Népszava, 1926. február (54. évfolyam, 26–48. sz.)
1926-02-02 / 26. szám
LIV. évfolyam, 26. sz. Budapest, 1926 február 2. kedd óra 2000 korona ZAVA AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre . 120.000 K — külföldre . 240.000 K Egy hóra . . 40.000 K — külföldre . 40.000 K Ausztriában egy tóra ..... 50.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: VIII. CONTI UTCA 4. SZ. Telefonszám . . . . József 3—29 és József 3—30 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP EGYES SZÁMÁRA : Magyarországon 201SZ, vasárnap 3000 K, Ausztriában 3000, vasárnap 4000 o.K, Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 1 franc, Csehszlovákiában hétközn. 1.50 Ok, lalára. 2 ék. KIADÓHIVATAL: Telefonszám VM, CONTI UTCA 4. SZ. : J. 3-31, J. 3-32 IS J. 70-29 Vádirat Bethlen ellen. Mialatt a frankhamisítók ügyében az ügyészség a vádiratot kibocsátotta, Bethlen Lillafüreden nagyvadra vadászott. Az ország miniszterelnöke, akinek kormányzása alatt a szédületes arányú bűncselekményt állami főfunkcionáriusok hivatalos intézményekben és azok segítségével elkövették: nem kíváncsi a vádirat anyagára, a vadászat szenvedélyét előbbre helyezi az ügyészi vádirat hatásainak tanulmányozásánál, — nem érdekli őt, hogy a létében megtámadott és megrendített ország elárult népe milyen véleményt táplál a vádirat anyagáról, milyen hangulat vesz rajta erőt, amidőn olvassa a vádirat tartalmát. A „hidegvér" eme kérkedő demonstrálása ebben az esetben igazán :nem illik a miniszterelnök felelősségéhez és a vádiratban már eddig tisztázott szerepéhez. Nagy tévekődés és a tömegpsziché alapos félreismerése ez a miniszterelnök részéről. Végzetesen téved a miniszterelnök, ha azt hiszi, hogy az az erőltetett és affektált nagyúri gesztus imponálóan hat a közvéleményre. Nem értékeli ezt senki, sem többre, mint XVI. Lajos hidegvérét, aki éhségről panaszkodott és enni kért, amidőn a konventben az ő életéről és dinasztiájánál, sorsáról döntöttek. Sőt, még annyira sem, mert az éhség okozta fizikai szenvedés a legválságosabb pillanatokban is döntően befolyásolhatja az értelmet, vadászni azonban, amidőn mindenki a frankbotrány rettentő hatása alatt áll — igazán nem muszáj. . De eltekintünk most ettől a „hidegvértől". Elkönyveljük a többi mellé, a nagyúri gőg és a semmibevevés ama többi tételei közé, amelyekben már volt része az országnak a miniszterelnök részéről. Amit annál inkább tehetünk, mert a vádirat tartalmát és tényállításait, az ebből levonható tanulságokat és következtetéseket a miniszterelnök testi holléte úgy sem befolyásolja. A vádiratot lapunk más helyén ismertetjük. Itt csak arra utalunk, hogy a főbűnös a rendszer, amelynek érlelő melege és termékenyítő kertészkedése a frankhamisítást kitermelte, féltett gyermeke a vádiratnak. A rendszer megbélyegzésétől, még közvetett formában is kínosan óvakodik ez a nevezetes okirat. Látszik a vádiraton, hogy noha gyorsan készült, a körültekintő gondosság a rendszer mentése iránt nem hiányzott a szerkesztésnél. De még így is... amit a cselekmény súlya és a szereplők minősége és összefüggése kényszerből belezsúfolt a vádiratba, a gondosan kezelt és válogatott anyag együttes hatása következtében: a vádirat harsogó vádemelés a rendszer és elsősorban a miniszterelnök ellen. Csak egy tételt ragadunk ki a nagy irathalmazból, egyetlen tételt, amely a miniszterelnök közvetlen szereplésére vonatkozik, egyetlen tételt, amely a miniszteri felelősségen jóval túlmenően, a miniszterelnököt, mint egyént is, a felelősség körébe rántja. A vádiratnak ez a része arról szól, hogy Bethlent, mielőtt Genfbe utazott, informálták arról, hogy a Nemzeti Szövetség helyiségében hamis ezerfrankosok vannak és azokat föl is akarják használni. A miniszterelnök erre levelet írt Perényinek, aki megnyittatta őt. Ezután még csak annyit tett Bethlen, hogy államtitkárával, utasítást küldött Nádosynak, hogy vizsgálja meg az ügyet és tegyen jelentést. Nádosy tudomásul vette az üzenetet — de a jelentéssel máig is adós és a miniszterelnök sem érdeklődött tovább. Mindezt a hivatalos vádlevél, tehát közokirat állapítja meg. És mi odatartjuk a vádiratnak ezt a részét a közvélemény elé és kérdezzük: ennyi könnyelműség és felületesség, a munkatársak, a döntő faktorok ilyen gondatlan megválogatása és megtűrése után és miután mindezt most már hivatalosan is megállapították, maradhat még valaki a legelső felelős állásban? Mielőtt a vádirat tudomásunkra jutott volna, már az volt a fölfogásunk, hogy a Bethlen-kormánynak távoznia kell. Követeltük a kormány lemondását a miniszteri felelősségről szóló 1818. évi 111. törvénycikk és a kormányzati etika alapján. Azt az álláspontot képviseltük, hogy ez a kormány képtelen az ügy likvidálására, képtelen arra, hogy az ország megrendült jó hírnevét és hitelét helyreállítsa. A vádirat ismeretében és különösen a föntebb ismertetett tényállás után most már messzebb kellene mennünk és követelnünk kellene a kormány vád alá helyezését, mert most már nyilvánvaló, hogy az országra szakadt súlyos szerencsétlenség oka a minszterelnök Ikineif közönye és könnyelműsége vált. A miniszterelnöknek tehát megvitték a hírt. Ő ezt tudomásul vette és baráti levelet irt a Nemzeti Szövetség elnökének, majd• Nádosy utasításaival szerzett magának megnyugtatást, nem törődvén tovább az ügygyel. Mi tudunk eseteket, amidőn névtelen denunciálások alapján fogtak össze embereket és folytattak ellenük évekig tartó vizsgálatot, miközben a foglyok ültek. Tudunk eseteket, hogy ártatlan embereket lecsuktak azért, mert valahonnan valamilyen inkriminált röpivet kaptak és azt nem szolgáltatták be a hatóságoknak. Éppen vasárnap történt, hogy Dunapatajon egy Kaszt János nevű 76 éves kékfestőmunkást őrizetbe vettek, mert Vági-féle röpiratokat találtak nála. A vizsgálóbíró Raszt Jánost le is tartóztatta. Egyszerű emberek felelősségének ilyen szigorú értelmezése mellett vajjon mennyi felelősség terheli az ország első közfunkcionáriusát, aki tudomást szerzett a hamis frankok gyártásáról és noha minden hatalom fölött rendelkezik, mégsem akadályozta meg a bűnesetet? Nem enyhíti a miniszterelnök felelősségét, sőt inkább súlyosbítja az, hogy a baráti megnyugtatás után még Nádosyhoz is folyamodott pótmegnyugtatásért, aki így tudja megválogatni a munkatársait, az már emiatt is alkalmatlan az első közjogi funkció betöltésére. Eltekintve tehát most már attól, hogy a miniszteri felelősség alapján a kabinet nagyobbik fele és természetesen a miniszterelnök kompromittálva van, a kibocsátott vádirat, amely vádemelés a miniszterelnök ellen, föltétlenül szükségessé teszi a kormány azonnali lemondását. És ha eddig ez volt a nézetünk, úgy most minden rendelkezésünkre álló erővel fogjuk követelni, lemondani! Ez a kormány nem maradhat a helyén. Mert a frankbotrány politikai, gazdasági és etikai következményeit jóvá kell tenni, erre pedig csak olyan kormány alkalmas, amely sem közvetve, sem közvetlenül érdekelve nincsen a botrányban. Lemondani — ezt az egyetlen jó szolgálatot teheti még Bethlen az országnak. Lemondani, de rögtön, mert minden percnyi késedelem helyrehozhatatlan kárt jelent! Céltudatos gyorstalpalás ez, avagy mi ez? Az ügyészség csodálatosan gyorsan dolgozott. Olyan csodálatosan gyorsan, ami teljességgel érthetetlen, némileg talán megfejthetetlen is, amilyenek általában a csodák lenni szoktak. Hetvenhét oldalra terjed az a vádirat, amelyet az ügyészség a frank hamsítók és a hamisítványok terjesztői ellen a törvényszékhez benyújtott, olyan munka tehát, amely szerkesztési részében is szép teljesítménynek volna mondható és ennélfogva bizonyos dicséretre is rászolgálhatna. Minderről azonban szó sem lehet. A vádirat súlyos hibákban szenved, nemcsak azért, mert sok vonatkozásban hiányos és homályos, hanem különösen amiatt, hogy egyáltalában megvan. Jobban mondva, hogy már megvan. Mert hiszen a dolog tulajdonképen úgy áll, hogy a vádiratot elkészítették, mielőtt a nyomozást teljesen befejeztél, volna s azon a napon, amikor a vádiratot a törvényszékhez benyújtották, az ügyészség pótnyomozás megejtésére utasította a rendőrséget. Vádirat és pótnyomozás: egy és ugyanabban az ügyben. Ami csak természetes, hogy a közvélemény élesen fölszisszen az ilyesmire, álintha, vakszemen vágták volna és első kérdése csak az lehet: nyi ez? Egy céltudatos és minden vonatkozásában jól kispekulált gyorstalpalás-e vagy egyáltalában: mi ez? Lehetséges lehet-e, hogy az ügyészség alaposan és megfontoltan vádat emeljen, amikor a vádemelésre szolgáló bűnügyben annyira nem lát tisztán, hogy pótnyomozást rendel el, vagy mondjuk így: pótnyomozást kellett elrendelnie? Az ügyészség elnöke — e várható kérdések ellenében — azzal védekezik, hogy a frankhamisítási ügy nyomozásánál eddigi eredményei „teljes egészet alkotnak" és szerinte a pótnyomozás elrendelése nem gátolhatta meg a vádirat elkészítését és a törvényszékhez való benyújtását. Nemcsiak védekezik, hanem biztat is, azzal, hogy még mindig módjában lesz pótvádiratot benyújtani, s ha a pótnyomozás olyan adatokat és bizonyítékokat produkálna, amelyek az ügy lényegét érintik... Nagyon sajnáljuk, de ebben a kérdésben nem fogadhatjuk el az ügyészség álláspontját és egészen bizonyosan tudjuk, hogy a frankhamisítás bűnügyének teljes földerítését sürgető közvéleményt sem nyugtatja meg. És azok, akik ebben az ügyben kifogásokat emelnek és súlyos aggodalmakat nyilatkoztatnak meg, még csak nem is gondolkodnak a perrendtartás értelmében. Perrendszerűen az ügy teljességgel tarthatatlan, amennyiben lehetetlen vádiratot szerkeszteni mindaddig, amíg az ügy nyomozása teljesen be nem fejeztetett. Fölmerül tehát egy sereg kérdés, amelyekre nézve az ügyészség elnöke nem ad választ, még kevésbé találunk reájuk feleletet a terjedelmes vádiratban. Mert hiszen nyomban szembetűnik, hogy az ügyészség érdeklődése ebben az ügyben igen szűk határok között mozgott. Az ügyészség vádat emelt, amikor több pontban még maga sem látotttisztán. Vádat emelt, mielőtt szükségesnek tartotta volna teljes világosságot deríteni a felbujtás kérdésére. Ebben a tekintetben megelégedett Windischgrätz ingadozó és hézagos vallomásával, holott a, ügyészség is sejtheti, hogy a fölbujtás kérdése nem áll meg herceg Windischgritz személyénél. Nem kutatta az ügyészség, hogy tulajdondonképen miben állott az a „hazafias cél", amelyet e példátlanul förtelmes bűnügy tettesei el akartak érni, nem kutatott a még meg nem talált pénznyomógép után, nem kereste, hol vannak a még hiányzó ezerfrankos hamisítványok, az ügyészség sietve megszerkesz