Népszava, 1965. július (93. évfolyam, 153–179. szám)
1965-07-01 / 153. szám
Miniszteri utasítás az 1965—66-os tanév feadatairól és rendjéről Folytatja a reformtantervek bevezetését Rendlkezés a gyakorlati oktatásról Az osztogzatok lezárása: december 22-én Intézkdés a téli és a tavaszi szünetről Megjelent a művelődésügyi minszter tanévnyitó utasítása amely megállapítjaz 1965—1966-os oktatási év rendjét és megszabja az általános és középikolák feladatait. A rendelkezés értelmében az általános iskolákban folytatják az új refortantervek, illetve tankönyvek bevezetését, a gimnáziumokban pedig megkezdik az új tantervek és tankönyvek használatát. Néhány új tankönyv jelenik meg a szakközépiskolák és a technikumok számára is. A tapasztalatok szerint az általános iskolákból a végzett tanulók nem azonos szintű képzettséggel kerülnek ki, ezért az utasítás felhívja a középiskolai tanárok figyelmét, hogy nagy gonddal, körültekintéssel, az elsőosztályos diákok iránti türelemmel kezdjék az új tanterv anyagának oktatását. A miniszteri rendelkezés alapján a gimnáziumok szakosított (tagozatos) osztályaiban heti kétórás gyakorlati oktatást szerveznek. Azokban a gimnáziumi osztályokban, ahol semmiféle gyakorlati foglalkozás szervezésére nincs lehetőség, a fennmaradó órákat —az igazgató döntése szerint — a magyar, az idegen nyelv és a matematika gyakorlására kell fordítani, a tananyag bővítése nélkül. A továbbiakban az utasítás szabályozza a tanév időrendi beosztását. Eszerint az 1965—1966-os oktatási évben — kísérleti jelleggel — nappali tagozaton a tanulók osztályzatait az 1965. december 22-i állapotnak megfelelően zárják le. Az osztályzatokat, az ellenőrzőkönyvben, 1966. január 10-én közlik a szülőkkel. A téli szünet mind a nappali tagozaton, mind pedig a dolgozók iskoláiban, december 23-tól január 9-ig, a tavaszi szünet pedig április 3-tól április 11-ig tart. Kimondja a tanévnyitó utasítás, hogy az óvodai felvételeket az 1965— 1966-os tanévre augusztus 30—szeptember 4 között bonyolítják le. (MTI) Ilku Pál Prágába utazott Ilku Pál művelődésügyi miniszter — a prágai spartakiád alkalmából — Cesimir Cisar csehszlovák iskola- és művelődésügyi miniszter meghívására, szerdán a csehszlovák fővárosba utazott. A miniszter búcsúztatására a Nyugati pályaudvaron megjelent a Művelődésügyi Minisztérium és a Külügyminisztérium több vezető beosztású munkatársa, s ott volt Frantisek Pisek, a Csehszlovák Szocialista Köztársaság budapesti nagykövete is. (MTI) Simon Emil: A váróteremben alig volt hely. Sokan elnyúlva hevertek a padokon és aludtak. Kint a pályán vonatok érkeztek és indultak, a rendezettségnek ez az üteme nyugtatóan hatott. Somai mellett volt még egy üres hely. Kissé kényelmesebben ült, de valaki észrevette, hogy szinte két ülést foglal el. Az illető odajött és rámutatott a padra. — Szabad? Somai kelletlenül bólintott. Csaknem két óra hosszát kell még várakoznia, ha kényelmesebben ülhet, kicsit szundíthatott volna. A szomszédja amúgyis sokat feszengett. Előredőlt, hátrahajolt, majd magyarázólag fordult Somaihoz: — Nehezen tűröm a várakozást! — mondta, csaknem barátságtalanul. Somai dünnyögött valamit, csak éppen hogy a beszélgetésnek látszatát adja. Az idegen továbbra sem nyugodott. Egy idő múlva kártyát húzott elő a zsebéből, kiteregette az asztalra. — Tudok egy nagyon könnyed játékot — mondta Somainak. — Üssük agyon az időt! Somai ezt a kifejezést nem szerette. Erőszakosságot érzett benne. — Nem tudok kártyázni — mondta kitéréssel. — Ó, ezt a játékot amúgy is kevesen ismerik — mondta az idegen. — Szívesen megtanítom a szabályokra! — mondta készséggel. Magyarázni kezdett. Somai álmos volt és fáradt, keveset figyelt a másikra. Végül azt látta, hogy az idegen megkeveri a lapokat és oszt. — Vegye fel! — biztatta Somait. — Ne féljen, nem pénzben játszunk! — tette hozzá. Somai felemelte a kiosztott kártyát. — Nem félek! — mondta határozottan. — Ha megmozdulok és tudom, hogy mit akarok csinálni, hát csinálom! — mondta. Az idegen kiemelte arcát a kártya mögül, tűnődve nézett Somaira. — Érdekes — mondta —, most jut eszembe egy emlék. Évekig nem is gondoltam rá, de most, valahogyan felrémlett. Somai nem szerette a bő lére eresztett emlékezéseket. Óvatosan körülnézett, nem ülhetne-e máshová. De minden hely foglalt volt. — Húsz évvel ezelőtt ugyanezen az állomáson várakoztam — mondta az idegen. — Vonatról, persze, szó sem volt. Napok óta ültünk a tetőtlen váróteremben. Odakint, koromba fulladt, hideg mozdonyok, kerekükről leütött kocsik. Mindenki utazni akart, rokonhoz, ismerőshöz, mindenki menekült. De annyira tehetetlenek voltunk. Akkor, egy este, bejött egy ember. Rossz lámpást lóbált a kezében, ránk világított. «■Emberek!« — mondta — »van itt néhány ép vasúti kocsi, működő mozdony is akad. Csak gyerünk, mozduljunk meg, tudjuk, hogy mit akarunk csinálni és azt csináljuk!« — Nem tudom, hogy fiatal volt-e, vagy öreg, abban az időben ezt nehéz volt az emberekről megállapítani. De a szava... olyan érzés volt, mintha a kiéhezett emberben végigfut az első kanál meleg étel. Felszedelőzködtünk, kimentünk. Vágott a hideg, de nemsokára kimelegedtünk. Toltuk a kocsikat, ketten-hárman voltak, akik értettek a mozdonyhoz, ők tüzelőért mentek és befűtöttek. Hajnalra készen állt a szerelvény. Néhány katona odajött, figyelte, amikor felszállunk. Csóválták a fejüket, nevettek, tréfásan fenyegettek az ujjakkal. Elindultunk. Ma már nem is tudjuk, milyen érzés, ha az ember alatt megmozdul a talaj és érzi, hogy távolodik valahonnan, s közeledik valahová, ahová nagyon el akart érni. — Mi lehet vajon azzal az emberrel? — kérdezte váratlanul az idegen és merően nézte Somait. — Az emberek annyifelé szóródtak — mondta kitéréssel Somai. Aztán hirtelen felkelt, a kártyát az asztalra rakta. — Megbocsásson — mondta —, egy ismerőst láttam meg, beszélni akarok vele. Kiment a peronra. A zsúfolt, fülledt levegő után jólesett az éjszakai, friss szélbe tartani az arcát. A pályán mindenütt a lámpások őrködő szemei vigyáztak. Somai a kerítésre támaszkodott. »Vakmerő, elhamarkodott tett volt, de megérte« — gondolta. Valójában sohasem szerette a tétlen emberi közösséget. »Amikor megérkeztünk, lezavartak bennünket a vonatról. — jutott eszébe. — Néhány buzgó hivatalnok volt. Aztán a vonat tovább utazott. Sebesülteket vitt, vagy betegeket — erre már nem emlékszem.« A megafon bejelentette a vonat érkezését. Felgyulladtak a lámpák, az állomás tiszta, erős fényben, , fürdött. , Somai a vonat végére ■ futott, felkapaszkodott egy üresebb kocsiba. Helyet ■ keresett, leült. Most is jó ■ volt érezni, hogy a talaj ■ megmozdult alatta, s ő el indult valahová, ahová nagyon szívesen érkezett. 1955. július 1 lök, fiatalkorúak védelmében Fiatalkorúak, nők ... Egészségük, épségük védelmét törvények, rendeletek szolgálják. A lehető legtökéletesebbek. De nem a lehető legtökéletesebben érvényesülnek. És ha az élet, a valóság rendszerint sokkal bonyolultabb is annál, mintsem hogy paragrafusok közé lehetne szorítani, nem adhat okot a lelkiismeret elaltatására. Nem ad menlevelet azoknak, akik eltékozolják a rájuk Sok a nőt Az írott betű szerint a nők 20 kilónál nehezebb súlyt nem emelhetnek. — Nem is emelünk többet. Egyszerre nem — válaszolja hetykén egy fiatalasszony. Valóban. A nyers cserép, az alatta levő rámával együtt, 2,8—3,2 kiló. A szalag szalad. Egy-két másodpercenként emel fel róla egyet és adja társának, aki felrakja száradni. A brigád napi összteljesítménye 60 000 kiló! Sok a női alkatnak. Magas az intenzitás is. Kevéssé ellensúlyozza a kétóránkénti húsz perc pihenés. A présházi szalagszedőknél két óra munka után 60 perc pihenés jár. (Közben tesznek-vesznek, takarítanak.) Aki nem látta őket munka közben, talán meg is irigyelné tőlük. A másodperc mutató gyorsan jár. Kezük még gyorsabban. A présből jövő cserépből percenként 68 darabot szed el a molett fiatalasszony és rakja a másikra, amely a szárítóhoz megy. Mellette ülő társnője hasonló tempóban adja a cserép alá a rámát. Testük a munkabízott értékek legértékesebbjét: az egészséget. Sokféleképpen lehet pazarolni. Sok mindennel lehet De ahogyan a békéscsabai téglagyárban (Békés megyei Téglaipari Vállalat I. telepe) pazarolják a munkaerőt , az megdöbbentő. Egyaránt vétkes a vezetőség, a művezető, a szakszervezeti bizottság. És maguk az érdekelt munkásnők is, s alkatnak ütemére ringatózik. Egyetlen kizökkenés a ritmusból, és öt cserép tönkremegy. A szalagot lassítani nem lehet. Kell a cserép. Most talán inkább, mint valaha. A cserép, a tégla igen értékes. A munkaerő Védőburke Hol vannak a művezetők, a szakszervezeti tisztségviselők, akik megóvhatják őket attól, hogy egy-két esztendő leforgásával megtörjön bennük az erő? Ők nem vigyáznak magukra. Más sem vigyáz rájuk. Nem vigyáztak V. L.re, a Ganz Villamossági Gyár ipari tanulójára sem. A két példa között látszólag nehéz összefüggést találni. Mozgatója, gyökere azonban azonos. A fiú február 10-én , két hónappal 18. születésnapja, négy hónappal szakmunkásvizsgája előtt is. Automatizálni, ez az egyetlen jó megoldás. Bonyolult feladat, hiszen azt is meg kell oldani, hogy a ráma a cserép alá kerüljön. Enélkül összeesik, tönkremegy. De ennél jóval összetettebb műveletet megoldanak nálunk okos gépekkel. A szárító színben dolgozik a nyerstégla-lerakó brigád: nyolc nő. — A pöttyös kendős — mutatja kísérőm — tavaly 13 darabot vitt el a gyomrán. — Hol van már a tavalyi hó — felel a pöttyös kendős. — Most már csak hármat bírok el. A 4,5—5 kilós téglából három is elég, 13 elképzelhetetlenül sok! Mi, vagy ki kényszeríti arra ezeket az asszonyokat, hogy egy év alatt kirabolják szervezetüket? Alat nélkül — összeroncsolta jobb karját. Marógépen dolgozott. Védőburkolat nélkül, akárcsak társai. Megállította a gépet. Benyúlt a megmunkált darabért A marófej — saját lendületétől — még forgott Elkapta ruhája ujját, beszorította karját Csontját, húsát valósággal öszszeszabdalta. — Nem dolgozom még. Egy műtét hátra van — vonakodva mutatja forradásos, deformálódott alkarját. — Egy darab csont még hiányzik belőle. De — folytatja felbátorodva — most már nagyon szép. A combomról vettek bőrt a plasztikához. Aláírtam: én vagyok a hibás Gyerek. Talán nem is tudja végiggondolni, mi történt... Mi történhetett volna vele. Hiszen az orvosok hősies erőfeszítésének köszönheti, hogy nem veszítette el a jobbját. — Jó fejek — mondja róluk őszinte elismeréssel. Azután kis kétkedéssel: — Azért a szakmunkásvizsgát letettem. Ezzel a karral. Négyesre. — A gyárban volt azóta? — Bejárogatok. Úgy látom, mintha túl akarnának adni rajtam. Csak nem akarsz már dolgozni — ezt kérdezte a művezető. Áthintázott,s fűtfát ígért, mikor aláírtam a jegyzőkönyvet. — Mit írt alá? — Hogy én vagyok a hibás. Akkor , két nappal a szerencsétlenség után nem tudtam, mit írok alá. Éppen vérátömlesztés után voltam, amikor behozták a jegyzőkönyvet. Ez volt a legsürgősebb »intézkedés«! Nehéz ezt az ügyet kommentálni. Sorolhatnánk a felháborodás fakasztotta jelzőket. De talán meggyőzőbb, megrázóbb érv lesz mindazoknak, akikre fiatal életeket bíznak , hogy a Szántó Kovács János utcai baleseti utókezelőben nem V. L. az egyetlen fiatalkorú. Hosszan sorolja ifjú társait kinek a kezét, kinek az ujját vágta le, zúzta szét a gép... kinek áramütés égette le mindkét karját... Csupa elkerülhető szerencsétlenség! — A baleset-elhárítási oktatás nem kapja meg a fontossága szerint megillető helyet az ipari tanulóképzésben — mondja a vasasszakszervezet budapesti munkásvédelmi bizottságának vezetője. — Ezt tetézi azután, hogy az üzemben a gyakorlatlan gyerekek átveszik a gyakorlott felnőttek könnyelmű tempóit, a védőburkolat mellőzését, a védőszemüveg sutba dobását. Bátrabb felelősségre vonást És ezért nem ők a hibásak. Illetve ők hibáztathatók a legkevésbé. Körülbelül annyira, mint a téglagyári asszonyok, akik 3—4 helyett 10—12 téglát emelnek fel egyszerre. Itt is, ott is a nevelés, az ellenőrzés, az ellenőrzést elmulasztó vezetők felelősségre vonásának hiánya a ludas. Az ipari tanuló művezetőjét meg kell büntetni. A téglagyári munkakörülményeket fokozatosan, következetesen kell javítani. — A munkatempó csökkentése — különösen most — rendkívül érzékenyen érintené az országot — vélekedik az építők szakszervezetének munkásvédelmi osztályvezetője. — De ez sem ok arra, hogy eltekintsünk az ott dolgozók egészségének megóvásától. Sőt! Ha tartós termelést igényelünk tőlük, fokozottan kell ügyelni rájuk. A gépesítés, automatizálás jelenlegi vívmányainál nem szabad megállni. Lépésről lépésre, következetesen kell továbbhaladni. Bizonnyal éppen ilyen jól tudják ezt a téglagyártás vezetői. S ebben a szellemben ellenőrzik a gyárakat és törik a fejüket — újítási céljutalmakat is kitűzve — az automatizálás fejlesztésének, további térhódításának módjáról. Kötelessége ez a téglaipari tröszt vezetőinek, feltétele — ha nemcsak a mának élünk — a tervteljesítésnek is. Az idő nem állhat meg a téglagyárakban sem. És ott sem, másutt sem nézhetjük tétlenül, hogy aszszonyok, fiatalkorú munkások egészsége látja kárát hanyagságnak, könyryelműségnek vagy vélt gazdaságossági szempontoknak, amelyek mögött egyszerűen kényelmesség rejtőzik. A nők, a fiatalkorúak egészségét óvó törvény — az törvény. Megszegése, kijátszása — törvénysértés. Büntetés jár érte! Bátrabban, gyakrabban éljenek ezzel a szakszervezetek tisztségviselői. Lukács Mária NÉPSZAVA Kállai Gyula 1910. június 10-én született Berettyóújfalun. Apja falusi csizmadia volt. 1931-től tagja a kommunista pártnak. Az 1930-as években Budapesten mint egyetemi hallgató, majd Debrecenben részt vett az egyetemi baloldali mozgalmak szervezésében. 1939-ben bebörtönözték. 1939—1944-ig a párt megbízásából a Népszava szerkesztőségében dolgozott; részt vett a Népszava 1941 karácsonyi számának szerkesztésében. Egyik szervezője volt az 1942 elején alakított Magyar Történelmi Emlékbizottságnak és az 1942. március 15-i antifasiszta- és háborúellenes tüntetésnek. 1942- ben újból letartóztatták. A német fasiszta megszállás idején a kommunista párt képviselőjeként a Magyar Front intézőbizottságának tagja volt. A felszabadulás után a Magyar Kommunista Párt Központi Vezetőségének tagja és miniszterelnökségi államtitkár lett; szerkesztője a Szabadság, majd a Szabad Föld című lapoknak. Hosszabb időn át a párt kulturális osztályát vezette, 1949—1951-ben külügyminiszter. 1951-ben koholt vádak alapján letartóztatták. Rehabilitálása után 1954—55-ben a Kiadói Főigazgatóság vezetője, majd népművelési miniszterhelyettes. 1956 júliusa után a párt kulturális osztályának vezetője. Az ellenforradalom idején elsők között vett részt a párt újjászervezésében. Kezdettől fogva tagja az MSZMP Központi Bizottságának, Politikai Bizottságának. 1957- től 1959-ig — a Minisztertanács elnökének első helyettesévé történt megválasztásáig — a Központi Bizottság titkára volt. A magyar forradalmi munkásparaszt kormány megalakulása után 1958. január 28-ig művelődésügyi miniszter, ezt követően 1960 januárjáig államminiszter. 1961 szeptembere óta a kormány elnökhelyettese volt. 1958-ban megválasztották a Hazafias Népfront Országos Tanácsa elnökévé, s ezt a funkciót azóta is betölti. Hajdú-Bihar megye országgyűlési képviselője. 1960 júniusában kitüntették a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével. ________________________________ _ Apró Antal látogatása az INFORGA 65. kiállításon Apró Antal, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, a kormány elnökhelyettese, aki a KGST végrehajtó bizottságának leningrádi ülésszakán az elnöki tisztséget töltötte be, Moszkvába érkezve, szerdán megtekintette az INFORGA 65. kiállítást. Apró Antalt a KGST-országok kollektív műszaki kiállítására elkísérte Márai László, hazánk állandó KGST-képviselőjének helyettese és Greiner Sándor kereskedelmi főtanácsos, a moszkvai magyar kereskedelmi kirendeltség vezetője. (MTI) Francia professzor előadása a Szövetkezeti Tudományos Tanács ülésén Szerdán a SZÖVOSZ székházában összeült a Szövetkezeti Tudományos Tanács, hogy meghallgassa és megvitassa Henri Desroche-nak, a Sorbonne és a francia szövetkezeti főiskola professzorának előadását a különböző társadalmi rendszerű országok szövetkezeti tudósainak együttműködéséről. Henri Desroche a Szövetkezetek Országos Szövetsége vendégeként tartózkodik hazánkban, s tanulmányozza a magyar értékesítési,fogyasztási szövetkezetek tevékenységét. Az ülésen megjelent Nyers Rezső, az MSZMF Politikai Bizottságánál póttagja, a Központi Bizottság titkára, Erdei Ferenc, a Hazafias Népfront Országos Tanácsának főtitkára, a Szövetkezeti Tudományos Tanács elnöke és a magyar szövetkezeti élet több vezető személyisége. Ma este: az első tv helyszíni adás a budai Várpalotából Szerdán este benépesült a budai Várpalota déli szárnya: kosztümbe öltözött művészek, fényszórós honvédségi alakulatok és a televízió közel száz főnyi műszaki gárdája vette birtokba a nemrég elkészült gótikus, Zsigmond-korabeli Lovagtermet és a Bástya sétányt. Főpróbát tartottak a mai helyszíni közvetítésből. A »Zenélő órák«, a tv közismert és kedvelt műsorszáma, ma este 20.10 órától 21.40-ig a budai Várpalotából jelentkezik. Első ízben ad helyszíni közvetítést a magyar televízió az épülő budai Várpalotából. Horváth Ádám rendező ötlete volt, hogy aZenélő órák idei záró adását, amely egyúttal a huszonötödik adásuk is, ilyen festői környezetben, a Várpalotából sugározzák. (v. p.)