Népszava, 1942. május (70. évfolyam, 98–121. sz.)
1942-05-24 / 116. szám
8. oldal NÉPSZAVA 1935 május22. vasárnap J Kandamávits, Shakespeare: „Falstaff" — Nemzeti Színház — A Nemzeti Színháznak végre eszébe jutott, hogy más kötelessége is van, mint „Győri kaland"-ok, ,visszonylázadás"-ok és jószándékú, de unalmas „Dárday-ház"-ak színrehozatala. A kezdő nyári melegben végre hajlandó Shakespeare-darabot játszani. Shakespeare. Ez a név maga a dráma, a színjátszás teljessége és az élet egyben. Sokszáz embert alkotott, élő, reális, húsból, vérből formált embereket, tarka sorsokat szőtt gyászfekete és hússzínű piros szálakból, zsibongó százak különbözése és harmonikusan ember volta olvad életművében örök szintézissé és ez a szintézis: Shakespeare. Legigazabb, legemberibb figuráinak élcsapatában a legelsők között látjuk Falstaffot, a gyávaság, iszákosság, falánkság testszagú hústömbjét és a színes hazugságok selyempalástjába burkolódzó örök költészet szellemét egy személyben. Teste a szenny, szava a csillogás. Amíg betűt ismerő ember él a földön, bizonyára megmarad Falstaff alakja, akinek nevét viseli címében a most bemutatott mű. Ez a darab nem ismeretes a magyar közönség előtt „Falstaff" címmel. Összevonták, tömörebbé formálták a meglehetősen terjengős, kétrészes ,,IV. Henrik"-et,, színeket kevertek bele a „Windsori víg aszszonyok" vidámságából és ezzel, a szokott dramaturgiai műtéteknél nagyobb méretű beavatkozással egy-estés darabbá alakították: a cselekmény középpontjába pedig Falstaff került, a hazudozó hústorony. Ortodox Shakespeare-tisztelők számára eléggé megdöbbentő lehet ez a merész húzás, ha azonban azt az álláspontot fogadjuk el, hogy a változott kor változott közönsége, a megváltozott színjátszóstílus, más színpad és más drámalátás indokolttá teszi néha a nagy művek korszerű „adaptálását", akkor csak az a kérdés, hogy ezt a műveletet a mű és kora, másrészről pedig a mű színpadi szellemének helyes összehangolásával hajtották-e végre. Ha az új szöveget olvassuk, eleven, tempós drámaként és minden ízében shakespearesen hat: ez részben a fordítás jó magyar szövegének is érdeme, a helyesen használt, ízes magyar nyelv kiválóan alkalmas a Shakespeare-mondanivalók tolmácsolására. A fordító, Brassai Richárd nagy és jó munkát végzett. A shakespeareszerűségi hibátlan volta már igazolja is utólag az öszszevonás helyes megoldását. Ha motívumokban és színekben szegényedett, is a mű, nyert viszont tempóban és ez sokért kárpótol, különösen, mivel nem érzik rajta, idegen íz, a darab menete shakespearei maradt. Shakespeare azonban nem olvasnivalót írt, hanem színjátékot. Itt van a baj. A Nemzeti Színház ezúttal sok mindent jóvátehetett volna, amit mulasztott és hibázott az elmúlt évadban, a mostani előadás azonban nem alkalmas erre, sőt szaporítja a kifogásolnivalók számát. Hamis, élettelen hangok koncertje a „Falstaff" előadása. A bővérű, élettől buzgó darabot a már-már csaknem teljesen rosszértelmű „nemzetiszínházi stílusban" adták elő. Hibás szereposztás, iskolás rendezés, unalmas díszletezés köríti azt a színészi előadómodort, amelynek legjellegzetesebb képviselője Nagy Adorján (Henrik király). A színészek, akik ebben a stílusban szavalják végig szerepüket, így mondanak például egy egyszerű mondatot: „Én (itt magukra mutatnak, aztán a földre) itt maradok, ti pedig (ujjuk a partnerek felé bök) távozzatok! (nagy taglejtés, hogy alerre távozzanak)." Röviden: megjátszanak minden mondatrészt, esetleg minden szót és ezzel eljátsszák a lehetőségét is annak, hogy a szerepet testükkel formálhassák, deklamálás a hangjuk, külsőségek kísérő gesztusa a mozgásuk, hidegen kívül maradnak a szerepen és a közönséget is hidegen és kívül hagygyák A fiatal rendező, Fábri Zoltán nem tudott ez ellen tenni, vagy nem merte keményen megfogni színészeit és sorsára bízta az előadást. Ez a fakó és bádogkolompként kongó modor azután átragadt még azokra a színészekre is, akik egyébként — helyes és keménykezű rendezés mellett — mentesek ettől a bűntől. Nagy Adorján, Ónody Ákos, Lehotay Árpád és Gabányi László stílusa lebegett a színen és kevesen tudtak szabadulni a nyomasztó hatás alól. Alapvető hiba volt, hogy a címszerepet Lehotay Árpádra osztották: ennek az egyes szerepeiben jó színésznek semmi köze sem volt Falstaffhoz, imbolygott a mai társalgási beszéd és a semmitmondó szavalás között, nem találta meg a hangot. És, ami a legnagyobb baj: nincs humora. A darab vaskos, izzadtság- és borszagú, de életteljes poénjeit kényszeredetten, erőltetve mondta, mozgása sem Falstaffé volt, hanem egy színészé, aki igazgatósági parancsra Falstaffot játssza. A másik fontos és nagy szerepben Nagy Adorján olyan korrekt és kifogástalan magyarsággal beszélt, hogy ebben igyekezete mellett minden egyébről megfeledkezett. Volt néhány fénypontja is az előadásnak, hála érte azoknak a színészeknek, akiknek érdeme. Naszódy Sándor nővére hibáiban és túlzásaiban is rokonszenves alakítás, érződött rajta, hogy a fiatal színész átérzi és lelkesedéssel alakítja a forróvérű lázadót, jobb rendezőt kívánunk neki, mert megérdemli. Rajczi Lajos Poiny szerepét játszotta, minden ízében kifogástalan volt, humorában is félelmes, sötét gazember, jellemének egyetlen világos pontja a baráti ragaszkodás a fiatal Henrikhez és ez a világos pont ragyogott és csillogott Rajczi alakításában. Major Tamás sötét Glendowerje kevésbé sikerült, korszerűtlen, túlságosan mai intrikus volt, második szerepében. Pistolban azonban ragyogó és emlékezetes alakítást nyújtott. Torz, vastagfülű, szőrpamacsos maszkja, bukdácsolása, felböffenő mérgeskedése, ádáz hetvenkedése igazi komédiázás. Shakespeare-darabhoz méltó művész teljesítménye. Maszkban és alakításban .Jó mellékszereplők voltak a falusiak közül: Pethes Sándor, Pásztor János (a csaposfiú szerepében is friss és mulatságos volt), Tassi András, Ponarácz és Bicskei akadémiai növendékek. Apáthy Imre hibázott önmaga ellen: ez a különben kitűnő fiatal színész nem függetlenítette magát mindenütt a rossz hatásoktól, sokjelenetét elrontotta a színpadon terjengő hamis levegő. Ugyanerre a sorsra jutott Zsilaky László is. Mindkettőjüknek sürgősen jóvá kell tenniök ezt, biztosak vagyunk benne, hogy jóvá is tudják tenni. Vándory Margit szerepéhez híven vaskos, tenyeres-talpas volt a színészgárda, sajnálatos kettéválasztásánál a jobb csoportba kell őt állítani. A többi színészt vagy nem lehetett észrevenni jelentéktelenségében, vagy pedig jobb nem észrevenni őket. Külön kell megemlítenünk Szabó Margitot, aki a kocsmárosné pompás szerepében valóságos hajtóvadászatot rendezett jeleneteinek csattanói ellen. Sikerrel. A színpadi beállítás: állandóan egyforma, úgynevezett „módosított Shakespeare-színpad" és a ruhaszínezéssel elválasztott két pártelmélet is helyesnek tartható, a szyakorlatban azonban egyhangúvá tette az előadást. Erdődy János Végéhez közeledik az Operaház évadja. Ilyenkor válik esedékessé, hogy a dalszínház igazgatósága előzetes közleményt bocsát ki a jövő évadra vonatkozó terveiről. Ennek az előzetes közleménynek — amely befejezett tények elé állítja a zenekritikust —, illő szerénységgel bár, de elébe szeretnénk vágni a magunk javaslataival. Ezáltal kellő időben elhárítani kívánjuk magunktól az esetleges kifogásainkra alkalmazható viszonvodat, hogy hallgattunk óhajainkkal, vagy pedig túl későn nyilvánítottuk ajánlatainkat. Látni szeretnék elsősorban, hogy az Operaház ne szorítkozzék eddigi ilozart-műsorára, hanem folytassa annak kiépítését. Sorra kerülhetne akár az ,,Idomeneo", akár a „Titus kegyelme", de mindenesetre egyik a két klasszikus remekmű közül. Wagner mellett kétségtelenül Verdi az operaműsor legerősebb sarokpillére. S teljes joggal, mert Verdi a 19. század operairodalmának Wagner mellett legszámottevőbb mestere. Éppen ezért szükséges, hogy közönségünk megismerkedjék a „Macbeth" és ,Ernani" szépségeivel is. Különösen a , Macbeth"-től várunk sokat, mert Verdi — önmagának legszigorúbb, irgalmatlan kritikusa — ezt a művét nagyon értékelte és ugyanoly gyökeres átdolgozásoknak vetette alá, akárcsak a ,Don Carlos"-t, amelynek disszműveiben a harmadik helyet juttatjuk mingyárt a ,,Fallstaff" és az „Othello" után. Elvégre éppen az egészséges Verdi-kultusz szempontjából fontos, hogy ezek a kiteljesedett, nagyszabású mesterművek— közéjük számítjuk még a ,,Simone Boccanegra"-t is, de nem a túlgyömöszölt és bombasztikus „Végzet hatalmá"-t — a műsortervezetben jobban kiegyensúlyozzák az ott még mindig túlsúlyban levő ifjúkori elcsépelt slágeroperákat. Régóta esedékes Debussy impreszezionista remekművének, a „Pelléas és Mélisande"-nak felújítása. Miért várat magára oly sokáig ez a repríz, amelyről mindenki beszél, amelyet minduntalan beígérnek és amelynek ügye mindazonáltal folyvást halasztódik, mintha valami titkos okból nem mernének hozzányúlni!? S miért nem támasztják fel ismét Musszorgszkij monumentális történelmi zenedrámáját, a „Borisz Godunov"-ot? Évek óta méltatlanul porosodik a süllyesztőben ez is!. S itt van végül az újdonságok kérdése. Sajnos, igaz, hogy a legújabb termés nem nagyon kiadós — nemcsak nálunk, hanem nemzetközi viszonylatban is. Ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs előadásra méltó modern opera. Valamennyi között kétségtelenül Alban Berg ,,Vezzek"-je a legértékesebb. Tudjuk jól, hogy irányzata és Georg Büchner szövegkönyve nem felel meg a mai korszellemnek, ezért jelenleg nem is reklamáljuk. De van más Alban Bergovera is, a Frank Wedekind szövegére készült „Lulu" és itt van Ferruccio Busoni igen érdekes ,,Faust"-ja. Paul Hindemith kiváló „Mathisz festő"-je. Ezek értékes modern műalkotások és jóval inkább érdemlik meg a betanítás fáradságos munkáját, mint holmi .André Chénier"-repríz, vagy Zandonni-bemutató! _ Akaratlanul is ellenpropagandát űz az Operaház, ha — jóhiszeműen bár — most egyre-másra adja elő az olyan „mai" műveket, amelyek kel a modern operatermés hitelét, rontja. Saját kárát vallja mert, a nagyközönségnek amúgy sem erős bizalmát végleg megingatja ezzel. Vannak még művek, amelyekkel megszilárdíthatja ezt a gyengült bizalmat! (—. —•) Nyári muri A Vidám Színház péntek esti második premierjén egy német bohózatot mutatott be. (Julius Horst írta, Karsányi Zsolt fordította.) Magáról a darabról nem érdemes sokat írni: kispolgári levegő lengi körül és legfeljebb igénytelen helyzetkomikumok bírják nevetésre az embert. Az előadás viszont, jó volt. Elsősorban Kőváry Gyulát kell említeni, aki ebben a bohózatszerepben is megmutatta, hogy ért az emberábrázoláshoz. Esetlenül csetlett-botlott a színpadon, de játéka nemcsak nevettetni akart, hanem egyúttal karikatúra is volt. Társa volt ebben Szalay Gyula is, míg a többi férfiszereplők (Kertész Dezső, Bihari Nándor és a többiek) a darab által meghatározott feladatukat teljesítették. A női szereplők közül Kökény Ilona állott az élen, míg a fiatal Török Ilona élénk és jókedvű alakításával sikeresen mutatkozott be a színpadon. A budapesti színpadokon jobb nyári bohózatot is bemutattak már. (sa) Meghalt Petheő Attila Petheő Attila, a Nemzeti Színház örökös tagja pénteken délután hosszú szenvedés után meghalt. Petheő Attila 1891-ben született, pályáját 1910-ben a Magyar Színház színpadán kezdte, 1921-ben lett a Nemisti Színház tagja, örökös taggá a színház százéves jubileumán nevezték ki. Sokoldalú, többféle szerepkörben működő színész volt. A Nemzeti saját halottjának tekinti, kedden délután díszsírhelyre temetik. C) ELMARADT A VÍGSZÍNHÁZ PÉNTEKI ELŐADÁSA, mert Fényes Aliz, aki Nagyváradon vendégszerepelt, autójával viharba került, elakadt, és nem érkezett időre vissza. (•) ÚJ MAGYAR FÉRFIKAROK. Aaz „Apollo" zeneműfolyóirat legújabb ketes száma érdekes tartalommal jelent meg. Tartalmazza dr Kókai Rezső „István király" oratóriumának „Regős ének" című férfikarát, Gáspár János „Vándormadár" karát, Veress Gábor „Székely dalok" című sorozatát. Verdi „Rigoletto" című operájából az összeesküvők karához kitűnő magyar új szöveget írt Lovászy Márton. A füzete tartalmát Lisznyay-Szabó Gábor „Tavaszi dal" című kórusa, Kereszty István, a Nemzeti Múzeum zenei osztályigazgatójának Petőfi „Csatadal"-a egészíti ki. (1) PÜNKÖSDVASÁRNAP ZÁRVA VAN A SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM. Az Országos Magyar Szépművészeti Múzeum igazgatósága közli, hogy május 24-én, pünkösdvasárnap gyűjteményeit zárva tartja. Május 25-én, pünkösdhétfőn a rendes időben, délelőtt 9—'/12-ig áll a múzeum a látogató közönség rendelkezésére. (…) AZ „OLASZ SZEMLE" ÚJ SZÁMA. A magyarországi Olasz Kultúrintézet tudományos folyóiratának, az „Olasz Szemlé"- nek újabb hatalmas kötete jelent meg. Gerevich Tibor, Huszti József, Névasthy Károly, Várady Imre, Gáldi László, Kardos Tibor, Karay Kálmán és Ibrányi István tanulmányai teszik érdekessé a kötetet. (?) „RÉGÉSZETI ÁSATÁSOK LÍBIÁBAN." Pietro Romanelti római egyetemi tantár május 20-án, kedden, 6 órai kezdettel a Bölcsészettudományi Kar nagy előadótermében tart „Régészeti ásatások Líbiában" címmel vetített képes előadást. SZÍNHÁZI ÉS FILMKÖZLEMÉNYEK „MINDENKI GYANÚS!" - hirdetik a plakátok és valóban mindenkit gyanúba vesz Patrik Bergman, ennek a filmnek főszereplője, amíg a tettest előkeríti. A gengszterfilmek kedvelt színhelyein forog a felvevőgép lencséje, kirabolt páncélszekrény, banditák borgőzös tanyája, robogó gépfegyveres autó a villámgyorsasággal robogó történet színhelye, de elvezet a cselekmény Galli Giovanni primadonna öltözőjébe és a színház világának mindig érdekes titkai közé is. A „Mindenki gyanús!" a City filmszínház mai szenzációja.