Népszava, 1955. augusztus (83. évfolyam, 180-204. sz.)

1955-08-28 / 202. szám

„MIT KAPOK ÉN A TAGDÍJBÓL?* Őszinte beszélgetés a Lőrinci Hengerműben " Miért éppen a Lőrinci Hengerműbe látogattunk el megnézni, hogy mikép gazdálkodik az üzemi bizottság a szakszervezeti tagdíj rendelkezésére álló hányadával, mit tudnak erről általában a tagok és mi a véleményük róla? Hiszen számtalan olyan vállalat van, ahol tekintélyesebb summával gazdálkodnak, mint eme fontos, de kislétszámú gyár vékonypénzű üzemi bizottsága. Mindegy ez. Itt éppúgy megláthatjuk, mint bárhol másutt, hogy a dolgozók nem dobják ki az ablakon szakszervezeti tagdíjul befizetett pénzüket, hanem visszakapják valamilyen formában. Nem is kell messzire mennünk, vegyük példának mindjárt a gyenesdiási gyermeküdülőt. Építéséhez 120 000 forintot adott a kohász-szakszervezet az üzemi bizottságnak. Igaz, a 120 gyermek elhelyezésére alkalmas üdülőn hat kisebb kohászati üzem dolgozóival osztoznak és van benne ezeknek a vállalatoknak a jóléti alapjából származó pénz is. Végeredményében azonban a Lőrinci Hengermű üzemi bizottsága kezeli és az itteni dolgozók negyven gyermeke üdülhet benne turnusonként. Már az idén 61 gyermek élvezte két csoportban a nyaralás örömeit. Egy rövid számvetés Persze ez így egymagában nem sokat mond. Jónéhány hasonló példát idézhetnénk az üzemek százaiból. De, ha öszszevetjük azzal, hogy a gyár dolgozói ebben az esztendőben a terv szerint mindössze 98 790 forint tagdíjat fizetnek, alig akadhat ember, akit ne ejtene gondolkodóba ez az összehasonlítás. Lám, lám, mi mindenre nem gondolunk sokszor. Ebben az esztendőben felépült az üdülő, azelőtt 15 000 forinttal járult hozzá ugyancsak a szakszervezet egy zongora árához, hogy felvirágozhasson a műkedvelő művészet is a gyárban. Jövőre meg? Lehet,hogy más üzemek kapnak nagyobb összeget, de lehet, hogy ismét az itteni dolgozók. A szakszervezetnek egyik üzem sem mostoha, gyermeke és bármelyikisépítvalamit, lényegében a kohászok társadalma gazdagodik a tagdíjul befizetett pénzből, amelynek több mint a fele kerül vissza valami úton-módon az üzemekbe. Nem árt erről bővebben szólani, mert sok helyütt nincsenek tisztában a dolgozók azzal, hogy a szakszervezet milyen takarékosan bánik, milyen helyesen gazdálkodik vagyonával, különösen az ügyvitel múlt évi egyszerűsítése óta. Helyénvaló tehát egy rövid számvetés. Az üzemi bizottság a múlt évi megtakarítással együtt mintegy 17 500 forinttal rendelkezik az idén. Ebből a szakszervezet elnökségének a határozatára 3000 forinttal talpra kell állítani az évközben elsorvadt Kölcsönös Segítő Ta-karékpénztárat (ez a pénz természetesen visszatérül), a többiből szervezésre és ügyvitelre 1620, kulturális célokra 5000, sportra 4000, szociális kiadásokra pedig 2500 forint jut. Vegyük hozzá ezenfelül a segélyek előre ki sem számítható összegét. Ezt már a szakszervezeti központ fizeti. Hogy az olvasó képet alkothasson erről is, írjuk ide a mai napig kifizetett tételeket: szülési segély 3185, házassági 1020, rendkívüli 270 és halálozási segély 1705, tehát összesen 6180 forint. Ami nagyon elgondolkoztató ! Úgy véljük, nem szükséges itt most felsorolni, hogy meny- nyivel támogatta az üzemi bi- zottság a bölcsődei gyereke- ket, a tánccsoportot, a sportolókat, hogy mennyit fordít ak-tívistái megjutalmazására stb., stb. Az elmondottak is tanú- sítják, hogy az üzem dolgozói szintén bőven élvezik a befi- zetett tagdíjakból származó juttatásokat. Mindezt mérlegelve, felet- tébb elgondolkoztató, hogy a dolgozók 23 százaléka szerve- zetlen és mintegy száz tag ke-vesebb tagdíjat fizet az alap- szabályokban megállapító* ‘ , másfél százaléknál vagy esetleg hónapokig egyáltalán nerre tesz eleget önként vállalt kö-, télezettségének. Igaz, a leg-több ember általában nem szejet tagdíjat fizetni. Egy-két fröccsre könnyebben gurulnak a forintok, mert még tartja magát az a hiedelem, hogy »csak az az enyém, amit megeszem és megiszom«. Persze ■nem arról van itt szó, hogy a szakszervezeti tag mondjon le az ital borról, ha jólesik neki nehéz munkája után, hanem arról, hogy ne szítja a fogát akkor sem, amikor tagdíjat kell fizetnie. Hiszen neki gyümölcsözik az is, bár helytelen volna egyszerűen holmi takarékegyletnek tekinteni a szakszervezetet. Mészáros elvtárs, az üzemi bizottság elnöke azzal magyarázza a helyzetet, hogy sok vidéki dolgozik a kikészítőknél. Nehezen értik meg a szervezkedés szükségességét, aztán állandóan jönnek-mennek, idő sincs megnyerni őket. Azt azonban már nem tudja megindokolni, hogy a TMK aránylag szépen kereső dolgozói, régi szakmunkások, sőt régi szervezett dolgozók, miért maradoznak el a tagdíjjal, illetve miért fizetnek kevesebbet a megszabottnál. Úgy vélem, arról van itt szó, hogy Mészáros elvtárs hajlamos inkább meghátrálni a nehézségek elől, mint hogy megbirkózzék velük. Meg arról, hogy a dolgozók nem is nagyon tudják, mit csinál a szakszervezet, mert az üzemi bizottság nem népszerűsíti eléggé a szakszervezeti mozgalom általános eredményeit sem. „Szakszervezetellenes“ dolgozók ? Egyetlen példa: nem akadt senki az üzem dolgozói között — már akivel beszéltünk —, aki tudta volna, hogy a kohászszakszervezet 120 000 forintot adott a gyermeküdülő építésére, így igazán nem csoda, hogy a munkások fejében ilyen kérdések forognak: »Minek fizetem azt a tagdíjat? Mit kapok én abból?« Hiszen a segély feltételhez kötött, az ember nem nősül minden nap, a halálról nem is beszélve, a sport támogatása sem érint mindenkit közvetlenül. Meg aztán még csak el-elgyönyörködik valaki a tánccsoportban dearra már figyelmeztetn kell, hogy»mindez te érted,« a te tagdíjadból van«. A'MK kissé »szakszervezetellenes«-nek mondott dolgozóival beszélgetve derül minderre és sok másra is világosság. Horváth János előadta hogy a lakatosbrigád tagja máig sem tudják, jogosultak-e a szakma kiváló dolgozója kitüntetésre és a félhavi fizetésüknek megfelelő jutalomra vagy sem. Pedig már több mint 14 hónapja tesznek eleget a követelményeknek. Az üzemi bizottságot hibáztatják, mert védi kellően érdekeiket. Én azt hiszem, ebben az esetben igazuk is van. Amikor Bondár Sándort kérdeztük, miért fizet csak 10—12 forint tagdíjat, holott 28—30-at kellene, így válaszolt: »Nem kaptam még közvetlenül semmit a szakszervezettől. Egy szobában szorongunk négyen, feleségemmel tíz- és hatéves gyermekemmel de nem gondoltak ránk, amikor lakásokat kapott a vállalat. Nyaralni sem küldtek el.Természetesen Mészáros elvtárs általában meggyőzően fejtegeti, milyen meggondolások szerint utalták ki a lakásokat meg hogy Bondár Sándor miért nem mehetett nyaralni Mindez igaz. De megértené Bondár Sándor is, ha ugyanígy elmondanák neki. Miként igazat adott, amikor a tagdíjfizetésről és a szakszervezetei politikai, gazdasági, társadalmi szerepéről, jelentőségéről beszélgettünk vele. Hát akadhat munkás, aki ne értené meg milyen nagy szükség van ma is az összefogásra, tehát a szakszervezetre ahhoz, hogy a munkások, a dolgozók megtanulják az ország vezetését, a gazdálkodást, hogy művelt, jólétben élő emberré váljanak? És azt, hogy ez a szervezet az övé, amelyet nem csupán érdeke, de kötelessége is minden módon erősíteni? Egyforma jogokhoz — egyforma kötelezettséget Elvégre többségük igazságos érzületű. Sem Bondár Sándor, sem ők nem követelnek nyilvánvaló képtelenséget. Igazságérzetüket azonban nem szabad megsérteni, mert meginog a bizalmuk. Zachner Lajos például még most is felrója az üzemi bizottságnak, hogy annak idején jegyet adott Mundi Lajosnak az angol—magyar mérkőzésre, holott kétszáz forintnyi tagdíjjal volt hátralékban. Hogy nem egészen a dolgozók húzódozásán múlnak a tagdíjfizetés körüli visszásságok, arra Tari István esete a bizonyíték. Méltányolja ő a szakszervezet gondoskodását, hogy üdülni küldték, meg hogy kisfiúk születésekor 250 forint segélyt kapott és a felesége ugyanennyit a kártolószalaggyár üzemi bizottságától. Ám végül kiderül, helyesebben ő maga mondja el, hogy nem fizet másfélszázalékos tagdíjat. — Ennyit adtam akkor is, amikor 1400, meg 1500 volt a fizetésem. Azóta se mondta senki, hogy többet kellene fizetnem. Igen, már Mészáros elvtárs beszélt arról, hogy egyesektől különféle meggondolásból nem is kérik a megszabott tagdíjat. Márpedig ez nem igazságos dolog. A tagok jogai egyformák, ugyanazokat az előnyöket élvezik, legyen tehát egyforma — hogy úgy mondjuk — a »teherviselés«, a kötelezettség is. Tarr Istvánt már csak nem volna nehéz ennek helyességéről meggyőzni? Nem bizony. Sem őt, sem a többit. (Megértik ezt a dolgozók, csak magyarán kell szólnunk hozzájuk. És persze a szónak meggyőző tettekkel is kell párosulnia .. . Pikay István Az első érzés a meghatott csodálkozásé, ahogy végiglapozom a József Attila-kiállítás emlékkönyvét. Az ember sokszor leírja, még többször hallja és olvassa: kultúrforradalom. De igazán csak akkor érzi e szó értelmét, amikor szemtől szembe találkozik kecskeméti honvédek, ózdi bányászok, soproni óvónőképző iskolai tanulók, pesti ifjúmunkások rótták ebbe az emlékkönyvbe a kegyelet sorait. Új, fogékony érzésű közönségnek rendezi kiállításait a Petőfi Irodalmi Múzeum. Sikerrel-e? Hadd válaszoljon erre egy feljegyzés az emlékkönyvből. »Azt gondoltam, ismerem József Attilát, most ismertem és szerettem meg igazán.« Kaput tár előttünk szélesre ez a kiállítás, meghitt közelségbe kerül alkotó és mű, mindkettőt jobban megismerjük és jobban megszeretjük. Kiállítás a váli erdiszházban Ezt akarta elérni a Petőfi Irodalmi Múzeum a Vajda János emlékkiállítással is. Kis falu Bicske és Baracska között Vál, Vajda János gyermekkori lakhelye. Lakói elevenen őrzik a költő emlékezetét. Amikor a múzeum munkatársai először látogattak a faluba, a mezőn megszólítottak egy fiatal lányt, nem tudja-e, hol van a ház, ahol Vajda lakott. — A mi Vajdánké, aki a »Vaáli erdőben«-t írta? — kérdezte a lány. És ott, a mező szélén rögtön el is mondta a híres verset. A falu főterén Vajda-szobor áll, körötte kis kert, évszakok szerint változó virágai mindig frissek. A falu lányai, asszonyai gondozzák. Épp olyan becsben tartják, mint azokat a bútorokat, kevés holmit, ami a költő után itt-ott megmaradt és amit a falu emlékezete féltőn számontart. Az ő lelkes segítségükkel sikerült egybegyűjteni a faberakásos szekrényt, a barna komódot és különböző konyhai felszereléseket. Az augusztus 28-án megnyíló kiállítás híven és elevenen idézi fel a költőt és környezetét, korát. A kis erdei házat úgy rendezik be, ahogy hajdanában a Vajda-család élt itt; a konyhát, a két kis szobát túlnyomórészt az ő szerény bútoraik töltik meg. A kiállított kéziratok, levelek, cikkek, képek azt a költőt idézik, akit Ady joggal vallott legközelebbi ősének, elődjének. Azt a költőt, aki Petőfi baráti körének, a Pilvax-körnek volt tagja, forradalmi nézetének osztályosa és akit a szabadságharc bukása és az önkényuralom tett örök magányossá. Kisfaludy-kiállítás Sümegen, Vörösmarty-kiállítás a fővárosban Másik vidéki kiállításra is készül a múzeum, a sümegi házban, amely most elsősorban Kisfaludy Sándor emlékét őrzi. Ezúttal testvéréről, a magyar irodalomban jelentősebb Károlyról rendeznek kiállítást, aki az első jelentékeny magyar novellista és drámaíró volt. A látogatók meggyőződhetnek majd arról is, hogy Kisfaludy Károly festőnek sem volt rossz. Erősen romantikus felfogású festményei is gazdagítják a képet, amelyet a költőről alkothat a látogató. A Kisfaludy Károly-kiállítás még az idén nyílik meg. Ugyanez év műve lesz a Vörösmarty-emlékkiállítás is, a költő halálának százéves fordulóján, november 19-én. A múzeum ezzel avatja fel új, az eddiginél jóval nagyobb székházát a Nádor téren. Az irodalmi múzeum ezeken kívül egy nagy, átfogó kiállításra is készül, amely irodai, műnk fejlődését mutatja be a legkorábbi nyelvemlékektől napjainkig. Jövő évben készül el a »forgatókönyv« és a következő esztendőben rendezik meg a kiállítást, amely első lesz a maga nemében. Hogy egy-egy irodalmi irányzatot, művet közel hozzanak és szemléletessé tegyenek, nemcsak a szorosan vett irodalmi emlékeket mutatják be, hanem az egész kort, gazdasági, politikai képét, szellemi áramlatait, azaz a talajt, amelyben a mű született. Irodalmi hagyományaink őrzésére, fejlesztésére vidéken is újabb emlékkiállításokat tervez a múzeum a következő ötéves terv során. Csokonai emlékmúzeumot Debrecenben, Bessenyei emlékét pusztakovácsi szülőházában, Kölcseyét szatmárcsekei kúriáján akarják megörökíteni. Nagykőrösön önálló Arany emlékmúzeumot kívánnak berendezni, Csécsen Móricz Zsigmond múzeumot. Jövőre lesz Tinódi Lantos Sebestyén halálának 400 éves fordulója. Ez alkalomból a hajdani végvárban, a várpalotai várban kívánnak kiállítást rendezni a végvári harcok irodalmi életéről és ezzel kapcsolatban Tinódi működéséről. A sárospataki várban a kuruc költészetről terveznek kiállí- tást és Sztálinvárosban a mun- kásosztály népköltészetéről. »A múltat tiszteld a jelenben, és tartsd a jövőnek« — Vörösmarty e sorának szellemében munkálkodik a Petőfi Irodalmi Múzeum! Kertész Magda Vajda, Kisfaludy, Vörösmarty... Három új irodalmi kiállítás nyílik idén ELBESZÉLÉS A GÉPÁLLOMÁS IGAZGATÓJÁRÓL MEG A FŐAGRONÓMUSRÓL (4) Írta: GALINA NYIKOLAJEVA* Útitársam elhallgatott, megpihent és furcsa, gúnyon* hangon így folytatta: — Aztán ... egyszer... meghallottam, hogy a traktorosok azt beszélik, a volocsibinói gépállomásra (közvetlen szomszédunkba) olyan agronómusnő érkezett, hogy most már akár moziba se menjen az ember, ott se lát szebbet! Hamarosan átmentem Fegyával a szomszédokhoz a munkaverseny dolgában. Megérkeztünk, hát rá se ismerni az irodára. Minden frissen meszelve, ragyogó tisztán kitakarítva, kifestve. Lukacs, az igazgató elegáns ünneplőruhában trónol, még mellényt is vett, oldalán pedig egy fiatal lány. Ha részleteiben nézzük, nem valami klasszikus szépség, de ha egészében nézi az ember , meg se tudja érteni, hogy is fér el egy ilyen kis fejecskén összesűrítve ennyiféle különös szépség. A szempillái nem is túl hosszúak, de miért, miért nem, minden száluk külön látszik és olyan ívben hajló, hogy mindegyiket, külön-külön megszemlélheted. Haja nem is túl dús, de»mintha külön élne, úgy hullámzik. A szája valahogy olyan, hogy ha megnézted elölről -az elcsodálkozol és azonnal szeretnéd oldalról is megnézni. Kíváncsi leszel, vajon milyen is lehet oldalról. Lukacs nem mutatott be bennünket és mikor a lány kiment, állával az ajtó felé intve, csak annyit mondott: — Láttátok? ... Úgy nézett ránk, mintha saját tervezése lenne és ő maga készítette volna a saját gépállomás javítóműhelyében. — Kénytelen voltam a traktorosoknak mosdót szereltetni az irodába! Hatvanöt deka szappant mosakszanak el egy nap alatt! Fegya meg én nagyon gyakori vendégek lettünk Volocsihimóban. Lina Lvovna nemcsak szépségével ejtett bámulatba bennünket, hanem azzal a Nikodémusz Elli fordításáig, hogy milyen nagyszerűen kiismerte magát az itteni viszonyokban. Még egy hónapja sincs itt, máris tudja, hogy az első titkár önfejű ember és kétes esetekben kerülő úton kell cselekedni, a másodtitkáron keresztül. Tudja, hogy a »Csillag«-kolhoz elnöke hajlíthatatlan jellem és csak azzal lehet meglágyítani, ha az ember a fiára tereli a szót, aki egy tengeralattjáró parancsnoka. Akár kimutatást készít, akár szerződést köt, minden remekül sikerül neki! Otthon kezébe veszi a gitárját és énekelni kezd: »A találkozás perces a távollét búja.« Ujjacskái vékonyak, finomak, mintha nem is a húrokat pengetné, hanem külön-külön a hallgató minden kis csontját. Egy csapásra beleillett a mi sztyeppéi életünkbe! Éppen ilyen aszszonyra volt szükségünk! Amint beesteledett, engem már húz feléje valami. Fegya már elmaradt, de én csak tovább járok hozzá, folyton a munkaversenyt ellenőrzöm. Közben észre veszem, hogy Fegya egyre komorabban néz rám, aztán egyszer csak kibökte: — Pártszempontból a legnagyobb mértékben helyeslem a munkaverseny iránti érdeklődésedet. Ugyanakkor azonban nem, látom be, mi szükség van hetenként negyven kilométert hajszolni a kocsit. De ami a leglényegesebb, ezen a munkaversenyen már két gépállomás nevet. Mégis csak tekintettel kell lenned rá, hogy vezetője vagy a gépállomásnak, nem igaz? Látod — mondja —, én tekintettel vagyok a pártvezetői helyzetemre! Én, látod — mondja — nem járuik oda! Próbálok magyarázkodni, Arkágyij csak hallgat bennünket és csak úgy döcög a nevetéstől: —» Várjatok csak, fiúk ■— mondja —, rövidesen nekünk is lesz saját, külön agronómusnemek, százszor különb a volocsihinóinál! Ignat Ignatovics nagyon kiváló gyakorlati ember, de nincs felsőbb képesítése. Régóta kéri, hogy tegyük meg vetőmagtermesztőnek. Vártuk, vártuk az új agronómust, egyszer csak végre telefonálnak a területről: »Készüljenek a fogadására! Végzős! Egyenest a főiskoláról jön! Engedjék egy kicsit körülnézni, aztán vegye át az ügyeket a főagronómustól.« Fegyával előkészítettük a szobáját. Új nyakkendőt kötöttünk és kimentünk eléje az állomásra. Arkagyij is velünk jött. Volt néhány leszálló, de olyat egyet se láttunk, aki nekünk megfelelt volna. Csak egy idősebb asszony állt a peronon, egy olyan tizenöt éves forma kislánnyal. A kislány tágranyílt szemmel tekingetett körül. Tekintete olyan, azonnal bekövetkező csodáira látszott várni, hogy Fegya meg én akaratlanul körülnéztünk — ugyan mit is láthatott ez a kislány a hátunk mögött? — Aztán újra megnéztük a kislányt. Ettől a tekintettől eltekintve, olyan volt, mint a többi hasonló kislány. Kötött sapkát, szürke kabátot viselt, alatta kék sínadrágot. Kiálló pofacsontú, kedves kis pofikájú lány. Tarkójára visszahajtott varkocsa végeit nagy fekete masnival erősítette meg a halántékánál. Pont ennek kellett megesni velünk: ez a kislány volt az új agronómus! Az idősebb aszszony csak véletlen útitárs! A kislányt hazaszállítottuk a lakására és sietve eltávoztunk. Első találkozásunk hát sehogyse sikerült. Mikor kiértünk a pitvarba, megszólalt Arkágyij: — Ugyan, nézzétek csak meg, fiúik, mi nőtt ki a hátamon? Amikor ez a lány rámnéz, mindig úgy érzem, mintha púp, vagy valami szárnyféle nőne a hátamon! Az új agronómusnő mindenkit kiábrándított egy kicsit a gépállomáson. Ignat Ignatovics köztiszteletben álló ember nálunk és egyszerre csak megérkezik a helyére egy ilyen, ahogy Venya mondta: »Nem éppen agronómusszerű jelenség«. Ahogy régen megszokták, mindenki tovább változatlanul Ignat Ignatovicshoz járt. A mi »nem éPP®n agronómusszerű jelenségünk« (különben Nasztaszja Vasziljevna Kovsovának hívták) nem is haragudott ezért. Olyan csendben járt mindenfelé, mintha nem is lenne ott. Az értekezleteken behúzódik a dívány és a szekrény közti sarokba, ül, nem szól egy szót se, csak pislog ... Nagyon ritkán pislog és ettől ez valahogy nagyon észrevehető lesz. Megrebbenti egyszer-kétszer a szempilláit, aztán megint mereven ránk szegezi a tekintetét. Nem is túl nagy a szeme, csak nagyon szembeötlő. Másoknak a szemét általában egészében látja az ember, nemigen figyeli meg külön, hol van a szivárványhártyája, pupillája, szeme felhéke, Őnála meg, ahogy ránézed, okvetlenül megfigyeled, milyen erősen világoskék a szivárványhártyája és milyen kis fekete fúró a pupillája, ott ül a szekrény mellett, nem szól egy szót se, csak a pupillájával fúr keresztül. Megkérdez tőle az ember valamit, odafordul, felhúzza a szemöldökét, kettőt pislant, mintha nem is a fülével hallgatná az embert, hanem a szemével. A válasz is majdnem mindig ugyanaz: — Ezt még nem tudom. Még nem ismerem a helyzetet... Sinocska már puszta megjelenésével megváltoztatta az egész irodát. Ő pedig még a saját hivatali szobáját se tudta rendbeszedni. Bemegy hozzá az ember, sivárság, por, mintha nem is laknának a szobában. Azt se látni, mit dolgozik, egész nap kószál valamerre. Ha megkérdezed, hol járt, azt feleli: »a kolhozokban«. A legfontosabb kolhozainkban azonban nem tudott megszokni. Ott tekintélyes emberek dolgoznak, nem hallgatnak azok mindenkire. Nem illett ő oda! Legtöbbnyire a sziken túli kolhozokat járta. Megpróbáltuk rábízni a statisztikai jelentések vezetését. Gondoltuk, ha már valamirevaló munkát nem végez, hát írja legalább a jelentéseket. De se pontosság, se rendesség nincs benne ... Erre aztán végleg letettünk róla. így is lett aztán nálunk, dicsérni nincs miért, szidni meg sajnáljuk — hisz olyan kicsike ép jámbor, így múlt el egy hónap. (Folytatjuk.) (Küchler Vilmos rajza)