Népszava, 1927. november (55. évfolyam, 248–272. sz.)

1927-11-01 / 248. szám

1927 november 1. NÉPSZAVA A vizet prédikálók ünnepnapja, a merész és bosszantó álszenteskedésé ez az október 31-ike, amikor úton-útfélen, szóban és írásban azt prédikálták nekünk, hogy: taka­rékoskodni, takarékoskodni! Milyen kedvesek ők és milyen szolgálatkészek. Direkt kidolgoz­ták a takarékosság tízparancsolatát s hogy a dolog jobban menjen, jobban h­asson és csábít­son, egyenesen a takarékoskodni szándékozók javára oszlatták föl most, végszóra, a bankok és takarékpénztárak betétkarteljét: nem lesz többé alacsony betétkamat, hanem akkora, amekkorát csak akarunk... S hogy tévedés ne essék a dologban, a takarékosságra szóló föl­hívás, intelem, tízparancsolat valóban mind­annyiunknak szól, akik ezt a siralomvölgyet járják, az egyetemesebb hatás kedvéért pedig megszólaltatják a pápát, a kormány tagjait és néhány bárót a pénzarisztokráciából. Sőt. A pénzügyminiszter ezúttal nem tűrt késedelmet és a takarékossági napra bocsátotta nyilvános­ság elé az ország pénzügyi állapotáról szóló jelentését, amelyből megtudhatjuk, hogy a kormány nem pazarol, nem dobálja szét meg­gondolatlanul a gondjaira bízott értékeket, mert megint nagy fölöslegeket spórolt össze az adójövedelmekből... Hát kell-e ennél jobb rendezés és kell-e szeb­ben szavaló intelem és ragyogóbb példamuta­tás arra, hogy takarékoskodjunk? Sajnos, a dolog úgy áll, hogy amint min­denütt a kapitalizmus országaiban, nálunk is szörnyen értenek a rendezés művészetéhez és akik nem is afféle savanyú homoki vinkót, hanem mindig igen finom borokat isznak, jól prédikálják másoknak a vizet. Csakhogy a dolog nem csupán rendezésből áll és nem — inkább bosszantó, mint bölcs — takarékossági tízparancsolatok szerkesztéséből. Mert azok a politikai és gazdasági hatalmasságok, akik életünk fölött uralkodnak, arra vannak el­hivatva, hogy a mi takarékosságunkat, a­ ren­dezést és a bölcs tanácsokat jóval megelőzően, 6­te kezdjék el. Más politikával, bölcsebb, em­beribb intézésével sorsunknak, meg azzal, hogy a bőrünkre menő zsugoriságukkal egy kissé hagyjanak már föl. Egyszóval: gondoskod­janak arról, hogy tudjunk miből takarékos­kodni, mindazok, akik munkabérből, fix fizetés­ből, a mások vagyonát gyarapító munkából élnek. De ha egy egészen más politikával gon­doskodtak arról, hogy legyen miből takarékos­kodni, azt is biztosítani kell ám, hogy a taka­rékoskodás kinek-kinek a maga javát szolgál­hassa. Mert, hogy egy kissé fölvilágosítsuk a taka­rékoskodás állambölcseit és finánckapitalista álfilozófusait, folyik itt nálunk a takarékos­kodás nagyban, nemcsak verejtékesen-könnye­sen, hanem már vérre menően. Munkás, tiszt­viselő, dolgozó polgár hónapról-hónapra gyűjti a garast, rövidebbre fogja a táplálékát, gya­kori néhanapján le is mond róla, hogy az év­negyed vagy a hónap első napjaiban oda­adhassa e verejtékes, könnyes garasokat ház­bérbe, adóba, adósság törlesztésére, vagy a zálogházaknak kamattal való fölhizlalására, így van ez. Nem tegnap óta, hanem már régen, mert politikai és gazdasági parancsadóink olyan takarékosságot prédikálnak, ami meg­nyugtat és biztonságot nyújt, de olyat csinál­nak, ami nekik fütyül, javukra húzza ki a sze­gény ember zsebéből a garast, meg a feje alól az utolsó párnát. Azt mondják, hogy ez a takarékossági nap afféle nemzetközi mozgalomnak ide is elvető­dött hulláma. Bármi legyen is, azt látjuk, hogy megcsinálták s mert megcsinálták, nem a takarékoskodást fogja előmozdítani — mert minálunk ezer munkásember közül ezerötszáz­nak nincs miből takarékoskodnia —, hanem fölvetik a szociális kérdéseket, úgy, amint vannak, egész megoldatlanságukban, fölvetik a kormánypolitika hibáit és mulasztásait s az egész kapitalista világ könyörtelen önzését és cinizmusát. Igen, a cinizmusát is. Mert kell-e annál­ bántóbb cinizmus, amikor takarékossági tízparancsolatuk első pontjában azt kurjant­ják szét, hogy „dolgozz és keress", a negyedik­ben pedig azt, hogy „tartózkodj a fölösleges kiadásoktól"?... Mintha itt tömegek mászkál­nának, akik nem akarnak dolgozni és elutasí­tanák a kínált alkalmakat, a­dús lehetősete­ket, hogy keressenek! És a fölösleges ki­adást? Erre vonatkozóan egy minap megjelent satisztikai fölvétel állapította meg, hogy Buda­pest dolgozóinak 95%-a nem keres annyit, ami egy rendes életszínvonal föntartására szüksé­ges, következésképen nemhogy fölösleges ki­adásokra költene, hanem a legszükségesebbe­ket sem tudja födözni! S ha Budapesten ez a helyzet, künn az országban még rosszabb. A sok bölcs tanács, ami tele van tűzdelve efféle cinizmusokkal, tehát csak arra jó, hogy min­den dolgozó embernek eszébe juttassa: nem tud takarékoskodni, mert nincs miből, am­eny­(Bécs, október 31. — A Népszava bécsi tudó­sítójától.) Vasárnap reggel korán sereglettek össze a küldöttek, akik valamennyien O­ d­o Bauer és Karl Renner elvtársak nagyszabású beszédeinek hatása alatt állanak. Nem volt kétséges, hogy az osztrák testvérpártnak ez a két vezető férfia nagy tehetségének, szónoki és taktikai tudásának a legjavát fogja nyújtani, mégis minden személyi kultusztól mentesen mondhatni, hogy ebben a vonatkozásban mind a két elvtárs még a feszült várakozást is fölül­múlta. A tanácskozásoknak abban a gyönyörű szellemi keretében, amelyet a szombati referá­tum és korreferátum alakítottak, méltóan kez­dődött vasárnap reggel a vita és mindvégig a legtárgyilagosabb alapon és nagyszerű színvonalon folytatódott is. A vita első szónoka dr. Trebits elvtárs volt. Határozottan a koalíciós kormányzat mellett f­ogl­alt állást. Sőt közvetlen a kongresszus előtt brosúrát is írt a kérdésről. Zokon vették azonban tőle, hogy messzebb ment, semmint taktikus volna, mert az írta, hogy ennek az irányzatnak kell győznie, még azon az áron is, hogy az elvtársak egy kisebb csoportját a párt elvesztené. Ez ellen a túlzott fölfogás ellen kellett a kongresszuson védekeznie. Néhány további szónok után következett Ellenbogen elvtárs fölszólalása. Azt fejtegette, hogy esetleges koalícióban való résztvételért áldozatokat is szabad hozni, de csak ha olyan a helyzet, hogy a kormányhata­lomban való részesedés útján valamely szeren­csétlenséget akarunk megakadályozni. Ma azonban — mondja — nem ilyen a helyzet. Szükségesnek tartja, hogy állásfoglalásában a párt ne csak az ipari városok munkásaira le­gyen tekintettel, hanem az elmaradt vidékre és a falvakra is. Max Adler elvtárs kiélezetten hangsúlyozta, hogy a július 15-i kirobbanás még megnyilvánulási formájában is forradalmi cselekedet volt — a marxizmus értelmében. Ez a fölfogás az egész kongresszus viharos ellentmondásával találkozott. Julius Deutsch elvtárs kifejtette, hogy július 15-ike is a hősök napja volt, de azoké a hősöké, akik életük kockázta­tásával is fegyelmet tartottak. Ami a kölcsönös lefegyverzést illeti, sajnos, az a helyzet, hogy a reakció csak a munkásosztályt akarná véd­telenné tenni. A továbbiakban azt fejtegeti, hogy az elhárítás is forradalmi cselekedet. Sokkal komolyabbnak tartja a helyzetet, sem­hogy arról lehetne vitatkozni, hogy ki a forra­dalmár, vagy ki nem az. Mindenek fölött a munkásosztálynak és pártjának vasfegyelme fontos, valamint a védképességnek a megőrzése és megtartása. A kongresszus viharos tetszés­nyilv­­nítása közben a legnagyobb dicséret hangján emlékezik meg arról az emfeláldozó munkáról, amelyet a Republikanischer Schutz­bund tagjai tanúsítottak a júliusi napok vesze­delmei közepette. A vasárnap délutáni ti­ésesi Vivien elvtárs a belga testvérpárt nevében üdvözölte a kongresszust, Veldes elvtárs pedig a bulgáriai szociáldemokrata párt üdvözletét tolmácsolta. A folytatódó vitában több szónok után Therese Schlesinger elvtárs szólalt föl és azt mondotta, hogy a lehető leg­nagyobb mértékben becsüli a párt képviselői­nek a községekben kifejtett gyakorlati tevé­kenységét, örül a nagy és jelentős vívmányok­nak, de a tömegek és különösen az ifjúság lelkéért és szívéért is kell harcolni. Emlékez­tetett a párt régi választójogi és a legelső május elsejei tüntetéseire. Ezek is veszedel­mekkel jártak, mégis meg kellett ezeket is kockáztatni. Adler Viktornak az emlékét idézi, nmiben pedig mégis kénytelen félrerakni a ga­rasait, az nem takarékoskodás, hanem házi­árnaik, zálogháznak, adókincstárnak fölhizla­lása. Megnyílik így a lehetetlen élet perspek­tívája, a szociálpolitikai sivatag s az egész bölcs társaság, amely biztonságban szürcsöli az élet mézédes borát, mialatt másoknak a vi­zet prédikálja. Hát így van ez, tisztelt urak. Ha nincs ka­lács, fuccs a tanács. Ne legyetek zsugori­szívűek, könyörtelenül önzők, mohó habzsolok, akkor majd tud takarékoskodni az is, aki dol­gozik, akinek éppen abban rejlett a nagysága, mert benne a hideg megfontoltság és a napi szük­ségletek iránt való nagy érzék forradalmi hevülettel párosult. Karl Leutner elvtárs Renner gondolatmenetének elfogadása mellett szállt síkra. Nagy elmésséggel, állandó tetszés­nyilvánítások közepette magyarázza, hogy a tüntetéseknek ma már nem olyan a funkciójuk és a hatásuk, mint volt akkoriban, amikor például az öreg Ferenc József ült a bécsi Burgban és 10 percenként kapta a tüntetések­ről a jelentést. Akkoriban az autokrata császár illegális fegyveres csapatokat sem t­art volna meg az ő hatalma mellett. Fejtegeti a mai osztrák állam nagy gyöngeségét és a szervezett munkásosztálynak és a vezetőknek nagy köte­lességét az életkimélés iránt. Käthe Leichter elvtárs azt fejtegeti, hogy a mai helyzetben a koalíció­nak nem volna értelme. Nem érné meg azt az árát sem, amelyet ma adni kellene érte. Nem­ azért haragszik ránk a reakció, amit beszélünk, hanem cselekedeteink és alkotásaink­­ miatt gyűlöl minket. A szónokok hosszú sora után Fritz Adler elvtárs szólalt föl ismét a kongresszus feszült figyelme közöpette. Adler elvtárs úgy látja, hogy a kérdésekben, amelyek a kongresszust­ foglalkoztatják, nin­csen számyzati eltérés. Finom ironiával kifejti, hogy voltak szónokok, akiknek csak a küldöt­tek tapsoltak és voltak, akik csak­­ a karzati ifjúságtól kaptak tapsokat. Ami „ellentét" taján megállapítható, az csak a lelkesedő fiata­loknak és a párt organizátorainak az ellentéte. A fiatalokra és gyönyörű lelkesedésükre szük­ségünk van, de gondolják meg a fiatalok, hogy mindannyiuknak­­ organizátor­okká kell vál­niuk. A tömegek tettrekészsége nélkül semmire sem mennénk, de a milliós tömeg tettrekészsé­gének csak a tömeg­szervezetek önrendelkező jogának alapján és ennek keretében szabad megnyilvánulnia. Figyelembe kell venni, hogy a demokrácia keserű kenyér, olyan értelemben, hogy a kapitalista államokban nem jelentheti a munkásosztály uralmát. De vigasztalódhatik az osztrák munkásság azzal, hogy a régi „K. u. K." időkben a helyzet még nehezebb lett. Akkor még több csendőr fölött rendelke­zett a hatalom és az üldözés is nagyobb volt. A koalícióról az a véleménye, hogy nem kell sürgetni, ha a partner sem akarja. A konkrét teendők dolgában Otto Bauer elvtárssal ért egyet. Szívünk s­zerint azon az úton kellene a hatalom gyakorlásának lehetősége felé ha­ladni, ahogy azt a bécsi városházáin érte el a munkásság. Erről az útról csak kényszer ese­tében szabad letérni, de törekedni kell arra, hogy ezen az úton maradhassunk. Amikor este a tanácskozást megszakították, valamennyi jelenlevő Adler elvtárs beszédének hatása alatt állott Hétfőn délelőtt a kongresszusi küldöttek a júliusi katasztrófa áldozatainak és Victor Adler elvtárs sírjaihoz zarándokoltak. A júliusi áldozatok sírjánál Seitz polgármes­ter elvtárs tartott nagyhatású beszédet. A ta­nácskozásokat Osztrák testvérpártnak kongresszusa. A párttaktikáról és a Koalícióról való vita folytatása. ­iétfőn sziután folytatták. A politikai helyzet vitájában a felszólalások közül Austerlitz elvtársnak, az Arbeiter-Zeitung szerkesztőjének beszéde keltett nagy figyelmet. Austerlitz elvtárs a tüntetések jelentőségének kérdését tárgyalta, kimutatta, hogy a proletárság erőtudatának ezt a megnyilvánulását nem szabad és nem is lehet elnyomni. A munkásmozgalom legfontos 18

Next