Népszava, 1965. július (93. évfolyam, 153–179. szám)
1965-07-25 / 174. szám
Dulay István: Jól eltelt az idő Lőrinc odébbhúzódott. Nem szerette, ha idegenek megszólítják. — Hagyj békén — mondta. A fiatalember utánalépett. — Mi bajod van? — kérdezte. — Nézlek már percek óta... Rosszul vagy? — Nincs semmi bajom — felelte Lőrinc és végignézett ez ismeretlenen. — Nincs semmi bajom, csak haragszom a hetedik flottára. A fiatalember meghökkent, azután felkacagott. Vidám nevelése volt és a szeme mellett szarkalábak futottak szét sugárszerűen. — Gyere — mondta. — Igyál valamit. Olyan sárga a képed, mint az édesgyökér. — Köszönöm — szabadkozott Lőrinc —, de semmi bajom. Az ismeretlen fiatalember csak legyintett. — Tudom — mondta. — Csak haragszol a hetedik flottára. Na, gyere! Lőrinc megmozdult. Balra indult, a vasúti büfé felé, a bőnadrágos fiatalember után. A sínek árván futottak a korláton túl a messzeségbe és arra gondolt, hogy a sín csak eddig hosszú, míg célt nem ér rajta az ember. Azután hiába látszik ékalakúnak a párhuzamos vasfanál, nem érdekel bennünket többé: elvész-e a távolban vagy sem. Lépkedtek. A fiatalember néha hátranézett, hogy nála jóval idősebb védence megvan-e még. A délelőtti napfény átsütött a kék üvegtáblán, amire az állomás neve volt vésve és kék foltokként rajzolódott Lőrinc lába elé. Ő átlépte a foltokat és balra fordult. — Mit iszol? — kérdezte az ismeretlen tőle, amikor utolérte. — Egy barackot — mondta Lőrinc. — Helyes — jegyezte meg az, és a csaposhoz fordult. — Két barackot. Míg a a trónusa várta, hogy megkapja a pálinkát, Lőrinc körülnézett és leült egy asztalhoz. Csak üres asztal volt. Úgy látszott, ritkán járnak itt vonatok, mert a peronon sem volt várakozó utas.Ritkán járnak itt vonatok és ritkán jár itt gépkocsivezető is, azt hiszem — gondolta Lőrinc és hirtelen hangot hallott a feje fölött. — Tóbiás... Tóbiás Tamás vagyok — mondta a fiatalember és letette a poharakat az asztalra. — Úgy gondolom, ideje bemutatkozni. — Szakai Lőrinc — nyújtotta a kezét Lőrinc is — és köszönöm a pálinkát. Tóbiás Tamás csak legyintett — Hagyd — mondta. — Inkább azt mondd meg, miért mondtad az előbb, hogy haragszol a hetedik flottára. — Nem tudom ... Talán, mert valóban haragszom rá — felelte Lőrinc és felhúzta a szemöldökét. Tóbiás ismét meghökkent, azután megint nevetni kezdett. A szarkalábak ott ugráltak most is a szeme körül. — Szokatlan ember vagy, hallod — mondta —, szokatlan. Hogy kerültél ide? Lőrinc egy pillanatig hallgatott, azon gondolkodott, mit feleljen. Azután, maga sem tudta, miért, mást mondott, mint amit akart. — Állást kerestem — mondta. — És? — És zéró. Nincs. Nem kell sofőr sehová! Megitták a pálinkát. — Az égvilágon sehová? — kérdezte Tóbiás. — Mondtam már egyszer: nem kell sofőr egy cégnek sem ebben a városban. Színültig vannak magamfajta emberrel. Nem kellek... Még a tsz-nek sem. Tóbiás mustrálgatta Lőrincet és hallgatott. Lőrinc meg arra gondolt, hogy kár volt ilyen korán kijönni az állomásra, jobb lett volna telefonon előre megtudni, hogy mikor indul a vonat. Tóbiás kíváncsian figyelte új ismerősét egy ideig, azután megszólalt. — Már kezd színt kapni az arcod, és ez helyes. Mi bajod volt az előbb, amikor megszólítottalak? — kérdezte. — Semmi. Valami hülyeség miatt megszédültem — felelte Lőrinc és kinézett a peronra. Abban a pillanatban megjelent az ajtóban egy vasutas, és eltakarta a kilátást előle. Erre mindketten őt nézték önkéntelenül az asztaltól. A vasutas meg visszanézett, szemezni kezdtek. Méregették egymást, mintha ölre akarnának menni. Az egyenruha azután mégis csak kimozdult az ajtóból, és látni lehetett a peronra tóduló sugarakat. Lőrinc kicsit megemelte fejét, megkereste a vágányokat. Azután feljebb húzta magát a székben és akkor megpillantotta az országutat is, meg a régi vámházat, amit a vásárosok régen annyira szerettek volna kikerülni. Most száguldoztak előtte az autók. Az zavarta meg szemlélődésében, hogy Tóbiás beszélt hozzá. — Szeretem ezeket a vasutasokat — hallotta. — Belevaló emberek. Az én apám is vasutas, ő se ijed meg senkitől! És nagyon sok embert ismernek. Annyi jó történetet lehet hallani tőlük, hogy el sem képzeled! Lőrinc hallgatott, s összehúzott szemmel nézte Tóbiást. Kicsi, szarkalábas szem, hoszszú haj és széles váll, olyan, amivel élvezet lehet dolgozni, állapította meg Lőrinc. Azután csak az arcát nézte. -Huszonöt — mondta magában. — Kerek huszonöt, egy évvel sem több, öt évvel fiatalabb nálam.« A vasutas, aki eddig a csapossal beszélgetett, most ott termett az asztalnál. — Hova utaznak? — kérdezte olyan hangon, mintha asztmás lenne. — Jobbra, a negyedik utcába — felelte Tóbiás Tamás kihívón. A vasutas mozdult egyet. Lőrinc úgy érezte, hogy az egyenruhába szabott vállak mérete megüti Tóbiásét. A mozdulás után mérgesen nyögött a vasutas és rekedt hangján ismét megszólalt: — Miért néztek maguk az előbb úgy rám, mint egy ellenséges ágyú? Tóbiás az ember karja után nyúlt. — Üljön le. Csak néztük, nem tudom, miért. — Mert, ha van valami bajuk velem... — szedte nagy adagokban a levegőt a vasutas —, akkor itt vagyok! Tóbiás fogta az ember karját. Azután a tenyere után nyúlt és rázni kezdte. — Béke — mondta hozzá. A vasutas is kibökte, hogy béke és leült. — Na, majd szólok, ha jön a vonat, hogy készüljenek —, ejtette ki lassan a szavakat. Azután Lőrinchez fordult. — Ha én kiöltözök ilyen ünneplésen, azért nem kezdek ki senkivel! Lőrinc végignézett magán és nem tudta mit feleljen. Tóbiás szólalt meg helyette. — Nincs semmi baj. Szeretem én magukat — mondta a vasutasnak —, mert az én apám is maguk közül való. Tóbiás Tamás . . . Nem ismeri? Tóbiás mozdonyvezető. Járt egy ideig ezen a vonalon is! — Nem ismerem. — Tóbiás! — Nem ismerem akkor sem —, ismételte a vasutas és megdühödött. — Mit puskázza a fülemet azzal a névvel? A fiatalember mosolygott, — Most 424-esen vezér — mondta és büszkeség érződött ki a hangjából. — Nem ismerem — hajtogatta a vasutas tovább és Lőrinc felé fordult. — Maga tán ismeri? — Nem. Én sem ismerem — felelte az kényszeredetten. — Jól vanna — mondta Tóbiás. — Csak azért, hogy tudja, én is félig szakmabeli vagyok. És az ilyeneknek öszsze kell fogniuk! Közben Lőrinc megint szédülni kezdett, és sápadt lett az arca, összefolyt előtte a két ember. Úgy érezte egy pillanatig, hogy robog, rohan az országúton és hiába szeretné csökkenteni a sebességet, a kocsi süvölt neki a két embernek. De azok csak vitatkoznak, és vigyorgásra kényszerítik őt, nem engedik, hogy kikerülje őket. Azután beleszédül a hosszantartó vigyorgásba. A két ember elmosódik előtte, mintha vízfestékkel kenték volna őket le ... A vasutas folytatta a beszédet. — Látja, ő sem ismeri a maga apját — mondta Tóbiásnak. Az Lőrincre nézett, hogy együtt nevessék ki az embert, de kacagás helyett a söntéshez futott. Hozott egy pohár pálinkát és megitta Lőrinccel. A vasutas megkérdezte Tóbiástól, hogy mi baja van az ünneplő ruhásnak. Annak eszébe jutott, hogy milyen választ kapott Lőrinctől, amikor ő kérdezte tőle ezt. Nevetés volt csupán a felelet a vasutas kérdésére. Azután elmúlt a szédülés és Lőrinc megkérdezte a vasutastól: szereti-e a szakmáját. — Szeretem — volt a válasz. — De szivem szerint mindig sofőr akartam lenni. A vasút nem szép. De ha autóval dolgozhatnék... Kihajolnék oldalt az ablakon és ráfütyülnék minden nőre! Nevettek. Azután Lőrinc hirtelen felállt és ásított egyet. A csapos a pult mögött elvigyorodott és feltartotta a kezét. Megadta magát. Lőrinc is mosolygott, azután kivett egy tízest a zsebéből. Odanyújtotta Tóbiásnak. — Hagyd — mondta ő. — Majd, ha én nézek úgy ki, mint most te, akkor majd te fizetsz. Lőrinc bólintott és kiment a peronra. Átlépte a kék fényfoltokat és kiment a vágányok mellé. Éhes volt. A nap tűzött, s szemben a vámház tetejét kiszínezte. A fehér országúton autók szaladtak el szabálytalan időközökben. Lőrinc érezte bőrén a nap melegét és eszébe jutott az orvos. -Ne igyon szeszt és ne napozzon sokat, míg ki nem vizsgálják e. Félrehúzódott az árnyékba. Bent a vasutas megkérdezte Tóbiástól még egyszer, hogy mi baja van az ünneplő ruhásnak. — Semmi — felelte a fiatalember. — Csak haragszik a hetedik flottára. A vasutas meghökkent és hátrafordult ültében, hogy szemügyre vegye Lőrincet. Tóbiás élvezte a hatást. — És, tudja miért? — kérdezte. A vasutas vállat vont. Az ajtón pedig belépett egy kollégája és intett neki. Rögtön felállt. — Jó napot! — köszönt Tóbiásnak. — Mostantól szolgálatban vagyok, nem ülhetek itt, de majd szólok, ha jön a vonat. Lőrinc az árnyékból figyelte az ajtón kilépő vasutast. Az hivatalos arcot vágott, odaállt a vágányok közé és mindkét irányba sokáig nézett. Közben kezével ellenzőt csinált a szeme fölé. Lőrinc megnézte magának az embert. »Sok jó történetet tudhat» — futott át az agyán. Azután megnézte az óráját. Dél volt. Tizenkettő tízkor indul a vonat. Az árnyékos részek már kezdtek megtelni utasokkal, és Lőrincet lassan a napfényre szorították. Azután megérkezett a vonat és Tóbiás Tamás kijött elköszönni új barátjától. Megszorították egymás kezét és Lőrinc fellépett a lépcsőre. Még beszéltek néhány szót egymással, azután Tóbiás visszament a büfébe. Későbbi vonatra várt. Lőrinc mellett a kupéban egy asszony ült két gyerekkel, fiatalasszony, sima kontyba fonta a haját. A kocsiban meleg volt, dőlt a hőség még az ablaküvegből is. Lőrinc ingujjra vetkőzött és azon gondolkodott, hogy hová való Tóbiás Tamás, mert ő szinte mindenkit ismer a városban — hiszen mindig ebben a városban dolgozott —, de a fiatalemberrel nem találkozott még soha. A vonat elindult. Az ablakon hevert a friss levegő és cikázva körbejárta a kupét. Lőrinc elálmosodott. De mielőtt elaludt volna, megállapíttotta magában, hogy jól telt az idő a vonat indulásáig. Tetszett neki a két új ismerős. Mellette az asszony a gyerekekkel hancúrozott egy ideig, aki később észrevette, hogy a férfi elaludt. Elcsodálkozott, hogy milyen sápadt, és csendre intette a gyerekeket. A vonat pedig vitte őket a következő városig, ahová Lőrincet küldték kivizsgálásra, a klinikára. A nő hosszú ideig nézte útitársa széles arcát, meg kinyílt tenyerét, és azon tűnődött, hogy miről álmodhat a férfi. (Bertalan Tivadar rajza) Vajda Sándor: Mint dipolimpokom Kiest Annimnak, mire felnő és megérti. Harminc év sok idő. A kamaszkor. A nagyobb gyermekéveimhez tartozik. Kinek nem a legszebb a kamaszkor? Nekem is a legszebb. Akkor nem állt meg senki előttem, aki ingerelt. De azért sokan szerettek. Ebből az időből való a történet, amit most elmondok. A csodavilág akkor ilyen volt. A műhelyben a szappanüst szélén ülve, hajmeresztő könnyelműséggel lógáztuk a lábunkat. A nyavalya tört bennünket, hogy bele ne billenjünk a sustorgó, tüzes masszába, de csináltuk, csináltuk bizony. Ketten, inasok. Én és Totó. Mint afféle kapitányok, kalandoztunk a gőzben, a nagy lapáttal hadonászva. Ni, a capa, ni a haramia, csak ennyit szóltunk, ráverve a lapáttal a hullámokra, ezek az ütés alatt nem szelídültek. Ez a lapát hajóárbocnak is tűnt a képzeletnek, a plafonon a gőzbuborékok csillagoknak, kicsi csillagoknak, holdaknak, aranypénzeknek, körmödi aranyaknak. Hogy virágzott az ifjúság kedve, inasok ünnepe volt. A cigaretta parazsát jelzőtűznek képzeltük, iránymutatónak eltévedt hajók részére, elcsigázott, elgyötört matrózok lestek, akik a szárazföldet keresik. S az üstben a folyékony szappan a tenger volt, világjárók tengere, óceán, kamaszok óceánja. Ha nekünk egy fregattunk lenne néhány hordó rummal, néhány bála szűzdohánnyal, néhány mázsa sózott disznóhússal és egy szál harmonikával, bumsztatta, de jó lenne, tengerre szállnánk, messzire Horthy-országból. — Milyen nap is van ma? — kérdeztem, a lapáttal hadonászva Totótól. A gyerek szája a füléig szaladt, és felnevetett: — Borbála nap. — Hát akkor iszunk. A gömbölyű, kövér Borbálákért. Gőzt iszunk. Gőzt. S a két lapát begyakorolva belehasított a gőzbe, elmerült a szappantengerben, majdnem minket is a mélybe rántva. A húsos Borbálák! A többi szót elnyelte a tenger szószegése, moraja. Bizonyára fantasztikus látványt nyújthattunk egy szál klott rövidnadrágban, pucér felsőtesttel, melyet a hőség sütött izzó szélként, talpunkon szalmapapuccsal. — Mind hősök ők, mind férfiak — énekelte magas hangon Totó, tizenhatéves barátom, és levágta a szakadozott gumikesztyűt a köre. A gumikesztyűt. A lúgos, síkos, hideg szappan beleette magát az ujjak közé, a köröm alá, végigpásztázta himlőpiros, felfújt foltocskákkal az egész kezet. Ezellen úgy védekeztünk, hogy gumikesztyűt viseltünk a melóban. — Kesztyűs urak, csak a keménykalap hiányzik, az úri bré, meg a tüzes, deresszürke versenyló, ülepetek alatt — mókázott Totó. — A lovagoló inas urak! — Rakd meg a tüzet, te kesztyűs versenylovas — szóltam. Totó virgonc kölök volt ám, fürge gyíkocska. Fent a magasban álltam, a meghódíthatatlan tenger előtt. Totó a tűzzel volt elfoglalva. A nyitott tűzhelyből felcsaptak lángok, skarlátlángok, olívzöldek, pasztelllilák, vízgyöngy színűek. Totó társalgott a tűzzel, fecsegett, becéző szavai nem fogytak soha el Piros kamaszok, piros inasok, így szólt: feleseljetek, beszéljetek, ti vagytok az én igazi haverjaim. Hallani kellett Totót. Már lovacskáknak nevezte a lángokat, így szónokolt Fussatok. Mint a lóversenyen. Rózsaszín ínyetek látszik, iramló lábatok, mint a pálcikák. A drukkerek a székekre állnak. És kiabálnak a tribünön. Hip, hip, hurrá! Totó a levegőbe hajította papucsát, és hogy kiabált! Fucolj! Törj előre, Derűs Szalvátor! (Mindig a Derűs Szalvátor nevű lóról és az akkori idők híres törpe zsokéjáról, Inkarnációról álmodozott.) Mint a megszállottak, bámultuk Totót. Hogy a fenébe ne hittük volna el, hogy a három méter mélységű vizesárok fölött a meggyújtott sövényt átugrotta Derűs Szalvátor, hátán a törpe Inkarnációval. És a piros lángok sisteregtek. No, és a többi játékaink. Totó a tűzbe bámult. A tűzhöz szólt Imigyen. Egyszer ez a sok láng rajvonalban tör a világra. A pirosak rajvonala. A tűz hadoszlopai. És mind jönnek, az inaskák, és kikiáltják a pirosak államát, a pirosak köztársaságát. Tanulj meg parittyázni. Ennyit mondtam morózusan. Jót mondok neked, Totó, tanulj meg parittyázni. Halálos komolyan szóltam. És felszabadultam. Tanulj meg hegyes kővel parittyázni. A fiú legyintett és feleselt velem. Tanuld meg ezt, rád fér, nagyszájú. Szájába vette a két ujját, hajából a veríték arcára csörgött, az arca megfeszült, szinte öreges lett, nagyon szigorú. És éleset füttyentett. Ez volt aztán az éles fütty. A többi kölök meg folytatta. Be is szaladt a Kati a csomagolóból, eperpiros gicerin-szappanrúddal a kezében, nem maradtak már csöndben, iszkiri kölkök! De hiába akart komoly lenni, nem bírta, nekiesett a falnak, úgy rázta a nevetés. És no csak, fütyörészett ő is velünk. Gyerekek trillájától harsogott a műhely. Ekkor eldördült az ég, de még nem esett, a szelet már éreztük, a cirógató, kavargó hús szelet. A villámkarikákat már láttuk, gömbölyű, tömzsi karikák, acélszínűek, mint a huzalok. Por kerekedett. Mint a pampákon, szólt ijedősen Kati. A pampák! — szóltam ámuldozva. Ezt hol halottad, Kati? — Olvastam. Ekkor kint az udvaron, a kútba becsapott a villám, a mélyből felfröcscsent a víz. Mint a halak! Ezüstuszonyú, tömzsi halak! Kati mondta ezt. Nem kuruttyolt a béka, holtnak tetette magát a hangyácska, sötét volt az ég alja, valahol égett. A tüzes angyal, a tüzes angyalát, kiáltotta Totó. Ne félj, Kati, a szegényt szereti a tüzes angyal, és magához ölelte a sirdogáló lányt, szájon csókolta. Ekkor megeredt az eső. Kint a fák égtek, mint a lángban álló csipkebokrok. És esküdni mernék, Totó látta Derűs Szalvátort rohanni, sebesebben, mint a leggyorsabb szél, málnaszínű ínnyel, nedves, halvány, alkonyatpiros, táguló orrlyukakkal, selyemsörényén tüzes karikákkal, hátán Inkarnációval, narancsszínű kabátban, narancsszínű sapkában. A zsoké tűzben rohant. Ostorán villám szaladt végig. * Piros fényű gyerekkor, drága varázs, harcaimat vívtam brusztos, rakoncátlan fürtű gyerekek karéjában. Segítesz élni. Elmúlhatatlan tüzes angyal. Lángolsz, csipkebokor. Totó ma miniszter lehetne. De nem lett. 1944-ben a Margit körúti katonai fogház harmadik emeletéről ledobták. Az udvarra. Aztán egy kosárba dobták. Aztán elcipelték. A kosarat. A betonos raktárba. A többi kosár mellé. Üzemkezdet előtt. Reggelente. A fogház szolgálati szabályzata értelmében a szolgálatvezető jelentette az ügyeletes tisztnek. A kosarakat. Az üreseket. Létszámot, alhadnagy. A szolgálatvezető jelentést tett. A tiszt leereszkedően legyintett. Végeztem. 1963. július 23 Simon Lajos: Szűkebb hazám! Ott voltam, szinte néhány feldobástávolság volt közöttünk — semmi több... Elég egy fürge, gyors legényfutás, és ott bolyongok dombjaid között. Ott, hol a földem erős, szigorú akaratával vonz, vagy eltaszít, szűkebb hazám! a szívem, mert szegény szeretetedből parcellát hasít. Mert kell nekem, hogy bennem légy örökidőkig, mint a józan gondolat, úgy kell, mert jó, hogy néha roskadok a hazavágyás bánata alatt. Most is, hogy ott voltam, de tudtam én, hogy szűk időm, mint kantár visszatart, szívemben dúlt valami hitszegés, mint forgószél, és bánatot kavart. NÉPSZAVA k