Népszava, 1953. január (81. évfolyam, 1-26. sz.)
1953-01-06 / 4. szám
NÉPSZAVA Nedermann Ferenc Erős László Diószegi Sándor Példamutató műszaki vezetők Nedermann Ferenc Munkaérdemrend bronz fokozatával kitüntetett sztahanovista főművezető (Láng Gépgyár) eddig öt sztahanovistát nevelt. A műhely átlagteljesítményét 150 százalékra fokozta, a műhely selejtmentesen dolgozik. Erős László üzemvezető (Csavarárugyár) jó szervezéssel rendszeresen biztosítja az anyag- és szerszámellátást. A havi tervet gépcsoportonként napokra felbontotta. A műhely átlagteljesítményét 121 százalékra fokozta. Diószegi Sándor művezető (Darugyár kazán I.) a vezetése alatt álló műrhelyrész átlagteljesítményét 145 százalékra fokozta. Csoportja selejtmentesen dolgozik. A Gazda-mozgalom keretében minden hulladékanyagot felhasználnak. A Dorogi Szénbányászati Tröszt dólgőzei és a Szakszervezetek Központi Művészegyüttese szombaton ünnepi est keretében szocialista művészi együttműködési szerződést kötöttek. A SZOT együttese a szocialista szerződésben vállalta, hogy segíti a dorogi »József Attila« bányász kultúrotthon tánccsoportját, ének- és zenekarát. Havonta egyszer művészbrigád vesz részt a bányászcsoportok próbáin, szakmai tanácsot ad nekik és segítséget nyújt a műsor kiválasztásában. Az együttes minden új műsorszámát bemutatja a bányászoknak. A bányászegyüttes a többi között ígéretet tett arra, hogy az országos kultúrversenyen a megye legjobbjai közé kerül. ★ ünnepélyes külsőségek között múzeummá avatták Kiskőrösön Petőfi Sándor szülőházát. Az avatóünnepélyen a község dolgozóin kívül részt vettek a megyei pártbizottság, a tanács, valamint a tömegszervezetek képviselői, megjelent Kónya Lajos, a Magyar Írók Szövetsége főtitkára, Benjámin László kétszeres Kossuthdíjas költő és az írószövetség több más tagja, továbbá a Magyarországon tartózkodó Jiri Marek csehszlovák író is. Az ünnepi avatóbeszédet Devecseri Gábor költő tartotta. ★ Cseh és német nyelven is megjelent Palotai Boris »Puskásné« című regénye. Csehszlovákiában a »Práca« könyvkiadó, a Német Demokratikus Köztársaságban a Mitteldeutscher Verlag adta ki a magyar írónő regényét, amelyet a Freiheit című német lap folytatásokban is közölt. A Kínai Népköztársaság 12 tagú kulturális küldöttsége vasárnap megtekintette Sztálinvárost és a Sztálin Vasművet. ÉLTETŐ VÍZ IRTA: A KOLOSAOV Észak-Kaukázus közelében, a Montes melletti szteppén szélesen terül el a „Veszelovói-tenger”. Két csatorna indul ki belőle. Ameddig a szem ellát, mindenütt a sztálini öntözőrendszer árkai csipkézik a határt. Dús búzatábláikat, rizs- és gyapotültetvényeket ringat a föld. Közeli és távoli falvakból látogatók járják a részlegeket. Jövő tavasszal már az ő földjeikre is eljut az éltető víz: meg kell tanulniuk az öntözés tudományát. Ellátogatott ide Iakov Ivanovics Magesljacov is, aki már 115. életévét tapossa. Amikor kiért az öntözött földekre, kérte, mutassák meg neki, hol van a rizs. — Amíg nem látom, nem hiszem Sokáig ott állt az ültetvény mellett, aztán megkérdezte: — Nos, hát mennyit ad hektárja? — Legalább háromszáz padot. — Rizst? — Azt. Sokáig tűnődött, mintha emlékezetében keresne valamit, majd ismét megszólalt: — Tudjátok, hogy hívták valamikor ezt a helyet? Senki nem tudta. — Temetőnek. Hogy miért, ezt is elbeszélhetem — mondta az öreg és máris belekezdett a következő történetbe:★ ·Ez még a cár alatt történt. A katugai kormányzóságból telepesek érkeztek ide. Kalyibákat építettek, földkunyhókat ástak maguknak és felszántották a szteppét. Míg a tavaszi nedvességből futotta, szépen fejlődött a zab meg a búza. És az emberek képzetetében már megjelentek a kövér kévék, a fehér házak, mögöttük az istállók és a fészerek. Egy idő múlva azonban mind perzsebben kezdett a nap tűzni. Napról napra fokozódott a hőség. És akkor boszorkányos gyorsasággal kiapadtak a patakok. Csak néhány náddal körülnőtt mélyedésben maradt meg egy-egy meleg pocsolya. Ezekben a napokban csak az mentette meg a telepeseket, hogy a majortól hat versztnyire találtak egy régi kutat. .A hőség azonban még egyre fokozódott. A ragyogó égen 15 óra hosszat tüzelt a nap. Sehol egy kis felhő, sehonnan egy kis szellő. Egy hét múlva a gabona már fonnyadni kezdett. Egyszer azután estefelé vihar kerekedett a szteppén. A szél ide-oda kavarta, majd a magasba röpítette a porfelhőket. Mind sötétebb fellegek tornyosultak a szteppe felett. Az orkán éjszaka letépte a kunyhók nádtetejét, magukat a kunyhókat is felkapta, továbbvitte, homok- és kőzáport zúdított a földekre. Öt napig tombolt a borzalmas erejű vihar. A vetések nagy részét kitépte, teleszórta homokkal, kövel. 15 vagy 20 család az orkán átültével azonnal elköltözött a majorból. A vihar után, szokás szerint, megeredt az eső. Éjjelnappal szakadt. A szteppe egyszerre újból felélénkült, csodálatos módon megfiatalodott. Az emberekben is új remény támadt. Eltelt a június, a gabona szép volt, de a nap ismét olyan égetően tűzött, hogy az emberek nappal nem bírtak kaszálni. Egyik napon azután hirtelen szél támadt kelet felöl. Ez azonban még nagyobb forróságot hozott. A perzselő szél fojtó port sodort magával. És egy hét múlva az egész szteppe kiégett. A szél pedig csak egyre fújt, erősödött és mind forróbbá vált. Menekülni! Csak el innen! De hová? Ősszel farkasok támadtak a majorbeliek egy csoportjára, akiknek annyi erejük sem volt, hogy szembeszálljanak a fenevadakkal...« ★ — Nos, hát ilyen volt itt akkor, a cár alatt, a burzsujok alatt az élet — tette még hozzá befejezésül némi szünet után az apó. — Ezért hívták ezt a helyet Temetőnek. Abban az évben nálunk a fél major meghalt. De még rosszabb idők is jártak. Most pedig... És ismét megkérdezte: — Igazán háromszáz padot ad hektárja? Háromszáz pad rizst?... Az öntözőcsatornákban ott folydogál, hullámzik az életet hozó víz. Ameddig a szem ellát, mindenütt búza-, rizs- és gyapotföldeken pihen meg a szem... Azok szívében pedig, akik az öreget hallgatták, nagy öröm gyűlt. Annak öröme, hogy ők is részesei a természet átalakításáért folyó harcnak, a nagyszerű győzelmeknek, amelyek közelebb viszik a szovjet népet a kommunizmushoz.. . 4 1953 JANUÁR 0, RED» SZENTENDREI ASSZONYOK A Szentendrei Cementárugyár raktárirodájában az asszonyok és lányok közt sok mindenről esik szó az ebédszünetben. Beszélnek a gyár legújabb sztahanovistáiról, szopatják a fűtőberendezés szerelőit, elmondják véleményüket Szalai Jóska ondatált hajáról, Leherné újabb késéseiről. Csípős hangon tárgyalnak a gondnoknő legújabb »bogaráról«, a sertéshizlalásról, Bódis Jancsi hetvenkedéseiről. »Szép kis pletykafészekbe csöppentem« gondolhatja az idegen, aki váratlanul benyit. Az íróasztal mellett ötven év körüli fehérhajú asszony ül. Homlokára tolja feketekeretes szemüvegét s csendben hallgatja társait. Néha egy-két szót papírra vet. Aki derűs, nyikt tekintetü arcába néz, első pillanatra látja, hogy Egresi Mihályné őszinte, szókimondó, vidám asszony. Vájjon miért hallgatja meg ezt a sok fecsegést? Talán kíváncsiságból? Nem. Más célja van ezeknek a déli beszélgetéseknek s jól teszik a lányok, asszonyok, ha Egresi elvtársnőt tájékoztatják az üzem egész életéről. Másfél éve már, hogy a kis irodahelyiség bölcsőjévé vált a közkedvelt »híradónak«, itt szedik össze az asszonyok tréfás rigmusait. Vagy két évvel ezelőtt együtt nézték meg az üzem dolgozói a »Vidám vásár« című színes szovjet filmet. Sokat nevettek a három kolhozbeli asszony tréfás, csípős mondásain és arra gondoltak, hogy a Szentendrei Cementárugyárban is elkellne néhány ilyen asszony. Félévre rá, 1951. augusztusában kultúrotthonavatásra készült a gyár. A fiatalok tánccsoportja, énekkara hetekkel előbb megkezdte már a próbát. »Csak mi, asszonyok ne vegyük ki részünket a kultúrműsorból?« — tűnődött Egresi elvtársnő. Még azt gondolják rólunk, hogy nincs közünk az üzem életéhez. Hosszasan elbeszélgetett Dubecz Józsefné csétapréselővel, Kovács Józsefné laptöltővel. — Ha én megírnám az első rigmust, beállnátok-e a brigádba?— kérdezte társaitól Egresiné. — Szívesen, szívesen! — felelték s attól kezdve minden szabadidejét együtt töltötte a három asszony. Megszületett az első rigmus s augusztus 20-án, a kultúrotthon avatásán a közönség kétszer is visszatapsolta a »tréfáló asszonyokat«. Pedig a rigmusokban nemcsak dicsértek, hanem elmondták a véleményüket a gyár igazgatójáról, a szakszervezeti bizottság elnökéről. Kipellengérezték a munkában hátul kuttogókat, notórius későnlövőket, a jampectáncot kedvelő fiúkat. Találóak voltak a rigmusok. Még a »kiénekeltek« sem haragudtak meg. Csak Horváth Erzsébet vette nagyon szívére, hogy »ország-világ« előtt elárulták: szeret hosszasan tereferélni a legényekkel. Még másnap is kisírt szemmel járkált a lapöntőműhelyben. Délben, az ebédlőben összetalálkozott Egresi elvtársnővel. A fiatal leány köszönés helyett pirosra vált arccal elfordult. — Erzsi! Gyere be hozzám a raktárba, beszédem van veled — szólalt meg csendesen Egresiné a lány háta mögött. Hosszú, komoly beszélgetés kezdődött. Egresiné arról beszélt, hogy huszonhét évvel ezelőtt, amikor ő idekerült a gyárba, senki se törődött azzal, hogy a munkáslányok és fiúk tanuljanak, fejlődjenek, jobb, képzettebb dolgozókká váljanak. A munkásnyúzó igazgatónak köszönni is csak lehajtott fejjel, remegő hangon mertek a munkások, nemhogy a szemébe mondhatták volna hibáit, mint ahogy az tegnap az ünnepségen történt. Aztán Erzsi életéről beszélgettek, Zala megyei kis falujáról, Szentkozmadombjáról, a parasztok nehéz életéről. Erzsi erre elmondta, hogy mennyire megszerette a gyári munkát és a munkásszállóban igazi otthonra talált. Most minden szíve vágya, hogy elérje a sztahanovista szintet. A végén úgy váltak el egymástól, hogy Horváth Erzsi, a jóhangú fiatal leány felajánlotta segítségét a rigmusbrigádnak. Ettől az időtől kezdve négytagú rigmusbrigád szerepel az előadásokon, szakszervezeti napokon, gyűléseken. A brigád vezetője Egresi elvtársné, a brigád tagjai Kovácsáé, Dubetzné és Horváth Erzsi nyitott szemmel járják az üzemet és semmi sem kerüli el a figyelmüket. A kiváló eredményeket, a hibákat, apróbb, jellegzetes szokásokat, mondásokat összegyűjtik. Egresi elvtársnő meghallgatja, versbeszedi a történteket. Az egész gyár kíváncsian várja, kikről énekelnek, kit dicsérnek, kit bírálnak a »tréfás asszonyok«. Huszonhét munkásév tapasztalatával, tele a fiatalok és munkatársai iránti szeretettel foglalkozik a gyár életével Egresi Mihályné. Munkatársai, a gyár dolgozói szívesen segítenek munkájában s mindenki örül, ha a hangosbeszélőn át új műsorszámmal jelentkezik a »tréfás asszonybrigád«. B. 3. Kodály „Háry Jánoskának felújítása Kodály ZOLTÁN daljátékát, a »Háry Jánost-t 1926-ban mutatták be. Huszonhat év távlatából visszatekintve, még világosabban látjuk, hogy ennek a bemutatónak milyen nagy volt a jelentősége A Horthyfasizmus, a bethleni »konszolidáció” szomorú idején megjelent az akkori 14. kiír. Operaház színpadán a nagyabonyi obsitos, hogy megálmodja és elmesélje, mi volna a jussa a magyarlépnek a történelemben. Messze van már Háry Jánosnak ez a megfogalmazása a nagyotmondó, veterán évszázados hagyományú színadi figurájától, messze van Garayános obsitosától és semmi köze sincs Münchhausen báró képtelen hazudozásaihoz. A daljáték Háry Jánosát már inkább János vitéz, vagy némileg Toldi Miklós rokonának érezzük. "A valóság az alapja anak, amit Háry mesél, miközben a nagyabonyi kocsma füstös ivójában megkorrigálja a történelmet. Valóság az, hogy a XVIII. és a XIX. században a Habsburg-ház nagyon sokat köszönhetett a magyar katona vitézségének, tehetségének, s egy-egy huszárcsíny nem egyszer felettébb kellemetlen-kínos helyzetbe hozta a katonai ellenfeleket. Mindezért bizony nerm az dukált volna népünk hős fiainak, ami jutott, azaz a kizsákmányolás, az elnyomás, a szolgaság, hanem legalábbis császár leánya, fele királysága, ahogyan a mese mondja. Ezt hirdette vádlón 1926-ban Horthyéknak a »Háry János” és ezt mondta mindazoknak, akik felszabadulásunkig a magyar nép vérénverítékén híztak és uralkodtak. A zene azonban még többet mond, még sokkal következetesebben. A felsorakoztatott népdalokban ott ég az évszázadokig elnyomott magyar nép minden igazságérzete, fájdalma, elkeseredése. Nem véletlenül kezdődik azzal az első felhangzó népdal, hogy »Sej, verd meg isten, aki eztet csinálta, de még jobban, aki ezt kitalálta. Elviszik a kedves rózsám messzire, sej, Ferenc császár fajtalan kenyerére.« Ettől kezdve következetesen tart ki a népzenei mondanivaló a »Sej, besoroztak« és a »Nagyabonyban csak két torony látszik« hazaszeretetén, honvágyán keresztül az utolsó szóig, amelyet Háry dalban intéz Ferenc császárhoz: »Ne sanyargassa magyar népét!« Ezzel több a zene jelentősége annál, amit Paulinni szövegkönyve mond. Míg a szövegkönyvben Ferenc császár derék öreg kretén, népét szerető patriarkális uralkodó, akitől Háry a legnagyobb barátsággal, parolával vesz búcsút, a zene végig nem alkuszik, s utolsó üzenete a császárhoz, mint a nép elnyomójához szól. Először csendült fel az Operaház ■színpadána magyar, parasztdal a »Háry Jártos«-ban és hirdette, hogy szerzője többet mond benne egyszerű fantasztikus népmesénél: a nép igaz ügyének győzelme mellett tesz hitet. Az OPERAHÁZ Kodály Zoltán 70. születésnapján hozta ismét színre a »Háry János«-t. A felújítás bebizonyította, hogy a darab zenei mondanivalója semmit sem veszített jelentőségéből. Inkább teljesebbé emelkedett azáltal, hogy az elmúlt negyedszázad alatt mindanynyiunk kedves ismerősévé vált, hogy ma jobban értjük, hogy többet jelent a felszabadult magyar nép számára, mint addig bármikor. A népzene és haladó zenei hagyományaink alapvető fontosságának felismerése új zeneművészetünk építésében megmutatja, milyen klasszikus értékű példája lehet a „Háry János” zenéje zeneszerzőink új törekvéseinek. Példája annak, hogyan kell a népdalt, tartalmának lényegét megragadva, a jellemábrázolás, a kifejezés eszközévé tenni, eggyé olvasztani zenetörténeti hagyományainkat s megtalálni a műzene eredményeinek magasrendű módszereit a dalok igazi, belső szépségeinek kibontakoztatására. Távol áll ez a zene minden olyan félresikerült törekvéstől, amely a népzenében érdekességet, külsőséges játékot keres. Két alapvető érzelmi motívum vonul végig a zene mondanivalóján: a nép hazaszeretetének és őszinte, hű szerelmének érzése. Mindkettőt klasszikus értékű dalok fejezik ki. A »Tiszán innen, Dunán túl« olyan erővel eleveníti meg a magyar táj szépségét, amilyenhez foghatót csak legnagyobb költőink legszebb tájleírásaiban találunk. A szegény ember szerelmét is aligha mondták még el dalban közvetlenebbül, egyszerűbben és mélyebben, mint a »Szegény vagyok, szegénynek születtem«. A remek közzene, a hatalmas toborzó-dal, mind méltán váltak népünk zenei kincsének legkedveltebb darabjaivá. És mindezt Kodály saját leleményű, ízes darabjai egészítik ki. A beillesztett új zeneszámok feltétlen nyereségei a darabnak, ha az előadás nem is tudta őket színpadi hatóerővé változtatni. Maga az előadás is sok gondot, szeretetet mutat a mű iránt és nem egy finom rendezési és díszlet-ötletet alkalmaz Nagyon szép a nagyabonyi faluszél alkonyodó díszlete, ügyesen oldja meg a rendezés a mese és a valóság határát a kivilágosodó falusi ablak mellett feltűnő két főhőssel. Ferencsik János, »Háry János« zenéjének leghivatottabb tolmácsolója, ezúttal is kiemelkedő karnagyi munkát végez az előadás zenei vezetésében. Márk Tivadar színpadi ruhái kifogástalanok. Külön kell azonban foglalkoznunk a rendezői felfogás és a színpadi játék kérdésével, mert nem értünk vele egyet, úgy érezzük, Oláh Gusztáv] rendezése alapjában téved abban, hogy szereplőivel Háry kalandos történetét mondatja el, a ferde helyzetek csattanóit élezi ki. Ezzel anekdotákra bontja, ahelyett, hogy a zenében kifejezett lényegi, mondanivalóra építené fel az egész színpadot, cselekményt, dikciót és akciót egyaránt. Ezután az előadás után azzal az emlékkel hagyjuk el a színházat, hogy mégis csak derék öreg király lehetett ez az I. Ferenc, ha kissé hibás volt jó. Pedig a darab nem ezt akarja mondani, nem is Háry János vidám kalandjait, hanem népünk igazságának igaz meséjét. Ha ez a központi gondolat nem fogja össze a darabot, ha a zene lényegében kimarad a rendezői koncepcióból, a szöveg maga nem elég erős ahhoz, hogy megálljon a maga lábán. Üres ügyeskedéssé, végszavak és csattanók sorává hull szét. Ilyen FORMÁBAN a rendezés megoldatlan és vele együtt megoldatlan a színészi játék is. Mintha még a Háry-szereppel évek óta egybeforrott kitűnő Palló Imre sem találna magára az új rendezés adta keretben. A művészek egytől egyig mindent megtesznek feladatuk megoldására. Mátyás Mária Orzse szerepében természetes, közvetlen alakítást nyújt, Báthy Anna remek császárnéját, Maleczky Oszkár Marci kocsiját is ki kell emelnünk. De mindez csak egy-egy jó alakítás, mert nem állanak összehangoltan a daljáték eszmei tartalma kifejezésének szolgálatában. Nem szerencsés a toborzójelenet koreográfiája. Szétesik, nem fejezi ki a zene erejét, tömör egységét. Laza térformáival egyes táncosok ügyes produkcióira hull szét. Az előadáson menet közben csiszolással, a lényeges részletek kiemelésével és a lényegtelenek háttérbe szorításával, a nagyobb tartalmi egységek összefogásával lehet és kell is javítani. Helyenként akár a szöveg megfelelő módosításától sem kellene viszszariadni, ha a szükség úgy kívánja. Ezt az igazítást el kell végeznie az Operaházinak, erre kötelezi Kodály nagy művészete és az a közönség, amely szereti és magáénak érzi a »Háry János«-t Ujfalussy József A Szakszervezeti Aktívák Házában sA szakszervezeti bizottságok nazdasági fala. ISaalnek ás allenárzs bizottságainak munkája c címmel Január 8-ra meghirdetett ankát elmarad. Az ankát |)J Idbpontjai Január 16 délután 6 óra.