Népszava, 1941. augusztus (69. évfolyam, 173–197. sz.)
1941-08-24 / 191. szám
8. «Ida! NÉPSZAVA 1941 augusztus 24. vasárnap Mai színész, mai színjátszás, mai színház írta: Erdődy János Nem mondunk ki túlságosan meglepő igazságot azzal, hogy a művészet minden korban, a közösség életének minden egyéb megnyilatkozásával egyetemben, a termelőviszonyok függvénye. Szükségesnek látszik mégis papírra vetni ezt a közhelyszerű megállapítást, mert csak ennek állandó és szigorú szem előtt tartásával szabadulhatunk a ködös és irrealitásokban járó esztétikák megkötéseitől. A művészet jelenségeit ugyanúgy a valóság talajára nehezedőknek kell tekintenünk, mint minden más emberi megnyilvánulást és amint más területeken is a mozgás fejlődési vonalában figyeljük meg a jelenségeket, a művészetet sem szabad statikus örök állandónak vennünk. A mozgás az élet drámája és a drámában, a színjátszásban az élet mozgását vetíti az alkotó íróművész és az ő betűit kelti hangos és látható életre a színjátszó művész. Az élet dialektikus szemléletét mi sem tükrözi hívebben, mint egy nagy klasszikus dráma, egy Shakespeare-darab például, ahol az érzések, indulatok végletes kettősségének ellentéte rohanó mozgásban fejleszti — összeütközve és egymásba olvadva — önmagát, hogy a mű befejező szintézisében oldódjék fel végül. A színjátszó is csak ezt a vonalat követheti, ha hűséges közvetítője akar lenni a műnek, az önmagában hordott ellentétet kell megmutatnia, hogy fejlődését láttassa. Kurta néhány sorban így jutunk el pillanatok alatt a kérdés lényegéhez: a színjátszás mai suta topogosához és kátyúbajutottságához. Olyan egyszerű az hiba, hogy lényegét nem is kell hosszas kutatás tárgyévá tenni, a józan szemlélés igen gyorsan megtalálja. Az élet divatát mostanában diktáló egyrétű bölcseleti felfogás lehetetlenné teszi a színjátszó számára, hogy a forrongó dialektikus kettősséget tegye alkotó munkájának középpontjába. A „vagy-vagy" fejlődésellenes szelleme, a kemény „igen-nem"-dilemma megbénítja a színjátszót, abba a hamis felfogásba kergeti, hogy úgynevezett „tiszta típust" formáljon művészi munkájával, egysíkú embert. Egy sütőn pedig legfeljebb topogni lehet, változatlanul egyhelyben mozogni, a fejlődés és fokozatos alakulás minden lehetősége nélkül. Ez az aggasztó tünet leginkább az igazán nagy klasszikusok mai előadásain figyelhető meg. Számtalanszor látunk tehetséges, jobb sorsra érdemes színművészeket, amint, kétségbeesetten vergődnek, birkóznak a feladattal, érzik ösztönösen, hogy valami nincs rendjén, de nem találják meg a megoldást, mert színészi neveltetésük és rendezőjük téves szempontja ketrecbe zárja őket, elfogja előlük a perspektívát. A mai színésznevelés fakó rutint ad csupán és a rendezők legtöbbje munkájának fontosságát a színrelépések és távozások szabályozásában, esetleg egyes testmozdulatok beállításában látja, nem érzi át annak jelentőségét, hogy a szerep örvényébe lökött színész bizonytalan dadogásából, határozatlan próbálkozásaiból kifogja és maradandóvá rögzíttesse az értékes ráhibázásokat. A színész magárahagyottan ténfereg kétségei között. Ha jószándékú és vérbéli művész, akkor egész pályafutása során ingadozni fog, keresi a jó utat és sokszor el-elkapja a helyes megoldást, ha pedig gyenge ember, megadja magát, sorsának, kezdeti aggályait elfojtja és sztár lesz belőle, vagy névtelen színészközkatona, mindenképpen a rutin rabszolgája, kész patronokat húz új szerepeire és tapsra vadászik. neve például ennek a betegségnek az, hogy minden színház sietve igyekszik biztosítani magának olyan színpadi gyakorlattal rendelkező egyének föllépését, akik nevük aranyozott fényével becsábítják a közönséget a nézőtérre. Ezeknek az egyéneknek kiválasztásánál aztán a legkevésbé sem törődnek azzal, hogy az illető művésze vagy csupán sztár. Olyan gonddal és riadt iparkodással igyekeznek anyagilag biztosítani a színházi gépezet zavartalan és hasznothajtó működését, hogy ebben a roppant igyekvésben más, szerintük mellékes szempontok érvényesítésére nem marad idejük, sem erejük. Ennek a romboló betegségnek egyik jellegzetes bőrkiütése a mostanáiban egyre veszedelmesebb arányokat öltő bérlettúltengés. Azt a vágyat tükrözi vissza ez a jelenség, hogy már szeptemberben, az évad elején szeretnék eladottnak látni a színház májusi nézőterét is. A bérletek óriásira dagadó száma pedig még egy súlyos következményt von maga után: a bérlet kötelez, a közönség követelőző, annyi darabot kell az évadban bemutatni, amenynyinek becsületes és gondos előkészítésére, végigpróbálására idő nem jut, így az egyes darabok hiányos kidolgozottságban, kellő előkészületek nélkül kerülnek a színpadra és sivár bizonyítékai a színházvezetés mostani ferde utai-inak. Készületlenség A készületlenség egyébként is jellemzője a most induló színházi évadnak. El kell ismernünk, hogy külső körülmények is szerepet játszottak ennek előidézésében: a nyitási engedélyek közismertkéskedelmes kiadása, a szerződtethető művészszemélyzet egyes tagjai körül kialakult viták és a tisztázatlanság azon a téren, hogy melyik színészit szabad egyáltalán szerződtetni az induló évadra. Az igazgatók nem voltak biztosak abban, hogy lesz-e színházuik és nem tudták az utolsó pillanatig, hogy melyik színésszel köthetnek megállapodást. A színházak körül kavargó zűrizavart ezek a körülmények jelentősen fokozták és hozájárultak, hogy az induló évad elé kissé szkeptikusan nézzünk. Rendezők Az induló színházi évad küszöbén azonban a kérdés elvi vizsgálata mellett nem hanyagolhatjuk el a gyakorlati, napi időszerűségű tüneteket sem. A gerincbetegség mellett más testrészek sem egészségesek, sokszor egészen aprónak látszó bajok mélyein gyökereznek és" válságos betegség okozóivá válhatnak. Színiházaink egyik nagy fogyatékossága a rendezőhiány. Ez meglehetősen szorosan kapcsolódik a fentebb vázolt elvi kérdéssel, a rendezőhiánynak egyik oka kétségkívül a munkalehetőségnek és a művészi hatáskörnek az a nagyfokú csökkenése, amit maguk a rendezők idéztek elő. A színpadi rendezés sok tekintetben valósággal az ügyelő munkakörének betöltésére szűkül ahelyett, hogy mint az alkotó munka részese, a kollektív munka tevékenységének fontos oszlopa lenne. A rendelő munkájénak elsatnyulásához természetesem más tényezők is járultak. Ezek legfontosabbika talán az a kérdés, amelyről hasábjainkon már számos alkalommal írtunk: a sztárprobléma. Az elkapatott és reklámok sugárkévéjébe állított, mesterségesen népszerűvé tett neves álművészek sokszor bizony méltóságukon alulinak tartják, hogy a rendezői utasítások szellemében dolgozzák ki szerepüket. Ilyen esetben azután a jószándékú, valamit elérni akaró, alkotni kívánó rendező — aki éppen e tulajdonságai miatt sohasem tartozik a nagyszájú rendezősztárok közé — kénytelen visszahúzódni, mert a neves sztárral való összekülönbözés esetén nyilván ő húzná a rövidebbet. Ennek az esetnek gyakori megismétlődése azután a legtisztességesebb rendezőt is fokozatosan elkedvetleníti, megfosztja alkotásvágyától és szürke sablonná színteleníti működését. Üzlet A művészet nem bársonykarosszék. A művész verejtékesen küzd anyagával, az ellenséges erőkkel és még önmagával is. Megfeszített erőkifejtés és harc nélkül elképzelhetetlen az értékes művészi alkotómunka. Ahol ezt a vezetőelvet elfelejtik, vagy ki akarják küszöbölni, el kell sorvadnia a művészetnek. Azoknál az úgynevezett művészi vállalkozásoknál, ahol a vállalatot pénzelő tőkés érdekeltség szava a döntő minden kérdésben, a jövedelmezőséget tartják szem előtt és minden kockázatot a minimálisra szeretnének csökkenteni. Ennek mérhetetlen káros hatása meg is mutatkozik elsősorban a kemutatássra kerülő darabok kiválasztásában, de a színházak életének egyéb megnyilvánulásaiban is. Jellegzetesen Monopólium Hangsúlyozottan nem elvi jelentőségű kérdés, csak a budapesti színházak helyzetére gyakorol befolyást a Nemzeti Színház-konszern bővülése. A Pesti Színház megszerzésével most már három állandó és egy esetenkénti színház került, a Nemzeti igazgatóságának irányítása alá. Ez a színházcsoport, azzal, hogy magántőkés szempontok nem befolyásolják és nagy kiterjedésével egyre inkább monopólisztikus ,jelleget ölt. Az elmúlt idők tapasztalatai meglehetősen jogosulttá teszik az aggódást, hogy a monopólrendszer számos hibájában leledzik majd ez a szétágazó színházi vállalkozás. Egyre inkább hiányozni fog belőle a művészi verseny kényszerének hajtóereje, automatikusan működő hivatallá válik, rögzített bérlőgérdájának azt nyújthatja, amit éppen akar és a biztonság kényelmes tornyában veszedelmesen ellustulhat. A Nemzeti Színház-csoport bővülésének szociális vonatkozásai mellett sem mehetünk el szó nélkül. A közös irányítás alá vont színházak számának szaporodásával a munkahelyek száma nőtt, de sem a művészszemélyzet, sem a műszaki munkások számában nem történt említésre méltó gyarapodás. Így a vállalat a fölszaporodott munkában igen erősen igénybe veszi majd személyzetét, ennek pedig a munkaügyi szempontból való kifogásolhatóság mellett művészi szempontból sem volna szabad megtörténnie. A munkában fáradt művész nem adhatja képességének teljes kifejtését, a túlzott foglalkoztatás föltétlenül a művészi érték rovására megy. Kritika A hidegen figyelő és szókimondó ellenőrzés, a kritika igen sokat javíthat a hibákon. Ha a magyar színjátszás állandóan magán érezné bírálóinak tárgyilagos szemét, kissé több gondot fordítana önmagára és ügyelne arra, hogy a hibák el ne burjánozzanak. A napilapok kritikai tevékenysége a mostani időkben erősen összezsugorodott, a csökkentett lapterjedelem megfogyatkozott sorai másra kellenek és a napilapok olvasóközönség® is másodsorban várja csak lapjától a művészi diet jelenségeinek vizsgálatát A nagy föladat, a bírálat őrködő gondja ésaineoil teljesen a színházi szaklapokra hárulna tehát. Színházi szaklap pedig nincsez. Helyesebben: kritikát gyakorló, a kifejezés igaz értelmében bíráló színházi szaklap nincs. A színházi kérdéseikkel foglalkozó hetilapok gondosan követik a régi vicae vándori hagyományt és fontosabbnak tartják az ismert színésznők és színészek magánéletének érdekességeit, és a bemutatás előtt álló műveiket hirdető ismertetések közlését, mint a komoly kritikáit. A bemutatók után persze kritikát is közölnek, ez azonban sohasem mentes annak a szoros kapcsolatnak nyomaitól, amelyben a színházi lapok a közte munka folytán állnak a színházakkal. Nem akarunk ezzel bárkit is vádolni, tény azonban, hogy nem lehet teljesen tárgyilagos bíráló az a kritikus, aki a színházzal állandó kapcsolatot tart, úgyszólván bábáskodik az előadások előkészületeinél. Elvi jelentőségű tévelygések és a pillanatnyi, a helyzetből adódó hibák, a színjátszás mai válságos helyzetének előidézői. Ezekben a sorokban csak érintettük a problémákat, részletes kianalizálásak jóval több helyet igényein®, csak ujjmutatást akartunk adni, a jószándékú színházi emberek talán észrevesznek ezek nyomán valamit és megpróbálnak segíteni azon, amin segíteni kell. Mert segíteni kell, addig is, míg a színjátszás lényegi és gyökeres reformálására, új alapokon való megszervezésére sor kerülhet. Az addig múló időt is át kell valahogy vészelni, hogy ami értéket a múltból megmenthetünk, legalább az ne vesszen el. Az új utak keresése mellett a pillanatnyi helyzet is követeli a megoldást és a hibák lecsiszolása fontos akkor is, ha a színjátszás egész területét átható új szempontok érvényesítésére ezidő szerint még nem is adódik alkalom. legjobb és legolcsóbb áru is eladatlanul hever, ha HIRDETÉSSEL* nem hívja, föl rá a közönség figyelmét!