Népszava, 1960. október (88. évfolyam, 233–258. szám)
1960-10-01 / 233. szám
Óbudai „elégedetlenek“ Beszédes arcképek a Hajógyárból Az emberi elégedetlenség furcsa erő. Van, akit megállít, visszahúz és tétlen toporgásra késztet, s van, akit arra, hogy felkutassa az elégedetlenség forrását és betömje. Az elégedetlen emberek népes táborában vannak »hangadók« — ismerős vonásaik sűrűn felbukkannak írásban és az élet porondján —, s vannak csöndes, tevékeny elégedetlenek, akiket az elégedetlenség felvillanyoz, előre lendít , nemes indulatokra lobbant. Róluk ritkábban esik szó. Ez „ három kis vázlat, három régi munkásról szól, az Óbudai Hajógyárból, akit elégedetlen embernek tartanak. Ifi A kárpitosok száraz, fenymyadt-fűszagú műhelyében találom Lokodi Lajost, aki meghökken azon, hogy őt, mint elégedetlen embert keresem, de nyomban átérti a helyzetet. — Elégedetlen ember vagyok? Igaz, valóban az vagyok. Elégedetlenségem forrása, hogy én vagyok a gyári Munkásellátási Bizottság vezetője s egy csomó társadalmi és kereskedelmi ellenőrrel dolgozom. Sok ezer munkás, munkásfeleség és munkásgyerek mindennapi gondja a mi gondunk. Étkezés, munkaruha, óvodák és bölcsődék, munkásszállások és a gyár körüli üzlethálózat, lehet ennyi és ennyiféle probléma megoldása olyan tökéletes, hogy az ember elégedetten ölbe tegye a kezét? Nem lehet... A napokban egésznapos ellenőrzést tartottunk az üzemi étkezőben és a kapcsolt helyiségekben. Reggel hattól este hatig. Nem lehettem elégedett a tapasztalatokkal. Bajok vannak a tisztaság körül, s ez tűrhetetlen. Vagy itt vannak a munkásszállások. Én abból indulok ki, hogyha én larknék ott, nem elégednék meg a szállásviszonyokkal, tehát elégedetlenkedem, kifogásolok és követelőzöm. Helyes? ... Én úgy találom, hogy helyes ... Vagy itt vannak a boltok a gyár területén és a gyár körzetében. Megállapodtunk az óbudai tanáccsal, hogy azokat a boltokat, amelyek a gyár körül feküsznek, s főleg a mi munkásaink, a mi munkásaink feleségei látogatják, mi ellenőrizzük. És nem alaptalanul. Jönnek az asszonyok, hogy nincs tojás. Bemegyünk a boltba, hát a raktárban ott a sok tojás. Tessék kiosztani. Bemegyünk egy vendéglőbe, egyenest a söntésbe. Minden jó, tiszta, rendes. A csapos éppen kisfröccsöt mér, de valahogy furcsán csorog a mérce. Megnézem, hát ki van lyukasztva, s amíg a pohárba méri, jócskán visszafolyik a bor a tartályba. Szemet hunyhatok efölött, mint egy mindennel elégedett ember? Nem... Kinn a sójatéren, egy épülő személyhajó rozsdavörös teste alól bújik elő Deák János brigádvezető lakatos. Ötvenöt éves, huszonöt éve hajógyári. — Nem vagyok mindig elégedett, mert a munka nem mindig megy úgy, mint kéne. Kérem, ez nagyon nehéz munka, legfeljebb a bányászoké mérhető hozzá. Lefaragni és összehegeszteni a hajótest vaslemezeit, ehhez nagyon erős fizikum kell. Igaz, most már nem szegecselünk, az még nehezebb volt, de ez se kutya. Mégis, mégse megy mindig úgy, ahogy kéne és én evvel elégedetlen vagyok ... Ha nem készülünk el percnyi pontossággal, akkor én nem érzem jól magam, mert tudom, hogy mi függ a mi munkánktól. Nézze csak! Ennek a hajónak két hét múlva le kell menni a vízre, felelősek vagyunk érte, hogy lemenjen, de nem akárhogy. Ha jön a röntgenvizsgálat és hibát talál, mi vagyunk az oka, miattunk van a késedelem. Én ezt nem tudom a lelkemre venni, én inkább még maradok egy órát, no nem fekete túlórában, csak úgy kötelességből s ezt nem akarják megérteni. Én még régi vágású hajóépítő vagyok, én mindent megadok a gyerekeimnek, akik a kezem alatt dolgoznak, de, sajnos, öregszem, kérem ... Hol a derekamban jön ki a reuma, hol a térdemben, s ezért vagyok főleg elégedetlen, mert az ördög vigye el, kérem, amíg az ember meg nem érik a nyugdíjra, addig legyen makkegészséges, hogy ne fájjon a feje fájrontkor, hogy a tábla úgy maradt hegesztetlenül... a Az asztalosműhelyben Bajor Ferenc a csöndes elégedetlen, egy kerek, izmos, idős hajóasztalos, akinek most hét ember dolgozik a keze alatt, de volt idő, amikor tizenöt. — Elégedetlen vagyok, mert van rá okom. Először is: az anyagellátás miatt akadozunk. A beszerzők behozzák ugyan, de azt már nem tudják, talán nem is látták, vagy ha látták, annál rosszabb, hogy az anyag nem felel meg mindenben. Már most ezt a nem egészen kifogástalan anyagot elég öreg gépparkon kell feldolgozni s nem is akármilyen munkaerővel. Nem is olyan régen még tizenhárom-tizennégy ember dolgozott a csoportomban, már szépen összedolgoztak és összeszoktak, amikor szét kellet őket dobni, mert részben másutt volt rájuk szükség, részben az anyag akadozása miatt itt feleslegessé váltak. Más műhelybe kerültek, én meg, ha itt az anyag, betanított emberekkel dolgozom a príma szakmunkások helyett Dolgoznak ezek teljes erővel, de nem tökéletesek a szakmában. Ráeresztik az anyagot a gépre s nem tudják, hogy ha másik fogást alkalmaznak, akkor jó lesz a munka. így selejt De aztán ■ van például egy technológiát ■ végzett emberem, akinek éppen most kellett megmosnom a fejét, hogy aki magasabb képesítésű, az dolgozzék is jobban, ne töltse az időt bámészkodással... Én kiharcolom nekik az anyagot, hogy meglegyen a munka és fizetéskor a forint a borítékban, de azt is elvárom, hogy dolgozzanak, mert nemcsak fizetési nap van a világon, hanem határidő is ... Azonkívül elégedetlen vagyok a műhellyel, ami szűk, a raktárral, ami még szűkebb s legfőképp azért, mert megesik, hogy a finom, kidolgozott paneláru kikerül a szabadba, az esőre, nedvességet kap soha beépítik, felhólyagzik, megvetemedik. Lehetek én avval elégedett, ha aztán az én műhelyemet szidják a végén?... * Három elégedetlen ember. Amikor elégedetlenül dörmög- nek az egész üzem nevében dörmögnek, a szakma becsülete nevében. Nyilván többen is vannak Óbudán, csak ne- héz megtalálni őket. Mert: dörmögnek, dörmögnek, de soha sincsenek a »kirakat- • ban«... Baróti Géza . Ma van a Kínai Népköztársaság nemzeti ünnepe. T’an egy selyem faliképem, a sanghaji rakpartot mutatja, a méltóságteljes felhőkarcolókat, a kép sarkában meg ott van a híres Hotel Sanghaj sokemeletes tömbje. Ott is vásároltam, a hotel halljában, miután a tizenhatodik emelet körerkélyéről félórát bámultuk a szokatlan panorámát, a sokmilliós város háztetőit. A kép maga, persze keveset mond Sanghajról, Kínáról , ám színei, a Szucsou-híd alatt hömpölygő mélyzöld víz, a dzsunkák homokszín vitorlája, a szálló sötétvörös tömbje úgy hívja elő az emlékeket, mint a metálos oldal a fényérzékeny papiros ábrát rejtő rétegeiből az éles, tiszta képet... Ott jártunk a Xingye Lu utca híres, vén házacskájában, a sokszor megénekelt (és hányszor világlapok első oldalára került) Nanking Road forgatagában, aztán abban a különös, ezer hangzatú zsivajoktól hangos városrészben, amelyet az idegen legszívesebben Old Sanghajnak nevez... Jártunk a szovjet nép ajándékpalotájában, a monumentális sanghaji kultúrházban és vén templomok sejtelmes homályában, sürgő gyárban és »szputnyik-parcellák« szegélyén, ahol hússzor, harmincszor annyi krumpli vagy paradicsom terem, mint a régi módon megművelt földeken. A selyemképet nézem s hirtelen felötlik, hány nyugati újság, rádió beszél ma Kínáról. New Yorkban, az ENSZ felhőkarcolójában elegáns diplomaták konok nemet mondanak, ha a Kínai Népköztársaság ENSZ-tagságáról van szó... Vajon ezen a selyemképen is megtalálható-e az ok, az ezerszer elismételt, zord arccal hajtogatott »nem!« oka? Emlékszem, ott sétáltunk a rakparton. Különös vegyülék Sanghaj arculata: az egykori angol koncessziós terület palotáit a Bank of England mására tervezték az építészek, a francia engedményes területen Marseille vagy Lyon házai adtak mintát, egy-egy amerikai bank (például a Bank of Taiwan, a fémbetűk nyoma még ma is ott van a sanghaji rakpart ion oszlopos palotáján) háza szinte pontos másolata a New York-i Manhattan-kerület valamelyik épületének. A gyarmati úr otthonos környezetet akart látni maga körül — a Nanking Road egyik mellékutcájában (ez már francia koncessziós utca volt) a Citroen-gyár 1924-es trolibuszai futnak ... Abban az ENSZ- beli »nem!«-ben az elvesztett éden, a felszabadult gyarmat, füstté lett extraprofit fölött érzett harag szól... Itt a képen, persze nincs ott a »China Lobby«, amerikai törvényhozók korlátlanul felelőtlen társasága, amely még nem is oly régen, komoly formában latolgatta Csang Kajsek »fegyveres visszatérését a szárazföldre«. Nem, a képen nincs ott a Xingye Lu utcai ház, ahol harminckilenc évvel ezelőtt megszületett a Kínai Kommunista Párt — az a párt, amely vezette a harcot, hogy a kép eredetije, a híres nemzetközi rakpart, évtizedes, nagyszerű harcok után kínai rakpart legyen. A képen nincs ott a Nanking Road, ahol 1925 májusában (és hányszor még!) angol rendőrök Thompson-géppuskái kaszálták a kínaiakat, akik egy tál rizst, munkát követeltek Kína akkori uraitól, a rakparti bankok gazdáitól. Itt csak a paloták vannak , amelyekben ma népi bizottságok, állami vállalatok, Kína gazdáinak és munkásainak hivatalai vannak. A képen nincs ott a szerszámgépgyár, amelyben apró marógépet függesztettek fel egy ötvenméteres munkadarab fölé, hogy megmutassák: kínai munkás előtt nincs lehetetlen. A képen csak paloták vannak — nincs ott a falusi óvoda, amelyben szép ruhát, jóízű ételt, szép szót kap azoknak a kínai parasztoknak unokája, aki két évtizede még inkább rabszolga volt, mint a két évszázada hajófenéken, bilincsbe verten New Orleansba szállított fekete afrikai... Színes és fényes selyemfonálból szőtt kép csak ez a pillanatfelvétel a világ egyik legnagyobb városának rakpartjáról, a világ legnagyobb népességű országából, amelyet a manhattani felhőkarcoló elegáns nyugati diplomatái »nem ismernek el«. A kép sokat mond. Valahol ott, a kép sarkában kell lennie a parknak, az angol konzulátus parkjának, ahol a harmincas években angol nyelvű tábla állt a kapun: »Kutyáknak és kínaiaknak tilos!« Azért »nem ismerik el«, azért acsarkodnak ellene, mert az a tábla már csak múzeumok látogatói utálattal vegyes csodálkozásának tárgya lehet. Az óriás aludt. Messzi századok mélyén csodálatos porcelánt égettek a kínai kemencékben, Gutenberg János nyomdájáról sem álmodtak még Európában s ott leheletfinom papírra fabetűvel könyvet nyomtattak. Marco Polo nemcsak arannyal borított pagodák tetőin ámult, hanem okos gépezetek, pontos iránytűk ötletén is. Ám az óriás elszunnyadt. Az egymásra hulló századok látták a ravasz európai kereskedők hajóit a Jangcsén, látták, hogy cipeli izzadt hátán a kuli ennek a csodálatos rakpartnak köveit is. Az óriás aludta angol rendőrök, japán katonák, francia üzletemberek taposták az aszfaltot a paloták előtt és messzi hivatalok főkönyveiben nőtt a »kínai haszon«. Az óriás felébredt. A hatalmas ország tizenegy esztendeje Kínai Népköztársaság. A rakpart, amelynek selyemképét nézem, munkások és parasztok birtoka lett, akárcsak a végtelen távolságokban gazdag egész ország. Ma felvonulnak itt a rakparton is a zászlók vöröse, virágfüzérek ezer színe varázsoljja még élénkebbé a tarka közepet. Kína él s alkot, a századokon át alvó óriás sokáig szunnyadt ereje ott lüktet Sanghaj, Peking, városok és falvak mindennapjaiban. Gárdos Miklós SelaembégL JA NÉHAIBÓL 1960. október 1 Wimim A KÖZTÁRSASÁG TÉREN. Áll már a szobor — Kalló Viktor szobrászművész alkotása — a Köztársaság téri mártír-emlékmű talapzatán. A talapzat fehér, szürke és rózsaszín márványburkolata most készül (Gonda György felvétele) NÉPSZAVA A felesleges készletek felszámolása NÉPGAZDASÁGI ÉRDEK Inkurrencia hirdetéseink által segítjük az anyagbeszerzők munkáját Kísérje figyelemmel hirdetéseinket.w wwwwwwwv és Ifi-szemmel — felnőttekről Ön is azt állítja, Szabó bá-----------------------' esi, hogy a mai fiatalok neveletlenek, figyelmetlenek?! És ön, kedves Szabó néni?! Hogy? Nem értettem pontosan. Ahá. Ne is tessék folytatni. Tudom, tudom. Az a rövidrenyitt hajú fiatalember, aki egy hegedűt szorongatott a kezében, kétségtelenül elfelejtette átadni a helyét a villamoson önnek. Az eredmény tehát itt is csak egy: »A mai fiatalok nem tisztelnek sem kort, sem embert.« De ha már ilyen egyönteűen elítélnek minket, akkor most hadd mondjuk el mi is véleményünket. Tessék? Hogy nem fontos, hogy mit landolunk a felnőttekről? Már essék megbocsátani, miért rém fontos? Hiszen folyton csak azt halljuk: »Önök a mi példaképeink.« Hát akkor? Mi is elmondhatjuk a véleményünket a példaképeinkről. Én nem fogok általánosítani, mint ahogy az idősebbek eszik, ha rólunk esik a szó. Itt van például Lanyi bási. Ő volt a mesterem a Budapesti Szerszámgépgyárban, lányi bácsit tisztelem, becsüöm, szeretem. És tudják, h hogy miért?! Nemcsak azért, mert két éven át nevelt, tantott munkaszeretetre meg emberségre ott maga mellett, az esztergályosműhelyben. Hanem mert két éven át egyszer sem csinált olyasmit, ami miatt szégyenkezni, vagy fintorogni kellene... Valahogyan volt emberi mél------------------------ tőség az öregben ... hogy mire gondolok én itt? Egyszer sem vettem észre rajta például azt, hogy ha erre járt az igazgató, másképpen beszélnek akár velünk, akár vele, csak azért, mert igazgató. Nem azt mondom én ezzel, hogy az öreg nem adta volna meg a tiszteletet mindenkinek. Megadta ő, meg bizony, de sohasem hajbókolt. Ha egyszer valamit kimondott, az úgy is volt. Ésmindenkor, mindenhol kommunistának vallotta magát. Nem úgy, mint az a másik , szintén idősebb ember, akit nem akarok megnevezni. De hogy verdeste a mellét, hogy ilyen, meg olyan kommunista, és amikor unokája született, leginkább ő erősködött, hogy vigyék keresztelni a gyereket. Amikor véletlenül megtudtam a dolgot és megjegyzést tettem, elkapott a műhelyben, pedig azelőtt sohasem beszélt velem. Láttam rajta a kényszeredettséget és én szégyelltem magam helyette. »Pajtikám — mondta akkor — tudod, én kommunista vagyok, de a vallásnál valahogy megállók,,« Márpedig nekem , senki sehol ------------------------" ne mondjon ilyesmit. Senki nem kötelezte arra, hogy kommunista legyen. Ha pedig az lett, akkor legyen szívvel-lélekkel az, ne ilyen felemás »itt megállók« ember. Hát csak azért mondom. Sanyi bácsit, a mesteremet azért szerettem annyira, mert nála sohasem tapasztaltam ilyen felemásságot. Amit egyszer kimondott, az úgy is volt, arra mérget vehetett az ember. Meg aztán az is igaz, sohasem kereste csak a rosszat mindenben. Mert van ám ilyen. Itt van például Kertész, a szomszédunk. Ő is idős, öreg ember, akárcsak Sanyi bácsi. Múltkor megállít a folyosón: Mit gondolok, nincs abban valami suskus, hogy csak úgy odajöttek hozzám a műhelyben, nincs-e valami baja, Kertész bácsi? — Már hogy lenne — mondom —, bizonyára csak az egészsége után érdeklődtek. — A — legyintett akkor az öreg —, miért érdeklődnének már a magamfajta öreg után. Kisebb gondjuk is nagyobb annál. Bizonyára...« , Mit bizonyára?! Higgyék el, nem is ez az egy eset a fontos. Hanem, ami mögötte van, az a hamis szemlélet. Mert ez az. Hamis szemlélet. Minthaami ebben az országban történik, az mind »suskus« lenne. Mindenben hátsó szándékot keresnek, nem is kevesen. Hát mondják meg , lehet így élőszintén, ni?! Hogy ------------------------! valaki az emberekben és a dolgokban csak a rosszat keresi, csak a »suskust« tételezi fel? Hát lehet így élni? Erről jut eszembe. Hányszor emlegetnek bennünket, fiatalokat, úgy általában, hogy ilyen meg olyan felelőtlenül élünk. Hát tessék akkor ezt meghallgatni. Van nekem egy kis ismerősöm. Papp Marikának hívják és az Orion-gyárban dolgozik. Tizenhat éves és ő a legidősebb a családban. Négy a kistestvére. És ehhez van egy részeges, semmirekellő apa. Tudják, hogy mit csinál ez az ember? Fizetéskor beül a Teva utcai kocsmába. Egy haverját odaállítja az ajtóhoz, hogy lesse, jön-e a felesége. Ha feltűnik az asszony, csak egy intés és már hűlt helye van a férjnek is, meg a fizetésnek is. Mert ebben is megtalálta a módszert. Aztán ha hazatámolyog valamikor »Csak paradicsomos krumpli van vacsorára?« »Csak bableves?« és puff, repül a lábos, repül a tányér. Hát mi lesz abból az öt gyerekből? Valami nagy csoda, ha egykor majd ugyanazt csinálják, mint az apjuk? Ki neveli őket jobb életre? Persze, a mi dolgunk is, fiataloké. Igen, igen. Múltkor jelentkezett nálunk egy fiatal fiú a KISZ-be. Nem vettük fel. Megmondtuk neki: »Szükségünk van rád, de azért várjunk még egy kicsit ezzel.« Nem akarom részletezni, hogy miért nem vettük fel. Elég az hozzá, hogy úgy látta a vezetőség, túlságosan szeretne helyezkedni, ez a gyerek, hát előbb inkább nevelgessük, csiszolgassuk kicsit. Szóval ezt a fiút egy kicsit talán el is ítéltük. De azoknak nekünk, fiatalz elítélésére laknak már -------------------nincs »hatáskörünk«, akik az ügyeskedésnek ezt a formáját mutatták neki. Vagy úgy gondolják, hogy nincs ilyen? Csak nézzenek körül egy kicsit az idősebbek is maguk körül. Nem akarom mentegetni a fiatalokat. Tudom, sok a baj velünk. Azzal a sablonocskával sem szeretném befejezni, hogy gondoljanak arra, a mai öregek is voltak fiatalok és velük is volt baj elég. Persze, násfajvi, bajok.. Inkább arra kérnénk: ne csak türelmesebbek legyenek, rántunk, de türelmetlenebbek azok iránt is, akik nem mindig adnak jó példát — nekünk. Igényes szarvak ezek tőlem, a fiatal lakatostól. De azgényekre is önök, idősebbek revettek minket. NAGY BALÁZS ifjúmunkás, lakatos Lejegyezte: Gantner Ilona