Népszava, 1925. augusztus (53. évfolyam, 171–194. sz.)
1925-08-01 / 171. szám
LH!, évfolyam, 171. sz. Budapest, 1925 anpsz!!s!, süMs Ára: 200H Korona. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA. Negyedévre . 120.000 K — külföldre . 240.000 K Egy hóra . . 40.000 K — külföldre . 80.000 K Ausztriában egy hóra ..... 50.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: Via CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József S—29 és József 3—30 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL, MINDEN NAP EGYES SZÁMÁRA: Magyarországon 2000, vasár. .—nap 2500 K, Ausztriában 2000, vasárnap 2500 o. K, r'' 3MMl Jugoszláviában 4 dinár. Franciaországban 1 franc, * , Josehszlovákiában hétközn. 1.50 ck., vasárn. 2 ck. »•*, KIADÓHIVATAL: VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám .... J. 3-31, J. 3-32 és J. 70-29 A gyermek védelmére e hónap végén nemzetközi kongresszust tartanak Genfben. A kongresszust négy napra tervezik, tehát elég hosszú időre, hogy szép határozatokat hozhassanak s hogy minden résztvevő állam delegációjának alkalma legyen hasonlóképen szép beszédek tartására. Amikor egy ilyen nemzetközi összejövetel magas tribünjén a gyermek ügye kerül szóba, annyi eredmény mindenesetre várható tőle, hogy a közömbösség és a hideg tartózkodás figyelmét is ráirányítja a gyermek megmentésének nagy problémájára. Mert, sajnos, ott tartunk már (és minden szépen szóló frázis ellenére, különösen Magyarországon tartunk ott, hogy a züllő, az elhagyatott, az éhező és kizsákmányolt gyermeknek már nem csak a védelméről, hanem a megmentéséről kell beszélnünk. És éppen ezért nálunk nincs szükség nemzetközi kongreszusok figyelmeztető alkalmaira. Nálunk csak ki kell menni a sivár aszfaltokra és a külvárosok portengerébe, vagy be kell nézni egy futó pillanatra a műhelyekbe és gyárakra, hogy valamennyiünkben, akik ebben a vorozásban is akarunk és merünk látni, megrendüljött az érzés: mennyire elhagyatott, mennyire elhagyatottabb a magyar germek. Nemcsak a város igazolja ezt, de végtelen nyomoruságával e mellett demonstrál a falu is. Alig van egy-két törvényünk, amely a gyermeket védi és az is csak úgy, hogy paragrafusai között széles út nyílik a mohóság, a búfárság és a fzis zsákmányolás számára. Az anya- és csecsemővédelem nagyon gyönge lábon áll nálunk. Az elhagyott gyermekről való gondoskodás hatásait sehol sem látjuk. Sok tekintetben még mindig egy-két külföldi állam könyörületességét kolduljuk, de alig van szomorúbb sors, amely az állam és a törvényhozás közömbössége — vagy egyenesen lelkiismeretlensége — következtében a dolgozó gyermek osztályrésze lett. A gyárakban, a bányákban, a műhelyekben és a mezőkön egyre több a gyermek, akit nem véd törvény a kizsákmányolás lelketlensége ellen. A gyermekmunkának ilyen szabad kihasználása csak azokban az ázsiai államokban lehetséges még, amelyekben csak nemrég tört be a kapitalista civilizáció, mohón, szomjasan, a civilizációnak minden könyörületessége nélkül. A hivatalos statisztika alig mer hozzányúlni ehhez a kérdéshez. Azonban bőséges adatok beszélnek arról, hogy a gyermekmunka fölhasználása és kihasználása egyre nagyobb méreteket ölt. És eleget beszélnek arról is, hogy nincs hivatalos felügyelet, ami megregulázná a kizsákmányolásnak ezt a legmegdöbbentőbb fajtáját. A kormány és a törvényhozás többsége ebben a kérdésben még a mi körülményeink között is szokatlan és megbocsáthatatlan lelkiismeretlenséget nyilatkoztat meg. Kiáltó tanúbizonyságát nyújtotta ennek az elmúlt tavasszal, amikor a nemzetgyűlés bizonyos nemzetközi egyezménytervezetek becikkelyezését tárgyalta. Akkor a kormánypárti többség, az illetékes bizottság javaslatára, kimondotta, hogy a washingtoni értekezlet egyezményei közül „Magyarországra nézve el nem fogadhatónak nyilvánítja... az ipari munkára bocsátható gyermekek legkisebb életkoráról szóló" egyezményt. "Az el nem fogadhatónak nyilvánított egyezménytervezetek között volt még több szociális jelentőségű is, de ezúttal csak a gyermekmunkára vonatkozó egyezmény elvetésére akarunk rámutatni, mint a közömbösségnek, a szociális érzéketlenségnek legveszedelmesebb és a megbélyegzésre legméltóbb bizonyító aktájára. Ezt az egy aktát is teljesen elegendőnek ítéljük annak a bizonyítására, hogy nálunk az állam részéről nemcsak a gyermek elhagyatott, de méginkább elhagyatott a gyermekvédelem kérdése. Ha túlnézünk a határokon, mindenütt azt látjuk, hogy a gyermekvédelem ügyét sehol sem bízzák rá a társadalmi jótékonykodás hangulataira, hanem mindenütt az állam és a község vették kezükbe az állam és a társadalom jövendőjének ezt a nagy problémáját. Nem tagadjuk, bizonyos primitív kezdetei nálunk is megtalálhatók a gyermekvédelemnek, de kétségbevonjuk azt, amit a genfi kongreszszussal kapcsolatban az egyik népjóléti államtitkár mond, hogy „Magyarország a gyermekvédelem terén sok, kultúrájára büszke, nyugati államot is messze megelőzött". Az államtitkár úr nagyon helytelenül informálta önmagát. Alighanem a könyörgő, a védelemért sóvárgó és egyre növekvő akták tengeréből merített, amaz aktákéból, amelyek hiába könyörögnek és reménytelenül sóvárognak. A gyermekvédelem fejlettségének ilyen szép és ilyen alaptalan dicséretét még itthon sem lehet megkockáztatni, mennyivel inkább nem lehet tehát ilyesmivel a külföld elé állani. Mert ha az államtitkár úr a kongresszuson is azt mondaná el, amit egy jelentéktelen publicitású lap hasábjain itthon jól elrejtőzhetik, messze hangzik és élesen hangzik egy öblös akusztikájú nemzetközi gyülekezetben és az államtitkár úr nem tudhatja, hogy állításaira mivel válaszolhatnak majd Hollandia, Belgium vagy Svájc, azok az államok, amelyek a magyar gyermekvonatok nagy forgalmából nagyon jól tudják, hogyan néz ki Magyarországon a gyermekvédelem... Mindig rossz politika a takargatás és az eltussolás és hasonlóképen rossz politika az, amely az árva és satnya palántát terebélyes fának látjai — vagy szégyenkezésből, vagy a haszontalan dicsekedés kedvéért... Ne szégyeljük bevallani a hibákat és a mulasztásokat. Ne lássunk többet annál, ami van és ha elismerjük, hogy csináltunk már valamit a gyermek megmentésének nagy területén, ismerjük be azt is, hogy közömbösség, érzéketlenség és lelkiismeretlenség még mindig nem akarják megtermékenyíteni e nagy terület sivatagi homokját. Struccpolitikát ne űzzön senki, mert azzal csak árt a gyermekvédelem ügyének. Mondja meg mindenki az igazat s mutasson rá a zord és romboló valóságokra: csak ez rázhatja föl az állam lelkiismeretét és csak ez mutathat rá a föladatokra, amelyeket az államnak elkerülhetetlenül vállalnia kell. Ami különösen a dolgozó gyermek védelmét illeti, e tekintetben gyors törvényalkotásra van szükség. Ebben a vonatkozásban a nemzetgyűlés többsége egyszer már beleesett a kizsákmányolás támogatásának bűnébe, gyors és jó munkával kell tehát jóvátennie ezt az eltévelyedését. A gyermeket meg kell menteni, mert a jövendőt mentik meg vele. Meg kell menteni még akkor is, ha nem lesz belőle kormánypárti szavazó. Az osztrák alkotmányrevízió. Viaskodás a kistarcost jogokért. (A Népszava bécsi tudósítójától.) Nyári kapuzárás előtt az osztrák parlament az alkotmány revíziójára, illetve kiegészítésére vonatkozó néhány olyan törvényjavaslatot fogadott el, amelyek közül majdnem egy esztendő óta viaskodtak csöndesen, de hihetetlen szívóssággal a parlamenti kulisszák mögött a haladásnak és a reakciónak a hívei. Az állami és a tartományi közigazgatás hatásköre és némely pénzügyi igazgatásnak és illetékességnek a kérdése: ez volt a jelszó, a föderalisztikus vagyis szövetség, vagy centralisztikus alkotmány előnyeiről vagy hátrányairól is vitatkoztak, de a lényeg egyszerűbb s mégss sokkal messzebbmenő jelentőségű volt. Röviden, arról volt szó, hogy öt esztendővel, azok után, hogy első kábulatából úgy a honi — mint különösen a nemzetközi reakció nemcsak föleszmélt, de már a támadásba is átment —, megmaradhat-e a munkásság azokban a hatalmi pozíciókban, amelyeket a főváros és az egyes előrehaladottabb tartományok igazgatásával ténylegesen meghódított. A munkásság ezeket a pozíciókat a nagy összeomlást követő napokban, az első forradalmi hevület tisztító és kovácsoló tüzében hódította meg. Természetes, hogy a reakció ezt a hódítást már az első pillanatban sem nézte jó szemmel, de akkor még csak arra szorítkozhatott, hogy „a maga területén" — az iparilag elmaradt tartományokban — erős védgátakat építsen a demokrácia „veszélyes" áradata ellen. Amikor — 1920-ban — a Renner-kormány idején a munkásság arra törekedett, hogy a ténylegmegszerzett pozíciókat a modern, demokratikus alkotmány alaptörvényeivel is körülbástyázza, akkor Seipel prelátus és tábora — a „vörös Bécset átengedve a vörös ördögnek" —, már a szövetséges államalkotmányért, vagyis a még fekete tartományok messzemenő jogaiért harcoltak. Ezért a haladásnak és a reakciónak szembenálló két tábora már akkor sem tudott az alkotmány néhány fontos alapintézkedésének életbeléptetése ügyében megegyezésre jutni. S minthogy az osztály- és társadalmi erők bizonyos egyensúlyállapotban maradtak, az alkotmánynak ezen fontos kérdéseit máig is függőben hagyták. Azóta azonban a reakció már nem akar megelégedni saját megmaradt birtokállományával, hanem — genfi buzdításra — egy- és másnak a visszacsinálásán töri a fejét Például: a szükséges megtakarítások jogcímén és ezeknek a jelszavaival olyan pénzügyi és ellenőrzési alaptörvényeket szeretett volna a kormány, amelyek Bécs városát megfosztották volna adószuverenitásától, éppen úgy, mint annak a lehetőségétől, hogy alkalmazottait és főként modern tanszemélyzetét emberséges megélhetésben részesítse. És ami ma még csak főként Bécsre vonatkozik, mint a szociáldemokraták által kormányzott tartományra, az végeredményben vonatkozhat a többi tartományra is, ahol számolni kell azzal, hogy a munkásosztály befolyása idővel ugyancsak növekedhet. Az olcsóbb közigazgatás címén a kormány valósággal még a három előtti állapotokra akart visszatérni és a fekete tartományi főnökök kezébe akarta átjátszani még azokat a jogokat is, amelyeket már ezelőtt is a tartományi kormányok, illetve ezeknek választott tagjai és bizottságai gyakoroltak. Örvendetesen lehet megállapítani, hogy mindezekből a tervezgetésekből nem lett semmi és a reakciónak ez az egész tavaszi gerjedelme hasztalannak bizonyult. A keresztény-szociális kormány, amely néhány héttel ezelőtt még ahhoz ragaszkodott, hogy Bécs város gazdálkodását is az az állami számvevőszék ellenőrizze, amelynek veleje.