Népszava, 1969. május (97. évfolyam, 99–124. szám)
1969-05-18 / 113. szám
Szabó Pál:Dombóvári találkozás Tiszántúli létemre az első világháború alatt kezdtem ismerkedni Dunántúllal. Katonavonattal mentem által párszor rajta, a frontra menet, vagy a frontról jövet. Későbben, írókorom kezdetén már Dunántúl is meg akart ismerni engem, hamarosan se szeri se száma a találkozásoknak. Hiszen „Papok, vasárnapok” című regényemetis már Dunántúlról írtam. Lent, az Ormányság környéki emberekről, falukról, helyzetekről, tanítókról, egy papcsaládról, és Montenuvo herceg, belgrádi lakos ideáll, huszonnégy vagy huszonkét ezer holdas birtokáról. Akit, persze, nem hercegnek írok, hanem grófnak. A regénynek csak egy szereplője van élő nevén: Barsi Pista, a tanító. Akivel jártuk ottan a borospincéket és akinek az élete még regénybeli szereplésénél is színesebb, és gazdagabb volt. Erről a hercegi huszonkét ezer holdas birtokról nem árult el semmit egyetlen dunántúli írás sem, legalábbis én nem olvastam. Pedig kerestem, de nem találtam. És ekkor éreztem szinte félelmesen, kijavíthatatlanul, hogy Dunántúlon sokkal, de sokkal alacsonyabb az ég, mint a Tiszántúlon. Pedig nagy múlt ez, és nagy történelem, de az bizonyos, hogy Pannóniát a kereskedelmi és hadiutak elágazása, tette jórészben azzá, ami. Én is sokat jöttemmentem ezeken az utakon, ismerkedtem néppel, munkával, múlttal, történelmével és egyre fájdalmasabban éreztem, hogy bármerre járok is, kushadnom kell, hogy bele ne üssem a Göncöl-szekér valamelyik kerekébe a fejem. De az is megesett, hogy jöttünk vissza a faluba valamelyik borospincéből este, vagy még későbben, zaj, beszéd és én sunyitva lapítottam, mert úgy éreztem, hogy menten elnyiszszantja a kaszáscsillag a nyakam. Hiszen! Akár este, vagy nappal, vagy éjszaka, de olyan nagyon alacsony itt, Dunántúlon az ég! Igen. Ezt éreztem én itten. A régi, nagy történelmek földjén, a soksok diófakopáncsok földjén, a meg nem született gyermekek földjén, a tollpiheszerű szélbe röppenő kicsi lelkek földjén, ahol sok volt a nagybirtok, meg azokban az időkben sok volt az eladhatatlan bor, a búzánakmarhának nincsen ára, az élet merő egy helyben továgás, vagyis vegetáció. A pap csak a saját gyermekét keresztelhette meg, a harangozó saját magának harangozott. Igen sokat jöttem-mentem én akkor itten. Nagyon megszerettem és nagyon megsajnáltam én ezt a földet, népet. Éltem, éreztem a múltját, hittem a jövendőjét s érámhoz képest próbáltam munkálni jelenét. Hátha a magzatok nem röppennének bele céltalanul a szélbe, és hátha az emberi tudat és érzés végtelen távolába feszül fel az ég? S most itt járok... Dunántúlon járok ... Dombóváron... és az első érzésem az, hogy mi minden ,történt itten azóta, az idők vajúdó, küzdelmes indulása óta, szinte minden megvan, amit vártam, hittem, hirdettem. Még a kezdet kezdetén megismertem, megszerettem én ennek a tájnak az irodalmát, és szeretem is, mindmáig. Tudnék idézni versekből, prózákból, de jobb úgy, hogy ha már csak a lélekben él. Egy elettől kezdve becsben tartott kortárs, sőt sorstárs írta le valahol egyszer, hogy: . .. a Tiszántúlon egy kissé mindenki őrült.” Tényleg? Hát igen. Tényleg. Egyik író tiszántúli módra őrült egy kissé, a másik író meg dunántúli módra. Melyik micsodás. Vagyis hová való. Merthiszen abszolút normális ember egyáltalán nem is létezik, hogyan létezne hát ilyen író? De kiváltaképpen hogyan lehetnék hát abszolút ész, tudás és értelem én, akinek, ha átmegyek a Dunán, hát az alacsony égboltról le akarják nyisszantani fejét a csillagok? Dombóváron vagyok mostan, egy délután, egy este, és jó fél éjszaka. Nagy idő ez, nagy élmény, valamit próbálok belőle leírni, megmondani, mert az egészet én már megmutatni nem tudom. Már csak azért sem, mert rólam is van szó, főként rólam, de tán nem is így. Hanem olyanformán, hogy ... mintha minden írásom, amit 1929-től leírtam, belezendült volna Dunántúlba éppen úgy, mint Tiszántúlba és máshova, és itt, Dombóváron most viszhangozik vissza. Az Apáczai Csere János Gimnázium és szakközépiskola 370 tanulóinak szívéből. Tulajdonképpen ... nem az a lényeg, hogy ki az az író, én vagy te, vagy ő, vagy bárki, akinek az egész élete munkáját felszívta a tüdejébe, befogadta vérkeringésébe és minden zendülését eltette a lelkébe ez a kárpsít,százhetven fiatal. Nem rólam van szó, és most már nem is csak az életemről, munkámról, hanem arról, hogyan vette át, hitte el és fogadta be lelkébe ez a gimnázium? Ez a gimnázium nemcsak jelképezi, hanem kifejezi, képviseli, éli Pannóniát, tehát a Dunántúlt, ahol, valaha, olyan félelmesen és gyötrön rekedt meg az élet. És ahol olyan, de olyan alacsonyan ívelt a fejem, fejünk fölött az ég! Ez a gimnázium... mintha végtelen volna az egészség, szépség, fiatalság és az értelem és mintha belelobbant volna az idő a jövendő végtelenjébe, hogy zengenek, sírnak, és változnak, nyílnak, virágoznak itten a ma tennivalói, és a holnap reménységei. Kiárad az ifjú szívekből az élet minden értelme, a szépség teljes ismerete, az egymás után elhulló hétköznapok élése, formálása, szeretete. A nemzeti létünk nagy történelmi helyzeteiben, a lenni, vagy nem lenni kérdés riasztó idejében szólott így az irodalom és az ifjúság a néphez. Az irodalom és az ifjúság találkozása, azonossága az irodalommal a társadalmi fejlődésnek minden szakaszában törvényszerű. És ez a gimnázium már ezt éli, mondja, tudja. Az Adyverseket és -prózákat és jeleneteket olyan hittel, lélekkel, szívvel mondja, játssza, mintha nem is azt tenné, amit teszen, hanem valamilyen soha nem hallott győzelmi himnuszt énekelne, még■ pedig olyan hangszereléssel, mint amilyen a nyári hajnal, aminek a világba lobbanó lélegzetvétele összeér már a Föld felett szerte áradó világossággal. Az irodalom és ez ifjúságigen, csak így lehet egész a világ és ez tudja biztosítani a holnapot. De hogyan olvadhat egy egésszé a kettő, itt, Dombóvárott a gimnázium diáksága példát mutatott. De szemtőlszemben kiknek is? A helyi s környékbeli tanároknak, pedagógusoknak, és ami igen lényeges: tanácsi és pártvezetőknek, és maga az ifjúság is mostan vizsgázott. Mégpedig abból, hogy fiatal hévvel és szinte határtalan lendülettel oda áll az alkotó munka elvégzésének az első sorába. Önnön magáért, a szocialista társadalomban az egész nemzetért. Köszönet illesse ez alkalommal a gimnázium vezetőit, amiért megmutatták, hogy az olyan sokat pocskondiázott magyar ifjúság nagy tömegével tökéletesen szót lehet érteni. Csakhát ismerni kell, szeretni kell, és hát olyan nyelven kell vele beszélni, hogy szeresse, akkor megérti és meg is fogadja. De hát... van ilyen különös, nagy hatású nyelv? Van. És ez pedig az irodalom és művészet. Csakhát világos, hogy ha példának okáért, ha a kecske rágja a kórót, még nem irodalom. De az se, ha az író éppen zöldeket álmodott és leírja, de a zöldhagymabördő nyakú szobor se művészet. Kivált ha nő az istenadta. S két csecselégy van oda pöttyentve két emlőjére a bimbó helyett. Egy tiszántúli melódiába zendül meg bennem az itteni jó érzés, egyelőre csak ezt tudom itthagyni ajándékul. De zeng a régi dal, régi sláger némi helyi változattal: „Édesebb itt a madárdal, kékebb az ég, hívebb a lány, szebb a rózsa..." Ami ugyan most fejti bimbóját, de én már látom, amint virágba borul minden, ami én Cserjék, bokrok, fák, mezők is kiváltképpen a már nyiladozó fiatal emberi életek. Kiss Dénes: A másik bolygó Amíg várta, szüntelen arra gondolt, amit a fiú mondott neki váratlanul tegnap. Elkerekedett szemmel nézett rá, hiszen legalább fél éve, hogy csaknem mindennap találkoznak munka után. A fiú műszerész egy nagy gyárban, valamilyen mechanikai műveknél, mondta is, de elfeledte. Meg is fogadta, hogy eljön eléje és elolvassa a feliratot. De ez is kiment az eszéből, csak a tegnapi beszélgetésre tudott gondolni. Amikor nem szólt, rá, csöndesen folytatta: — Ismerős vagy nekem. Csak tudnám honnét? Sok kedves furcsaságot hordozott magában a fiú, már neve is szokatlan: Baján. Először azt hitte, tréfál, de kiderült, hogy van ilyen név, örült neki. Tegnap a Duna-parton sétáltak. A fák alatt már este volt, de a hegyek taréján halványvörösen ottfeledkeztek a nap sugarai. Fejét a fiú vállára hajtotta. Így szeretett a legjobban sétálni vele. Magának is váratlan volt, amikor ezt mondta: — Mi már találkoztunk. Régen. Csak elfeledtük. — Amint kimondta, természetesnek tűnt, hogy belement e játékba, annak ellenére, hogy egészen világos volt előtte az is: ez a sétájuk legalább a századik azóta, hogy a kis eszpresszóban a fiú a kabátjával véletlenül leverte a limonádéját. — Igen, olyan ismerős vagy! — megálltak, a fiú két keze közé fogta a lány arcát. A szőke haj keretéből meleg ragyogása, szemek néztek viszsza rá. Hűség és ragaszkodás volt ebben a tekintetben. Hosszan nézték egymást. Hirtelen mindkettőjükben az a valószínűtlen gondolat kezdett ide-oda csapongani, hogy valóban ismerősök. Nem a sétákról, a mozikból, a beszélgetésekből, a mindennapi találkákról hanem messzebbről. Valahonnét az időtlen ifjúság álmodozásaiból, valahonnét egy sajátos valóságú világból. — Nekem is ismerősnek tűnsz már — súgta csókolózás közben a fiúnak és beleborzongott a gondolatba, vagy csak a szél támadt fel egy pillanatra és kapott bőréhez a ruhája alatt? Sokáig némán sétáltak. A karcsú híd árnyán hajó úszott át lassan, csöndben, mintha tünemény lenne. Még éltek bennük az előbbi szavak. Egymáshoz simultak és boldogok holtak, hogy ismerik egymást. — Örülök neked!-ütik meg * Mu. Szavaiból rajongás sugárzott olyan jó, hogy vagy. — Én is örülök neked — orrát kedveskedve bökdöste a fiú arcához — Kutya, kutya! Kiskutya — dörmösíte Baján és érezte, hogy szája megtelik különös édességgel. Tett néhány lépést a folyó irányába, majd hirtelen megfordult és félrehajtott fejjel fürkészte a fiú arcát. Haja, mint halvány félhold karéja, csüngött az arca mellett. Baján nézte és így szólt : — Úgy nézel, mint aki szerelmes. Nem szólt vissza. Mosolya sem lett nagyobb és mintha messzebbről nézett volna. Nem tudta pedig, hogy a fiú azt gondolja, ez már nem a játék, ez már szerelem! És pillantásával megpróbált elhatolni oda, ahol találkozhattak a lánnyal. Nagy, napsütötte rétre gondolt, ahol a dús, magas füvet és a virágokat enyhe szellő ingatja, távol folyópart rémlett, fasor menetelt a látóhatárnál valahova. De ez csak egy pillanat volt. A táj széttörött, de abban bizonyos volt, hogy nyár volt, amikor találkozhattak. Még tovább is elért volna, de a lány szeme nem engedte, meleg fénye magánál tartotta mint finom háló. Szeretem! Szeretem! — gondolták. — Lehet, hogy szerelmes is vagyok — mondta később a lány és elindult az egyre sötétedő sétányon. A fiút melegség öntötte el, hiszen ez csaknem nyílt vallomás volt. Jól tudta, hogy így van, de a kimondott szavak külön fészket raktak benne. .A lány előtte lépkedett, féloldalt egy lépéssel és olykor a pillantásával viszszavágott, útolérte. Megálltak, kapkodás nélkül keresték egymás szájai. A rakparton teherautó suhant el, katonákat vitt. De ők nem tudták, hogy azok nevelve kiabáltak le valami csiklandósat. Egymásba feledkeztek. — Ki vagy te? Hemyét jöttél? — mormogta a fiú. Arccal összesimulva állták.— Heimet jöttem— ezen mosolyognia kellett, ujjával kedveskedve, finoman megütögette a fiú arcát. — Pat-pat — suttogta, aztán hangosan mondta: — Honnét jöttem? Egy másik bolygóról. A fiú megtorpant. — Egy másik bolygóról... — ismételte a lány szavait és átváltozott az arca. Az nem tudhatta, hogy mire gondol, de megérezte, hogy olyasmire gondolhat, ami igaz s szép. A fiúban minden megvilágosodott és ezt később el is mondta. Igen, valóban egy másik bolygóról jött a lány, de az a másik bolygós ezen a bolygón van. Annak a lakói mind a ketten.Milyen egyszerű is ez. Itt élnek ezen a másik bolygón és eddig nem is tudtak róla. Járnak, kelnek egymás mellett, hallják egymás szavait, érintik egymás ruháját és mégsem találkoznak, és mégsem tudják, hogy van egy ■másik bolygó is, ahol találkozhatnának s megváltozna a világ arculata. Mert, nem csoda ez, akik szeretik és keresik egymást, azok mind felfedezik ezt a csodálatos másik bolygót. Itt van közöttünk, rajta élünk, csak nem vesszük észre. Pedig ezen a másik bolygón mások a fák, más az ég színe, a folyók moraja, a virágok illata. Mások é£ sendee tsjtjei ippatáét és szelídek, humor kismadarak. Az emberiség itt él ezen a másik bolygót és mégsem találkoznak igazán azemberek. Csak keveseknek sikerül egymást megtalálni. Pedig sok minden segíthet, a fene, a szerelem a művészet, és szeretet. Ami egy másik ember szeméből sugárzik, az felér a világegyetem minden titkával. Bajin arcát átváltoztatta a mosoly, a megértés, megtalálás boldogsága. Lelkesen mondta: — Most már tudom, hogy honnét ■ismerlek, hogy honnét ismersz" — Honnét? — sejtette, amit a fiú mondott, de hallani akarta. — Na, mondd már, pat-pat! — ujjaival s fiú arcbőrén játszott. — A másik bolygóról — mondta az, és mintha halvány lobogás ütött volna át arcán — mert én is ott lakom. Szótlanul imbolyogtak. A sötétség dzsungelágain távoli lámpák imbolyogtak lépéseik ütemére. Lehunytál a szemüket, de így is világos volt bennük, tisztán látták egymás arcát Jött a fiú. Már messziről észrevette a gyárból kijövök között. Arcán a jól ismert kedvesség. És még valami, ott látta azt a cinkosságot is, amiből tudhatták: ők már ott élnek ezen a másik bolygón. Hirtelen a többiek arcát nézte. Tudnak-e a másik bolygóról Asszonyok, lányok, nehéz lépésű férfiak hozták mozdulataikon a munka fáradságát. Egy pillanatra megriadt, mert arra gondolt, hogy ezek talán sem is juthatnak el erre a másik bolygóra, nem találhatnak el oda. De aztán fiatalokat látott, kézenfogva jöttek. Arcukon megnyugodva látta, hogy öl is, ők is másik bolyai lakot. Fővárosi méhész vagyok. Olyannyira fővárosi, hogy még a méheim is tipikusan fővárosiak. Nem véletlen hát, hogy amikor elvittem őket Tolna megyébe akácvirágra, a szokatlan környezet hatására az első útba eső fertőző betegségbe beleestek. Talán nem influenza volt mert köhögni nem hallottam őket. Mit tesz ilyenkor egy vérbeli, fővárosi méhész? Elővettem a tíz éve sorrendben összerakott, Magyar Méhész című folyóiratot. Tíz napig tartott, a mind végéire értem, és igaz, hogy közben fele méhem elpusztult, de rájöttem valamire, ami nagyon lényeges. Nevezetesen arra, hogy ez a betegség nem magyar eredetű, mert a Magyar Méhészben egy sort se találtam róla. Mikor már csak hat kaptárban lézengett néhány elcsigázott állatkám, fogtam egy kis dobozkát, teleraktam méhekkel, hogy visszautazzak velük Pestre, megvizsgáltatni őket. Derült, napfényes reggel volt, amikor felszálltam a vonatra, nadrágzsebemben a dobozkával, a dobozkában a méhekkel. Fülkés kocsiba szálltam, hogy semmi se zavarja kedvenceim nyu-■ .. .. -------------— Ágoston Lászlói A méhész pálmát. Útitársaim csendes, szerény emberek voltak. Egyetlen idősebb hölgy hangoskodott csupán, ő is csak azért, mert amikor az első kis szökevényt kivettem a nyakából, állítólag felborzoltam a kontyot. Természetesen elnézést kértem tőle és elmeséltem neki, hogy vándorolni vittem a méheimet Tolnába, de azok megbetegedtek és most orvoshoz viszem őket' ' Már majdnem Pest határába értem, mikor valahogy újra kinyílt a dobozka, és a méhecskék mind a nadrágomba hulltak. Egy ideig békésen tűrtem a mászkálásukat, de, sajnos, nagyon csiklandós vagyok... Egyenként, sorba másztak ki a nadrág szárán, én meg fülöncsíptem őket, aztán vissza a dobozba. Igen ám, de volt, amelyik felfelé mászott, és dühítő pi-Pesire. Útitársaim kedve maszsággal inzultált. Messen mosolyogtak, és csend dühödtem rájuk, s a miben átszálltak egy másik vel egyedül voltam a fülfülkébe. Nem baj — gondoltam —, legalább nem zavarnak abban, hogy összefogdossam a többit is. Az történt ugyanis, hogy amíg a jobb nadrágszáramból kihalásztam három eltévedt bogárkát, csaknem fele megszökött. Nagyon bosszantott a dolog, mert elutazásunk előtt kétszer is mondtam a feleségemnek, hogy kilyukadt a zsebem, be kellene varrni. Azt hiszik, megvarrta? Á, dehogy! Háromszor kirakta a hetvenhét körömlakkos üvegét, hatszor átlapozta a tíz éve sorrendben összerakott Pesti Divatot, aztán elutaztam lyukas nadrágzsebbel. kében — levetettem a nadrágomat és serényen rázogatni kezdtem kifelé az ablakon. A következő pillanatban azonban jött egy telefonpózna, is zutty, kikapta a kezemből a nadrágot. Úgy álltam ott, ingben,... glóriában ... Kezemben a dobozka, az ajtóban a kalauz... A jegy a nadrágzsebemben maradt ... Meg kellett magyaráznom a helyzetet... — Tudja — kezdtem —, várdorolni vittem a méheket Tolnába, de azok megbetegedtek, és most orvoshoz viszem őket Pestre. — Igen ... igen ... — mosolygott a kalauz, és kívülről rám zárta az ajtót. A pályaudvaron két henteslegény kinézesű úriember lépett hozzám, és udvariasan megkérdezték: — Hogy vannak a méheim? ... — Vándorolni vittem a méheket Tolnába, de azota megbetegedtek... — és máris rajtam feszült valami ..., valami izé, amit hátul kapcsoltak össze. A kórházban nagyon kedves volt az orvos — ő is méhész —, rögtön az állatkák felől érdeklődött Mondtam neki, hogy vándorolni vittem a méheketTolnába, de azok ... Egyébként Bonaparte Napóleon az albérlőm, de rettenetesen kiállhatatlan alak. Azt mondja, hogy a méhek rusnya illatok. Meg azt is mondja, hogyha őt nem száműzték volna ide, a Szent Ilonára, majd ő megmutatná a világnak, meg a méheknek is! Én nem félek tőle, mert tudom, hogyha egy rajt a nyaka közé engednék, biz’ isten eszébe jutna, hogy nagyon messze van attól a híres szigettől... De én békés ember vagyok, ismeretterjesztő előadásokat tartok neki a méhek lélektanáról. Kár hogy a dobozkám az orvosnál ihaladt, mert nagyon szeretném, ha ez a fránya Napóleon is meg szeretné őket!... Demény Ottó: Vas ki tányérokat gyűjt Gyűjtők Ars poetika* vállalom (ezt nem kegynek szántam) felakasztja a falra sorban magam elé vetem a szót: csillognak a tányérok a falon annyi bolyhos fut fölöttük az izgága idő önveszejtő gond után míg elveszítik régi fényüketé add van aki kalandot gyűjt add a kezed RENDI, hogy legyen mindig mit mesélnie rakosgatva a kaland változik rideg voltam szépül hízik fakul vékonyodik mint sós szélben nőtt s egy pillanatban eltűnik örökre ősgyep de ma tenni tudok van aki ércpénzt vágott bélyeget tajtékpipát zöld ólomkatonákat tengeri kagylót autó modellt megkövesedett állatcsontokat s van aki semmit szülnivágyó anyák soha soha semmit• nem őriz meg nem vesz el nem kuporgat mert annyi néki egyszer megszeretni add a kezed REND! « mint birtokolni most már amíg él Ssődy Viktor: halni tudok! csak álldogáljon kinek ez a dolga — taktikázzon kinek kenyere: én józan legyek mint dolgos add kúszik a méla gyáva csend duzzadt belekkel totyog a polgár — szétfolyik az égT/ ~re fejemre száll a nap add add a kezed REND! vállalom mert ez a dolgom! gondvállaló kedv a kedvem — add add a kezed REND! s a ránk záródó közönyt szétvetem! Bencze József: Váljon mezzé.„ Villámcsapások félelmei közt futottam át a túlsó sórra, de emlékeim nem hagyják feledni mi volt Itt törökdúlás óta. Szitkok pernyéjét, ódon szívek fiszkóte gyászszalagját elhordta az ég, abroszán a szelíd szabadságnak váljon mézzé minden keserűség!-----------