Népszava, 1927. november (55. évfolyam, 248–272. sz.)
1927-11-01 / 248. szám
1927 november 1. NÉPSZAVA A vizet prédikálók ünnepnapja, a merész és bosszantó álszenteskedésé ez az október 31-ike, amikor úton-útfélen, szóban és írásban azt prédikálták nekünk, hogy: takarékoskodni, takarékoskodni! Milyen kedvesek ők és milyen szolgálatkészek. Direkt kidolgozták a takarékosság tízparancsolatát s hogy a dolog jobban menjen, jobban hasson és csábítson, egyenesen a takarékoskodni szándékozók javára oszlatták föl most, végszóra, a bankok és takarékpénztárak betétkarteljét: nem lesz többé alacsony betétkamat, hanem akkora, amekkorát csak akarunk... S hogy tévedés ne essék a dologban, a takarékosságra szóló fölhívás, intelem, tízparancsolat valóban mindannyiunknak szól, akik ezt a siralomvölgyet járják, az egyetemesebb hatás kedvéért pedig megszólaltatják a pápát, a kormány tagjait és néhány bárót a pénzarisztokráciából. Sőt. A pénzügyminiszter ezúttal nem tűrt késedelmet és a takarékossági napra bocsátotta nyilvánosság elé az ország pénzügyi állapotáról szóló jelentését, amelyből megtudhatjuk, hogy a kormány nem pazarol, nem dobálja szét meggondolatlanul a gondjaira bízott értékeket, mert megint nagy fölöslegeket spórolt össze az adójövedelmekből... Hát kell-e ennél jobb rendezés és kell-e szebben szavaló intelem és ragyogóbb példamutatás arra, hogy takarékoskodjunk? Sajnos, a dolog úgy áll, hogy amint mindenütt a kapitalizmus országaiban, nálunk is szörnyen értenek a rendezés művészetéhez és akik nem is afféle savanyú homoki vinkót, hanem mindig igen finom borokat isznak, jól prédikálják másoknak a vizet. Csakhogy a dolog nem csupán rendezésből áll és nem — inkább bosszantó, mint bölcs — takarékossági tízparancsolatok szerkesztéséből. Mert azok a politikai és gazdasági hatalmasságok, akik életünk fölött uralkodnak, arra vannak elhivatva, hogy a mi takarékosságunkat, a rendezést és a bölcs tanácsokat jóval megelőzően, 6te kezdjék el. Más politikával, bölcsebb, emberibb intézésével sorsunknak, meg azzal, hogy a bőrünkre menő zsugoriságukkal egy kissé hagyjanak már föl. Egyszóval: gondoskodjanak arról, hogy tudjunk miből takarékoskodni, mindazok, akik munkabérből, fix fizetésből, a mások vagyonát gyarapító munkából élnek. De ha egy egészen más politikával gondoskodtak arról, hogy legyen miből takarékoskodni, azt is biztosítani kell ám, hogy a takarékoskodás kinek-kinek a maga javát szolgálhassa. Mert, hogy egy kissé fölvilágosítsuk a takarékoskodás állambölcseit és finánckapitalista álfilozófusait, folyik itt nálunk a takarékoskodás nagyban, nemcsak verejtékesen-könnyesen, hanem már vérre menően. Munkás, tisztviselő, dolgozó polgár hónapról-hónapra gyűjti a garast, rövidebbre fogja a táplálékát, gyakori néhanapján le is mond róla, hogy az évnegyed vagy a hónap első napjaiban odaadhassa e verejtékes, könnyes garasokat házbérbe, adóba, adósság törlesztésére, vagy a zálogházaknak kamattal való fölhizlalására, így van ez. Nem tegnap óta, hanem már régen, mert politikai és gazdasági parancsadóink olyan takarékosságot prédikálnak, ami megnyugtat és biztonságot nyújt, de olyat csinálnak, ami nekik fütyül, javukra húzza ki a szegény ember zsebéből a garast, meg a feje alól az utolsó párnát. Azt mondják, hogy ez a takarékossági nap afféle nemzetközi mozgalomnak ide is elvetődött hulláma. Bármi legyen is, azt látjuk, hogy megcsinálták s mert megcsinálták, nem a takarékoskodást fogja előmozdítani — mert minálunk ezer munkásember közül ezerötszáznak nincs miből takarékoskodnia —, hanem fölvetik a szociális kérdéseket, úgy, amint vannak, egész megoldatlanságukban, fölvetik a kormánypolitika hibáit és mulasztásait s az egész kapitalista világ könyörtelen önzését és cinizmusát. Igen, a cinizmusát is. Mert kell-e annál bántóbb cinizmus, amikor takarékossági tízparancsolatuk első pontjában azt kurjantják szét, hogy „dolgozz és keress", a negyedikben pedig azt, hogy „tartózkodj a fölösleges kiadásoktól"?... Mintha itt tömegek mászkálnának, akik nem akarnak dolgozni és elutasítanák a kínált alkalmakat, adús lehetőseteket, hogy keressenek! És a fölösleges kiadást? Erre vonatkozóan egy minap megjelent satisztikai fölvétel állapította meg, hogy Budapest dolgozóinak 95%-a nem keres annyit, ami egy rendes életszínvonal föntartására szükséges, következésképen nemhogy fölösleges kiadásokra költene, hanem a legszükségesebbeket sem tudja födözni! S ha Budapesten ez a helyzet, künn az országban még rosszabb. A sok bölcs tanács, ami tele van tűzdelve efféle cinizmusokkal, tehát csak arra jó, hogy minden dolgozó embernek eszébe juttassa: nem tud takarékoskodni, mert nincs miből, ameny(Bécs, október 31. — A Népszava bécsi tudósítójától.) Vasárnap reggel korán sereglettek össze a küldöttek, akik valamennyien O do Bauer és Karl Renner elvtársak nagyszabású beszédeinek hatása alatt állanak. Nem volt kétséges, hogy az osztrák testvérpártnak ez a két vezető férfia nagy tehetségének, szónoki és taktikai tudásának a legjavát fogja nyújtani, mégis minden személyi kultusztól mentesen mondhatni, hogy ebben a vonatkozásban mind a két elvtárs még a feszült várakozást is fölülmúlta. A tanácskozásoknak abban a gyönyörű szellemi keretében, amelyet a szombati referátum és korreferátum alakítottak, méltóan kezdődött vasárnap reggel a vita és mindvégig a legtárgyilagosabb alapon és nagyszerű színvonalon folytatódott is. A vita első szónoka dr. Trebits elvtárs volt. Határozottan a koalíciós kormányzat mellett foglalt állást. Sőt közvetlen a kongresszus előtt brosúrát is írt a kérdésről. Zokon vették azonban tőle, hogy messzebb ment, semmint taktikus volna, mert az írta, hogy ennek az irányzatnak kell győznie, még azon az áron is, hogy az elvtársak egy kisebb csoportját a párt elvesztené. Ez ellen a túlzott fölfogás ellen kellett a kongresszuson védekeznie. Néhány további szónok után következett Ellenbogen elvtárs fölszólalása. Azt fejtegette, hogy esetleges koalícióban való résztvételért áldozatokat is szabad hozni, de csak ha olyan a helyzet, hogy a kormányhatalomban való részesedés útján valamely szerencsétlenséget akarunk megakadályozni. Ma azonban — mondja — nem ilyen a helyzet. Szükségesnek tartja, hogy állásfoglalásában a párt ne csak az ipari városok munkásaira legyen tekintettel, hanem az elmaradt vidékre és a falvakra is. Max Adler elvtárs kiélezetten hangsúlyozta, hogy a július 15-i kirobbanás még megnyilvánulási formájában is forradalmi cselekedet volt — a marxizmus értelmében. Ez a fölfogás az egész kongresszus viharos ellentmondásával találkozott. Julius Deutsch elvtárs kifejtette, hogy július 15-ike is a hősök napja volt, de azoké a hősöké, akik életük kockáztatásával is fegyelmet tartottak. Ami a kölcsönös lefegyverzést illeti, sajnos, az a helyzet, hogy a reakció csak a munkásosztályt akarná védtelenné tenni. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy az elhárítás is forradalmi cselekedet. Sokkal komolyabbnak tartja a helyzetet, semhogy arról lehetne vitatkozni, hogy ki a forradalmár, vagy ki nem az. Mindenek fölött a munkásosztálynak és pártjának vasfegyelme fontos, valamint a védképességnek a megőrzése és megtartása. A kongresszus viharos tetszésnyilvnítása közben a legnagyobb dicséret hangján emlékezik meg arról az emfeláldozó munkáról, amelyet a Republikanischer Schutzbund tagjai tanúsítottak a júliusi napok veszedelmei közepette. A vasárnap délutáni tiésesi Vivien elvtárs a belga testvérpárt nevében üdvözölte a kongresszust, Veldes elvtárs pedig a bulgáriai szociáldemokrata párt üdvözletét tolmácsolta. A folytatódó vitában több szónok után Therese Schlesinger elvtárs szólalt föl és azt mondotta, hogy a lehető legnagyobb mértékben becsüli a párt képviselőinek a községekben kifejtett gyakorlati tevékenységét, örül a nagy és jelentős vívmányoknak, de a tömegek és különösen az ifjúság lelkéért és szívéért is kell harcolni. Emlékeztetett a párt régi választójogi és a legelső május elsejei tüntetéseire. Ezek is veszedelmekkel jártak, mégis meg kellett ezeket is kockáztatni. Adler Viktornak az emlékét idézi, nmiben pedig mégis kénytelen félrerakni a garasait, az nem takarékoskodás, hanem háziárnaik, zálogháznak, adókincstárnak fölhizlalása. Megnyílik így a lehetetlen élet perspektívája, a szociálpolitikai sivatag s az egész bölcs társaság, amely biztonságban szürcsöli az élet mézédes borát, mialatt másoknak a vizet prédikálja. Hát így van ez, tisztelt urak. Ha nincs kalács, fuccs a tanács. Ne legyetek zsugoriszívűek, könyörtelenül önzők, mohó habzsolok, akkor majd tud takarékoskodni az is, aki dolgozik, akinek éppen abban rejlett a nagysága, mert benne a hideg megfontoltság és a napi szükségletek iránt való nagy érzék forradalmi hevülettel párosult. Karl Leutner elvtárs Renner gondolatmenetének elfogadása mellett szállt síkra. Nagy elmésséggel, állandó tetszésnyilvánítások közepette magyarázza, hogy a tüntetéseknek ma már nem olyan a funkciójuk és a hatásuk, mint volt akkoriban, amikor például az öreg Ferenc József ült a bécsi Burgban és 10 percenként kapta a tüntetésekről a jelentést. Akkoriban az autokrata császár illegális fegyveres csapatokat sem tart volna meg az ő hatalma mellett. Fejtegeti a mai osztrák állam nagy gyöngeségét és a szervezett munkásosztálynak és a vezetőknek nagy kötelességét az életkimélés iránt. Käthe Leichter elvtárs azt fejtegeti, hogy a mai helyzetben a koalíciónak nem volna értelme. Nem érné meg azt az árát sem, amelyet ma adni kellene érte. Nem azért haragszik ránk a reakció, amit beszélünk, hanem cselekedeteink és alkotásaink miatt gyűlöl minket. A szónokok hosszú sora után Fritz Adler elvtárs szólalt föl ismét a kongresszus feszült figyelme közöpette. Adler elvtárs úgy látja, hogy a kérdésekben, amelyek a kongresszust foglalkoztatják, nincsen számyzati eltérés. Finom ironiával kifejti, hogy voltak szónokok, akiknek csak a küldöttek tapsoltak és voltak, akik csak a karzati ifjúságtól kaptak tapsokat. Ami „ellentét" taján megállapítható, az csak a lelkesedő fiataloknak és a párt organizátorainak az ellentéte. A fiatalokra és gyönyörű lelkesedésükre szükségünk van, de gondolják meg a fiatalok, hogy mindannyiuknak organizátorokká kell válniuk. A tömegek tettrekészsége nélkül semmire sem mennénk, de a milliós tömeg tettrekészségének csak a tömegszervezetek önrendelkező jogának alapján és ennek keretében szabad megnyilvánulnia. Figyelembe kell venni, hogy a demokrácia keserű kenyér, olyan értelemben, hogy a kapitalista államokban nem jelentheti a munkásosztály uralmát. De vigasztalódhatik az osztrák munkásság azzal, hogy a régi „K. u. K." időkben a helyzet még nehezebb lett. Akkor még több csendőr fölött rendelkezett a hatalom és az üldözés is nagyobb volt. A koalícióról az a véleménye, hogy nem kell sürgetni, ha a partner sem akarja. A konkrét teendők dolgában Otto Bauer elvtárssal ért egyet. Szívünk szerint azon az úton kellene a hatalom gyakorlásának lehetősége felé haladni, ahogy azt a bécsi városházáin érte el a munkásság. Erről az útról csak kényszer esetében szabad letérni, de törekedni kell arra, hogy ezen az úton maradhassunk. Amikor este a tanácskozást megszakították, valamennyi jelenlevő Adler elvtárs beszédének hatása alatt állott Hétfőn délelőtt a kongresszusi küldöttek a júliusi katasztrófa áldozatainak és Victor Adler elvtárs sírjaihoz zarándokoltak. A júliusi áldozatok sírjánál Seitz polgármester elvtárs tartott nagyhatású beszédet. A tanácskozásokat Osztrák testvérpártnak kongresszusa. A párttaktikáról és a Koalícióról való vita folytatása. iétfőn sziután folytatták. A politikai helyzet vitájában a felszólalások közül Austerlitz elvtársnak, az Arbeiter-Zeitung szerkesztőjének beszéde keltett nagy figyelmet. Austerlitz elvtárs a tüntetések jelentőségének kérdését tárgyalta, kimutatta, hogy a proletárság erőtudatának ezt a megnyilvánulását nem szabad és nem is lehet elnyomni. A munkásmozgalom legfontos 18