Népszava, 1927. június (55. évfolyam, 123–145. sz.)
1927-06-01 / 123. szám
1927 junius 1. .... ^^ . . . .. •• .. i-i.". •..•• " - - -* i -y'- NÉPSZAVA A brit kormány osztályharcot folytat. Az oroszokkal való szakítás lényege. írta H. N. Brailsford (London). A konzervatív Anglia és a bolsevista Oroszország között végre bekövetkezett a szakítás és most, amikor megtörtént, azt látjuk, hogy ennek a dolgok természeténél fogva ígykell lennie. Lehetetlenség, hogy ennyire mélyenfekvő ellenszenv a hamu alatt lappangva maradjon. Az ennyire ellentétben álló kormányoknak csak két út áll rendelkezésükre. Vagy együttműködnek, vagy pedig nyíltan veszekszenek. De nem űzhetik a végtelenségig azt, amit London és Moszkva cselekedett a Zinovjev-választások óta. Nem élhetnek dühös kevélységben és kölcsönös gyanakvásban az esetleges szakítás bizonyossága nélkül. Az együttműködés nem lett volna könnyű, de még a konzervatív kormány alatt sem volt lehetetlen. Mindent föl lehetett mellette hozni, még olyan érveket is, amelyeket a kapitalista párt is elfogadhatott. Oroszország és a mi országunk gazdasági értelemben egymást kiegészítő egység, amelyet a történelem és a természet egymás szükségleteinek a kielégítésére teremtett. Egy bátor és messzelátó kereskedelmi számítás Oroszországban , kivitelünknek és gépeinknek nagy piacát és a barátságos vállalkozás határtalan területét látta volna. A távol Keleten való céljainkban annak a bölcs mérlegelése, ami jogszerű, arra indított volna bennünket, hogy megállapodást keressünk Kína fölszabadítására és kifejlesztésére nézve. Az a diplomácia, amelyik állítólag Európa pacifikálására törekszik, tudta volna, hogy nem bír biztos békét teremteni a Rajnán, ha féltucat dühös ellenséget hagy Oroszország határán. De, Chamberlain ezeknek a dolgoknak egyikét sem érti meg. Lenézte a kereskedelem megindítását. Abból a föltevésből indult ki, hogy a messze Keleten elkerülhetetlen az ellenségeskedés. Locarnói rendszere annak a gyanakvásnak adott, teret, hogy Oroszország elszigetelése a célja. A maga személyes politikája ennek megfelelően az volt, hogy ne vegyen Oroszországról tudomást. De Oroszország túlságosan nagy, túlságosan életképes, túlságosan jelentékeny ahhoz, hogy tudomást ne vegyenek róla. Mások töltötték be az űrt. Chamberlain kezét minden fordulóban a saját pártjának nyersebb és kevésbé gondolkozó része erőszakolta. Szakításra került a sor. Most vigyáznunk kell, hogy háború ne legyen belőle. Talán meg kell még vitatnunk azokat az ürügyeket, amelyek alapján az Arcosnál lefolytatott kutatás szolgáltatott a szakítás javára. De nagyon együgyűek lennénk, ha egy pillanatra megengednénk azt, hogy azok az indiszkréciók, amelyeket a razzia leleplezett, kellő magyarázatot adnak a kormány cselekvéséről. Azoknak az embereknek, akik kierőszakolták ezt a szakítást, mindig megvolt a maguk határozott fölfogásuk arra nézve, hogyan kell bánni Oroszországgal. Megtámadták és blokálták, támogatták kormányának belső ellenségeit, elég logikusak voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak úgy a kereskedelmi egyezménnyel, mint az elismeréssel. Elejétől végig sohasem titkolták azt a véleményüket, hogy csak egyetlen helyes módszert alkalmazhatnak a kommralista köztársaság ellen: hogy harcoljanak ellene. Lehet, hogy az utóbbi esztendőkben csak kisebbség voltak a saját pártjukban, ha most elég erősek arra, hogy ráerőszakolják akaratukat azokra az emberekre, akik névleg a vezéreik, bizonyosak lehetünk abban, hogy erősebb érveik voltak, mint bármelyik azok közül, amelyeket a pneumatikus furó fölfedezett. Három valószínű indítóoka van ennek az erőszakos cselekvésnek. Először is a választásokra spekulálnak, amikor tisztában vannak azzal, hogy a konzervatív pártnak semmiféle eredmény nem szól a javára, sem itthon, sem külföldön, amit az ország előtt fölemlíthetnének. Nem teremtett békét az iparban, háborús műveletekbe, olyan dicstelen, mint fölösleges műveletekbe keveredett a Keleten. Most igyekszik teljes mértékben kizsákmányolni azt a félelmet, amelyre ösztönszerűen hivatkozik. A Zinovjev-hamisítással látszólagos többséget szerzett magának: azt reméli, hogy ezzel a méltatlan melodrámával meg is tarthatja. Két panasza van Oroszország ellen, amelyek némileg alaposak. Mivel nem akarja megérteni, hogy az általános sztrájk egyetlen oka Baldwin gyöngesége és tétlensége, valamint a bányatulajdonosok provokáló csökönyössége, elvakultságában azt képzeli, hogy Moszkva sugalla. De igaz, hogy amikor a bányászok viszálya már csökönyös és elkeseredett harccá fajult, Oroszország szervezett munkásai nagylelkűen jöttek a bányászok támogatására. Azután pedig, mivel nem tudja megérteni, hogy a brit politika az ópiumháborútól kezdve a shanghai lövöldözésig eléggé megmagyarázza a rómnai nacionalisták ellenszenvét, Oroszországnak tulajdonítja azokat a megaláztatásokat és bajokat, amelyeket mi magunk hoztunk magunkra. De igaz, hogy Oroszország segítette Kínában győzelemre juttatni a nép ügyét. Ezek és nem a belügyminiszter hőstettének a kicsinyességei a szakítás közvetlen okai. Mind a két esetben az oroszok úgy cselekedtek, mint azok, akik hisznek a világ munkásainak a szolidaritásában. Ebben a modern világban elavult az a hagyományos fölfogás, hogy az emberek anélkül is élhetnek, hogy a határok korlátain túl is kifejezzék rokonszenvüket. De még kevés angol értette meg ezt az igazságot annyira tökéletesen, mint Churchill. Mit kellett Baldwinnek lelepleznie? Először is az a gyanúja, bár nem talált ennek a gyanúnak a megerősítésére szolgáló okmányt, hogy az orosz kémszolgálat az utóbbi időben hadügyminisztériumunkból igyekezett írásokat megszerezni. Ez lehetséges, sőt valószínű is. Ha ebben a tekintetben tevékenykedett, csak azt cselekedte, amit a világ valamennyi kémszolgálata, a magunkét is beleszámítva, rendszerint megtesz. Valóban Baldwin saját nyilatkozataiból is nyilvánvaló, hogy a kereskedelmi szerződés nem korlátozta, a brit kémszolgálat műveleteit Oroszországgal szemben. A brit kormány nyilvánvaló ellenségeskedése mellett túlságosan sok lett volna azt kívánni, hogy Moszkva szemet hunyjon és vattát dugjon a fülébe. Erre jött azután a bizonyíték, hogy az Arcos két alkalmazottja propagandát űz a szakszervezetek vörös internacionáléja javára, bár vitatkozni lehetne arról, vajjon ez volt-e az a propaganda a brit birodalom ellen, amiről a kereskedelmi szerződés megemlékezik. De még ha így lenne is, ez sem lenne olyan világrengető fölfedezés. Egy hatalmas intézmény két alkalmazottja indiszkrét volt, vagy még ennél is rosszabb, ha akarják. Egész könnyen el lehetett volna intézni a vétségüket a diplomáciai viszony megszakítása nélkül is. Hát elhiszi valaki, hogy ha Londonban a pneumatikus iúiót alkalmaznák minden olasz vagy francia intézmény fafejeivel és pincéivel szemében, félhivatalos bankjaik, vasútjaik vagy lapjaik alkalmazottai között nem találnának kémeket és agitátorokat? Borodin ügye már nehezebb. Az a bizonyság, hogy Moszkva ügynöke volt, azokból az okmányokból derül ki, amelyek a pekingi orosz követségen tartott házkutatásból kerültek ki. Ezeknek az okmányoknak egyike bizonyosan hamis, mert azzal az elavult ortográfiával íródott, amelyet a szovjet kormány tíz évvel ezelőtt megszüntetett. De a legrosszabb esetben is az történt, hogy Oroszország megtagadta azt az emberét, aki valóban az ügynöke volt. A provokációnak ezt a formáját sohasem használják angolul? Ha erre fölszólítják, a brit kormány bevallotta volna, hogy fizetett ügynöke volt egy bizonyos Paul Dukes nevű ember, aki néhány esztendeig Petrográdon lakott? Az elismerés akkor történt, amikor báróvá tették. Senki sem lát helytelenséget abban, ha Rosegoltz igyekszik elősegíteni a Kínából érkező jelentések beözönlését. Az első és legnyilvánvalóbb következményeket a saját munkanélküli munkásaink fogják megérezni. Nem becsületes dolog azt mondani, hogy a kereskedelmi kapcsolatok ezentúl is fönmaradhatnak. Ki lenne az az együgyű, aki elhiszi, hogy az oroszok bármit is vegyenek az ellenséges Angliában, amit megkaphatnak a barátságos Németországban, vagy Franciaországban? Johnson Hicksnek a nemzetközi érintkezés technikája terén való nyitása még sok bajt okoz nekünk. Ennek a módszernek az ügyetlen erőszakosságát nem csodálják meg a kontinens civilizáltabb népei. A Keleten akadhatnak utánzók és a kockázat az, hogy az Oroszországgal határos kisállamok bátorításnak vehetik az angol kezdeményezést és számíthatnak Baldwin támogatására valamilyen ellenségeskedés megindításában. Minden állam, amelynek van miért félnie, vagy van mit remélnie a brit birodalomtól, megérti, hogy jóban kell lennie azokkal, akik a blokád ellenállhatatlan fegyverét és hitelük nagy szerkezetét használhatják föl az Oroszország ellen irányuló közös offenzívában. A Nyugattól elzárva Moszkva bizonyára igyekezni fog, hogy megnövelje befolyását Kínában. Baldwin belevitte a diplomácia területére az osztályharcot, amelyet bátran vív odahaza. A világbékének ez a provokálása más népeknél éppen olyan okot ad arra, hogy bukását kívánják, mint ahogyan mi kívánjuk, akik a legközvetlenebbül szenvedünk miatta. A munkásmozgalomnak fokozott buzgalommal kell azon dolgoznia, hogy meg nem történtté tegye azt az esztelenséget, amit a múlt héten elkövettek. Ilyen legyen a fővárosi sajtósrenifieiés? A szociáldemokrata párt laklásjogi növekelése. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt hatalmas mozgalmat indított a lakások fölszabadítása, a béremelés szabadsága ellen és minden eszközt fölhasznál, hogy a lakások fölszabadításával elviselhetetlen csapást ne mérjenek a dolgozó munkások százezreire. Pártunk — amint a Népszava megírta —, bizottságot küldött ki céltudatos és már most megvalósítható lakásügyi program összeállítására. A lakásügyi program egyik része modern, a mai gazdasági és lakásviszonyoknak megfelelő fővárosi lakásbérleti szabályrendelet, amely különösen az átmeneti időben, amíg kellő lakás rendelkezésre nem áll, megvédi a lakókat a háztulajdonosok diktatúrájától. A háztulajdonosok belátására, jóindulatára bízni a lakáskérdést nem lehet. Elég volt a lakóknak az a jóakarat, ami a háztulajdonosok részéről eddig megnyilatkozott. Komoly, ki nem játszható lakásrendelet kell, amely megállítja az apokalypsis ötödik lovasát, a lakásuzsorát. El a szerződési szabadság frázisával! A budapesti lakásbérleti szabályrendelet a szerződési szabadság hazugságán épült föl. Hazugság, hogy a háztulajdonos és a lakók gazdaságilag egyenlő felek. A lakó, akinek lakása nincs és akinek laknia kell valahol, teljesen ki van szolgáltatva a háztulajdonos hatalmának. Itt nincs szerződési szabadság, csak a háztulajdonos részéről diktált feltételek. Minél kevesebb a lakás, minél több a lakásigénylők száma, annál nagyobb a háztulajdonos gazdasági fölénye. A mai viszonyoknak csak oly lakásbérleti szabályrendelet felel meg, amely szakít a szerződési szabadság frázisával és oly rendelkezéseket tartalmaz, amelyektől való eltérésnek helye nincs, amelyek ellenkező szerződés kikötése esetén is érvényesek és amelyek kijátszását szigorúan büntetik. A háborús lakásrendeletek is csak ilyen szabályokat tartalmaznak, amíg tehát a lakástermelés tereli a normális állapot, helyre nem áll, a. gazdaságilag gyöngébb fél érdekében kényszerítő jogszabályokat kell a rendeletnek tartalmaznia. Az a gazdasági egyenlőtlenség, amely a háztulajdonos és a lakó között a háború kitörése előtt fönnállott, fokozottabb mértékben áll ma fönt, amikor a lakók lerongyolva, a munkásosztály még háború előtti életstandarai.Carol is erősen lecsúszva került ki az infláció pusztításaiból. A másik oldalon pedig a terheitől megszabadult, háztulajdon áll. A folytonosan emelkedő ingatlanárak és az emelkedő bérek mindig kedvezőbbé és kedvezőbbé teszik a háztulajdonosok helyzetét. Csak az a lakásrendelet lehet komoly, amely lehetetlenné tesszi a szabályok alól való kibúvást és a visszaéléseket szigorúan bünteti. Havi bérfizetési! A lakások fölszabadításával megszűnik a havi részletfizetés. A budapesti lakásrendelet a bérfizetésre azt írja elő, hogy az egész negyedévre járó bér előre fizetendő. Az új lakásrendelet ezt a szabályt, nem tarthatja fönn. Nem elsősorban az egész negyedévi bér esedékessége tekintetében. Gazdasági életünk a havi fizetésre van berendezve. A tisztviselő havonként kapja a fizetését, a hetibéres munkás is havi időközökre osztja be, a kereskedő és az iparos üzletmenetét ultimától ultimóig, hónapról-hónapra szabja, meg. A munkás, a tisztviselő és bárki más utólag kapja a fizetést. Minden szolgálatot utólag díjaznak, csak a házbérre nem áll ez a szabály. A munkás, a tisztviselő, de a kiskereskedő és a kisiparos sem tudja három hónapra félretenni a házbérfizetéshez szükséges összegeket. Minél jobban emelkednek a házbérek, annál nehezebb lesz a helyzet, mert a jövedelmek sehol sem követik a házbérek emelkedésének percentszámát. Mondja ki a szabályrendelet, hogy havi fizetésnél is negyedév a fölpvadási idő.