Népszava, 1965. július (93. évfolyam, 153–179. szám)

1965-07-25 / 174. szám

Dulay István: Jól eltelt az idő Lőrinc odébbhúzódott. Nem szerette, ha idegenek megszó­lítják. — Hagyj békén — mondta. A fiatalember utánalépett. — Mi bajod van? — kérdez­te. — Nézlek már percek óta... Rosszul vagy? — Nincs semmi bajom — felelte Lőrinc és végignézett ez ismeretlenen. — Nincs sem­mi bajom, csak haragszom a hetedik flottára. A fiatalember meghökkent, azután felkacagott. Vidám ne­velése volt és a szeme mel­lett szarkalábak futottak szét sugár­szerűen. — Gyere — mondta. — Igyál valamit. Olyan sárga a képed, mint az édesgyökér. — Köszönöm — szabadko­zott Lőrinc —, de semmi ba­jom. Az ismeretlen fiatalember csak legyintett. — Tudom — mondta. — Csak haragszol a hetedik flot­tára. Na, gyere! Lőrinc megmozdult. Balra indult, a vasúti büfé felé, a bőnadrágos fiatalember után. A sínek árván futottak a kor­láton túl a messzeségbe és ar­ra gondolt, hogy a sín csak eddig hosszú, míg célt nem ér rajta az ember. Azután hiá­ba látszik ékalakúnak a pár­huzamos vasfanál, nem érde­kel bennünket többé: elvész-e a távolban vagy sem. Lépkedtek. A fiatalember néha hátranézett, hogy nála jóval idősebb védence meg­van-e még. A délelőtti nap­fény átsütött a kék üvegtáb­lán, amire az állomás neve volt vésve és kék foltokként rajzolódott Lőrinc lába elé. Ő átlépte a foltokat é­s balra for­dult. — Mit iszol? — kérdezte az ismeretlen tőle, amikor utolérte. — Egy barackot — mondta Lőrinc. — Helyes — jegyezte meg az, és a csaposhoz fordult. — Két barackot. Míg a a trónusa várta, hogy megkapja a pálinkát, Lőrinc körülnézett és leült egy asz­talhoz. Csak üres asztal volt. Úgy látszott, ritkán járnak itt vonatok, mert a peronon sem volt várakozó utas.­­Ritkán járnak itt vonatok és ritkán jár itt gépkocsivezető is,­ azt hiszem­ — gondolta Lőrinc és hirtelen hangot hallott a feje fölött. — Tóbiás... Tóbiás Tamás vagyok — mondta a fiatalem­ber és letette a poharakat az asztalra. — Úgy gondolom, ideje bemutatkozni. — Szakai Lőrinc — nyújtot­ta a kezét Lőrinc is — és kö­szönöm a pálinkát. Tóbiás Tamás csak legyin­tett — Hagyd — mondta. — In­kább azt mondd meg, miért mondtad az előbb, hogy ha­ragszol a hetedik flottára. — Nem tudom ... Talán, mert valóban haragszom rá — felelte Lőrinc és felhúzta a szemöldökét. Tóbiás ismét meghökkent, azután megint nevetni kez­dett. A szarkalábak ott ugrál­tak most is a szeme körül. — Szokatlan ember vagy, hallod — mondta —, szokat­lan. Hogy kerültél ide? Lőrinc egy pillanatig hall­gatott, azon gondolkodott, mit feleljen. Azután, maga sem tudta, miért, mást mondott, mint amit akart. — Állást kerestem — mondta. — És? — És zéró. Nincs. Nem kell sofőr sehová! Megitták a pálinkát. — Az égvilágon sehová? — kérdezte Tóbiás. — Mondtam már egyszer: nem kell sofőr egy cégnek sem ebben a városban. Szí­­nültig vannak magamfajta em­berrel. Nem kellek... Még a tsz-nek sem. Tóbiás mustrál­gatta Lőrin­­cet és hallgatott. Lőrinc meg arra gondolt, hogy kár volt ilyen korán kijönni az állo­másra, jobb lett volna tele­fonon előre megtudni, hogy mikor indul a vonat. Tóbiás kíváncsian figyelte új ismerősét egy ideig, azután megszólalt. — Már kezd színt kapni az arcod, és ez helyes. Mi bajod volt az előbb, amikor megszó­lítottalak? — kérdezte. — Semmi. Valami hülyeség miatt megszédültem — felelte Lőrinc és kinézett a peronra. Abban a pillanatban megje­lent az ajtóban egy vasutas, és eltakarta a kilátást előle. Erre mindketten őt nézték ön­kéntelenül az asztaltól. A vasutas meg visszanézett, sze­mezni kezdtek. Méregették egymást, mintha ölre akarná­nak menni. Az egyenruha az­után mégis csak kimozdult az ajtóból, és látni lehetett a pe­ronra tóduló sugarakat. Lőrinc kicsit megemelte fejét, megke­reste a vágányokat. Azután feljebb húzta magát a szék­ben és akkor megpillantotta az országutat is, meg a régi vámházat, amit a vásárosok régen annyira szerettek volna kikerülni. Most száguldoztak előtte az autók. Az zavarta meg szemlélődé­sében, hogy Tóbiás beszélt hozzá. — Szeretem ezeket a vas­utasokat — hallotta. — Bele­való emberek. Az én apám is vasutas, ő se ijed meg senki­től! És nagyon sok embert is­mernek. Annyi jó történetet lehet hallani tőlük, hogy el sem képzeled! Lőrinc hallgatott, s össze­húzott szemmel nézte Tóbiást. Kicsi, szarkalábas szem, hosz­­szú haj és széles váll, olyan, amivel élvezet lehet dolgozni, állapította meg Lőrinc. Az­után csak az arcát nézte. -Huszonöt — mondta magá­ban. — Kerek huszonöt, egy évvel sem több, öt évvel fia­talabb nálam.­« A vasutas, aki eddig a csa­possal beszélgetett, most ott termett az asztalnál. — Hova utaznak? — kér­dezte olyan hangon, mintha asztmás lenne. — Jobbra, a negyedik utcá­ba — felelte Tóbiás Tamás ki­hívón. A vasutas mozdult egyet. Lőrinc úgy érezte, hogy az egyenruhába szabott vállak mérete megüti Tóbiásét. A mozdulás után mérgesen nyö­gött a vasutas és rekedt hang­ján ismét megszólalt: — Miért néztek maguk az előbb úgy rám, mint egy el­lenséges ágyú? Tóbiás az ember karja után nyúlt. — Üljön le. Csak néztük, nem tudom, miért. — Mert, ha van valami ba­juk velem... — szedte nagy adagokban a levegőt a vasutas —, akkor itt vagyok! Tóbiás fogta az ember kar­ját. Azután a tenyere után nyúlt és rázni kezdte. — Bék­e — mondta hozzá. A vasutas is kibökte, hogy béke és leült. — Na, majd szólok, ha jön a vonat, hogy készüljenek —, ejtette ki lassan a szavakat. Azután Lőrinchez fordult. — Ha én kiöltözök ilyen ünnep­­lésen, azért nem kezdek ki senkivel! Lőrinc végignézett magán és nem tudta mit feleljen. Tóbiás szólalt meg helyette. — Nincs semmi baj. Szere­tem én magukat — mondta a vasutasnak —, mert az én apám is maguk közül való. Tóbiás Tamás . . . Nem ismeri? Tóbiás mozdonyvezető. Járt egy ideig ezen a vonalon is! — Nem ismerem. — Tóbiás! — Nem ismerem akkor sem —, ismételte a vasutas és megdühödött. — Mit puskázza a fülemet azzal a névvel? A fiatalember mosolygott,­­ — Most 424-esen vezér — mondta és büszkeség érződött ki a hangjából. — Nem ismerem — hajto­gatta a vasutas tovább és Lő­rinc felé fordult. — Maga tán ismeri? — Nem. Én sem ismerem — felelte az kényszeredetten. — Jól van­na — mondta Tóbiás. — Csak azért, hogy tudja, én is félig szakmabeli vagyok. És az ilyeneknek ösz­­sze kell fogniuk! Közben Lőrinc megint szé­dülni kezdett, és sápadt lett az arca, összefolyt előtte a két ember. Úgy érezte egy pilla­natig, hogy robog, rohan az országúton és hiába szeretné csökkenteni a sebességet, a kocsi süvölt neki a két em­bernek. De azok csak vitat­koznak, és vigyorgásra kény­szerítik őt, nem engedik, hogy kikerülje őket. Azután beleszé­dül a hosszantartó vigyorgás­ba. A két ember elmosódik előtte, mintha vízfestékkel kenték volna őket le ... A vasutas folytatta a be­szédet. — Látja, ő sem ismeri a ma­ga apját — mondta Tóbiás­nak. Az Lőrincre nézett, hogy együtt nevessék ki az em­bert, de kacagás helyett a söntéshez futott. Hozott egy pohár pálinkát és megitta Lőrinccel. A vasutas megkér­dezte Tóbiástól, hogy mi baja van az ünneplő ruhásnak. An­nak eszébe jutott, hogy milyen választ kapott Lőrinctől, ami­kor ő kérdezte tőle ezt. Neve­tés volt csupán a felelet a vasutas kérdésére. Azután el­múlt a szédülés és Lőrinc megkérdezte a vasutastól: sze­reti-e a szakmáját. — Szeretem — volt a vá­lasz. — De szivem szerint mindig sofőr akartam lenni. A vasút nem szép. De ha autó­val dolgozhatnék... Kihajol­nék oldalt az ablakon és ráfü­­t­yülnék minden nőre! Nevettek. Azután Lőrinc hirtelen felállt és ásított egyet. A csapos a pult mögött elvi­­gyorodott és feltartotta a ke­zét. Megadta magát. Lőrinc is mosolygott, azután kivett egy tízest a zsebéből. Odanyújtot­ta Tóbiásnak. — Hagyd — mondta ő. — Majd, ha én nézek úgy ki, mint most te, akkor majd te fizetsz. Lőrinc bólintott és kiment a peronra. Átlépte a kék fény­­foltokat és kiment a vágányok mellé. Éhes volt. A nap tű­zött, s szemben a vámház te­tejét kiszínezte. A fehér or­szágúton autók szaladtak el szabálytalan időközökben. Lő­rinc érezte bőrén a nap me­legét és eszébe jutott az orvos. -Ne igyon szeszt és ne napoz­zon sokat, míg ki nem vizs­gálják­ e. Félrehúzódott az ár­nyékba. Bent a vasutas megkérdezte Tóbiástól még egyszer, hogy mi baja van az ünneplő ru­hásnak. — Semmi — felelte a fia­talember. — Csak haragszik a hetedik flottára. A vasutas meghökkent és hátrafordult ültében, hogy szem­ügyre vegye Lőrincet. Tó­biás élvezte a hatást. — És, tudja miért? — kér­dezte. A vasutas vállat vont. Az ajtón pedig belépett egy kol­légája és intett neki. Rögtön felállt. — Jó napot! — köszönt Tó­biásnak. — Mostantól szolgálatban vagyok, nem ülhetek itt, de majd szólok, ha jön a vonat. Lőrinc az árnyékból figyelte az ajtón kilépő vasutast. Az hivatalos arcot vágott, oda­­állt a vágányok közé és mind­két irányba sokáig nézett. Közben kezével ellenzőt csi­nált a szeme fölé. Lőrinc megnézte magának az embert. »Sok jó történetet tudhat­» — futott át az agyán. Azután megnézte az óráját. Dél volt. Tizenkettő tízkor in­dul a vonat. Az árnyékos részek már kezdtek megtelni utasokkal, és Lőrincet lassan a nap­fényre szorították. Azután megérkezett a vonat és Tó­biás Tamás kijött elköszön­ni új barátjától. Megszo­rították egymás kezét és Lő­rinc fellépett a lépcsőre. Még beszéltek néhány szót egymás­sal, azután Tóbiás visszament a büfébe. Későbbi vonatra várt. Lőrinc mellett a kupéban egy asszony ült két gyerekkel, fiatalasszony, sima kontyba fonta a haját. A kocsiban me­leg volt, dőlt a hőség még az ablaküvegből is. Lőrinc ing­ujjra vetkőzött és azon gon­dolkodott, hogy hová való Tó­biás Tamás, mert ő szinte mindenkit ismer a városban — hiszen mindig ebben a városban dolgozott —, de a fiatalemberrel nem találko­zott még soha. A vonat elindult. Az abla­kon hevert a friss levegő és cikázva körbejárta a kupét. Lőrinc elálmosodott. De mi­előtt elaludt volna, megállapí­t­­totta magában, hogy jól telt az idő a vonat indulásáig. Tet­szett neki a két új ismerős. Mellette az asszony a gyere­kekkel hancúrozott egy ideig, aki később észrevette, hogy a férfi elaludt. Elcsodálkozott, hogy milyen sápadt, és csendre intette a gyerekeket. A vonat pedig vitte őket a következő városig, ahová Lő­rincet küldték kivizsgálásra, a klinikára. A nő hosszú ideig nézte úti­társa széles arcát, meg kinyílt tenyerét, és azon tűnődött, hogy miről álmodhat a férfi. (Bertalan Tivadar rajza) Vajda Sándor: Mint di­polimpokom Kiest Annimnak, mire felnő és megérti. Harminc év sok idő. A kamaszkor. A nagyobb gyermekéveimhez tarto­zik. Kinek nem a legszebb a kamasz­kor? Nekem is a legszebb. Akkor nem állt meg senki előttem, aki ingerelt. De azért sokan szeret­tek. Ebből az időből való a történet, amit most elmondok. A csodavilág akkor ilyen volt. A műhelyben a szappanüst szélén ülve, hajmeresztő könnyelműséggel lógáz­­tuk a lábunkat. A nyavalya tört ben­nünket, hogy bele ne billenjünk a sustorgó, tüzes masszába, de csinál­tuk, csináltuk bizony. Ketten, inasok. Én és Totó. Mint afféle kapitányok, kalandoz­tunk a gőzben, a nagy lapáttal hado­nászva. Ni, a capa, ni a haramia, csak ennyit szóltunk, ráverve a la­páttal a hullámokra, ezek az ütés alatt nem szelídültek. Ez a lapát hajóárbocnak is tűnt a képzeletnek, a plafonon a gőzbubo­rékok csillagoknak, kicsi csillagok­nak, holdaknak, aranypénzeknek, körmödi aranyaknak. Hogy virágzott az ifjúság kedve, inasok ünnepe volt. A cigaretta parazsát jelzőtűznek képzeltük, iránymutatónak eltévedt hajók részére, elcsigázott, elgyötört matrózok lestek, akik a szárazföldet keresik. S az üstben a folyékony szappan a tenger volt, világjárók tengere, óceán, kamaszok óceánja. Ha n­ekünk egy fregattunk lenne néhány hordó rummal, néhány bála szűzdohánnyal, néhány mázsa sózott disznóhússal és egy szál harmoniká­val, bumsztatta, de jó lenne, tengerre szállnánk, messzire Horthy-ország­­ból. — Milyen nap is van ma? — kérdez­tem, a lapáttal hadonászva Totótól. A gyerek szája a füléig szaladt, és felnevetett: — Borbála nap. — Hát akkor iszunk. A gömbölyű, kövér Borbálákért. Gőzt iszunk. Gőzt. S a két lapát begyakorolva bele­hasított a gőzbe, elmerült a szappan­tengerben, majdnem minket is a mélybe rántva. A húsos Borbálák! A többi szót elnyelte a tenger szószegé­se, moraja. Bizonyára fantasztikus látványt nyújthattunk egy szál klott rövidnad­rágban, pucér felsőtesttel, melyet a hőség sütött izzó szélként, talpunkon szalmapapuccsal. — Mind hősök ők, mind férfiak — énekelte magas hangon Totó, tizen­hatéves barátom, és levágta a szaka­dozott gumikesztyűt a köre. A gumi­kesztyűt. A lúgos, síkos, hideg szappan bele­ette magát az ujjak közé, a köröm­­ alá, végigpásztázta himlőpiros, fel­fújt foltocskákkal az egész kezet. Ez­­ellen úgy védekeztünk, hogy gumi­kesztyűt viseltünk a melóban. — Kesztyűs urak, csak a kemény­kalap hiányzik, az úri bré, meg a tü­zes, deresszürke versenyló, ülepetek alatt — mókázott Totó. — A lovagoló inas urak! — Rakd meg a tüzet, te kesztyűs versenylovas — szóltam. Totó vir­gonc kölök volt ám, fürge gyíkocska. Fent a magasban álltam, a meghódít­­hatatlan tenger előtt. Totó a tűzzel volt elfoglalva. A nyitott tűzhelyből felcsaptak lángok, skarlátlángok, olívzöldek, pasztell­­lilák, vízgyöngy színűek. Totó társalgott a tűzzel, fecsegett, becéző szavai nem fogytak soha el Piros kamaszok, piros inasok, így szólt: feleseljetek, beszéljetek, ti vagytok az én igazi haverjaim. Hallani kellett Totót. Már lovacs­káknak nevezte a lángokat, így szó­nokolt Fussatok. Mint a lóversenyen. Rózsaszín ínyetek látszik, iramló lá­batok, mint a pálcikák. A drukkerek a székekre állnak. És kiabálnak a tri­bünön. Hip, hip, hurrá! Totó a levegőbe hajította papucsát, és hogy kiabált! Fucolj! Törj előre, Derűs Szalvátor! (Mindig a Derűs Szalvátor nevű lóról és az akkori idők híres törpe zsokéjáról, Inkarná­­cióról álmodozott.) Mint a megszállottak, bámultuk Totót. Hogy a fenébe ne hittük volna el, hogy a három méter mélységű vizesárok fölött a meggyújtott sö­vényt átugrotta Derűs Szalvátor, há­tán a törpe Inkarnációval. És a piros lángok sisteregtek. No, és a többi játékaink. Totó a tűzbe bámult. A tűzhöz szólt Imigyen. Egyszer ez a sok láng rajvonalban tör a világra. A pirosak rajvonala. A tűz hadoszlopai. És mind jönnek, az inaskák, és kikiált­ják a pirosak államát, a pirosak köztársaságát. Tanulj meg parittyázni. Ennyit mondtam morózusan. Jót mondok neked, Totó, tanulj meg parittyázni. Halálos komolyan szóltam. És fel­szabadultam. Tanulj meg hegyes kő­vel parittyázni. A fiú legyintett és feleselt velem. Tanuld meg ezt, rád fér, nagyszájú. Szájába vette a két ujját, hajából a veríték arcára csörgött, az arca meg­feszült, szinte öreges lett, nagyon szi­gorú. És éleset füttyentett. Ez volt aztán az éles fütty. A többi kölök meg folytatta. Be is szaladt a Kati a csomagoló­­ból, eperpiros gicerin-szappanrúddal a kezében, nem maradtak már csönd­ben, iszkiri kölkök! De hiába akart komoly lenni, nem bírta, nekiesett a falnak, úgy rázta a nevetés. És no csak, fütyörészett ő is velünk. Gyerekek trillájától harso­gott a műhely. Ekkor eldördült az ég, de még nem esett, a szelet már éreztük, a ciróga­tó, kavargó hús szelet. A villámkari­kákat már láttuk, gömbölyű, tömzsi karikák, acélszínűek, mint a huzalok. Por kerekedett. Mint a pampákon, szólt ijedősen Kati. A pampák! — szóltam ámul­dozva. Ezt hol halottad, Kati? — Ol­vastam. Ekkor kint az udvaron, a kútba be­csapott a villám, a mélyből felfröcs­­csent a víz. Mint a halak! Ezüstuszo­­nyú, tömzsi halak! Kati mondta ezt. Nem kuruttyolt a béka, holtnak tetette magát a hangyácska, sötét volt az ég alja, valahol égett. A tüzes angyal, a tüzes angyalát, kiáltotta Totó. Ne félj, Kati, a sze­gényt szereti a tüzes angyal, és ma­gához ölelte a sirdogáló lányt, szájon csókolta. Ekkor megeredt az eső. Kint a fák égtek, mint a lángban álló csipke­bokrok. És esküdni mernék, Totó látta De­rűs Szalvátort rohanni, sebesebben, mint a leggyorsabb szél, málnaszínű ínnyel, nedves, halvány, alkonyatpi­­ros, táguló orrlyukakkal, selyemsöré­nyén tüzes karikákkal, hátán Inkar­­nációval, narancsszínű kabátban, na­rancsszínű sapkában. A zsoké tűzben rohant. Ostorán villám szaladt végig. * Piros fényű gyerekkor, drága va­rázs, harcaimat vívtam brusztos, ra­koncátlan fürtű gyerekek karéjában. Segítesz élni. Elmúlhatatlan tüzes angyal. Lángolsz, csipkebokor. Totó ma miniszter lehetne. De nem lett. 1944-ben a Margit körúti katonai fogház harmadik emeletéről ledob­ták. Az udvarra. Aztán egy kosárba dobták. Aztán elcipelték. A kosarat. A betonos raktárba. A többi kosár mellé. Üzemkezdet előtt. Reggelente. A fogház szolgálati szabályzata értel­mében a szolgálatvezető jelentette az ügyeletes tisztnek. A kosarakat. Az üreseket. Létszámot, alhadnagy. A szolgálatvezető jelentést tett. A tiszt leereszkedően legyintett. Végeztem. 1963. július 23 Simon Lajos: Szűkebb hazám! Ott voltam, szinte néhány feldobás­­távolság volt közöttünk — semmi több... Elég egy fürge, gyors legény­futás, és ott bolyongok dombjaid között. Ott, hol a földem erős, szigorú akaratával vonz, vagy eltaszít, szűkebb hazám! a szívem, mert szegény szeretetedből parcellát hasít. Mert kell nekem, hogy bennem légy örök­­időkig, mint a józan gondolat, úgy kell, mert jó, hogy néha roskadok a hazavágyás bánata alatt. Most is, hogy ott voltam, de tudtam én, hogy szűk­ időm, mint kantár visszatart, szívemben dúlt valami hitszegés, mint forgószél, és bánatot kavart. NÉPSZAVA­ ­k

Next