Népszava, 1970. február (98. évfolyam, 27–50. sz.)

1970-02-01 / 27. szám

Magyar városok: Pápa Muzsikál a régi vers, valahonnan 12 éves kis­diák koromból: „A pápai öreg kollé­gium terme ... — Tudós Bocsor István professzor tart leckét... — Felnéz a pr­ofesszor, sóhajt keser­veset. — Karthágó el­esett .. Töredék, töredék. Em­lékezetem csak néhány mondatot őriz tudós Bo­csor István professzorról, aki úgy tartott előadást a pun háborúról, hogy len­dületes leckéje végén ösz­­szekeverte a 48—49-es szabadságharccal, s végén oda lyukadt ki, hogy a hó­dítóval szemben helytálló punok „a harangokból ágyúkat öntöttek ...”. A professzor aztán felesz­mél: „Mily anakronizmus, tudatlan és bárgyú .. ”, de a teremben egyetlen pápai diák sem mosolyog a történelmietlen tévedé­sen. Tudós Bocsor István emléke azért kívánkozik ide, mert Pápa hűségesen őrzi, mint minden érté­ket, amely, valaha szüle­tett falai között. Van az egyházi kerületi könyvtár­nak egy terme, amelyet latinosan ,,Papensiá”-nak hívnak, s ahova mindenki bekerül, aki itt kezdte pá­lyáját és alkotott, letett valamit a magyar szellem nagy, közös asztalára. Szerepelnek itt olyan öregdiákok, akikből püs­pök lett, s olyanok, akik­ből író, költőt Buda visz­­szafoglalásakor elesett ka­tona, vagy Kozma Andor, a fentebb idézett vers költője, Thaly Kálmán, Ballagi Mór, a nyelvész és szótárkészítő, Eötvös Ká­roly. Itt vannak az ér­demkönyvek a Petőfi és Jókai sajátkezüleg beírt önképzőköri pályaművei­vel. És bizonyára itt van­nak Lőrincze Lajos írásai is a mából, mert ő is pá­pai diák, mint olyan so­kan. Kincsek a Papensiában Több mint 80 ezer kö­tet, közöttük áhítattal jár­tak a honismereti konfe­rencia kisdiákjai. A ba­­konyalji Athén egyik leg­szebb múltbeli kincstárát látogathatták, talán azt lehetne mondani, mind­annak összefoglalását és ötvözetét, ami 1945-ig ér­tékesnek, szépnek, igaz­nak megmaradhatott. A legújabb negyedszá­zad azon a márciusi na­pon kezdődött, amikor a vaskeresztes repülőgépek helyett a vörös csillagot viselő vadászok suhantak el a nagytemplom tornyai fölött, és Pápa régi moz­galmi emberei előjöttek, hogy pártot alapítsanak, életet indítsanak. A tex­tilgyár már a második napon termelt. A front, a sorozatvetők vijjogásával és a tankágyúk éles dör­renéseivel elvonult nyu­gat felé, és az akkor még a devecseri erdőben, jel­telen sírban nyugvó Ke­szei József jóslata betel­jesült. Milyen az élet ma Pá­pán? Beszéljenek róla a város vezetői — abban a különös komplexumban, amely három szorosan összefüggő házból áll. Az egyik ház, a Türr Gimná­zium, zsibongó folyosói­val, a tornateremben für­gén szökellő kosárlabdás lányokkal, a középső, az templom, a bencések ne­héz aranybarokkjával, leg­szélén a régi rendház áll. Barokk mennyezet alatt Most a városi tanács lakik benne. A titkárság mennyezetén azonban a tihanyi kéttornyú temp­lom köszönti ismerőseit, barokk freskóról, előtte különös, öblös halászbár­kák úsznak a kék Balato­non. Az öreg ház őrzi a stílust, és új lakói őrzik a múltat. Egyetlen épület­tömbben egyházi-törté­nelmi, művészeti múlt, pedagógia, mai fiatalság és mai városvezetés, aki akarja, tekintse jelkép­nek, a megszakíthatatlan folyamat szimbólumának. Varga László elnökhe­lyettes és Szalai Antal titkár láthatóan maguk is annak tekintik. Amit el­mondanak és amit leír­tak Pápáról (ők maguk is munkásai a helytörténet­nek), az a büszkeség és a tenni akarás őszinte val­lomása. Nagyon örülnek minden eredménynek — talán az eddigiekből is ki­derült, hogy nincs kevés, hiszen ami az ipar gya­rapodását, a munkalehe­tőségeket illeti, a szép és kedves város semmivel nem maradt el megyebeli társai mögött. És azt is tudják a pápaiak, hogy megyéjüknek nem egyet­len gyermeke a bakony­­aljai iskolaváros. Itt nőtt naggyá az elmúlt két és fél évtizedben Ajka és Várpalota, lett város Ta­polca, lett egyetemi város Veszprém. Van hát hova fordítani a pénzt. Józan álmodozás Amit igényelnek, amiről józanul álmodoznak, az a megőrzött városkép szépí­tése — a lakáskérdés megoldásának előbbre jut­tatása, mint mindenütt — s a világgal való kapcso­latuk erősítése. Nem a forgalomban, mert vasút­­juk, útjuk van kitűnő. De az ittmarasztalásban, hogy ne csak a munkaerőt kös­se le Pápa, de a vendé­get is. Mert az előbbi az ma­rad, és szépen gyarapo­dik. A húsipar már idé­zett példáján túl hadd be­széljünk a pápai vasasok­ról, akik tanácsi vállalat. Diáktörténészek az iskolafolyosón (A szerző felvétele) Hagyományuk a haladás most 20 esztendősek, s két kis maszek lakatosműhely 12 emberével kezdték, ma már hatszázan vannak, és a Győri Vagonnal koope­rálnak, mint szinte min­denki az északi Dunántú­lon. Említsük meg, hogy mindenekelőtt a járásból csaknem háromezren ér­keznek naponta az állo­másra vagy a Fő térre, s ahogyan valamikor taní­tókat képzett Pápa, most munkások rajzanak ki in­nen, egyre több szakmun­kás, a MüM intézetében ezernégyszázan tanulnak. Papok, katonák, polgá­rok városából unokáikkal együtt munkálkodva, így lett és válik ezután még jobban munkások városá­vá Pápa, ahol mindent sürgetnek, ami építés, és semmit sem felejtenek el, ami a múlt értékeinek adott tisztelet. Ebben any­­nyira bizonyos vagyok, hogy fogadni mernék: né­hány év múlva bevonul majd a Papensia-gyűjte­­ménybe a ma még gim­nazista Hoffmann Pista tanulmánya is a devecseri vértanúkról. Mert építé­szeti stílusok, technikai megoldások, divatok és szokások változnak, de nem változik ennek a szépséges múltú városnak legfőbb jellemvonása: a haladás és az emberség szolgálata. Baktai Ferenc Olaszországi jegyzetek III. A demokrácia nagykorúsításáért A „FORRÓ ŐSZ” tömegmozgalmai minden eddiginél élesebben hozták napvilágra azokat a mélyreható problé­mákat, amelyek krónikussá teszik az olasz társadalom válságát és azokat az ellentéteket, amelyek e társadalom ke­reteit feszítik. Az országban tulajdonképpen a bal­oldali, a haladó erők vannak számszerű többségben — a kormányzat mégis vagy egypárti, kisebbségi, vagy a parla­menti többségből rekrutálódó, úgyneve­zett „középbal”, amely annak köszön­heti létét, hogy a baloldali pártok egy része, elsősorban a különféle árnyalatú szocialisták, kívülről vagy belülről tá­mogatják a kereszténydemokrata kor­mánypolitikusokat, megakadályozva olyan valódi demokratikus kormány megalakulását, amelyben a baloldal legkövetkezetesebb ereje, a 8,5 millió választót maga mögött tömörítő Olasz Kommunista Párt súlyának megfelelően vehetne részt. Gazdaságilag az állandósulónak tűnő és meglehetősen gyors ütemű ipari fej­lődés ellenére változatlanul megoldat­lan Dél-Olaszország iparosítása. Ennek következtében továbbra is évente egy­millió munkás kénytelen vándorbotot venni a kezébe, hogy véglegesen, vagy ideiglenesen külföldön találhassa meg azt a munkaalkalmat, amelyet otthon hiába keres. EGYMILLIÓ MUNKANÉLKÜLI ma­rad még így is, ami azt jelenti, hogy a bérből és fizetésből élők mintegy 5 szá­zaléka tartósan nem jut munkához. Kü­lönösen súlyos a mezőgazdasági mun­kások helyzete. Túlnyomó többségük csak 103 napot dolgozik egy évben. A munkanélküli segély felemelését ugyan sikerült kiharcolni, de — mint a mező­­gazdasági munkások szakszervezetében elmondották — ez még mindig nem több, mint napi 400 líra — két kiló ke­nyér vagy egy csomag cigaretta ára! Lehetne odahaza több munkaalkalmat teremteni ? Lehetne! De az olasz kapitalisták tő­kéjük nagy részét külföldön fektetik be, mert az gyümölcsözőbb. Arról nem is szólva, hogy odahaza állandóan szembe­találják magukat az egyre terebélyesedő tömegmozgalmak megújuló követelései­vel. E cikksorozat keretében már szó esett róla, hogy a helyi és iparági követelések melett nagy országos kérdések megol­dásáért küzdenek a szakszervezetek. A nyugdíjreform kiharcolása után a CGIL a másik két nagy szakszervezeti köz­ponttal teljes összhangban most a lakás­­helyzet radikális megjavítására, az egészségügyi reformra, a társadalom­­biztosítás korszerűsítésére, valamint az adóreformra, a dolgozókat sújtó kereseti adók csökkentésére összpontosítja erő­feszítéseit. E HÁROM NAGYSZABÁSÚ RE­FORMKÖVETELÉS egyben társadalmi változások sürgetését is jelenti, mert szemben áll az uralkodó gazdasági és po­litikai csoportok érdekeivel. Alapvető strukturális változások nélkül tehát nem lehet megoldani sem a gazdasági, sem a társadalmi követelések kielégítését. Az országos jellegű követelések alátá­masztására sokmilliós tömeget mozgósí­tanak a szakszervezetek, mégpedig ál­landó jelleggel. A dolgozó milliók saját tapasztalatukon tanulták meg — mon­dották a CGIL-ben —, hogy nem elég harcolni, győzni is kell! A győzelem tu­data pedig újabb sikerek kivívására ösztönöz. A reakció természetesen nem nézi öl­be tett kézzel a számára nyugtalanító fejleményeket. Minden eszközt megra­gad, a­ gyilkos rendőrterrortól a bírósá­gi eljárásig és az elbocsátásig, hogy megfélemlítse a szakszervezetek legak­tívabb harcosait. Jellemző erre, hogy a kollektív szerződések nagy részének megkötése után, most már hetek óta ha­sábokat töltenek meg a kommunista párt lapjaiban és más haladó lapokban is azok a tudósítások, amelyek arról szá­molnak be, hogy „a közrend megzava­rása”, „a magántulajdon megsértése”, „hatóság elleni erőszak” (!) címén, kör­mönfont jogi formulák igénybevételével országszerte bírósági eljárások és rend­őri megtorlások folynak a munkásveze­tők ezrei ellen. A szakszervezetek válasza: a három szakszervezeti központ vezetőinek közös levele a köztársasági elnökhöz és a mi­niszterelnökhöz, egyben pedig tiltakozó sztrájkok és tüntetések szervezése a szakszervezeti harcosok és a szakszerve­zeti jogok védelmében, ami már első­rendű politikai akció. A munkásellenes körök és sajtójuk a legutóbbi bombamerényleteket is nagy­szabású hangulatkeltésre igyekeztek fel­használni a baloldal ellen, és az „erős kéz” politikájának a szükségességét hir­detik. AZ OLASZ KOMMUNISTA PÁRT és a szakszervezetek nyomatékosan éber­ségre szólítanak fel a reakció próbál­kozásaival szemben, s a baloldali veze­tők véleménye szerint az olasz dolgozó tömegek kellő harci tapasztalattal és szervezettséggel rendelkeznek minden esetleges baljós kísérlet meghisítására. Mindez azonban szüntelen harcké­szültséget, a tömegek állandó mozgósí­tását igényli. Ha ezek után felvetődik a kérdés: lesz-e a „forró ősz” után „forró tavasz" is Olaszországban, akkor a CGIL veze­tői bármiféle jóslási szándék nélkül azt válaszolják, hogy amennyiben a tömeg­­mozgalmak erősödéséről és fellendülé­séről van szó, akkor a most következő hónapok semmivel sem lesznek kisebb jelentőségűek sem társadalmilag, sem politikailag a korábbiaknál. Ami a szakszervezeteket illeti, a leg­nagyobb és legharcosabb központ, a CGIL főtitkára félreérthetetlen progra­mot hirdetett meg, amikor sajtóértekez­letén leszögezte: a CGIL harcra mozgó­sítja a tömegeket „az olasz demokrácia­­ nagykorúsításáért”, az egység fegyveré­­­vel a megérett társadalmi változások­­ megvalósítására. Gedeon Pál­­ A „forró ősz” egy jellegzetes pillanatképe F A ítélet első fokon a TELEVÍZIÓ HÍRADÓJÁBAN vetítették a né­hány kockából álló kisfilmet. Bejöttek a vádlot­tak, sötét ruhában, zárkózott arccal, emelvényé­re lépett a bírói tanács. Ítéletet hirdettek. Sza­badságvesztés-büntetést róttak üzemvezetőre, mér­nökre, osztályvezetőre, olyanokra, akiknek a nevét korábban találmányok, újítások, műszaki intézkedé­sek fémjelezték. Ítéletet hirdettek — első fokon — a répcelaki per vádlottjai felett. Akinek a figyelmét a tv sűrített esti programjá­ban nem kerülték el ezek a kockák, bizonyára so­káig megőrzi emlékezetében a rövidke filmhírt. Nemcsak azért, mert a sajtóban is napvilágot látott az ítélet, nem is csak az igazságügyi kuriozitások iránti érdeklődésből. Másért. Emberek — a maguk szakterületén nagy tudású, jó műszaki képességekkel rendelkező, egy-egy fel­adatkörben vezető beosztást viselők kerülnek itt az igazságszolgáltatás ítélőszéke elé. Emberéletekért, kilenc életért, sok súlyos sebesülésért, milliós káro­kért kell felelniük. Nem öltek és nem sebeztek meg senkit. Nem szabotáltak és nem ők robbantották fel a gigantikus szénsavtartályt. Ők­é aláírtak. Papírok szövegeit szentesítették, hagyták jóvá a nevükkel, gyártási eljárásoknak adtak szabad utat egy-egy kézjegyükkel. Esetleg egy igenlő válaszukkal. A helyeslésük emberéletekbe került. A helyeslé­sükért most felelniük kellett.­­ VEZETŐI FELELŐSSÉGRŐL, arról a bonyolult­­­ munkáról, amely egy-egy részterület irányítását­­ jelenti, sokfelé folyik vita mostanság. Beszélget­­­­tem az egyik híradástechnikai gyárban munkás­asszonnyal, aki ingerülten megkérdezte: „Ugyan, nem mondaná meg nekem, mennyivel végez az enyémnél különb munkát a művezetőm? Én gürcö­lök, a selejtet levonják a béremből, neki pedig a di­rigens szerepe jut.” Rátértünk az anyagi juttatások kérdésére is, s az asszonyka, két társával együtt, igencsak nehezményezte, miért kapott a művezetője decemberben 700 forintot, ő pedig mindössze három­százat. Felelősségről — szó szerint véve — itt nem esett szó. Maradtak abban a körben, ami a vezetőnek jut­tatott pénzt kifogásolta, egyszerűen azért, mert „mennyivel dolgozik többet nálunk?”. Igen sokan hajlanak arra a nézetre, hangoztat­nak olyan — egyébként sokak előtt mutatós és tet­szetős — véleményt, hogy egy-egy munkakörben, részterületen a vezetői cím — tulajdonképpen csak cím, ami után több pénz jár. Általában kevés szó esik ezeknél a beszélgetéseknél a munkáról. És a leg­kevesebb: a felelősségről. *N­AGYON AZ EMLÉKEZETEMBE VÉSŐDTEK , annak a fiatal művezetőnek a szavai, aki az­­ egyik legnagyobb budapesti házgyárunkban a 11 traileresek — a vontatások — munkáját irá­nyítja. Fiatal férfi, innen van még a harmincon, de a halántékán ezüst sávokat rajzolt már hajábra az idő. Az idő csupán? Tizenkét ember munkájának di­rigense. A kék falú csarnok előtt felsorakoznak az idomtalan óriás kocsik, himbálva nyújtogatja le sorra a daru az 5—6 tonnás, szobányi elemeket, egymásnak támasztja, aztán lassan, szinte centiméterezve a tá­volságot, elindulnak a trailerek az építkezéshez. A művezető nem kezel darut. Nem is vezeti a 16—20 tonnányi terhet vivő járműveket. Számol egy aprócska irodahelyiségben. Végeérhetetlen számso­rokat ró, minden szám elemet jelent. Naponta sok százat. Ha egyetlen számot téveszt, ha egyetlen elem­típust tévesen jelöl, a daru feleslegesen dolgozott, a vontatók hiába vitték a növekvő házakhoz az eleme­ket. A munka megáll, az egyetlen ezreléknyi hiba kiesett munkanapot, tízezres veszteséget jelent. Nem fiktív számokban, hanem valóságos, kemény forin­tokban mérve. A fiatal művezető nem titkolta, hogy a traileresek irigylik, egy-ketten a fizetését is ma­gasnak tartják. „Egyetlen dologgal nem számolnak — mondta kesernyésen —, azzal, hogy nekem itt, ezen a poszton nem lehet tévednem. Súlyos felelős­séget kell vállalnom.” K­ÉTSÉGTELEN, hogy a közvélemény, az egyes embercsoportok, munkaközösségek életében job­bára az van reflektorfényben, hogy a vezetőknek — legyen szó most is bármilyen kis kollektíva ve­zetőiről — „jó dolguk van”. A prémium, a jutalom, a fizetés tekintetében bizonyosfajta előnyöket él­veznek. És dirigálnak, ami ellenérvként ugyancsak tetszetős. „Mi meg dolgozunk" — mondják sokan. Felelősségről ritkán esik szó. Talán azért, mert önmagában véve a felelősségvállalás háttérben ma­rad. Amíg nincs baj valahol, addig afféle automa­tikusan működő kontrollgépnek képzelik sokan, ke­zeléséhez nem kell semmi, elég hozzá a vezetői cím. Az igazságszolgáltatás mechanizmusa, a törvények érvényesítése, a gazdasági szankciók ma már egyre gyakoribb „belépése” azonban lassan-lassan felfejdít másfaj­ta körvonalakat is. A szombathelyi bíróságon — például — azt, hogy egy diploma, egy osztályve­zetői cím, kiemelt fizetés — önmagában semmiféle felelősségre vonás alól nem ad menlevelet. Hogy a nagy tudású műszakinak, a kandidátusnak, a kiváló vegyipari szakembernek ugyanúgy — vagy még sú­lyosabban — felelnie kell azért, amit csinál. Ha hi­bás intézkedést írt alá, akkor azért. Súlya szerint, esetleg börtönnel is.­URCSA TÁN, hogy néhány filmkocka szemlélése milyen gondolatokat érlelhet az emberekben. De semmiképpen sem árt, ha néha — hiszen sze­­­rencsénkre, az ilyen súlyos ügyek ritkák — a fe­lelősségnek ezek az oldalai is éles megvilágításba kerülnek. „Más arca van a tettnek, mielőtt megtör­tént, és más, ha elkövettük” — mondja Schiller; más arca van a felelősségnek, amikor csak azt mér­legeljük, milyen előnyökkel jár a vállalása, és egé­szen más, ha a következmények oldaláról szemlél­jük. A szocialista társadalom a felelősség sokféle át­tételét és sokféle előnyét villantja fel; távolabbról szemlélve, jobbára csak az előnyök látszanak. Az iparban, a kereskedelemben, de a népgazdaság más ágazataiban is most már kezdenek felbukkanni a „súlyosabb oldalak”. A rosszul gazdálkodó gyárigaz­gatónak anyagilag és erkölcsileg felelnie kell; ko­rántsem csak megrovást kap a téesz-főkönyvelő a csalfa manipulációkért, hanem az állásával — netán a szabadságával — is felelnie kell. Akadnak ilyen ese­tek, ha nem is kerül valamennyi tévé-képernyőre. ELSŐ SORON ez megnyugtató. Válasz — ha erős válasz is — azoknak a kérdéseire, akik itt, vagy amott a vezetői felelősségről, a vele járó elő­nyökről vitatkoznak. Várkonyi Margit :

Next