Népszava, 1932. január (60. évfolyam, 1–25. sz.)

1932-01-10 / 7. szám

10 7 Templomok helyett szükséglakásokat! közigazgatás ne a templombajárást figyelje, hanem teljesítse 5Bocitás kötelességeit. Noha bizonyára megint magunkra zúdítjuk a klerikális reakció és csatlósainak haragját, mégis követelnünk kell, hogy mindaddig, a­míg hajléktalan emberek vannak, templomok helyett építsenek szükséglakásokat. Mert mégis csak fölháborító, hogy télvíz idején ki­dobnak lakásaikból családokat és ezeknek a szabad ég alatt vagy kapualjak­ban kell ta­nyázniok, m­ert sem az állam, sem a város nem gondoskodik kellőszámú szükséglakásról, ahol a kilakoltatott, utcára hajított embereket, csa­ládokat — legalább ideiglenesen — el lehetne helyezni. Nap-nap után keresik föl szerkesztő­ségünket kilakoltatott emberek és segítségün­ket kérik. Ámbár illetékes helyről többször hangzott el az a kijelentés, hogy télen nem engedik meg a kilakoltatást, ennek ellenére mégis kikerülnek az utcára azok a szeren­csétlenek, akik a nyomorúságos viszonyok, munkanélküliség vagy egyéb csapások miatt nem tudják a lakásbérüket meg­fizetni. A bíróság ítél, erre megjelennek ,a hatóság emberei és a szerencsétlen család szegényes cókmókjával együtt Isten szabad ege alá kerül. Hát hol itt a keresztényi szeretet? Hol itt az emberiesség.­ Nem­ vérlázító, hogy amikor milliókat költ a főváros egyházi célokra és templomépítésekre, hajlékot nem ad a hajlék­talanoknak? Hát nem volna ezerszerte fonto­sabb, főként pedig emberségesebb, ha min­denek előtt arról gondoskodnának, hogy kapuk alatt, lépcsőházakban tanyázó hajléktalanok b­e­ legyenek? Hát nem­ szivettépő látvány az odújából kiűzött család. Az anyaság szentségéről beszélnek, de ugyanakkor nyugodtan tűrik, hogy télvíz idején, halált lehelő ködben, esőben, fagy­ban a szabadban, nagy házak mentén, ka­nak aljában dideregjen az anya kis gyer­mekével együtt. Ezt nem veszi észre a közigazgatás, amely legújabban már a templom­ba járást is meg­figyeli? Pedig nem ezt kellene megfigyelnie, mert ehhez semmi köze, a templombajárás mindenkinek a legszigorúbb magánügye, de az­­ már közigazgatási feladat volna, hogy a haj­léktalanokról gondoskodás történjék, hogy kivert, kiűzött családok ne cáfoljanak rá lépten-nyomon a templomon belül és kívül hangoztatott keresztényi szeretetre. Ezzel törődjön a közigazgatás, mert ez a hatáskörébe tartoznék. Az állam, a város, a társadalom szégyene, hogy utcára dobott emberek vannak. De kétszeres ez a szégyen akkor, amikor sem­ az állam, sem a város nem védekezhetik a vád ellen azzal, hogy nincs pénze. A város millió­kat áldoz egyházi és templomi célokra. Ezek­ből a milliókból bőven tellenék szükség­lakásokra. Istennek mindenesetre tetszőbb dolog volna, ha hajléktalan családok nem dideregnének kivert kutyák módjára a kapuk alatt és nem tennék ezzel kérdésessé, hogy váljon valóban „mindannyian egy atyának vagyunk gyermekei"? A templomépítés kérdésében különben is az az álláspontunk, hogy ez a hívők dolga. Köz­pénzek nem fordíthatók egyházi célokra. Az uralkodó rendszer azonban nem vesz erről tu­domást és a közpénzek tekintélyes részét olyan célokra pazarolja — többek között Szent Imre-ünnepség, 200.000 pengő —, amelyek nem lehetnek sem állami, sem városi feladatok. Ezzel szemben­ szociális kötelességeit elhanya­golja, vagy tudomást sem vesz róluk. Hova forduljanak a bajba jutott, munkát­lanság, betegség és egyéb nyomorúságok kö­vetkeztében az utcára került emberek, ha nem a városhoz vagy az államhoz? De hiába, for­dulnak oda is, ide is. Nincs lakás — mondják nekik és egyszerűen elküldik őket — a sza­bad ég alá. De közben építik közpénzekből a templomokat és a lépcsőházakban kétségbe­esett családok dideregnek, beteg gyermekek nyöszörögnek éhségtől és hidegtől. Így fest az a társadalom, amelynek zászló­vivői otromba rágalmakat, és hazugságokat szórnak azokra, akik egy becsületes élet lehe­tőségét követelik minden ember számára. MŰVÉSZEI IROMIOM Képzőművészeti sziállitásait. Tamás-galéna. — Mírcsarnok. — Ernst-muzeum. Közhelyek hazugságának nevezi egy szellemes osztrák-francia újságíró azokat a frázisokat, amelye­ket­ az emberek gondolkodás és ellenőrzés nélkül le­szögezett igazságokként mondanak ki. Ilyen közhely az a vélemény is, h­ogy a művészetben minden jó, ami úgynevezett modern és minden jelentéktelen, ami nem az. Nos, a művészi munkákra a „modern" jelző alkalmazása általában csak akkor helyes, ha a mű­ben vagy a művészben van valam­i olyan sajá­tosság, ami egy másikban nincsen meg. Mert h­a ezer évvel ezelőtt született olyan művész, akinek műveiben kifejezésre jutnak tulajdon elképzelései és tapasztalatai, az modernebb, mint az a művész, aki egy korszaknak — legyen az akár a m­ai is — csak banalitásait adja vissza. A mai nemzedék közhelye a dimenziók kötetlen­sége, a­ rajzolás elhanyagolása, a töretlen színek alkalmazása.. Ezek azok a szemellenzők, amelyek, iskolásan kötelezők arra művészre nézve, aki el­ismerten modern akar lenni. Hogy a dimenziók kö­tetlensége a művészt elkábítja és megfosztja attól a lehetőségtől, hogy a természetadta formáknak az övénél sokkal fantáziadúsabb ötleteit és változatait földolgozhassa, az nagy gyöngesége ennek az iskolá­nak. Hogy pedig ti rajzolást könnyedén elhanya­golja, az, olyan elbizakodottság tünete, mintha valaki rúdnélküli szekérrel akarna célirányosan haladni. Az Új Művészek Egyesületének kiállított képei a Tamás-galériában s a XIV—XV. századbeli német iskola rajzainak kiállítása a Szépművészeti Múzeum­ban jellegzetesen mutatják azt a különbséget, ami a helyzetileg modern és az örökmodern között van. Ajánlatos evégből mindkét kiállítá­s megtekintése. A Műcsarnok téli kiállításáról még ennyi rosszat sem lehet elmondani. Mert kiállított képei ugyan mind közhelyek, csakhogy amíg az Új Művészek Egyesületének képei egy már múló, de még élő nem­zedék közhelyei, a Műcsarnok viszont egy már el­halt korszak banalitását fejezi ki. Különben érdekes szimbóluma az utolsó évek ma­gyar életének ez a műcsarnoki kiállítás. Szimbolikus az az adminisztrációs ravaszság, amellyel a Műcsar­nokból ügyes taktikázással kizárták a magyar mű­­vészek nagy részét egy kis töredék érdekében, csak­úgy, mint ahogy a hatalmi tényezők ügyes vá­lasztójogi és választástec­hnikai trükkökkel kisem­mizték a törvényhozásból az ország igazi közvéle­ményét. Pedig milyen érdekes volna a Műcsarnok nagyszerű termeiben összegezve látni a szélsőjobb­tól a szélsőbalig az egész aktuális művészi termést. Hátra volna még az Ernst-múzeum csoportkiállí­t­ása. Ezért az Ernst-m­úzeumért kár. Kár, hogy a jövő szezont már nem éri meg. Szimbólum ez is­ a tönkretett magyar élet szomorú szimbóluma. Az Ernst-múzeumban egyébként fiatal magyar művész, Meitner László rajzai érdemlik meg az elismerést illésükért, rajzolásbeli szellemességükért. Érződik ugyan rajzain még Georg Gross vagy Fascni vagy Matisse vonalvezetésének és ízlésének hatása, de mindezeken túl egy gondolkodó, szemlélő és érlelő egyéniség tulajdon varázsa az, ami a rajzoknak ér­téket ad. (*) (*) Operaház. Németh Mária szombaton este a „Tosca" címszerepében folytatta nagysikerű ven­dégjátékát. Ebben a szerepében már tavaly is föl­lépett a Városi Színház színpadán.. Akkor megírtuk róla, hogy nem annyira jellemalakításra fekteti a fősúlyt, hanem inkább és szívesebben az ellenáll­hatatlan erejű magas hangjait ragyogtatja. S ez olyan akusztikai tőke, amely őt sohasem hagyja, cserben; ennek lenyűgöző hatalmában csakugyan mindig megbízhat. A „Tosca" népszerű nagy áriái­ban hallhatóvá vált magas hangok valóban ism­ét­bebizonyították kipróbált vonzóerejüket: a művész­nőt táblás ház fogadta és ünnepelte. A Tosca imá­ját természetesen meg kellett újrázni és Németh Mária az olasz szöveget az ismétlésnél magyar nyel­ven énekelte el. Scarpia rendőrfőnök szerepében ki­tűnt a vendég mellett Szende Ferenc az alakítás gondosságával és az alkalmazott jellemző eszközök ízléses kimértségével. j. .. (*) A Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szö­vetsége január 24-én, vasárnap délután 1­6 órakor a Zeneművészeti Főiskola nagytermében. (Liszt Ferenc­tér) munkanélküli-, beteg- és rokkantsegélyalapja javára urivészhírngversen­yt rendez. Föllépnek Gerő Lola, Szűcs László, Gárdonyi Lajos, Dózsa István, Vadó Sándor, Gyöngyössy Judit, Szász Iia, Baló Ele­mér, Cronda István és a KÁOSZ sza­valókórusa. .Te­gyek a Kereskedelmi Alkalmazottak Országos Szö­vetsége irodájában (VII. Erzsébet­ körút 13) kap­hatók. KÉPSZAVA , 1932 január 16. Izyermeszkád, mosdó, blozet. .... ,•_..­.—, l® klozetriztartány kis gyári Hibával. Vörösréz „Neptun­'-fürdőká­lyta, résesapok, klozet deszkák, tűzagyagmosogatók Bálint Andor raktárában. IV. Magyar-n. Inoesuth Lajos-n­. sarokhoz. Tel.: Aut. 843 -01 A szemét politikai és H£siHeiiSBiir§ A balosai! pártol­ százalvasiak a tár­gyalások kud­arcának és az elnök­választó népszavazásnak lel­eisségéve!. (Berlin, január 9.) Hitler a birodalmi kancel­lárral folytatott megbeszélése után szombat délután Hugenberggel, a német nemzeti párt vezérével kezdett tárgyalni, ez a megbeszélés azonban még nem vezetett végleges ered­ményre. A végleges döntést, amelynek alap­ján azután Hitler a birodalmi kancellárnak is megadhatja válaszát, hétfőre halasztották­. Vasárnap délben 12 órakor Hugenberg tárgyal Brüning kancellárral. A szombat délután Hugenberg és Hitler között lefolyt tárgyalás­ról, amelyen német nemzeti részről von Ditl­­marsch volt tartományi tanácsos, nemzeti szocialista részről pedig Göhring és dr. Frick is részt vett, a nemzeti szocialista pártnak a tanácskozásról szóló hivatalos jelentése han­goztatja, hogy „a megbeszélések az azon részt-­­vevők legteljesebb egyetértése jegyében foly­nak". (Berlin, január 9. — A Népszava tudósítójai­nak jelentése.) Jól informált politikai körök­ben tisztában vannak azzal, hogy Hindenburg hivatalban maradását ahhoz kötötték, hogy ez a meghosszabbítás egyetlen párt részéről sem szolgálhat alkalmul arra, hogy politikai követeléseket állíthasson föl. Amennyiben Hitlerék ragaszkodnának ahhoz, hogy feltéte­lekhez kötik a Hindenburg maradásáról azt jó jelölést, akkor Brüning elejti a tervet és kérí az elnökválasztást. Amennyiben Hindenbug vállalja a jelöltséget, a győzelme nem kétév­­es, mert hiszen nemcsak a szociáldemokraa párt és a centrum, hanem a többi olyan párt is föltétlenül Hindenburgra szavaz majd, amely pártok különben egyéb kérdésekkel, Hitlerékkel, illetve Hugenbergékkel tartana. Hétfőig tehát tovább tart a bizonytalanság A baloldal számít a népszavazás lehetőségére és a szociáldemokrata párt megtesz m­ind­ intézkedést, hogy a választási harcból a köz­társasági baloldal kerülhessen ki győztese-Jelölésekről eddig még nincs szó, mert remé­lik, hogy Hindenburg, amennyiben meg nem hosszabb­ítanák az elnökséget, vállalja el újabb jelölést. ” Marad a japán témána­ k japán csapatok továbbnyomásnaki Handzsúrjában. — Anglia elnéző a ja­pánokkal szemben. (Tokió, január 9.) Az Inukai-kormány vá­tozatlanul helyén marad. A külügyminiszte és hadügyminiszter a szombat délelőtti m­i­nisztertanácson beadták ugyan lemondásukig hogy „vezekeljenek" a mikádó ellen elköve­tett merényletért, a minisztertanács azonban Inukai miniszterelnök javaslatára nem vette tudomásul a két lemondást. Az Inukai kor­mányban tehát nem lesz változás. Az össz­kormány pénteki lemondása tárgytalanná vált. Az északmandzsuriai harctérről újabb jaj­a­pán előnyomulást jelentenek. Kirinből na­gyobb japán hadtest indult el északra Khar­bin irányában. Az u.i offenzívában a saját repülőosztagok is résztvesznek. Egy benna­vető repülőgép két bombát dobott le a Kar­bintól száz mértföldnyire délre fekvő Csang-Jus város fölött. A szombati minisztertanács megszövegel­i a japán kormány válaszát a mandzsúriai kr­dés ügyében átnyújtott amerikai demarsa. A japán jegyzék azt követeli, hogy revi­del­ják az 1922. évi washingtoni kilenchatak­i egyezményt, amelynek értelmében Mandzsun szabad kereskedelmi terület. A revízió term­szetesen csak abban az esetben jöhet szám­lá­ba, ha az egyezmény kilenc szignatóriu hatalmát konferenciára hívják össze. (London, január 9.) A külügym­inisztérium­ szombat esti hivatalos közleménye szerin Nagybritannia nem követi az amerikai példa és nem intéz demarsot a mandzsúriai kérdés­ben a japán kormányhoz. Az angol kormány ragaszkodik ugyan a kilenchatalini szerződés betartásához, de az a véleménye, hogy a japán delegátusnak a Népszövetségi Tanács október 13-iki ülésén tett nyilatkozata és a japán mi­niszterelnök szeptember 28-iki beszéde ünnepé­lyes megerősítését jelenti annak a japán ígé­retnek, hogy a japán kormány tiszteletben tartja a mandzsu terület szabadkereskedelmi jellegét. Nincs szükség tehát arra, hogy az angol kormány külön jegyzéket intézzen a japán kormányhoz. A külügyminisztérium mindenesetre fölhívja a londoni japán nagy­követet, kérjen kormányától újabb nyilatkoza­tot arra nézve, hogy a japán kormány azono­sítja ma­gát a genfi japán delegátus és a japán miniszterelnök fentemlített kijelentéseivel

Next