Népszava, 1924. január (52. évfolyam, 1–26. sz.)
1924-01-01 / 1. szám
1924 január 1 Szilkisnos, aki Assüsé.vísei® Talán idők jele, hogy a szélhámosok immár szocialistának adják ki magukat. Azelőtt grófokként szerepeltek, ma már a szocialista képviselő lett, ugy látszik, a csábító ige. Az alábbiakban egy szinte hihetetlen szélhámosság adatait ismertetjük. Tudvalevő, hogy a debreceni mandátum ügyében a képviselőház bizottsága már több, mint egy fél esztendeje Jánossy Zoltán mandátumának megsemmisítését mondta ki határozatban és minthogy Jánossy Zoltánt időközben a füzesgyarmati református parockiára választották meg és nem óhajt az aktív politikába befolyni, Debrecenben, a szintiszta ellenzéki városban már akkor megvitatták, kit választanak Györki Imre elvtárs és Hegymegi Kiss Pál mellé képviselőnek. A debreceni ellenzéki polgárság csakúgy, mint a debreceni szocialista munkásság dr. Nagy Vincének, a Károlyi-kormány volt belügyminiszterének személyében állapodott meg és a debreceni szociáldemokrata munkásság óhaját a Magyarországi Szociáldemokrata Párt központi választmánya is készséggel akceptálta. A kormány azonban, minthogy biztos vereségre van kilátása, immár több, mint egy fél éve hozza-halasztja a választás formai elintézését és fél esztendeje „puhítja" a debreceni választókat. _ A cajokban Nagy Vincét barátai fölkeresték és azt adták tudtára, hogy „újabb ellenzéki jelölt" van, akit a budapesti szociáldemokrata párt támogat Nagy Vince kijelentette, hogy lehet, hogy újabb ellenzéki jelölt van, de hogy a szociáldemokrata párt nem támogatja, abban bizonyos. — De igen — mondták —, Györki Imre, a debreceni szociáldemokrata képviselő maga jelentette ki, hogy bizalmas pártértekezlet volt és minthogy Nagy Vince ellen a kormánypárt mindent el fog követni, a debreceni munkásság ellen a legnagyobb terrorral fog föllépni, a párt nem akarja a munkásságot az üldözésnek kitenni és ezért egy szürke ellenzéki embert fog a maga részéről fölléptetni Holnap akár Györki saját szájából is tudomásul veheti ezt Nagy Vince a Belvárosi kávéházban. Dr. Nagy Vince erre barátját, Latinak Jenőt Györkihez küldte azzal, hogy bizonyos benne, itt valami misztifikáció történik. Maga pedig fölment a szociáldemokrata párttitkársághoz és ott Farkas István elvtársnak jelentette be a híresztelést. Farkas elvtárs, anélkül, hogy Györki Imrével csak beszélt volna is, kijelentette, hogy a dologból egy szó sem igaz, a szociáldemokrata munkásság ismeri a választási terrort, az előtt meg nem hátrál és különben is a szociáldemokrata becsület az, hogy amit egyszer kimondtak, ezt állják. A szociáldemokrata párt minden erejével Nagy Vince mellett áll továbbra is. Györki Imre sem mondhatott mást, képviselőnek adta ki magát. * * — SySriss sivtáe's nevét Ssitorogta. Dr. Györki Imre elvtárs pedig kijelentette Latinák Jenőnek, hogy sohase szokott a Belvárosi-kávéházba reggelizni járni, az illetőket, akik előtt ő állítólag nyilatkozott volna, még életében sem látta. Ellenben kíváncsi reá, ki az, aki a nevében nyilatkozatokat tesz. — Minden reggel ott szokott reggelizni a Belvárosi kávéházban, egy volt főispán tekintélyes belvárosi kereskedőknek mutatta be, azok is, mint Györki Imre nemzetgyűlési képviselőt ismerik. Tegnap, vasárnap reggel, dr. Nagy Vince, dr. Györki Imre elvtárs és „az új ellenzéki jelölt", akit időközben fölkerestek, együtt mentek el a Belvárosi kávéházba s ahhoz a törzsasztalhoz mentek, ahova közös ismerőseik járnak, bemutatkozva az asztaltársaság tagjainak. Azok meglepődve néztek Györki elvtársra: — De, kérem, hiszen nem ön Györki képviselő, mi azt ismerjük, minden nap ide szokott járni. Most is várjuk. — Hát kérem, majd mindjárt tisztázzuk a helyzetet, mert én valóban Györki vagyok, amit természetesen Nagy Vince és barátai is igazoltak. Györki elvtárs megkérte a jelenlevőket, hogy az eset tisztázása szempontjából, ha az ál-Györki jön, előbb hagyják, hogy bemutatkozzék s ő Kiss Gyula néven fog szerepelni. Néhány perc múlva csakugyan megjelent egy, a Györki külső alakjára némiképen hasonlatos, de viszont teljesen elhanyagolt kinézésű egyén, aki biztos léptekkel jött a társasághoz s az uj vendégeknek bemutatkozott: — „Dr. Györki Imre" nemzetgyűlési képviselő vagyok. Ezek is bemutatkoztak: az igazi Györki, mint Kiss Gyula és Nagy Vince a maga nevét mondja. Ez utóbbi hozzátette: -- Hallottam, hogy képviselő úr a debreceni választás ügyében akciót kezd, fölkerestem ellenjelölt társamat, hogy vele együtt tisztázzuk a debreceni helyzetet, milyen ott a hangulat? Az ál-Györki Imre terjedelmesen és részletesen kezdte magyarázni a helyzetet, de világos, hogy még csak nem is ismerős Debrecenben, mert az aikor személyekről volt szó, folyton Kovács, Nagy és Kiss nevű polgárokat és elvtársakat említett. Végre Nagy Vince mosolyogva, egész nyugodtan azt a kérdést intézte a szélhámoshoz: — És ezekért az információkért mennyit méltóztatott fölvenni ellenjelölt társamtól? A szélhámos, még mindig képviselői minőségét játszva, felförmedt: — Hogy kérdezhet tőlem ilyesmit? — Azért kérdezem, mert már tudom, hogy 200.000 koronát kapott és mert az igazi Györki Imre ott ülni, Önnel szemben! Amikor a kigyó a tengeri nyulat megöli, olyan volt a kép. Györki Imre elvtárs az ő feketekeretes pápaszeme mögül szótlanul, de láthatóan fölindulva nézett a szélhámosra, ezt pedig a halálos verejték ütötte ki. — Kicsoda ön volta képen? — kérdezte most Györki. — Hát akkor, kérem, én Löwy Ernő vagyok. Elővették az igazolványát, csakugyan Löwy Ernő, de az is helytelen igazolvány,mert mint ügyvédsegéd szerepel rajta, holott sohasem volt az, hanem kereskedősegéd volt és két és fél évvel ezelőtt már a párt tagjai sorából is törölték. A Belvárosi kávéház jelenlevő törzsvendégei közül az egyik komoly, szavahihető ember kijelentette, hogy ő már két vagy három éve mint dr. Györki Imrét ismeri Löwy Ernőt. Ez és más körülmény azt a föltevést engedi meg, hogy ez a vakmerő, de otromba szélhámosság Löwy Ernőnek nem az első esete. Azért dr. Györki Imre elvtárs minden tisztességes emberhez fordul, hogy tudassák vele, Löwy Ernő nem élt-e vissza másutt is a nevével? NÉPSZAVA A A D! Helfgott Albert alapos férfiú. Ő kinyomozta ezt jóelőre és igy most már egészen biztos a dolgában. Rágyújtott s halkan, óvatosan, a törvényszék kapuja felé leselkedve, föl s alá sétálgatott a már elnéptelenedett téren. A szivarja azonban nem szelelt s a gyufafejek kilobbanva pattantak le, tíz is egymásután, amint végigrántott a skatulyán. Közben az járt eszében, hogy be kellene telefonálni a Botond szerkesztő úrnak, hogy a törvényszéki riportnak ezt a címet adja: Fölmentették a saját becsületének orvosát. Inkább fizetne neki szombaton egy jó disznótoros vacsorát, vagy meg is hívhatná magához ebédre. Nem, ezt mégse, mert egy kicsit szabadszájú, főként ha iszik és olyan a modora, amit neje... igen... amit szeretnek az asszo-Szinte örült annak, hogy nem ér rá fölhívni Botond szerkesztő urat, pedig, hiába, a cím, az nagyon fontos. De nem ér rá. Nem bizony. Már jön is, akit vár. II. A törvényszék lépcsőin fáradtan, összetörten, ólmos lépésekkel jött feléje egy magányos ember. Az ügyvédje — hivatalból kirendelt törtető, fiatal fiskális volt ez —, már a tárgyalóteremben elbúcsúzott tőle. Gratulált neki és rohant a Royalba, hogy informálja a sajtót és főként a kis kövér Lengyel szerkesztő urat aki a Távirati Irodát tudósítja ésugye, nem árt, ha az ember neve forog a pesti lapokoani is? A telekkönyvi betétszerkesztő ur ünnepélyesen lépdelt a magányos ember felé és három lépésnyire, megállva előtte, torkát köszörűivé állta útját. . . — Helfgott Albert, telekkönyvi betet,szerkesztő vagyok s önnek, uram, legnagyobb tisztelője. Engedje meg, hogy városunkban üdvözöljem. . Az elgyötört, magányos ember tétován forditotta a kis félszeg ember fele sok-sok virrasztásoktól zavart, véres szemeit. Mit akarhat tőle ez az ember? Azon volt, hogy sarkon fordul és otthagyja vagy félrelódítja és elrohan, de Helfgott _ Albert úr olyan — szinte állati —, könyörgéssel és ragaszkodással nézett föl rá, hogy nem bírta félrerúgni az útjából ezt a siralmas fekete pojácát. Ott maradt hát és kábultan nézett, föl a sötétkék égre, amelyen holdfénytől ezüstözötten, egy barnafoltos lila pongyola úszott fodrosan és fantasztikusan, mint olyankor, amikor az asszony odadobta a kerevetre és kisurrant a fürdőszobába... — Barátom! Oh engedje mondanom, hogy nagyrabecsült és hőn szeretett barátomnak tartom. Ne vegye ezt tolakodásnak. Én tudom legjobban, mily hódolat jár ki az olyan hősöknek, mint ön, aki el meri taposni a kigyó fejét és vérrel mossa le a családi szentélyének címerpajzsán... A magányos ember megrázkódott. — Valami erős pálinka kellene, sok pálinka. Aludni akarok végre. — Igenis. Erős és sok. Szerény hajlékomban szívesen szolgálok. Van néhány üveggel, noha én nem iszom és Fiza is csak ritkán, de a vendégek miatt... Tehát parancsoljon... — Önhöz? — Természetesen. Ne vonja meg tőlem ezt a kegyet. A városban különben sem kap szállást, mert holnap vásár van és a kávéházban a profán emberek között mit keresne szentséges és büszke fájdalmával? Jöjjön uram, mintha testvéréhez jönne. Ugy megértem önt és úgy csodálom, mint Mucius Scaevolat mert önnek, uram, volt lelkiereje, hogy lényének eleven, sajgó ba karját túzán égesse el, mert igy kívánta ezt a férfibecsület. Elindultak. Fürgén és leleményesen kellette az ő szerény, de otthonias hajlékát az egyik, magatudatlanul, fáradtan, szétmarcangolt energiájának rongyait vonszolva a másik. — Vannak sebek, amelyeket ki kell égetni... de azután pihenés kell, gondos ápolás, meleg szeretet. Meglátja, igazi lelki szanatórium lesz az ön részére az én kis, bazsalikomos házam. Meg fogjuk gyógyítani szép, bátor, nemes hősöm. A másik valami nagy, mély vizben túrta előre magát. A fülében zúgott a tengeri kagylók zsongása, az agyában valami szöges motolla forgott, amely keskenyes szalagokra hasított egy lila selyempongyolát s a reccsenve szakadó kelmezsebéből piros bugyborékolással omlott a párázó meleg vér, szétmosódva, fölhigítva a nagy kék tengervízben, amely már lilás kezd lenni tőle és káprázó szeme előtt fehéren, melegen gömbölyödik elő az acélkék takaró alól egy puha asszonytérd párnácskája. De miért hívják ezt holdnak? ... A bűnös asszony... a férj joga... Ki mondja ezeket és miért? — Pálinka kellene, sok, erős pálinka, mert angyolnyom ez a sok hideg, zokogó, selymesen zuhanó víz. Helfgott Albert bezörgetett a palánkos kapun. — Mindjárt kapunk pálinkát Igazi barackpálinka ez. Őszinte, erős, nyer. Nem kendőzi magát finom likőrpáncsnak. Olyan, mint az igazi férfi. Zsuzska! Ejnye, a kutyafáját, Zsuzska! Hát meghaltatok? Zsuzska nem halt meg. Ő volt az a leányzó, aki nem halt meg, csak nagyon mélyen aludt Dohogva, ásítozva jött végig a téglás tornácon és tisztességtudóan köszönve, bocsátotta be a két tekintetes irat: a gazdáját s az ismeretlen vendéget. III. — Elza, Elzácska! Vendéget hoztam. Gyera szép kanárim, pacsirtácskám. Igy. Üdvözöld kedves, kitűnő vendégünket, Tomka Péter urat. A pacsirtácska zsemlyearcú, szőke, nagy csontú, álmatag asszonyság volt Szeme elborultan parázslott, mintha a sohsem kielégült vágy örökös bódulatában élne, ajka, ez a piros szomjú ajak, kissé duzzadtan bimbózott elő s keze — a keztyüben takarító vidéki úriasszonyok Margit-krémszagu keze — remegett amint Tomka Péter fele nyújtotta. Valami nagy belső zavartól lihegett ez a nagy darab asszony s ugyanerről árulkodott az az elkényszeredett mosoly, ami ott vonaglott az ajka körül. Még a férje is észrevette az asszony nagy A közoktatásügyi miniszter, mielőtt a középiskolai oktatás reformjáról szóló javaslatát a nemzetgyűlésnek benyújtaná, hozzászólás céljából különböző testületeknek küldte meg. Szerkesztőségünknek is megküldték a javaslatot, amelyről egyik pedagógus elvtársunk az alábbiakat írja: Bizonyos, hogy a magyar közoktatásügy egész épülete alapos újjáalakításra szorul. A magyar iskolák már a békében is nagyon hiányosan tudták feladatukat teljesíteni. Egyrészt, mert kevés iskola volt, másrészt, mert az iskolafajták nem voltak az ország testére szabva, nem tudták ellátni a különféle társadalmi osztályok igényeit. Hogy csak egy rikító példát említsünk, a nagyobbrészt mezőgazdasági Alföldön főgimnáziumok és nem mezőgazdasági főiskolák várták a tanulni akarókat. Ipariskolákról nem is szólunk. A mezőgazdasággal foglalkozó munkásnak, kisgazdának, kisiparosnak, kiskereskedőnek csak elemi iskolája volt s itt- ott polgári iskola. A szakiskola teljesen hiányzott. Azt várhattuk volna, hogy amikor az iskolaügy tatarozását megkezdik, az alapnál fognak a munkához, de, sajnos, ismét a középen fognak hozzá s a dolgozók nagy tömege helyett az úgynevezett úri osztálynak akarnak új iskolafajtát adni. Uj középiskolai típust teremtenek, amikor elzárják az egyetemet. Ha a kultuszminiszter mostani reformjavaslata legalább megoldaná a középfokú oktatás kérdését. Így sem lenne nagyobb baj. ha nem oldja meg. S amikor végigolvassuk a javaslatot, kérdezzük, hát csak ennyit tudtak a tanácsadó nagy pedagógusok, tanácsolni a miniszternek? Igazán kár volt a fáradságért Mit kapunk a javaslatban? Eddig volt, S osztályú főgimnázium göröggel és görög nélkül, most lesz göröggel. Azonkívül lesz reálgimnázium görög nélkül francia, an-