Népszava, 1927. október (55. évfolyam, 222–247. sz.)
1927-10-01 / 222. szám
Hej, az a külpolitika! Hogy mi mindenre nem jó az a külpolitika... Az a külpolitika, amely olyan kegyetlenül rossz, hogy mellékes vonatkozások nélkül már-már beszélni sem érdemes róla. Lám, az a rossz külpolitika egyre mégis csak jó: arra, hogy munkásembereik gyűléseit ne engedélyezze miatta a rendőrhatóság. Vagyis, amint ebből a pár sorból is látható, megint egy olyan rendőrhatósági „véghatározat"-tal kell foglalkoznunk, amely rettenetes erőlködéssel keres és fixíroz le ürügyeket, hogy egy munkásgyűlést betilthasson. Ezúttal Székesfehérvár rendőrkapitánya végezte ezt a véghatározati remeklést. Az történt, hogy ottani pártszervezetünk szeptember 25-ére gyűlést jelentett be a „politikai és gazdasági helyzet" napirenddel s ezt a gyűlést tiltotta be a székesfehérvári kapitányság vezetője. Az első számú ürügy, amit a régi határozat indoknak nevez, az, hogy az ország ipari gócpontjaiban a közelmúltban „sztrájkok" zajlottak le és ehhezhozzáfűzi azt is, hogy „az ipari munkásság jelenleg nem rendelkezik azon nyugodt hangulattal, amely a békés munkálkodásra szükséges..." Hát az bizonyos, hogy az ipari munkásság hangulata nem valami kitűnő. Ha a főkapitányok olyan körülményeik közepette élnének, mint a munkásság, akkor azoknak a hangulata sem volna valami kedélyes, ez azonban bizonyára nem zárná ki, hogy egy gyűlést ne tudnának komolyan és nyugodtan lefolytatni. Mennyire inkább meg tudná ezt csinálni — és meg is tudja csinálni minden egyes alkalommal — az ipari munkásság, amely minden zaklatás és provokáció ellenére is tartott már egynéhány nagyon komoly és higgadt hangulatú gyűlést. És fog tartani bizonyára Székesfehérvárott is, mert egyszer ott is el kell fogynia az ürügyeknek és az ürügyek elfogyásával úrrá kell lennie annak a fölismerésnek, hogy a rendőrhatóság tekintélyének föntartására legalkalmasabb a komolyság. A székesfehérvári rendőrkapitányságnak azonban egyetlen ürügy kevés. Gyárt többet is. Nehezen ugyan és verejtékezve, de gyárt. Nemcsak belpolitikai, hanem külpolitikai ürügyeket is. Azt mondja például a végzés indokolása továbbá, hogy „a politikai helyzet viszont a súlyos külpolitikai problémák megoldását sürgeti, a felelős személyek pedig a kellő súllyal csupán akkor is úgy rendelkeznek, ha mentől egyöntetűbb közvélemény áll a hátuk mögött". Amint látható, a székesfehérvári rendőrség külpolitikai aggodalmai még a belpolitikai ürügyeiknél is súlyosabbak. Hogy az erdélyi optánsok vagy a Rothenmere-akció, avagy netán a népszövetségi tanácsülés miatt nem lehet Székesfehérváron gyűlést tartani, arra nézve semmiféle nyomot nem tudunk a véghatározatban fölfedezni. A rendőrség mindenesetre segít egyöntetű közhangulatot csinálni, mégpedig olyan módon, hogy ráteszi markát a közhangulat szájára, hogy valamiként meg ne szólalhasson. Fő az egyöntetű közvélemény, gondolja, mondja és írja a székesfehérvári rendőrkapitány, és hogyan lehetne Magyarországon egyöntetű a közvélemény, ha azt engednék meg is szólalni. A betiltás indokolásában meg is írják, hogy a népgyűlésen „esetleg" olyan kijelentések hangozhatnak el, amelyeket a szónok, vagy a közbeszóló nem mérlegel kellőképen és ezzel bajba kerülnének a külpolitikai problémák... „Esetleg" történne valami a főkapitány úr nagy" elképzelése és fantáziája szerint. A saját rémlátásai ellen tehát úgy védekezik, ha betiltja a gyűlést; ha szájkosarat rak a panaszkodni vagy kérni akarók szájára; ha fölrúgja a gyülekezési jognak azt a parányi maradékát is, ami már nem is jog, hanem valósággal az állampolgárok megalázása. Nem csodálkozunk, hogy gyűléseink betiltásának úgynevezett indokai között immár a külpolitikai problémákra is hivatkozás történik. Mi már azon sem csodálkoznánk, ha a Mussolini urat ért családi örömre vagy Libéria köztársasági elnökének európai kéjutazására hivatkoznának. Mert az a meggyőződésünk, hogy a szervezett szocialista munkásság gyűléseinek betiltása, zaklatása és provokálása központi parancsra történik és a különböző rendőrkapitányságok vezetői ezt a parancsot hajtják végre úgy, ahogy tudják, annyi képességgel, amennyiük van és olyan dús vagy szegényes elmeéllel, amilyennel éppen rendelkeznek. Hogy a gyűlésbetiltó indokolások, amelyekből néhányat az elmúlt hetek folyamán is csokorba kötöttünk, az államrendőrségnek és vezetőinek komolyságát verik tönkre, azzal nem törődünk. Ami azonban a gyülekezés szabadságát és minden körülmények között való lehetőségét illeti, azzal már nagyon is kell törődnünk. A munkásosztálynak éppen annyi joga van ehhez, mint a társadalom más osztályainak. Mint azoknak a más egyesületeknek és dédelgetett osztályrétegződéseknek, amelyeknek gyűlésbejelentéseire nem ül össze egy egész rendőrkapitányság, hogy néhány betiltó ürügyet kínlódjon világra. A munkásosztály nem tűrheti tovább ezt a kétféle bánásmódot. Nem tűrheti, hogy amíg az egyik résznek egyesülési és gyülekezési jogát tiszteletben tartják, ugyanakkor a másik résznek, a munkásosztálynak ugyanilyen jogait nevetséges ürügyek latyakjába fullasztják. Nagyon komolyan fordulunk a belügyminisztériumhoz, hogy vessen véget mennél előbb ennek a rendszernek. Éppen elég volt már a heccelődésből, a zaklatásból, a provokáló, a komolytalan, a haszontalan gyűlésbetiltó ürügyekből. Nem lehet feladata az államrendőrség legfőbb hatóságának, hogy a gyülekezési jog kezelésére irányuló rendelkezéseivel állandóan izgassa a közhangulatot, provokálja és nyugtalanítsa a munkásosztályt. Elég volt már, nagyon elég volt! A gyűléseket betiltó komolytalan ürügyekben! éppen úgy, mint e gyűlésbetiltásokat elrendelő központi parancsokból. A főváros beteg közegészségügye. Panaszok és telepíezésszerű kijelentések a közegészségügyi bzottság ülésén. A főváros közegészségügyi bizottsága Buzáth János alpolgármester elnöklésével pénteken délután ülést tartott. Szendy Árpád főjegyző előterjesztette a közkórházak múlt évi zárszámadását, amely 2,6 millió pengő hiányt tüntet föl. Ennek a nagyfokú hiánynak, amely az évek hosszú során át 67 milliárd koronára emelkedett föl, az a már sokszor tárgyalt tény az oka, hogy a népjóléti miniszter állampénzügyi okokból a fővárosi közkórházak napi ápolási díjait jóval a tényleges kiadások alatt állapítja meg. Ezzel a főváros adózóira hárítja az országos közegészségügyi terhek jelentős részét. Javasolta az ügyosztály, hogy a főváros a tanács útján sürgesse meg a népjóléti miniszter kedvező döntését. Csiller,) András, majd Körmöczy Zoltán erősen kifogásolta a népjóléti miniszter említett eljárását, egyúttal azt az állapotot, hogy a tiszti főorvosnak nincs beleszólása fontos közegészségügyi kérdésekbe és így az iskolaorvosi intézmények ügyeibe se. Dr. Berkes Jenő elvtárs kifejtette, hogy a kormány annál is inkább tartozik tudomásul venni, hogy a kórházi ápolás valóban mennyibe kerül a fővárosnak, mert maga a törvény ez alapon rendeli megállapítani a napi ápolási díjakat. Ami a fölvetett másik kérdést illeti, súlyosan kifogásolni kell, hogy az iskolaorvosi intézményről, amely elsőrendű közegészségügyi intézmény, a közegészségügyi bizottság nem tud semmit. Dr. Kriza Árpád azt kívánta, hogy a főváros előzetesen teljesítse a népjóléti minisztérium egyes kórházszervezeti kívánságait és csak azután kérje az ápolási díjak megfelelő megállapítását. Dr. Takács István javasolta, hogy kérje föl a bizottság a polgármestert, hogy az iskolaorvosi intézmény vezetését tegye át a közegészségügyi ügyosztályhoz. Ezután fölmutatott egy reklámírást, amely szerint egyik kórházban egy kísérletileg elhelyezett poloskafogó eszközzel egy nap alatt 2200 poloskát fogtak össze. Erélyes védőintézkedéseket kért. Dr. Posta Sándor a készülő fővárosi törvény önkormányzatellenes tendenciáival foglalkozott. Dr. Csordás Elemér tiszti főorvos válaszolt az iskolaegészségügyi kérdésben elhangzottakra és hangsúlyozta, hogy a mostani állapotok tarthatatlanok. Legutóbb az iskolanővérek alkalmazása tekintetében sem kérdezték meg a tiszti főorvost, holott a nővérek egészségügyi, szociális és karitatív munkája a családok körében ezt megkívánta volna. A közoktatásügyi ügyosztály most olyanokat választott ki, akiknek fogalmuk sincs az iskolanővéri hivatásról, amely ma nem más, mint a máshol el nem helyezhető protekciós tanítónők aziluma. A bizottság kérte, hogy küldjék meg neki tárgyalásra az iskolaorvosi intézmény szabályrendelettervezetét. Wenhardt János központi kórházigazgató a kórházak elférgesedése tekintetében elhangzottakra válaszolt. Az a reklámirat, amelynek alapján dr. Takács fölszólalt, egy olyan poloskafogó „szerkezetre" vonatkozik, amelynek — mondotta — „furcsa életpályája van". Valóban folynak kísérletek, ő maga nap-nap után ellenőrizte ezeket a Rókusban, de a poloskafogó szerkezetben vagy nem talált poloskát, vagy 2—3-at, amelyek azonban tetszésük szerint kisétálgattak a „szerkezet"-ből. Bizonyos közbenjárásra — hangsúlyozta a kórházi igazgató — megrendeltek 500 darabot ebből a szerkezetből. Amint Wenhardt szabadságra ment, egyik gazdasági alkalmazott közbenjárására bizonyítványt állítottak ki a szóbanforgó cégnek, hogy a szerkezete 150 poloskát fogott... A betegek azzal mulatnak, hogy ha poloskát fognak, beleteszik a kísérleti szerkezetbe, ahonnan ezek az állatok kimásznak. Az irtás egyetlen bevált módja a ciánozás, de nyomban, hogy új beteg érkezik, akit esetleg valamely istállóból szállítanak be, újra megjelenik a poloska. Németh.) Béla tanácsnok felvilágosítása után a zárószámadást elfogadták. Intézkedést sürgetett a bizottság a kórházak és a szállodák rendszeres poloskairtása iránt és elfogadta azt a javaslatot is, hogy a közegészségügyi vonatkozású minden kérdést bocsássák a tiszti orvos véleményezése alá. A következőkben a Madarász utcai gyermekkórház költségeire a bizottság a 664.000 pengőben előirányzott összeget, megszavazta. Kéthly Anna elvtárs kérdésére Németh a tanácsnok közölte, hogzy hiteltúllépéstől és az ebből eredő huzavonáktól nem kell tartani. A főváros kórházaiban ápolást végző apácák lakásépítési ügyénél Knuz Pálné elvtárs kifejtette, hogy ha a világi ápolónőknek is biztosítanák az ellátását és lakását éppen úgy, mint a szerzetes ápolókét, bizonyára sok kifogás megszűnnék a világi ápolók ellen. Dr. Berkes Jenő elvtárs a rendi ápolónők fegyelmi felelősségének rendezését sürgette. Kifogásolta, hogy Wenhardt központi kórházigazgató egyik bizottságban becsmérlően nyilatkozott a világi ápolónőkről és „hangzatos jelszavaknak" jelezte, ha őket védik. Ha nincs rend ezen a téren, akkor ezért elsősorban a központi kórházigazgató a felelős. Jó szóval, jó bánásmóddal, jó ellátással és megfelelő szervezéssel a világi ápolónők ügyét is meg lehet oldani. Wenhardt igazgató válaszában elmondotta, hogy nem ő találta ki azt a rendkívül sok panaszt, ami jegyzőkönyvbe került. Egy korábbi törvénytervezet alapján két ápolónői tanfolyamot is szerveztek, azonban sokáig tart, amíg ekként 1000 képzett világi ápolónőt kap a főváros. Ő is kívánja az ápolónők helyzetének javítását. Egyenesen megdöbbentő volt a kórházigazgatónak az a kijelentése, hogy ha az ápolónők nem pótolnák a maguk élelmet a betegek ebédmaradékából , éheznének. Vannak, akik nem akarják megenni a maradékot, ezért a betegeknek kisebb adagot adnak. Volt, aki fölírt olyan ágyra kosztot, amelyben nem feküdt beteg, ez jóllakott, aki ezt nem tette meg, éhezett... A következőkben a bizottság megszavazta a IX. kerületi tüdőgondozó intézet orvosi állásait. Megszavazott 10.000 pengőt a Népegészségügyi Múzeum támogatására. Csillag Ferenc elvtárs kifejtette, hogy a főváros elvárja, hogy amiként ezt a népjóléti minisztérium meg is ígérte, az átalakított Népegészségügyi Múzeum helyiségeiben helyet adnak azoknak a társadalmi egyesületeknek, amelyek eddig ott helyet kaptak. Az Újságírók Szanatórium-Egyesületének megszavaztak 12.000 pengőt, a Fehérkereszt Gyermekkórháznak 120.000 pengőt, a Bródy Adél-kórháznak 20.000 pengőt és az Izraelita-kórháznak 40.000 pengőt. Ezekkel kapcsolatban Wenhardt igazgató elmondotta, hogy a főváros saját kórházaiban az engedélyezett tatarozási költségek csekély volta miatt be- AT/rkADFD JELENTSEN UJ LENDÜLETET U IV 1 U O JCI 11 1. A NÉPSZAVA TERJESZTÉSE TERÉN!