Népszava, 1960. október (88. évfolyam, 233–258. szám)

1960-10-01 / 233. szám

Óbudai „elégedetlenek“ Beszédes arcképek a Hajógyárból Az emberi elégedetlenség furcsa erő. Van, akit megállít, visszahúz és tétlen toporgásra késztet, s van, akit arra, hogy felkutassa az elégedetlenség forrását és betömje. Az elé­gedetlen emberek népes tábo­rában vannak »hangadók« — ismerős vonásaik sűrűn fel­bukkannak írásban és az élet porondján —, s vannak csön­des, tevékeny elégedetlenek, akiket az elégedetlenség fel­villanyoz, előre lendít , ne­mes indulatokra lobbant. Ró­luk ritkábban esik szó. Ez „ három kis vázlat, három régi munkásról szól, az Óbudai Hajógyárból, akit elégedetlen embernek tartanak. Ifi A kárpitosok száraz, feny­­myadt-fűszagú műhelyében ta­lálom Lokodi Lajost, aki meg­­hökken azon, hogy őt, mint elégedetlen embert keresem, de nyomban átérti a helyze­tet. — Elégedetlen ember va­gyok? Igaz, valóban az va­gyok. Elégedetlenségem for­rása, hogy én vagyok a gyári Munkásellátási Bizottság ve­zetője s egy csomó társadalmi és kereskedelmi ellenőrrel dolgozom. Sok ezer munkás, munkásfeleség és munkás­gyerek mindennapi gondja a mi gondunk. Étkezés, munka­ruha, óvodák és bölcsődék, munkásszállások és a gyár kö­rüli üzlethálózat, lehet ennyi és ennyiféle probléma meg­oldása olyan tökéletes, hogy az ember elégedetten ölbe te­gye a kezét? Nem lehet... A napokban egésznapos ellenőr­zést tartottunk az üzemi étke­zőben és a kapcsolt helyisé­gekben. Reggel hattól este ha­tig. Nem lehettem elégedett a tapasztalatokkal. Bajok van­nak a tisztaság körül, s ez tűrhetetlen. Vagy itt van­nak a munkásszállások. Én abból indulok ki, hogyha én larknék ott, nem elégednék meg a szállásviszonyokkal, te­hát elégedetlenkedem, kifo­gásolok és követelőzöm. He­lyes? ... Én úgy találom, hogy helyes ... Vagy itt vannak a boltok a gyár területén és a gyár körzetében. Megállapod­tunk az óbudai tanáccsal, hogy azokat a boltokat, amelyek a gyár körül feküsznek, s főleg a mi munkásaink, a mi mun­kásaink feleségei látogatják, mi ellenőrizzük. És nem alap­talanul. Jönnek az asszonyok, hogy nincs tojás. Bemegyünk a boltba, hát a raktárban ott a sok tojás. Tessék kiosztani. Bemegyünk egy vendéglőbe, egyenest a söntésbe. Minden jó, tiszta, rendes. A csapos ép­pen kisfröccsöt mér, de vala­hogy furcsán csorog a mérce. Megnézem, hát ki van lyu­kasztva, s amíg a pohárba mé­ri, jócskán visszafolyik a bor a tartályba. Szemet hunyhatok efölött, mint egy mindennel elégedett ember? Nem... Kinn a sójatéren, egy épülő személyhajó rozsdavörös teste alól bújik elő Deák János bri­gádvezető lakatos. Ötvenöt éves, huszonöt éve hajógyári. — Nem vagyok mindig elé­gedett, mert a munka nem mindig megy úgy, mint kéne. Kérem, ez nagyon nehéz mun­ka, legfeljebb a bányászoké mérhető hozzá. Lefaragni és összehegeszteni a hajótest vas­lemezeit, ehhez nagyon erős fizikum kell. Igaz, most már nem szegecselünk, az még ne­hezebb volt,­­ de ez se kutya. Mégis, mégse megy mindig úgy, ahogy kéne és én evvel elégedetlen vagyok ... Ha nem készülünk el percnyi pontos­sággal, akkor én nem érzem jól magam, mert tudom, hogy mi függ a mi munkánktól. Nézze csak! Ennek a hajónak két hét múlva le kell menni a vízre, felelősek vagyunk érte, hogy lemenjen, de nem akár­hogy. Ha jön a röntgenvizsgá­lat és hibát talál, mi vagyunk az oka, miattunk van a kése­delem. Én ezt nem tudom a lelkemre venni, én inkább még maradok egy órát, no nem fekete­ túlórában, csak úgy kötelességből s ezt nem akarják megérteni. Én még régi vágású hajóépítő vagyok, én mindent megadok a gyere­keimnek, akik a kezem alatt dolgoznak, de, sajnos, öreg­szem, kérem ... Hol a dere­kamban jön ki a reuma, hol a térdemben, s ezért vagyok fő­leg elégedetlen, mert az ör­dög vigye el, kérem, amíg az ember meg nem érik a nyug­díjra, addig legyen makk­egészséges, hogy ne fájjon a feje fájrontkor, hogy a tábla úgy maradt hegesztetlenül... a Az asztalosműhelyben Ba­jor Ferenc a csöndes elégedet­len, egy kerek, izmos, idős hajóasztalos, akinek most hét ember dolgozik a keze alatt, de volt idő, amikor tizenöt. — Elégedetlen vagyok, mert van rá okom. Először is: az anyagellátás miatt akadozunk. A beszerzők behozzák ugyan, de azt már nem tudják, talán nem is látták, vagy ha lát­ták, annál rosszabb, hogy az anyag nem felel meg minden­ben. Már most ezt a nem egé­szen kifogástalan anyagot elég öreg gépparkon kell fel­dolgozni s nem is akármilyen munkaerővel. Nem is olyan régen még tizenhárom-tizen­­négy ember dolgozott a cso­portomban, már szépen össze­dolgoztak és összeszoktak, amikor szét kellet őket dobni, mert részben másutt volt rá­juk szükség, részben az anyag akadozása miatt itt felesle­gessé váltak. Más műhelybe kerültek, én meg, ha itt az anyag, betanított emberekkel dolgozom a príma szakmun­kások helyett Dolgoznak ezek teljes erővel, de nem tökéle­tesek a szakmában. Ráeresz­tik az anyagot a gépre s nem tudják, hogy ha másik fogást alkalmaznak, akkor jó lesz a munka. így selejt De aztán ■ van például egy technológiát ■ végzett emberem, akinek ép­pen most kellett megmosnom a fejét, hogy aki magasabb képesítésű, az dolgozzék is jobban, ne töltse az időt bá­­mészkodással... Én kiharco­lom nekik az anyagot, hogy meg­legyen a munka és fize­téskor a forint a borítékban, de azt is elvárom, hogy dol­gozzanak, mert nemcsak fize­tési nap van a világon, hanem határidő is ... Azonkívül elé­gedetlen vagyok a műhellyel, ami szűk, a raktárral, ami még szűkebb s legfőképp azért, mert megesik, hogy a finom, kidolgozott paneláru kikerül a szabadba, az esőre, nedvessé­get kap s­oha beépítik, felhó­lyagzik, megvetemedik. Le­hetek én avval elégedett, ha aztán az én műhelyemet szid­ják a végén?... * Három elégedetlen ember. Amikor elégedetlenül dörmög-­ nek az egész üzem nevében dörmögnek, a szakma becsü­­­lete nevében. Nyilván többen­ is vannak Óbudán, csak ne-­ héz megtalálni őket. Mert: dörmögnek, dörmögnek, de­­ soha sincsenek a »kirakat- • ban«...­­ Baróti Géza . Ma van a Kínai Népköztár­saság nemzeti ünnepe. T­’an egy selyem faliképem, a­­ sanghaji rakpartot mutatja, a méltóságteljes felhőkarcoló­kat, a kép sarkában meg ott van a híres Hotel Sanghaj sok­emeletes tömbje. Ott is vásá­roltam, a hotel halljában, mi­után a tizenhatodik emelet kör­erkélyéről félórát bámul­tuk a szokatlan panorámát, a sokmilliós város háztetőit. A kép maga, persze keveset mond Sanghajról, Kínáról , ám szí­nei, a Szucsou-híd alatt höm­­pölygő mélyzöld víz, a dzsun­­kák homokszín vitorlája, a szálló sötétvörös tömbje úgy hívja elő az emlékeket, mint a metálos oldal a fényérzékeny papiros ábrát rejtő rétegeiből az éles, tiszta képet... Ott jártunk a Xingye Lu utca híres, vén házacskájában, a sokszor megénekelt (és hány­szor világlapok első oldalára került) Nanking Road forga­tagában, aztán abban a külö­nös, ezer hangzatú zsivajoktól hangos városrészben, amelyet az idegen legszívesebben Old Sanghajnak nevez... Jár­tunk a szovjet nép ajándék­­palotájában, a monumentális sanghaji kultúrházban és vén templomok sejtelmes homá­lyában, sürgő gyárban és »szputnyik-par­cellák« szegé­lyén, ahol hússzor, harminc­szor annyi krumpli vagy pa­radicsom terem, mint a régi módon megművelt földeken. A selyemképet nézem s hir­­telen felötlik, hány nyu­gati újság, rádió beszél ma Kínáról. New Yorkban, az ENSZ felhőkarcolójában ele­gáns diplomaták konok nemet mondanak, ha a Kínai Nép­köztársaság ENSZ-tagságáról van szó... Vajon ezen a se­lyemképen is megtalálható-e az ok, az ezerszer elismételt, zord arccal hajtogatott »nem!« oka? Emlékszem, ott sétáltunk a rakparton. Különös vegyülék Sanghaj arculata: az egykori angol koncessziós terület pa­lotáit a Bank of England má­sára tervezték az építészek, a francia engedményes területen Marseille vagy Lyon házai ad­tak mintát, egy-egy amerikai bank (például a Bank of Taiwan, a fémbetűk nyoma még ma is ott van a sanghaji rakpart ion­ oszlopos palotáján) háza szinte pontos másolata a New York-i Manhattan-kerület valamelyik épületének. A gyarmati úr otthonos környe­zetet akart látni maga körül — a Nanking Road egyik mel­lékutcájában (ez már fran­cia koncessziós utca volt) a Citroen-gyár 1924-es trolibu­szai futnak ... Abban az ENSZ- beli »nem!«-ben az elvesztett éden, a felszabadult gyarmat, füstté lett extraprofit fölött érzett harag szól... Itt a képen, persze nincs ott­­ a »China Lobby«, amerikai törvényhozók korlátlanul fele­lőtlen társasága, amely még nem is oly régen, komoly for­mában latolgatta Csang Kaj­­sek »fegyveres visszatérését a szárazföldre«. Nem, a képen nincs ott a Xingye Lu utcai ház, ahol harminckilenc évvel ezelőtt megszületett a Kínai Kommunista Párt — az a párt, amely vezette a harcot, hogy a kép eredetije, a híres nemzetközi rakpart, év­tizedes, nagyszerű harcok után kínai rakpart legyen. A ké­pen nincs ott a Nanking Road, ahol 1925 májusában (és hány­szor még!) angol rendőrök Thompson-géppuskái kaszálták a kínaiakat, akik egy tál rizst, munkát követeltek Kína ak­kori uraitól, a rakparti bankok gazdáitól. Itt csak a paloták vannak , amelyekben ma népi bizottsá­gok, állami vállalatok, Kína gazdáinak és munkásainak hi­vatalai vannak. A képen nincs ott a szerszámgépgyár, amely­ben apró marógépet függesz­tettek fel egy ötvenméteres munkadarab fölé, hogy meg­mutassák: kínai munkás előtt nincs lehetetlen. A képen csak paloták vannak — nincs ott a falusi óvoda, amelyben szép ruhát, jóízű ételt, szép szót kap azoknak a kínai parasztoknak unokája, aki két évtizede még inkább rabszolga volt, mint a két évszázada hajófenéken, bi­lincsbe verten New Orleansba szállított fekete afrikai... S­zínes és fényes selyemfonál­­­­ból szőtt kép csak ez a pil­lanatfelvétel a világ egyik legnagyobb városának rakpart­járól, a világ legnagyobb né­pességű országából, amelyet a manhattani felhőkarcoló ele­gáns nyugati diplomatái »nem ismernek el«. A kép sokat mond. Valahol ott, a kép sar­kában kell lennie a parknak, az angol konzulátus parkjá­nak, ahol a harmincas években angol nyelvű tábla állt a ka­pun: »Kutyáknak és kínaiak­nak tilos!« Azért »nem ismerik el«, azért acsarkodnak ellene, mert az a tábla már csak mú­zeumok látogatói utálattal vegyes csodálkozásának tárgya lehet. A­z óriás aludt. Messzi száza­dok mélyén csodálatos por­celánt égettek a kínai ke­mencékben, Gutenberg János nyomdájáról sem álmodtak még Európában s ott lehelet­finom papírra fabetűvel köny­vet nyomtattak. Marco Polo nemcsak arannyal borított pa­godák tetőin ámult, hanem okos gépezetek, pontos irány­tűk ötletén is. Ám az óriás el­szunnyadt. Az egymásra hulló századok látták a ravasz euró­pai kereskedők hajóit a Jang­­csén, látták, hogy cipeli izzadt hátán a kuli ennek a csodála­tos rakpartnak köveit is. Az óriás aludt­a angol rendőrök, japán katonák, francia üzlet­emberek taposták az aszfaltot a paloták előtt és messzi hiva­talok főkönyveiben nőtt a »kí­nai haszon«. Az óriás felébredt. A hatal­­m­as ország tizenegy eszten­deje Kínai Népköztársaság. A rakpart, amelynek selyemké­pét nézem, munkások és pa­rasztok birtoka lett, akárcsak a végtelen távolságokban gaz­dag egész ország. Ma felvonulnak itt a rakpar­ton is a zászlók vöröse, vi­­rágfüzérek ezer színe varázsol­­j­ja még élénkebbé a tarka köze­pet. Kína él s alkot, a száza­dokon át alvó óriás sokáig szunnyadt ereje ott lüktet Sanghaj, Peking, városok és falvak mindennapjaiban. Gárdos Miklós­­ SelaembégL JA NÉHAIBÓL 1960. október 1 Wimim A KÖZTÁRSASÁG TÉREN. Áll már a szobor — Kalló Viktor szobrászművész alkotása — a Köztársaság téri mártír-emlékmű talapzatán. A talapzat fehér, szürke és rózsaszín márványburkolata most készül (Gonda György felvétele) NÉPSZAVA A felesleges készletek felszámolása NÉPGAZDASÁGI ÉRDEK Inkurrencia hirdetéseink által segítjük az anyagbeszerzők munkáját Kísérje figyelemmel hirdetéseinket.w wwwwwwwv é­s Ifi-szemmel — felnőttekről Ön is azt állítja,­­ Szabó bá­-----------------------' esi, hogy a mai fiatalok neveletlenek, fi­gyelmetlenek?! És ön, kedves Szabó néni?! Hogy? Nem ér­tettem pontosan. Ahá. Ne is tessék folytatni. Tudom, tu­dom. Az a rövidrenyitt hajú fiatalember, aki egy hegedűt szorongatott a kezében, két­ségtelenül elfelejtette átadni a helyét a villamoson önnek. Az eredmény tehát itt is csak egy: »A mai fiatalok nem tisz­telnek sem kort, sem em­bert.« De ha már ilyen egyönte­­űen elítélnek minket, akkor most hadd mondjuk el mi i­s­­ véleményünket. Tessék? Hogy nem fontos, hogy mit landolunk a felnőttekről? Már essék megbocsátani, miért rém fontos? Hiszen folyton csak azt halljuk: »Önök a mi példaképeink.« Hát akkor? Mi is elmondhatjuk a vélemé­­nyü­nket a példaképeinkről. Én nem fogok általánosíta­­ni, mint ahogy az idősebbek eszik, ha rólunk esik a szó. Itt van például Lanyi bá­­si. Ő volt a mesterem a Bu­­dapesti Szerszámgépgyárban, lányi bácsit tisztelem, becsü­­öm, szeretem. És tudják, h hogy miért?! Nemcsak azért, mert két éven át nevelt, tant­­ott munkaszeretetre meg em­­berségre ott maga mellett, az esztergályosműhelyben. Ha­nem mert két éven át egy­szer sem csinált olyasmit, ami miatt szégyenkezni, vagy fin­torogni kellene... Valahogyan volt­­ emberi mél­------------------------­ tőség az öregben ... hogy mire gondo­lok én itt? Egyszer sem vet­tem észre rajta például azt, hogy ha erre járt az igazgató, másképpen beszélnek akár ve­lünk, akár vele, csak azért, mert igazgató. Nem azt mon­dom én ezzel, hogy az öreg nem adta volna meg a tiszte­letet mindenkinek. Megadta ő, meg bizony, de sohasem haj­bókolt. Ha egyszer valamit ki­mondott, az úgy is volt. És­­mindenkor, mindenhol kom­munistának vallotta magát. Nem úgy, mint az a másik , szintén idősebb ember, akit nem akarok megnevezni. De hogy verdeste a mellét, hogy ilyen, meg olyan kommunista, és amikor unokája született, leginkább ő erősködött, hogy vigyék keresztelni a gyereket. Amikor véletlenül megtudtam a dolgot és megjegyzést tet­tem, elkapott a műhelyben, pedig azelőtt sohasem beszélt velem. Láttam rajta a kény­­szeredettséget és én szégyell­tem magam helyette. »Pajti­kám — mondta akkor — tu­dod, én kommunista vagyok, de a vallásnál valahogy meg­állók,,« Márpedig nekem , senki sehol ------------------------" ne mondjon ilyesmit. Senki nem kötelez­te arra, hogy kommunista le­gyen. Ha pedig az lett, akkor legyen szívvel-lélekkel az, ne ilyen felemás »itt megállók« ember. Hát csak azért mondom. Sa­nyi bácsit, a mesteremet azért szerettem annyira, mert nála sohasem tapasztaltam ilyen felemásságot. Amit egyszer ki­mondott, az úgy is volt, arra mérget vehetett az ember. Meg aztán az is igaz, sohasem kereste csak a rosszat min­denben. Mert van ám ilyen. Itt van például Kertész, a szomszé­dunk. Ő is idős, öreg ember, akárcsak Sanyi bácsi. Múlt­kor megállít a folyosón: Mit gondolok, nincs abban valami suskus, hogy csak úgy odajöt­tek hozzám a műhelyben, nincs-e valami baja, Kertész bácsi? — Már hogy lenne — mondom —, bizonyára csak az egészsége után érdeklőd­tek. — A — legyintett ak­kor az öreg —, miért érdek­lődnének már a magamfajta öreg után. Kisebb gondjuk is nagy­obb annál. Bizonyára...« , Mit bizonyára?! Higgyék el, nem is ez az egy eset a fon­­­­tos. Hanem, ami mögötte van, az a hamis szemlélet. Mert ez az. Hamis szemlélet. Mintha­­ami ebben az országban tör­ténik, az mind »suskus« lenne. Mindenben hátsó szándékot keresnek, nem is kevesen. Hát mondják meg , lehet így él­őszintén, ni?! Hogy ------------------------! valaki az emberekben és a dolgokban csak a rosszat keresi, csak a »suskust« tételezi fel? Hát lehet így élni? Erről jut eszembe. Hányszor emleget­nek bennünket, fiatalokat, úgy általában, hogy ilyen meg olyan felelőtlenül élünk. Hát tessék akkor ezt meghallgatni. Van nekem egy kis ismerő­söm. Papp Marikának hívják és az Orion-gyárban dolgozik. Tizenhat éves és ő a legidő­sebb a családban. Négy a kis­testvére. És ehhez van egy ré­szeges, semmirekellő apa. Tud­ják, hogy mit csinál ez az em­ber? Fizetéskor beül a Teva utcai kocsmába. Egy haverját odaállítja az ajtóhoz, hogy les­se, jön-e a felesége. Ha feltű­nik az asszony, csak egy intés és már hűlt helye van a férj­nek is, meg a fizetésnek is. Mert ebben is megtalálta a módszert. Aztán ha hazatá­molyog valamikor »Csak pa­radicsomos krumpli van va­csorára?« »Csak bableves?« és puff, repül a lábos, repül a tá­nyér. Hát mi lesz abból az öt gye­rekből? Valami nagy csoda, ha­ egykor majd ugyanazt csi­nálják, mint az apjuk? Ki ne­veli őket jobb életre? Persze, a mi dolgunk is, fiataloké. Igen, igen. Múltkor jelent­kezett nálunk egy fiatal fiú a KISZ-be. Nem vettük fel. Megmondtuk neki: »Szüksé­günk van rád, de azért vár­junk még egy kicsit ezzel.­« Nem akarom részletezni, hogy miért nem vettük fel. Elég az hozzá, hogy úgy látta a veze­tőség, túlságosan szeret­ne he­lyezkedni, ez a gyerek, hát előbb inkább nevelgessük, csi­­szolgassuk kicsit. Szóval ezt a fiút egy kicsit talán el is ítéltük. De azoknak­­ nekünk, fiata­­lz elítélésére laknak már -------------------nincs »hatás­körünk«, akik az ügyeskedés­nek ezt a formáját mutatták neki. Vagy úgy gondolják, hogy nincs ilyen? Csak nézzenek körül egy kicsit az idősebbek is maguk körül. Nem akarom mentegetni a fiatalokat. Tudom, sok a baj velünk. Azzal a sablonocská­­val sem szeretném befejezni, hogy gondoljanak arra, a mai öregek is voltak fiatalok és velük is volt baj elég. Persze, násfajvi, bajok.. Inkább arra kérnénk: ne csak türelmesebbek legyenek, rántunk, de türelmetlenebbek azok iránt is, akik nem min­dig adnak jó példát — ne­­künk. Igényes szarvak ezek tőlem, a fiatal lakatostól. De­­ az­gényekre is önök, idősebbek revettek minket. NAGY BALÁZS ifjúmunkás, lakatos Lejegyezte: Gantner Ilona

Next