Népszava, 1927. május (55. évfolyam, 98–122. sz.)
1927-05-01 / 98. szám
LW* évfolyam, 98. szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre 10 P 50 I. — külföldre 19 P SO L Egy hóra : 3 P 80 L — külföldre 6 P 80 l Ausztriában egy hóra. ........ 4 P 50 L SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József 303—30 és J. 303—31 Budapest, wn mágus vasárnap Ára 40 mlla (5000 Korona) MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP Egyes szám ára 14, ünnepnap 20, vasárnap 28 fillér. Ausztriában 28, vasárnap 36 groschen. Jugoszláviában hétk. 3 dinár, vas. 4 dinár, Franciaorsz. 130 fr., Csehszlovákiában hétk. 150 £ka vas. 2 ek. KIADÓHIVATAL Telefonszám . . . Vm. CONTI UTCA 4. SZ. J. 303-30, J. 303-31, J. 303-32 H—NMHNI l'lll in II MIIINH Si világ felé... Vérözönnel termékenyített esztendők érlelték eleven valósággá a májusi gondolatot... Amikor megszületett a gondolat a munkásszolidaritás kohójában, még más volt a világ. Európa proletariátusa az álliberalizmus mákonyán tengődött. Az új földrészen a rohanó forgatag elhalványította a fölszabadító eszmét A Kelet titokzatos világának emberóceánját körülvette a nagy fal és lesuhintott rá a kancsuka, ha mozdulni merészelt, — a szocializmus zsongita nagyszerű ígéret volt csupán, de beteljesedése kívül esett az emberi látókörön... A kapitalizmus falánk fiatalságának bátor korszakát élte és az örök élet fönhéjázó hitével taposott bele a szocializmus zsenge hajtásaiba... Az uralomra jutott burzsoázia alig rázta le magáról az elnyomatás bilincseit, máris uj bilincseket kovácsolt — és teremtett magának új elnyomott osztályt. Az elnyomatás kettős záróköve közé került munkásosztály néhány történelmi pillanatig tétován és tanácstalanul szemlélte az örök társadalmi színjáték új fölvonását, amelynek eljöveteléért küzdött és vérzett és áldozott, de amely számára nem szabadulást, hanem a rabságnak új formáit hozta... A testvéri szolidaritás megteremtésének első kísérlete összeroppant — az első Internacionálé romokban hevert... Az Eszme már széles ívben fogta át a világot, a szocializmus már tudományos rendszerbe összefoglalva várta a hivők és követők légióit, de az uralmon levők jól értettek a lassításhoz. Nemzeti és vallásos jelszavak ponyváit vetették ki. Ahol ez céltalannak bizonyult, ott erőszakot használtak. Politikai jogtalanság, gazdasági lekötöttség, gondolatzavaró nyomorúság, mesterségesen kitenyésztett kulturátlanság, — a fölszabadult és uralmát féltő új rend mindent fölhasznált a láncok alatt fölszisszenő negyedik rend ellen, nehogy az láncait széttördelhesse. Metternich módszere átöröklődött... Bismarck „szocialistaölő" szelleme nehezedett Európára. Apró utánzók — Bánffyk, Perczelek — átvették a vaskancellár módszereit és vállalkoztak a meghirdetett heredesi munkára... De uj kísérletre vonatkoztak a tisztánlátó szocialisták. 1889-et irtak akkor. Páris volt aZ új összefogó kapocs kovácsműhelye, ott született meg a nemzetközi munkásszolidaritás második szervezete és a munkásosztály törekvéseinek programkerete. A három nyolcas! A politikai egyenjogúság! A munkásvédelem! Mai szemmel gyér program, de a történelem perspektívájában — akkor — még gondolatnak is merész. Ha visszafelé lapozzuk a történelmet arra az időre, ha megmérjük annak a korszaknak társadalmi, termelési és gazdasági viszonyait, — csak akkor tárul elénk a maga nagyságában a párisi kongresszus váteszi meglátása és bátor nekilendülése ... A munkaidő 14—16 óra. A géptechnika még csak fejlődőben. A munkásvédelem ismeretlen — mint fogalom és követelés gyűlölt. Rendezett munkaviszony — gondolni sem akart erre a kapitalizmus! Demokrácia? A kulturállamokban már rügyezett, de mint institúció az utópiák birodalmába tartozott. Más országokban abszolút uralom vagy álparlamentáris rendszer alatt nyögtek a népek — róluk, nélkülük döntöttek és intézték a világ sorsát. A kapitalizmus liberális mázzal vonta be magát és reakciót gyakorolt. Bízott a Romanovok, a Hohenzollernek, a Habsburgok elnyomó politikájában... És amidőn fölgyúlt Párisban a jeltadó és figyelmeztető fáklya: gúnykacajjal, majd az elnyomás és üldözés szigorításával feleltek a túloldalról: szurony, börtön, ujjlenyomat, fényképezés, tolonckocsi kerül szembe a dolgozókkal. Mert politikai jogokat, rendezett munkaviszonyt, munkásvédő törvényeket követelnek! Mert egyetlen napot a hosszú esztendő nehéz robotjából le akarnak faragni a maguk számára, hogy tüntetve figyelmeztessenek jelenlétükre és arra, hogy az ösztön öntudattá alakult át... És mégis: a következő esztendőben már reng a föld világszerte a tüntetők millióinak léptei alatt. A párisi szikra lángra lobbant és terjedt a tűz, — hordta széjjel az önföláldozó szocialista fölvilágosító és toborzó munka! A csúfolódók ajkán megfagyott a gúny. A kapitalizmus fölismerte a szocializmusban rejlő nagy erőt, meglátta a munkásosztályban a jogszerű örököst. s Sokáig hullámzott a harcvonal. A kapitalizmus vénült, a szocializmus közeledett a délceg férfikorhoz... Nagy volt az áldozat, sok a szenvedés, de zöldült, virágzott a vetés. A munkaidő csökkent. A munka becsülete emelkedett. A demokrácia lassan, de előre tört. Bismarck szocialista törvényét a kudarc szociális olajcsöppé alakította át. A korszak és a szocialista öntudat a problémák legelső sorába helyezte a szocializmust és a szociális kérdést, ahonnét nem lehetett többé leszorítani. A világháború bűnténye és az annak nyomán szított gyűlölködés sem tudták megakasztani a szocializmus győzelmes fejlődését. A nacionalizmus szalmatüze ellobbant és maradt a rideg valóság, az osztályönzés, az elnyomatás, az áthidalhatatlan ellentét a megnövekedett étvágyú kapitalizmus és az egyre jobban nélkülöző munkás között... A megcsalt tömegek hamar magukhoz tértek. Az egymástól elszakított és egymás vérét csapoló proletártestvérek forró vágygyal, az egymásrautaltság csalhatatlan érzetével újra megteremtették a kapcsolatokat. Az erőszakolt „istenbéke" jó alkalom volt a kapitalizmusnak a megvívott pozíciók visszafoglalására: a háború farsang volt a tőkének, hosszú böjt a munkásnak... A méltó válasz nem maradhatott el: az osztályharc kiélesedett és döntő stádiumba jutott. A kapitalizmus nyerni akart a háborún és elvesztette a csatát... Még itt van. Még uralkodik és erőszakoskodik. Még bízik a tömegek erőtlenségében és tudatlanságában. Még számít és reménykedik a hatalom csodatételében. De az érelmeszesedés kétségtelen jelei már mutatkoznak rajta. A reakció oszlopai ledőltek, a világ elnyomott népei egymásra találnak. A Kelet emberóceánjai megmozdultak, mintha a föld mozdult volna meg, vagy mintha az óceán lépett volna ki a medréből. 1927-ben, harmincnyolc évvel a párisi fáklyagyújtás után együtt ünnepli május elsejét mind az öt földrész népe és már sokkal messzebbmenő célkitűzésekért, mint a párisi szerény vontok! ... " * Nálunk ez nem észlelhető? Igaz! De mit jelent ez? Mit jelent a magyar reakció beteges visszavágyása a múlthoz? És mit jelent más államok szuronyokra épített fascizmusa , amit Francesco Nitti átmeneti Földközi-tengeri láznak nevezi A rádió, a repülőgép korszakában élünk. A technika, a kémia, a tudomány szédületes rohamban fejlődik. Minden nap új meglepetés. Csodák halmozódása. Túl a nagy vizén a kapitalizmus sietve változtat a régi módszereken — önvédelemből... A fascizmus elfogyasztotta politikai és erkölcsi tartalékát és szociális vívmányokat hirdet, hogy meghosszabbítsa veszendő életét. A kormányok megtelnek szocialista miniszterekkel, a parlamentek, a municipiumok szocialista képviselőkkel, községtanácsosokkal. Nem ismeretlen már a szocialista államfő sem... Mit jelenthet ezzel szemben néhány állam kormányának reakciós kísérlete?... * Büszkén állapíthatjuk meg, mi, magyar szociáldemokraták, hogy mi is ott voltunk Párisban... és a rákövetkező esztendőkben százezernyi magyar proletár kígyózott az utcákon és üdvözölte Májust és testvéri kezet nyújtott a többi országok proletárjainak. És azóta mindig. Amíg a háború pontot nem tett a folytonosság útján. Mi is harcoltunk, áldoztunk, szenvedtünk a szocializmusért és a párisi követelésekért. Mi is ápoltuk a nemzetközi munkásszolidaritást. És ma is megingathatatlan seregrésze vagyunk a szocalizmus diadaláért harcban álló szocialista hadseregnek. És nem esünk kétségbe amiatt, hogy ma nem ünnepelhetjük Májust úgy, mint máskor és mások. Nem esünk kétségbe és nem vesztjük el reményünket. Mert fanatikus hittel hisszük, hogy jön még egy Május — az igazi, a fölszabadító Május, amely meghozza szenvedéseink ellenértékét és egy vonalba állítja a magyar dolgozó osztályokat a többi országok dolgozó osztályaival. Nem adjuk föl a harcot! Az elbizakodottság hibájába sem esünk. Levonjuk a múltak tanulságait. Kijavítjuk a hibákat. Nem kergetünk délibábokat, de ami erőnk van és amit még csatasorba tudunk állítani, azt harcba visszük a reakció ellen, kemény, kitartó ostromra, a győzelem akaratával és hitével!... " Igen, ebben a tudatban kell megünnepelnünk a reakció uralmának idei nyolcadik néma májusát. El kell határoznunk és végre kell hajtanunk a toborzás nagy munkáját. A régi fanatikus hittel. Megkétszerezett áldozatkészséggel. A szocializmus iránt való forró rajongással. Múltunk, hagyományaink, a meghozott nagy áldozatok, vértanúink emléke, a munkásszolidaritás fölszabadító erejébe vetett bizodalmunk jelzik ma az utat, amely a diadalmas Május felé vezet bennünket...