Népszava, 1931. december (59. évfolyam, 278–301. sz.)
1931-12-01 / 278. szám
LIX. évfolyam 278. szám, Budapest, 1931 december 1. Kedd Ára 16 fillér AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre 12 pengő — küllöidra 21 pengőt Egy hóra : 11 pengő — küllöldre 7 pergft Ausztriában egy hóra ........ 6 pengi SZERKESZTŐSÉG: Vm. CONTI UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József 303—30 és J. 303-3 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁMU . KÖZPONTI KÖZLÖNYE Egyes számára 18, ünnepnap 24, vasárnap 32 fukta. Ausztriában 30, vasárnap 40 groschen. Franciaorsz. 130 fr. Csehszlovákiában hétk. 120 fk. vas. 3 fk. Romániában hétköznap 6 lei. vasárnap 12 IBI. MEGJELENEK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP KIADÓHIVATAL vm. CONTI-UTCA tsz. Telefonszám . . ,J. 303^6. J. 303-31, J. SOMI MM A puccssaervelkedés háttere teljesen rejtélyes? Kiknek volt szükségem a merénylettervekre? — A britanniás mufi jelentkezése. Mellékvágányokra akarták terelni az ügyet. — Már kommunistákról és a „legszélsőbb baloldal" útjának előkészítéséről mesélnek... Megmozdult a mocsár és mérges lehelete újból fertőzéssel fenyegetett. Az ellenforradalom vadvizeinek áporodott, felülete felől a múlt kísért, amely a hazafias fölbuzdulás egykori lovagjai szerint kötelez. A „nemzeti hősök" koncot követelnek azoktól, akiket szerintük végzetesen hozzájuk köt az elindulás közössége, akik az ő véres, felelőtlen munkájuk árán jutottak pozíciókba. A semmitől meg nem rettenő gyilkosok, az 1920-as év gyülevész söpredéke tömörülési akciókat kezdeményez — érdekei megvédéséért. A vérgőzös korszakot nem lehet felejteni, a hatalom és a könnyű pénzszerzés hiánya éget és fáj. Akik valaha itt életet és halált jenthettek, nem akarnak a nyomor áradatába kerülni és úgy gondolkoznak, hogy „Magyarországon van elég pénz, vannak főpapi nagybirtokok, vannak hatalmas vállalatok, vannak, akiknek három, négy állás is jut, de senkinek sem jut eszébe, hogy nekünk, a, fiuknak, hazafiasságunk jutalmául fölajánljanak valami rendes állást..." A kecskeméti akácosok mentén, a szolnoki Tiszaparton, a kecskeméti pincékben, Izsák, Tolvajos, Abony határában visszhangot vert a megmozdulás, amely ferenc- és józsefvárosi kiskocsmák különszobáiban verődött először a falhoz. A britanniás múlt követelődzik az idő kapuján, hogy visszatérhessenek a „félelem- és gáncsnélküli lovagok", akiik most „hálásabb" hazafiakat akarnak pozícióba segíteni. A közéletiténykedés bódultságával, a büntetlenség élvezetének kótyagosságával szárnyaltak szabadon a fantáziák, mert ez a huligán had hosszú éveken át megszokta a hatóságok elnézését és támogatását. A különítményes múlt után az ébredők, a sasok, a fascisták, a cselekvő magyarok, a fölkelők, a színházi tüntetők és az álrokkantak jók voltak munkásellenes akcióknak, nemzeti munkavédelmi alakulatnak, riadó testületeknek, kaptak pénzt és fölszerelést, joggal hihették tehát, hogy nélkülözhetetlen, nemzetföntartó elemek és amikor úgy érezték, hogy nincs szükség rájuk, ők maguk jelentkeztek, mert szükségben voltak. Kik vannak a háttérben? Az ellenforradalom ősrétegének mocsárbűzös megmozdulását nem lehet elszigetelt jelenségnek minősíteni és komolytalan akcióvá degradálni. Itt nemcsak „desperációk" megmozdulásáról és hosszúlépéses, nevetségbe fúló kalandról van szó. Ez a tömeg nem ingyen mozdult meg és nem magától. Nem kocsmai asztaltársaságok találkoztak és nem azok kerestek összeköttetést egymással. Valaki, vagy valakik állanak mögöttük, akik pénzelték és buzdították őket, akik jótanácsokkal és ígéretekkel fonták körül képzeletüket. Valakiknek szükségük volt ezekre a mindenre kapható, levitézlett zsoldosokra, valakiknek céljaik voltak velük és az az elképesztő ijedelem, amely külsőségekben jelentkezett, amellett bizonyít, hogy nem horogra került fantaszták álomkergetéséről, hanem sokkal komolyabb dologról volt szó. Hiszen permanenciába helyezték az egész katonaságot és csendőrséget a rendőrséggel együtt. Megszállták a közműveket és a középületeket a karhatalmi osztagok. Miniszterek és politikusok lakásai előtt karhatalmi kirendeltségek őrködtek éjjel-nappal. A főváros utcai képe megint ostromállapotra emlékeztetett. Vájjon hihető-e, hogy mindez néhány kófic jelentéktelen fiatalember miatt történt? A belügyminiszter úgy nyilatkozott, hogy nincsen jelentősége annak, hogy az őrizetbe vett egyéneket a Margit-körúti katonai fogházban helyezték el. „Azért kellett így intézkedni — mondotta —, mert a toloncházba nem vihettük őket és miután külön-külön kellett elhelyezni az őrizetbe vetteket, más hely nem állott rendelkezésre. Egyébként a nyomozás érdeke is megkívánta ezt az intézkedést." Akad-e ember, aki ezt az indokolást komolyan veszi, amikor köztudomású, hogy a „nagy kommunista leleplezéseknél", amikor ugyancsak „összeesküvésekről" volt szó, miért volt megfelelő az őrizetbe vettek számára a főkapitányság épülete, ahol sokszor egész emeletet lezártak a nyilvánosság elől és szétosztva detektívszobák seregében helyezték el a gyanúsítottakat ? Ha pedig a nyomozás érdeke kívánta meg az eltérő intézkedést, akkor lehetségesnek kell tartani azt a szempontot, hogy megbízhatónak tetszett a Margit-körúti katonai fogház... Mellékvágányok felé... Különben is nagy az iparkodás, hogy mellékvágányokra tereljék az egész ügyet. A nagyképűen titkolódzó hivatalos nyilatkozatok kínos óvatossággal kerülik a „politikai"megjelölést, és csak közönséges bűncselekményekről" beszélnek. Ezzel a megállapítással szemben még a hivatalos híradás is elismeri most már, hogy a puccsisták a hatalmat akarták magukhoz kaparintani. Az ellenforradalom szegénylegényeinek nyüzsgése, a fehérterroristák mozgolódása már hónapok óta tart. Budapesten a Valéria- és a Spolarich-kávéházak, a Szivós-étterem, a Mária-utca 30. számú házban lévő ÉME-tanya, valamint a Sóház-utca 11. számú házban lévő Vámház-pince voltak színhelyei a volt különítményes rohamlegények, fölkeléshősök, sasok és fascisták, ébredők és cselekvő magyarok szervezkedésének. Ellátogatott ide is, oda is Francia-Kiss Mihály, az egykori istennyila jobbkeze, a valamikor rettegéssel süvegelt Ostenburg, a nagy aspirációkra törekvő, a póthitlerizmus pózaiban tetszelgő Budaváry és vezérkari főnöke: Gyallay. Jelentkeztek a Piroska-fivérek és szortyogott, pukkant és illatozott az ellenforradalom mocsara. Tenni, cselekedni kell valamit, volt a jelszó és Zsabka Kálmán, a volt britanniás, a Soltragyilkossággal gyanúsított vizsgálati fogoly, a levitézlett „Szózat"-munkatárs, a színházi tüntetések frontjának vezére, ez a nyurga, izgatott, sápadtarcú fiatalember, a magyar revíziós párt egyik vezetője, a giccses Petőfi-film főszereplője úgyis, mint alanyi költő már előfizetést hirdetett „Fegyverbe" című verseskötetére... Tanulmányozta a tanárkérdést, az orvoskar időleges államosításának problémáját, a felsőfokú oktatásban a fölvételi vizsga bevezetését és a pedagógiának egyéb kérdéseit, mert kultuszminiszternek készült... A szereplők gallériája. Mellette főszerepet játszott Hozmetz Károly Ferenc, a közgazdasági egyetem volt hallgatója, a Fővárosi Operettszínház ellen elkövetett merénylet egyik vezetője, aki most mint taxisoffőr kereste kenyerét. Ő a megoldás motorizálásának kérdésével foglalkozott és a toborzást intézte, hogy megfelelő szállítási eszköz és jelentkező akadjon, aki mundérba bújik és a kiszemelt pontokon megfélemlítésre alkalmas harcias felszereléssel a karhatalmat jelenti majd. Az elégedetlenek vezetői között a legmegbecsültebb pozíciót intéz Vonnay László gaz-Folytatás a oldalon. a múlt visszajár! Lehet-e ebben a szakadásig feszült és még mindig zavaros helyzetben egyébre gondolni, mint erre? Igen, a múlt, az immár tizenkét esztendős kurzus dicstelen múltja, amelyet nem tudtak, sőt, amelyet nem is akartak megfékezni, visszajár, itt van, alaposan mutogatja magát. A jobboldalról, sőt a szélsőjobboldalról is különböző neveket és jelzőket állítanak eléje. Elnevezik „felelőtlen Rip van Winklé"-nek", „gyerekes, fantaszta társaságnak", csak azon a néven nem emlegetik, amelyről egyszerre mindenki ráismerne és egyszerre mindenki tisztában lehetne azzal, kiről és miről van szó. A közvélemény egyelőre még mindig tapogatódzik. Hivatalos és félhivatalos jelentések ugyan már beszéltek erről, de nem alaptalan a fölfogás, hogy a teljes őszinteség és a könyörtelen nyíltság még mindig nem kaptak kellő szerepet az ügy ismertetésében. A megfelelő nyugalom és biztonság sem állott még helyre e zavaros szenzáció körül, noha a Kip van Winklék, a belügyminiszter elnevezése szerint: a desperációk, de valódi nevük és régi ismertetőjelük szerint a „hazafias fölbuzdulás" fölkent bajnokai már a budapesti katonai fogházban várják, ami nekik most talán mégis csak kijár ... Úgy ítéljük, ebben az ügyben ma még föltétlenül ez a helyzet. A közvélemény hangullatkihullámzása, amely nagy volt e napokban, nem tud visszafolyni medrébe. Nem tud attól apillanattól kezdve, amint hírót vette, hogy kicsoda puccsistákról is van itt szó s amint a lefogottakkal együtt a jól ismert régi neveket is visszaidézték riadozó és utálkozó emlékezetébe. Pedig a belügyminiszter kétszer is nyilatkozott. Egyszer az újságokban és egyszer a 33-as bizottság ülésén. Mindkét esetben megismételte, hogy „nyugodt lehet a nagyközönség, mert a rendőrhatóság minden ilyen vagy, hasonló kísérletnek elejét veszi a jövőben is". A közvélemény erre letagadhatatlan jogossággal azt mondhatja: hát még ezt se?! Hát miért vannak itt és a 33-as bizottság éppen a hétfői napon miért nem járult hozzá, hogy a rendőrségből vagy a csendőrségből akár egyetlen embert is „leépítsenek", ha még egy ilyen egyszerű és köteles feladatot sem tudnának ellátni?! A közvélemény jogosan válaszolhat így a belügyminiszter fogadkozására, aminthogy a közvélemény — az egész ország — jogosan utalhat arra, hogy nem a fogadkozásnál kell kezdeni a megnyugtatás erőfeszítéseit, hanem el kellett volna kezdeni már réges-régen, tíz vagy tizenkét esztendővel ezelőtt; el kellett volna kezdeni a tisztogatást, a söprést, a köteles profilaxiát akkor, amikor ezek a hírhedt nevek nem is egyszer, sőt nem is kétszer már rendőrkézen, voltak. Sok kifogásnak, sok jogos számonkérésnek, sok bírálatnak van itt helye, de ezen a ponton minden bírálat jogosult és kötelességszerű. Nem volt profilaxia, se idejekorán, se semmikor, s nem volt előrelátás, amikor csak ilyesminek kellett volna, dolgoznia. A zavaros, a véres, a dicstelen múlt ezért járhat vissza és a zavaros, a véres, a dicstelen múlt kalandorai ezért jelentkezhetnek ismét egy nem is annyira fantasztikus, mint inkább szennyes szenzációnak hőseiként. Hát miért ne törnék a fejüket ilyesmin, amikor a múltban is csak ezt tették és mind-