Népszava, 1923. május (51. évfolyam, 98–121. sz.)
1923-05-29 / 119. szám
I. évf. 119. sz. Budapest, 1923 május 29. kedd Ára 50 korona AZ ELOFIZETES ARA : f»rj«1 «vre kor. — kfllfüldre . UH k*f. EB." húr» ... 1«M kor. - kllltfíldre . tMt kor. AfiutrU tgy hóra 1SM maffjar korona. KOIK8 SZ/iH AUA MacTaroration Bo korona, J utoaalárl&ban 1» Joe. kor., AouIrlAban isoo osztr. kor. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZERKESZTÖSEG: VIII. CONTI-DTCA 4. SZ. (Telefon: Jóiaef »» és Jo«ef 3—31) KIADÓHIVATAL: VIII. CONTI-DTCA 4. 87. (Telefon: Jóiaef 1—31 és Jóisef »»«) Hallgatást parancsolt a célszerűség egy ideig, Treuga Dei tette nyugodttá a politikai életet s most, amidőn ez a nyugalmi, avagy hogy úgy mondjuk, kiméleti idő lejárt, megállapíthatjuk, hogy külpolitikai szempontból ez a csönd, akár szükséges volt, akár nem, a kormány semmi esetre sem érdemelte meg az ellenzék részéről ezt az előzékenységet. Ne hangozzék ezzel a megállapítással szemben senki részéről az az álbölcsesség, hogy hiszen nem a kormánynak tett az ellenzék szívességet, hanem az országnak. Ne mondja ezt senki, mert egyrészt, ha a szükséges alapföltételek megvannak, illetve megvolnának, úgy a politikai élet egészséges és szükséges menete az eredményt úgy sem befolyásolhatná, viszont ha ezek a föltételek, amelyeket nem itt szabnak meg, hiányoznak, semmiféle látszólagos vagy valóságos csönd egyedül nem alkalmas az eredmény biztosítására. Az ellenzék működése, beleértve a szociáldemokrata pártot is, eddig különben sem lépte túl azokat a kereteket és azt a szerepkört, amelyre normális időkben, normális és alkotmányos eszközökkel dolgozó kormánnyal szemben, az ellenőrzés, a bírálat, az irányítás, a kezdeményezés és általában az ellenzéki tevékenység szempontjából hivatott így hát ennek az ellenzéki tevékenységnek a folytatása igészen közömbös lehetett a párisi kirándulás eredményére. Más kérdés, hogy a kormány megérdemelte-e az ellenzéktől — de különösen a szociáldemokrata párttól — ezt az alkotmányos ellenzékiséget. Erre a kérdésre maga a kormány felelt akkor, amidőn pártközi béke iránt intézett kérelmet az ellenzéki pártokhoz: a kormány érezte és érzi, hogy nem szolgált rá az ellenzék alkotmányos és parlamentáris módszereire, mert a politikában sem lehet tagadni az egyenlő fegyverek és feltételek jogosságát, márpedig a kormány a maga párturalmi eszközeivel régen elvesztette azt a jogát, hogy az ellenzék részéről csöndes munkát igényeljen. Ha a szociáldemokrata párt és a liberális ellenzék eddig mégis megmaradt ezen az ösvényen, úgy ez semmiesetre sem Bethlen érdeme, hanem az ellenzék jóhiszemű, becsületes kísérlete az alkotmányosság, a jogbiztonság, az egyenlő elbánás, a közszabadságok helyreállítására, a demokratikus kormányzati módszerek meghonosítására. Nem, a kormány nem érdemelte meg ezt a jóhiszemű kísérletet, de többféle szempontból mégis szükség volt reá. A felelősség kérdésének tisztázásánál — egyszer mégis csak sor kerül majd erre is — az ítélkezőknek tudniok kell, hogy ki mennyi felelősséggel tartozik az ujabb veszedelmekért, az ujabb, fölösleges megrázkódtatásokért Az ellenzék túl szerény viselkedésének s az elmúlt hetek hallgatásának íme, ez az egyszerű és logikus magyarázata. Ezt végre komolyan és őszintén meg kellett mondani s meg kell őszintén mondani azt is, hogy a kormány erre a kísérletre nem hasonló módszerekkel válaszolt, hanem rutul visszaélt az ellenzék jószándékaival. Lehet, hogy félremagyarázta az intenciókat s az ellenzék részéről az országzavára gyakorolt rrrdból gyengeséget olvasott ki Lehet az is — s ez a valószínűbb —, hogy tudatos rasszhiszemiséggel, nem törődvén okkal és következményekkel, a maga kicsinyes házi céljaira használta ki ezt a kedvező helyzetet Mert mi a helyzet! A kormány kíméletet kér a maga számára és kíméletlenül tipor jogon, alkotmányosságon, méltányosságon. Hogy csak a vastagját említsük: itt van az országos jogfosztás, amely rosszabb helyzetet teremt, mint volt a cenzusos választójog korszakában. Akkor ugyanis néhány koronányi egyenes adófizetés után kijárt a szavazati jog, míg ma, amidőn még a cseléd és napszámos is súlyos egyenes adókat fizet, Wolffék fölfogása szerint senkinek sincs választójoga, akiről föltételezhető, hogy nem tartozik a bandájukhoz. Ezért a durva hamisításért a kormány felelős , és itt hiába igyekszik a belügyminiszter a kormányról elhárítani a felelősséget. Ha nagyon szabadkozik a belügyminiszter és kétértelmű nyilatkozatokkal véli a dolgot elintézhetőnek, úgy csak megerősíti azt a látszatot, hogy az országos jogfosztást központilag kezdeményezték és irányították. -Nem állunk jobban a közszabadságokkal sem. A helyzet e téren egyre inkább roszszabbodik. A közigazgatási reakció valósággal dühöng, a politikai üldöztetések egyet- A magánalkalmazottak, az üzletek, irodák, a bankok robotosai együttes gyűlésre jönnek össze szerda este, hogy a nyilvánosság előtt elpanaszolják nyomorúságos sorsukat és orvoslást keressenek bajaikra. Nagyon nehéz dolog volna igazságot tenni abban, hogy a háború utáni idők gazdasági káoszának kik a legnagyobb kárvallottai. Bizonyos, hogy mindenki, aki munkával keresi a kenyerét, aki nem használhatja ki a konjunktúrát s nincs meg a tehetőkébe, hogy pénzzel vagy áruval spekuláljon, mélyen lesülyedt a háború előtti élet színvonaláról. Lesülyedt az életszínvonala a napszámosnak, a szakmunkásnak, a magán-és közalkalmazottnak és minden intellektuális foglalkozású embernek. És minél inkább kiemelkedett valamely rétegnek az életszínvonala a többi dolgozó átlaga fölé, aránylag annál nagyobb a sülyedés s annál súlyosabbnak is érzi azt. Nem az a döntő valóság, hogy a kézimunkásoknak ma jobb a helyzetük és több a keresetük, hanem az, hogy a tisztviselők nagy tömegeinek az életszínvonala még nagyobb arányokban sülyedt, mint a munkásoké. Akinek valamivel több volt, attól többet vettek el és senkinek sem hagytak meg még ennyit sem, amennyi a puszta életfentartáshoz szükséges. Ez az igazság. Az élet azonban megköveteli a mrra jogait. Bizonyos időn át és bizonyos határokig meg lehet csalni az életet, bizonyos ideig folytathat az emberi szervezet is deficites háztartást, de ennek is van határa. Utóvégre, a mai idők emberének — még ha csak munkás avagy irodai kuli is — joga volna a vegetatív életen túl valamelyes kultúrélethez is. Hiszen bizonyos, hogy az emberiség nagy gondolkodói és alkotó zsenit nem csupán az iparfejedelmek és bankvezérek javára alkották műveiket s azt is valószínűnek tartjuk, hogy a természet nagyszerűségei sem egyes kiváltságosok gyönyörködtetésére jöttek létre. De ki gondol ma ilyen messzeeső célokra! A munkából élő embereknek a legmerészebb álmai sem terjednek túl azon, hogy a fizetésük elegendő legvén ahhoz, ami az élethez elkerülhetetlenül szükséges. A magánalkalmazottak szerdai nagygyűlése is ezzel a kérdéssel fog foglalkozni. A munkabérek világában — és teljesen mindegy, hogy havi fizetésnek, avagy napivagy órabérnek mondják-e azt a munkabért —, ugyanis az a helyzet, hogy valami szor csökken a pénz vásárlóereje, valahányszor drágul a nélkülözhetetlen szükségleti cikkeknek az ára, a munkabér mindig messzebbre távolodik el a szükségletektől. A béremelés sohasem éri el a drágulás arányát, a bérért és fizetésért dolgozók háztartásában a deficit mindig nagyobb lesz. Nagyon szemléltető adatok vannak erről a Typographic legutóbbi számában. Ezek szerint, hogy csak a főbb adatokat említjük, amíg 1922 január 11-én a nyomdai munkás minimális hetibéréért pontosan 50 kiló kenyérlisztet lehetett vásárolni, addig 1923 április 30-án, amikor a minimum kilencszerese az 1922 januárinak, jen pillanatra sem enyhülnek, sőt fokozódnak. Az egyesülés, a gyülekezés joga szolgabírák martaléka, az amnesztia úgyszólván az útonálló kurzusfiak állandó menlevele lett, de a forradalmak apró, jelentéktelen üldözöttjeinek egy része még mindig a börtönökben ül. Az internálás, a rendőri jelentkezési kényszer gyönyörűen virul a belügyminiszter gondos kertészkedése mellett — és így tovább. A kormány tehát nyilvánvalóan nem tud vagy nem akar megbirkózni a reáháramló feladatokkal — és ez a legélesebb harc kötelességét rójja a szociáldemokrata pártra és az egész polgári ellenzékre. Most már ugyanis nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a kettyűs ellenzéki politika eredménytelen volt, amiért a felelősséget tovább vállalni nem lehet, már csak 31 és fél kiló lisztet vásárolhatnak érte s ugyanilyen az arány a zsírnál, cukornál és más elsőrendű élelmiszereknél. Bizonyos, hogy a magánalkalmazottak nagy tömegeinél még rosszabb a helyzet. A bankok urait, a magántisztviselők és kereskedelmi alkalmazottak munkáltatóit — egyes kivételektől eltekintve — nem köti semmiféle szerződés, semmiféle egyezség a fizetések dotjában. De nemcsak szerződés és egyezség nem köti őket, hanem a szociális belátás és az emberiesség törvényei sem. A bankokban, az ünzetekben én a kereskedelmi s gyári irodákban robotolókkal szemben a legnyersebb, a legridegebb üzleti álláspontra helyezkednek a munkáltatók. Az erősebb jogán egyszerűen megvonják tőlük a megélhetésnek a minimumát is. Azok, akik egy pillanatra sem veszik le tekintetüket a zürichi értékmérőről, akik a búza minden áremelkedését s a korona minden esését már előre effektuálják: egyetlen árunál , a munkaerőnél nemcsak elismerni, de figyelembe venni sem akarják ezt az értékmérőt. A részvények, az osztalékok, az áruk mind hűségesen követik az aranyértéket, a vezérigazgatók és a cégfőnökök sem mondtak le semmiről, az alkalmazottaknak azonban maholnap már nemcsak a keménygallérról, amivel valaha jellemezték őket, de még a szappan használatáról is le kell mondaniuk. De azért még azt is meg akarták akadályozni, hogy szavukat hallathassák s bajaik orvoslásának módjairól tanácskozhassanak. A munkáltatók blokja akadály nélkül megalakult, de a magánalkalmazottak voktjának a megalakulását már nem engedte meg a közrendre éberen ügyelő hatóság. A nyomorúság azonban nem respektálja a rendet s ezt jó volna idejekorán tudomásul venni a rendre ügyelőknek éppen úgy, mint a Wertheim-kaszszák urainak, akiknek ugyancsak érdekük, hogy rend legyen. S talán nem volna nagy áldozat, ha a maguk bőségéből valamit föláldoznának, hogy az értük dolgozóknak teljék legalább a legszükségesebbekre. . A török-görög megegyezés ieránt lehetővé tette a lausannei béketárgyalások folytatását. A görögök tudvalevően a Karagacs körüli területet engedik át jóvátételként Törökországnak. Konstantinápolyi jelentés szerint a megbízottak főtanácsa Angolában a lausannei görög-török egyezményt magáévá tette. Most már csak a törököknek a francia tartozások ügyében kell megegyezniök a francia meg- bízottakkal. Szocialista győzelem az innsbrucki községi választásokon. Innsbruckból jelentik: Vasárnap folytak le a községi választások, amelyek során a szocialisták számos szavazatot nyertek, amíg a nagynémetek mandátumaik egy részét elveszítették. A választások eredményeként a 40 tagból álló községtanácsba beválasztottak 1n szociáldemokratát, 13 népi/hiit, 10 nagy németet és 1 nemzeti szocialistát