhatározták, hogy egészen új szempontokat érvényesítenek. Ha azelőtt a kormányok szocializálták a hadizsákmányt, a győztesek most a civilizáció csúcsára akartak mászni és erkölcsösíteni a háborús zsákmányt. Szerintük most már nem a legyőzöttel fizettetik meg a költségeket ,hanem azzal, aki bűnös a háború kitörésében. És nem is zsákmányt akartak tőle elfogadni, csak azt követelik, hogy tegye jóvá azokat a károkat, amelyeket, okozott. A hadisarc helyébe a jóvátételt tették. Micsoda nagyszerű haladás! Csak az a kár, hogy ez a haladás némi mű-