Népszava, 1927. október (55. évfolyam, 222–247. sz.)

1927-10-01 / 222. szám

Hej, az a külpolitika! Hogy mi mindenre nem jó az a külpoli­tika... Az a külpolitika, amely olyan kegyet­lenül rossz, hogy mellékes vonatkozások nél­kül már-már beszélni sem érdemes róla. Lám, az a rossz külpolitika egyre mégis csak jó: arra, hogy munkásembereik gyűléseit ne en­gedélyezze miatta a rendőrhatóság. Vagyis, amint ebből a pár sorból is látható, megint egy olyan rendőrhatósági „véghatáro­zat"-tal kell foglalkoznunk, amely rettenetes erőlködéssel keres és fixíroz le ürügyeket, hogy egy munkásgyűlést betilthasson. Ezúttal Székesfehérvár rendőrkapitánya végezte ezt a véghatározati remeklést. Az történt, hogy ottani pártszervezetünk szeptember 25-é­re gyűlést jelentett be a „politikai és gazdasági helyz­et" napirenddel s ezt a gyűlést tiltotta be a székesfehérvári kapitányság vezetője. Az első számú ürügy, amit a régi határozat indok­nak­ nevez, az, hogy az ország ipari gócpont­jaiban a közelmúltban „sztrájkok" zajlottak le és ehhez­­hozzáfűzi azt is, hogy „az ipari mun­kásság jelenleg nem rendelkezik azon nyugodt hangulattal, amely a békés munkálkodásra szükséges..." Hát az bizonyos, hogy az ipari munkásság hangulata nem valami kitűnő. Ha a főkapitányok olyan körülményeik köze­pette élnének, mint a munkásság, akkor azok­nak a hangulata sem volna valami kedélyes, ez azonban bizonyára nem zárná ki, hogy egy gyűlést ne tudnának komolyan és nyugodtan lefolytatni. Mennyire inkább meg tudná ezt csinálni — és meg is tudja csinálni minden egyes alkalommal — az ipari munkásság, amely minden zaklatás és provokáció ellenére is tartott már egynéhány nagyon komoly és higgadt hangulatú gyűlést. És fog tartani bizonyára Székesfehérvárott is, mert egyszer ott is el kell fogynia az ürügyeknek és az ürügyek elfogyásával úrrá kell lennie annak a fölismerésnek, hogy a rendőrhatóság tekin­télyének fön­tart­ására legalkalmasabb­ a ko­molyság. A székesfehérvári rendőrkapitányságnak azonban egyetlen ürügy kevés. Gyárt többet is. Nehezen ugyan és verejtékezve, de gyárt. Nemcsak belpolitikai, hanem külpolitikai ürügyeket is. Azt mondja például a végzés indokolása továbbá, hogy „a politikai helyzet viszont a súlyos külpolitikai problémák megoldását sür­geti, a felelős személyek pedig a kellő súllyal csupán akkor is úgy rendelkeznek, ha mentől egyöntetűbb közvélemény áll a hátuk mögött". Amint látható, a székesfehérvári rendőrség külpolitikai aggodalmai még a belpolitikai ürügyeiknél is súlyosabbak. Hogy az erdélyi optánsok vagy a Rothenmere-akció, avagy netán a népszövetségi tanácsülés miatt nem lehet Székesfehérváron gyűlést tartani, arra nézve semmiféle nyomot nem tudunk a vég­határozatban fölfedezni. A rendőrség minden­esetre segít egyöntetű közhangulatot csinálni, mégpedig olyan módon, hogy ráteszi markát a közhangulat szájára, hogy valamiként meg ne szólalhasson. Fő az egyöntetű közvélemény, gondolja, mondja és írja a székesfehérvári rendőrkapitány, és hogyan lehetne Magyar­országon egyöntetű a közvélemény, ha azt engednék meg is szólalni. A betiltás indoko­lásában meg is írják, hogy a népgyűlésen „esetleg" olyan kijelentések hangozhatnak el, amelyeket a szónok, vagy a közbeszóló nem mérlegel kellőképen és ezzel bajba kerülnének a külpolitikai problémák... „Esetleg" tör­ténne valami a főkapitány úr nagy" elképzelése és fantáziája szerint. A saját rémlátásai ellen tehát úgy védekezik, ha betiltja a gyűlést; ha szájkosarat rak a panaszkodni vagy kérni akarók szájára; ha fölrúgja a gyülekezési jognak azt a parányi maradékát is, ami már nem is jog, hanem valósággal az állampolgárok megalázása. Nem csodálkozunk, hogy gyűléseink betiltá­sának úgynevezett indokai között immár a külpolitikai problémákra is hivatkozás törté­nik. Mi már azon sem csodálkoznánk, ha a Mussolini urat ért családi örömre vagy Libéria köztársasági elnökének európai kéj­utazására hivatkoznának. Mert az a meggyőző­désünk, hogy a szervezett szocialista munkás­ság gyűléseinek betiltása, zaklatása és provo­kálása központi parancsra történik és a külön­böző rendőrkapitányságok vezetői ezt a pa­rancsot hajtják végre úgy, ahogy tudják, annyi képességgel, amennyiük van és olyan dús vagy szegényes elmeéllel, amilyennel éppen rendelkeznek. Hogy a gyűlésbetiltó indokolások, amelyekből néhányat az elmúlt hetek folyamán is csokorba kötöttünk, az államrendőrségnek és vezetőinek komolyságát verik tönkre, azzal nem törődünk. Ami azon­ban a gyülekezés szabadságát és minden kö­rülmények között való lehetőségét illeti, az­zal már nagyon is kell törődnünk. A munkás­osztálynak éppen annyi joga van ehhez, m­int a társadalom más osztályainak. Mint azoknak a más egyesületeknek és dédelgetett osztály­rétegződéseknek, amelyeknek gyűlésbejelent­é­seire nem ül össze egy egész rendőrkapitány­ság, hogy néhány betiltó ürügyet kínlódjon világra. A munkásosztály nem tűrheti tovább ezt a kétféle bánásmódot. Nem tűrheti, hogy amíg az egyik résznek egyesülési és gyüleke­zési jogát tiszteletben tartják, ugyanakkor a másik résznek, a munkásosztálynak ugyan­ilyen jogait nevetséges ürügyek latyakjába fullasztják. Nagyon komolyan fordulunk a belügy­minisztériumhoz, hogy vessen véget mennél előbb ennek a rendszernek. Éppen elég volt már a heccelődésből, a zaklatásból, a provokáló, a komolytalan, a haszontalan gyűlésbetiltó ürügyekből. Nem lehet feladata az állam­rendőrség legfőbb hatóságának, hogy a gyüle­kezési jog kezelésére irányuló rendelkezéseivel állandóan izgassa a közhangulatot, provokálja és nyugtalanítsa a munkásosztályt. Elég volt már, nagyon elég volt! A gyűléseket betiltó komolytalan ürügyek­ben! éppen úgy, mint e gyűlésbetiltásokat el­rendelő központi parancsokból. A főváros beteg közegészségügye. Panaszok és telepíezésszerű­ kijelentések a közegészségügyi bzottság ülésén. A főváros közegészségügyi bizottsága Buzáth János alpolgármester elnöklésével pénteken délután ülést tartott. Szendy Árpád főjegyző előterjesztette a közkórházak múlt évi zárszámadását, amely 2,6 millió pengő hiányt tüntet föl. Ennek a nagyfokú hiánynak, amely az évek hosszú során át 67 milliárd koronára emelkedett föl, az a már sokszor tárgyalt tény az oka, hogy a népjóléti miniszter állampénzügyi okokból a fővárosi közkórházak napi ápolási díjait jóval a tényleges kiadások alatt álla­pítja meg. Ezzel a főváros adózóira hárítja az országos közegészségügyi terhek jelentős ré­szét. Javasolta az ügyosztály, hogy a főváros a tanács útján sürgesse meg­ a népjóléti mi­niszter kedvező döntését. C­siller,)­ András, majd Körmöczy Zoltán erősen kifogásolta a népjóléti miniszter említett eljárását, egyút­tal azt az állapotot, hogy a tiszti főorvosnak nincs beleszólása fontos közegészségügyi kér­désekbe és így az iskolaorvosi intézmények ügyeibe se. Dr. Berkes Jenő elvtárs kifejtette, hogy a kormány annál is inkább tartozik tudomásul venni, hogy a kórházi ápolás való­ban mennyibe kerül a fővárosnak, mert maga a törvény ez alapon rendeli megállapítani a napi ápolási díjakat. Ami a fölvetett másik kérdést illeti, súlyosan kifogásolni kell, hogy az iskola­orvosi intézményről, amely elsőrendű köz­egészségügyi intézmény, a közegészségügyi bizottság nem tud semmit. Dr. Kriza Árpád azt kívánta, hogy a főváros előzetesen teljesítse a népjóléti minisztérium egyes kórházszervezeti kívánságait és csak az­után kérje az ápolási díjak megfelelő megálla­pítását. Dr. Takács István javasolta, hogy kérje föl a bizottság a polgármestert, hogy az iskolaorvosi intézmény vezetését tegye át a közegészségügyi ügyosztályhoz. Ezután föl­mutatott egy reklámírást, amely szerint egyik kórházban egy kísérletileg elhelyezett poloska­fogó eszközzel egy nap alatt 2200 poloskát fog­tak össze. Erélyes védőintézkedéseket kért. Dr. Posta Sándor a készülő fővárosi törvény ö­n­k­ormán­y­za­tel­lene­s tendenciáival foglal­kozott. Dr. Csordás Elemér tiszti főorvos válaszolt az iskolaegészségügyi kérdésben elhangzot­takra és hangsúlyozta, hogy a mostani állapo­tok tarthatatlanok. Legutóbb az iskolanővérek alkalmazása tekintetében sem kérdezték meg a tiszti főorvost, holott a nővérek egészség­­ügyi, szociális és karitatív munkája a családok körében ezt megkívánta volna. A közoktatás­ügyi ügyosztály most olyanokat választott ki, akiknek fogalmuk sincs az iskolanővéri hiva­tásról, amely ma nem más, mint a máshol el nem helyezhető protekciós tanítónők aziluma. A bizottság kérte, hogy küldjék meg neki tár­gyalásra az iskolaorvosi intézmény szabály­rendelettervezetét. Wenhardt János központi kórházigazgató a kórházak elférgesedése tekintetében elhang­zottakra válaszolt. Az a reklámirat, amelynek alapján dr. Takács fölszólalt, egy olyan poloskafogó „szerkezetre" vonatkozik, amely­nek — mondotta — „furcsa életpályája van". Valóban folynak kísérletek, ő maga nap-nap után ellenőrizte ezeket a Rókusban, de a poloskafogó szerkezetben vagy nem talált poloskát, vagy 2—3-at, amelyek azonban tet­szésük szerint kisétálgattak a „szerkezet"-ből. Bizonyos közbenjárásra —­ hangsúlyozta a kórházi igazgató — megrendeltek 500 darabot ebből a szerkezetből. Amint Wenhardt szabad­ságra ment, egyik gazdasági alkalmazott közbenjárá­sára bizonyítványt állítottak ki a szóban­forgó cégnek, hogy a szerkezete 150 poloskát fogott... A be­tegek azzal mulatnak, hogy ha poloskát fognak, beleteszik a kísérleti szerkezetbe, ahonnan ezek az állatok kimásznak. Az irtás egyetlen bevált módja a ciánozás, de nyomban, hogy új beteg érkezik, akit esetleg valamely istállóból szállí­tanak be, újra megjelenik a poloska. Németh.)­ Béla tanácsnok felvilágosítása után a záró­számadást elfogadták. Intézkedést sürgetett a bizottság a kórházak és a szállodák rendszeres poloskairtása iránt és elfogadta azt a javasla­tot is, hogy a közegészségügyi vonatkozású minden kérdést bocsássák a tiszti orvos vélemé­nyezése alá. A következőkben a Madarász­ utcai gyermek­kórház költségeire a bizottság a 664.000 pengő­ben előirányzott összeget, megszavazta. Kéthly Anna elvtárs kérdésére Németh a­ tanácsnok kö­zölte, hogzy h­iteltúllépéstől és az ebből eredő huza­vonáktól nem kell tartani. A főváros kór­házaiban ápolást végző apácák lakásépítési ügyénél Knuz Pálné elvtárs kifejtette, hogy ha a világi ápolónőknek is biztosítanák az ellátását és lakását éppen úgy, mint a szer­zetes ápolókét, bizonyára sok kifogás meg­szűnnék a világi ápolók ellen. Dr. Berkes Jenő elvtárs a rendi ápolónők fe­gyelmi felelősségének rendezését sürgette. Ki­fogásolta, hogy Wenhardt központi kórház­igazgató egyik bizottságban becsm­érlően nyi­latkozott a világi ápolónőkről és „hangzatos jel­szavaknak" jelezte, ha­ őket védik. Ha nincs rend ezen a­ téren, akkor ezért elsősorban a köz­ponti kórházigazgató a felelős. Jó szóval, jó bá­násmóddal, jó ellátással és megfelelő szervezés­sel a világi ápolónők ügyét is meg lehet oldani. Wenhardt igazgató válaszában elmondotta, hogy nem ő találta ki azt a rendkívül sok pa­naszt, ami jegyzőkönyvbe került. Egy korábbi törvénytervezet alapján két ápolónői tanfolya­mot is szerveztek, azonban sokáig tart, amíg ekként 1000 képzett világi ápolónőt kap a fő­város. Ő is kívánja az ápolónők helyzetének ja­vítását. Egyenesen megdöbbentő volt a kórház­igazgatónak az a kijelentése, hogy ha az ápoló­nők nem pótolnák a maguk élelmet a betegek ebédmaradékából , éheznének. Vannak, akik nem akarják megenni a maradékot, ezért a be­tegeknek kisebb adagot adnak. Volt, aki fölírt olyan ágyra kosztot, amely­ben nem feküdt beteg, ez jóllakott, aki ezt nem tette meg, éhezett... A következőkben a bizottság megszavazta a IX. kerületi tüdőgondozó intézet orvosi állá­sait. Megszavazott 10.000 pengőt a Népegész­ségügyi Múzeum támogatására. Csillag Ferenc elvtárs kifejtette, hogy a főváros elvárja, hogy amiként ezt a népjóléti minisztérium meg is ígérte, az átalakított Népegészségügyi Múzeum helyiségeiben helyet adnak azoknak a társadalmi egyesületeknek, amelyek eddig ott helyet kaptak. Az Újságírók Szanatórium-Egye­sületének megszavaztak 12.000 pengőt, a Fehér­kereszt Gyermekkórháznak 120.000 pengőt, a Bródy Adél-kórháznak 20.000 pengőt és az Iz­raelita-kórháznak 40.000 pengőt. Ezekkel kap­csolatban Wenhardt igazgató elmondotta, hogy a főváros saját kórházaiban az engedélyezett tatarozási költségek csekély volta miatt b­e- AT/rk­ADFD JELENTSEN UJ LENDÜLETET U IV 1 U O JCI 11 1. A NÉPSZAVA TERJESZTÉSE TERÉN!

Next