Népszava, 1970. február (98. évfolyam, 27–50. sz.)
1970-02-01 / 27. szám
Magyar városok: Pápa Muzsikál a régi vers, valahonnan 12 éves kisdiák koromból: „A pápai öreg kollégium terme ... — Tudós Bocsor István professzor tart leckét... — Felnéz a professzor, sóhajt keserveset. — Karthágó elesett .. Töredék, töredék. Emlékezetem csak néhány mondatot őriz tudós Bocsor István professzorról, aki úgy tartott előadást a pun háborúról, hogy lendületes leckéje végén öszszekeverte a 48—49-es szabadságharccal, s végén oda lyukadt ki, hogy a hódítóval szemben helytálló punok „a harangokból ágyúkat öntöttek ...”. A professzor aztán feleszmél: „Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú .. ”, de a teremben egyetlen pápai diák sem mosolyog a történelmietlen tévedésen. Tudós Bocsor István emléke azért kívánkozik ide, mert Pápa hűségesen őrzi, mint minden értéket, amely, valaha született falai között. Van az egyházi kerületi könyvtárnak egy terme, amelyet latinosan ,,Papensiá”-nak hívnak, s ahova mindenki bekerül, aki itt kezdte pályáját és alkotott, letett valamit a magyar szellem nagy, közös asztalára. Szerepelnek itt olyan öregdiákok, akikből püspök lett, s olyanok, akikből író, költőt Buda viszszafoglalásakor elesett katona, vagy Kozma Andor, a fentebb idézett vers költője, Thaly Kálmán, Ballagi Mór, a nyelvész és szótárkészítő, Eötvös Károly. Itt vannak az érdemkönyvek a Petőfi és Jókai sajátkezüleg beírt önképzőköri pályaműveivel. És bizonyára itt vannak Lőrincze Lajos írásai is a mából, mert ő is pápai diák, mint olyan sokan. Kincsek a Papensiában Több mint 80 ezer kötet, közöttük áhítattal jártak a honismereti konferencia kisdiákjai. A bakonyalji Athén egyik legszebb múltbeli kincstárát látogathatták, talán azt lehetne mondani, mindannak összefoglalását és ötvözetét, ami 1945-ig értékesnek, szépnek, igaznak megmaradhatott. A legújabb negyedszázad azon a márciusi napon kezdődött, amikor a vaskeresztes repülőgépek helyett a vörös csillagot viselő vadászok suhantak el a nagytemplom tornyai fölött, és Pápa régi mozgalmi emberei előjöttek, hogy pártot alapítsanak, életet indítsanak. A textilgyár már a második napon termelt. A front, a sorozatvetők vijjogásával és a tankágyúk éles dörrenéseivel elvonult nyugat felé, és az akkor még a devecseri erdőben, jeltelen sírban nyugvó Keszei József jóslata beteljesült. Milyen az élet ma Pápán? Beszéljenek róla a város vezetői — abban a különös komplexumban, amely három szorosan összefüggő házból áll. Az egyik ház, a Türr Gimnázium, zsibongó folyosóival, a tornateremben fürgén szökellő kosárlabdás lányokkal, a középső, az templom, a bencések nehéz aranybarokkjával, legszélén a régi rendház áll. Barokk mennyezet alatt Most a városi tanács lakik benne. A titkárság mennyezetén azonban a tihanyi kéttornyú templom köszönti ismerőseit, barokk freskóról, előtte különös, öblös halászbárkák úsznak a kék Balatonon. Az öreg ház őrzi a stílust, és új lakói őrzik a múltat. Egyetlen épülettömbben egyházi-történelmi, művészeti múlt, pedagógia, mai fiatalság és mai városvezetés, aki akarja, tekintse jelképnek, a megszakíthatatlan folyamat szimbólumának. Varga László elnökhelyettes és Szalai Antal titkár láthatóan maguk is annak tekintik. Amit elmondanak és amit leírtak Pápáról (ők maguk is munkásai a helytörténetnek), az a büszkeség és a tenni akarás őszinte vallomása. Nagyon örülnek minden eredménynek — talán az eddigiekből is kiderült, hogy nincs kevés, hiszen ami az ipar gyarapodását, a munkalehetőségeket illeti, a szép és kedves város semmivel nem maradt el megyebeli társai mögött. És azt is tudják a pápaiak, hogy megyéjüknek nem egyetlen gyermeke a bakonyaljai iskolaváros. Itt nőtt naggyá az elmúlt két és fél évtizedben Ajka és Várpalota, lett város Tapolca, lett egyetemi város Veszprém. Van hát hova fordítani a pénzt. Józan álmodozás Amit igényelnek, amiről józanul álmodoznak, az a megőrzött városkép szépítése — a lakáskérdés megoldásának előbbre juttatása, mint mindenütt — s a világgal való kapcsolatuk erősítése. Nem a forgalomban, mert vasútjuk, útjuk van kitűnő. De az ittmarasztalásban, hogy ne csak a munkaerőt kösse le Pápa, de a vendéget is. Mert az előbbi az marad, és szépen gyarapodik. A húsipar már idézett példáján túl hadd beszéljünk a pápai vasasokról, akik tanácsi vállalat. Diáktörténészek az iskolafolyosón (A szerző felvétele) Hagyományuk a haladás most 20 esztendősek, s két kis maszek lakatosműhely 12 emberével kezdték, ma már hatszázan vannak, és a Győri Vagonnal kooperálnak, mint szinte mindenki az északi Dunántúlon. Említsük meg, hogy mindenekelőtt a járásból csaknem háromezren érkeznek naponta az állomásra vagy a Fő térre, s ahogyan valamikor tanítókat képzett Pápa, most munkások rajzanak ki innen, egyre több szakmunkás, a MüM intézetében ezernégyszázan tanulnak. Papok, katonák, polgárok városából unokáikkal együtt munkálkodva, így lett és válik ezután még jobban munkások városává Pápa, ahol mindent sürgetnek, ami építés, és semmit sem felejtenek el, ami a múlt értékeinek adott tisztelet. Ebben anynyira bizonyos vagyok, hogy fogadni mernék: néhány év múlva bevonul majd a Papensia-gyűjteménybe a ma még gimnazista Hoffmann Pista tanulmánya is a devecseri vértanúkról. Mert építészeti stílusok, technikai megoldások, divatok és szokások változnak, de nem változik ennek a szépséges múltú városnak legfőbb jellemvonása: a haladás és az emberség szolgálata. Baktai Ferenc Olaszországi jegyzetek III. A demokrácia nagykorúsításáért A „FORRÓ ŐSZ” tömegmozgalmai minden eddiginél élesebben hozták napvilágra azokat a mélyreható problémákat, amelyek krónikussá teszik az olasz társadalom válságát és azokat az ellentéteket, amelyek e társadalom kereteit feszítik. Az országban tulajdonképpen a baloldali, a haladó erők vannak számszerű többségben — a kormányzat mégis vagy egypárti, kisebbségi, vagy a parlamenti többségből rekrutálódó, úgynevezett „középbal”, amely annak köszönheti létét, hogy a baloldali pártok egy része, elsősorban a különféle árnyalatú szocialisták, kívülről vagy belülről támogatják a kereszténydemokrata kormánypolitikusokat, megakadályozva olyan valódi demokratikus kormány megalakulását, amelyben a baloldal legkövetkezetesebb ereje, a 8,5 millió választót maga mögött tömörítő Olasz Kommunista Párt súlyának megfelelően vehetne részt. Gazdaságilag az állandósulónak tűnő és meglehetősen gyors ütemű ipari fejlődés ellenére változatlanul megoldatlan Dél-Olaszország iparosítása. Ennek következtében továbbra is évente egymillió munkás kénytelen vándorbotot venni a kezébe, hogy véglegesen, vagy ideiglenesen külföldön találhassa meg azt a munkaalkalmat, amelyet otthon hiába keres. EGYMILLIÓ MUNKANÉLKÜLI marad még így is, ami azt jelenti, hogy a bérből és fizetésből élők mintegy 5 százaléka tartósan nem jut munkához. Különösen súlyos a mezőgazdasági munkások helyzete. Túlnyomó többségük csak 103 napot dolgozik egy évben. A munkanélküli segély felemelését ugyan sikerült kiharcolni, de — mint a mezőgazdasági munkások szakszervezetében elmondották — ez még mindig nem több, mint napi 400 líra — két kiló kenyér vagy egy csomag cigaretta ára! Lehetne odahaza több munkaalkalmat teremteni ? Lehetne! De az olasz kapitalisták tőkéjük nagy részét külföldön fektetik be, mert az gyümölcsözőbb. Arról nem is szólva, hogy odahaza állandóan szembetalálják magukat az egyre terebélyesedő tömegmozgalmak megújuló követeléseivel. E cikksorozat keretében már szó esett róla, hogy a helyi és iparági követelések melett nagy országos kérdések megoldásáért küzdenek a szakszervezetek. A nyugdíjreform kiharcolása után a CGIL a másik két nagy szakszervezeti központtal teljes összhangban most a lakáshelyzet radikális megjavítására, az egészségügyi reformra, a társadalombiztosítás korszerűsítésére, valamint az adóreformra, a dolgozókat sújtó kereseti adók csökkentésére összpontosítja erőfeszítéseit. E HÁROM NAGYSZABÁSÚ REFORMKÖVETELÉS egyben társadalmi változások sürgetését is jelenti, mert szemben áll az uralkodó gazdasági és politikai csoportok érdekeivel. Alapvető strukturális változások nélkül tehát nem lehet megoldani sem a gazdasági, sem a társadalmi követelések kielégítését. Az országos jellegű követelések alátámasztására sokmilliós tömeget mozgósítanak a szakszervezetek, mégpedig állandó jelleggel. A dolgozó milliók saját tapasztalatukon tanulták meg — mondották a CGIL-ben —, hogy nem elég harcolni, győzni is kell! A győzelem tudata pedig újabb sikerek kivívására ösztönöz. A reakció természetesen nem nézi ölbe tett kézzel a számára nyugtalanító fejleményeket. Minden eszközt megragad, a gyilkos rendőrterrortól a bírósági eljárásig és az elbocsátásig, hogy megfélemlítse a szakszervezetek legaktívabb harcosait. Jellemző erre, hogy a kollektív szerződések nagy részének megkötése után, most már hetek óta hasábokat töltenek meg a kommunista párt lapjaiban és más haladó lapokban is azok a tudósítások, amelyek arról számolnak be, hogy „a közrend megzavarása”, „a magántulajdon megsértése”, „hatóság elleni erőszak” (!) címén, körmönfont jogi formulák igénybevételével országszerte bírósági eljárások és rendőri megtorlások folynak a munkásvezetők ezrei ellen. A szakszervezetek válasza: a három szakszervezeti központ vezetőinek közös levele a köztársasági elnökhöz és a miniszterelnökhöz, egyben pedig tiltakozó sztrájkok és tüntetések szervezése a szakszervezeti harcosok és a szakszervezeti jogok védelmében, ami már elsőrendű politikai akció. A munkásellenes körök és sajtójuk a legutóbbi bombamerényleteket is nagyszabású hangulatkeltésre igyekeztek felhasználni a baloldal ellen, és az „erős kéz” politikájának a szükségességét hirdetik. AZ OLASZ KOMMUNISTA PÁRT és a szakszervezetek nyomatékosan éberségre szólítanak fel a reakció próbálkozásaival szemben, s a baloldali vezetők véleménye szerint az olasz dolgozó tömegek kellő harci tapasztalattal és szervezettséggel rendelkeznek minden esetleges baljós kísérlet meghisítására. Mindez azonban szüntelen harckészültséget, a tömegek állandó mozgósítását igényli. Ha ezek után felvetődik a kérdés: lesz-e a „forró ősz” után „forró tavasz" is Olaszországban, akkor a CGIL vezetői bármiféle jóslási szándék nélkül azt válaszolják, hogy amennyiben a tömegmozgalmak erősödéséről és fellendüléséről van szó, akkor a most következő hónapok semmivel sem lesznek kisebb jelentőségűek sem társadalmilag, sem politikailag a korábbiaknál. Ami a szakszervezeteket illeti, a legnagyobb és legharcosabb központ, a CGIL főtitkára félreérthetetlen programot hirdetett meg, amikor sajtóértekezletén leszögezte: a CGIL harcra mozgósítja a tömegeket „az olasz demokrácia nagykorúsításáért”, az egység fegyverével a megérett társadalmi változások megvalósítására. Gedeon Pál A „forró ősz” egy jellegzetes pillanatképe F A ítélet első fokon a TELEVÍZIÓ HÍRADÓJÁBAN vetítették a néhány kockából álló kisfilmet. Bejöttek a vádlottak, sötét ruhában, zárkózott arccal, emelvényére lépett a bírói tanács. Ítéletet hirdettek. Szabadságvesztés-büntetést róttak üzemvezetőre, mérnökre, osztályvezetőre, olyanokra, akiknek a nevét korábban találmányok, újítások, műszaki intézkedések fémjelezték. Ítéletet hirdettek — első fokon — a répcelaki per vádlottjai felett. Akinek a figyelmét a tv sűrített esti programjában nem kerülték el ezek a kockák, bizonyára sokáig megőrzi emlékezetében a rövidke filmhírt. Nemcsak azért, mert a sajtóban is napvilágot látott az ítélet, nem is csak az igazságügyi kuriozitások iránti érdeklődésből. Másért. Emberek — a maguk szakterületén nagy tudású, jó műszaki képességekkel rendelkező, egy-egy feladatkörben vezető beosztást viselők kerülnek itt az igazságszolgáltatás ítélőszéke elé. Emberéletekért, kilenc életért, sok súlyos sebesülésért, milliós károkért kell felelniük. Nem öltek és nem sebeztek meg senkit. Nem szabotáltak és nem ők robbantották fel a gigantikus szénsavtartályt. Őké aláírtak. Papírok szövegeit szentesítették, hagyták jóvá a nevükkel, gyártási eljárásoknak adtak szabad utat egy-egy kézjegyükkel. Esetleg egy igenlő válaszukkal. A helyeslésük emberéletekbe került. A helyeslésükért most felelniük kellett. VEZETŐI FELELŐSSÉGRŐL, arról a bonyolult munkáról, amely egy-egy részterület irányítását jelenti, sokfelé folyik vita mostanság. Beszélgettem az egyik híradástechnikai gyárban munkásasszonnyal, aki ingerülten megkérdezte: „Ugyan, nem mondaná meg nekem, mennyivel végez az enyémnél különb munkát a művezetőm? Én gürcölök, a selejtet levonják a béremből, neki pedig a dirigens szerepe jut.” Rátértünk az anyagi juttatások kérdésére is, s az asszonyka, két társával együtt, igencsak nehezményezte, miért kapott a művezetője decemberben 700 forintot, ő pedig mindössze háromszázat. Felelősségről — szó szerint véve — itt nem esett szó. Maradtak abban a körben, ami a vezetőnek juttatott pénzt kifogásolta, egyszerűen azért, mert „mennyivel dolgozik többet nálunk?”. Igen sokan hajlanak arra a nézetre, hangoztatnak olyan — egyébként sokak előtt mutatós és tetszetős — véleményt, hogy egy-egy munkakörben, részterületen a vezetői cím — tulajdonképpen csak cím, ami után több pénz jár. Általában kevés szó esik ezeknél a beszélgetéseknél a munkáról. És a legkevesebb: a felelősségről. *NAGYON AZ EMLÉKEZETEMBE VÉSŐDTEK , annak a fiatal művezetőnek a szavai, aki az egyik legnagyobb budapesti házgyárunkban a 11 traileresek — a vontatások — munkáját irányítja. Fiatal férfi, innen van még a harmincon, de a halántékán ezüst sávokat rajzolt már hajábra az idő. Az idő csupán? Tizenkét ember munkájának dirigense. A kék falú csarnok előtt felsorakoznak az idomtalan óriás kocsik, himbálva nyújtogatja le sorra a daru az 5—6 tonnás, szobányi elemeket, egymásnak támasztja, aztán lassan, szinte centiméterezve a távolságot, elindulnak a trailerek az építkezéshez. A művezető nem kezel darut. Nem is vezeti a 16—20 tonnányi terhet vivő járműveket. Számol egy aprócska irodahelyiségben. Végeérhetetlen számsorokat ró, minden szám elemet jelent. Naponta sok százat. Ha egyetlen számot téveszt, ha egyetlen elemtípust tévesen jelöl, a daru feleslegesen dolgozott, a vontatók hiába vitték a növekvő házakhoz az elemeket. A munka megáll, az egyetlen ezreléknyi hiba kiesett munkanapot, tízezres veszteséget jelent. Nem fiktív számokban, hanem valóságos, kemény forintokban mérve. A fiatal művezető nem titkolta, hogy a traileresek irigylik, egy-ketten a fizetését is magasnak tartják. „Egyetlen dologgal nem számolnak — mondta kesernyésen —, azzal, hogy nekem itt, ezen a poszton nem lehet tévednem. Súlyos felelősséget kell vállalnom.” KÉTSÉGTELEN, hogy a közvélemény, az egyes embercsoportok, munkaközösségek életében jobbára az van reflektorfényben, hogy a vezetőknek — legyen szó most is bármilyen kis kollektíva vezetőiről — „jó dolguk van”. A prémium, a jutalom, a fizetés tekintetében bizonyosfajta előnyöket élveznek. És dirigálnak, ami ellenérvként ugyancsak tetszetős. „Mi meg dolgozunk" — mondják sokan. Felelősségről ritkán esik szó. Talán azért, mert önmagában véve a felelősségvállalás háttérben marad. Amíg nincs baj valahol, addig afféle automatikusan működő kontrollgépnek képzelik sokan, kezeléséhez nem kell semmi, elég hozzá a vezetői cím. Az igazságszolgáltatás mechanizmusa, a törvények érvényesítése, a gazdasági szankciók ma már egyre gyakoribb „belépése” azonban lassan-lassan felfejdít másfajta körvonalakat is. A szombathelyi bíróságon — például — azt, hogy egy diploma, egy osztályvezetői cím, kiemelt fizetés — önmagában semmiféle felelősségre vonás alól nem ad menlevelet. Hogy a nagy tudású műszakinak, a kandidátusnak, a kiváló vegyipari szakembernek ugyanúgy — vagy még súlyosabban — felelnie kell azért, amit csinál. Ha hibás intézkedést írt alá, akkor azért. Súlya szerint, esetleg börtönnel is.URCSA TÁN, hogy néhány filmkocka szemlélése milyen gondolatokat érlelhet az emberekben. De semmiképpen sem árt, ha néha — hiszen szerencsénkre, az ilyen súlyos ügyek ritkák — a felelősségnek ezek az oldalai is éles megvilágításba kerülnek. „Más arca van a tettnek, mielőtt megtörtént, és más, ha elkövettük” — mondja Schiller; más arca van a felelősségnek, amikor csak azt mérlegeljük, milyen előnyökkel jár a vállalása, és egészen más, ha a következmények oldaláról szemléljük. A szocialista társadalom a felelősség sokféle áttételét és sokféle előnyét villantja fel; távolabbról szemlélve, jobbára csak az előnyök látszanak. Az iparban, a kereskedelemben, de a népgazdaság más ágazataiban is most már kezdenek felbukkanni a „súlyosabb oldalak”. A rosszul gazdálkodó gyárigazgatónak anyagilag és erkölcsileg felelnie kell; korántsem csak megrovást kap a téesz-főkönyvelő a csalfa manipulációkért, hanem az állásával — netán a szabadságával — is felelnie kell. Akadnak ilyen esetek, ha nem is kerül valamennyi tévé-képernyőre. ELSŐ SORON ez megnyugtató. Válasz — ha erős válasz is — azoknak a kérdéseire, akik itt, vagy amott a vezetői felelősségről, a vele járó előnyökről vitatkoznak. Várkonyi Margit :