Népszava, 1970. november (98. évfolyam, 257–280. sz.)
1970-11-01 / 257. szám
WTC. november 1 HCIUCScII • a yrizRms gyakoriságáré! Fórumához I Mjj B S8CT nI dr GaramvSlpYi Károly, W n 1 dv£ If I a pénzügyminiszter eLsfi helyettese A tv népgazdasági Fóruma nagy érdeklődést keltett. A műsoridő kötöttsége miatt számos kérdés megválaszolására nem jutott lehetőség. A Népszava — a korábbi gyakorlatnak megfelelően — ezúttal is közli az illetékesek válaszát néhány közérdekű kérdésre. — A szocialista országok mikorra tervezik a konvertibilis valuta bevezetését, s milyen intézkedések szükségesek ehhez? — kérdezi az egyik fővárosi televízió-néző, a 14—235 számú telefon tulajdonosa. Dr. Garamvölgyi Károly, a pénzügyminiszter első helyettese: — A KGST XXIII. és XXIV. tanácsa konkrét határozatokat hozott a szocialista integráció fejlesztésére Ezek között igen fontos szerepük van a pénzügyi kérdéseknek. A KGST tanácsa célul tűzte ki a közös valuta, a transzferábilis rubel és a nemzeti valuták árfolyamának és egymásra való átváltásának a felülvizsgálatát. A célok között szerepel a transzferábilis rubel részleges konvertibilitásának megteremtése is. A valutakonvertibilitás igen bonyolult feladat, összefügg az árak, főleg az árak szintje, az árualapok, az áru- és valutatartalékok, az országok belső és külső egyensúlya biztosításának és a szocialista országok kölcsönös érdekeinek kérdéseivel. Ezért a konvertibilis valuta bevezetésével összefüggő témák vizsgálat tárgyát képezik mind a KGST keretében, mind hazánkban. A kérdés megnyugtató megoldása, tehát az, hogy a szocialista országok konvertibilis valutával rendelkezzenek, a gazdasági fejlődés hosszabb folyamataként és a szocialista gazdasági integrációval összefüggésben biztosítható. Arra is figyelemmel kell lenni, hogy a konvertibilis valuta kellő feltételek nélküli bevezetése kedvezőtlen körülményekkel járna. — Nem lehetne nálunk is bevezetni az úgynevezett kemény forintot? Csehszlovákiában és Jugoszláviában ugyanis aki szocialista országokból tér vissza hivatalos küldetéséből, megmaradt pénzéért, meghatározott kulcs alapján átszámítva, például kemény koronát kaphat, amiért az ottani Konsumturistnál éppúgy vásárolhat, mint a nyugati valutáért? — kérdezték a 334— 335 számú telefonon. — A kérdésre két tényezőből kiindulva kell válaszolni: minden ország a valutaátváltást belső gazdasági rendjének legjobban megfelelő módon szabályozza; e szabályozásnál döntő jelentőségű, hogy mind a többi szocialista országban, mind hazánkban egyre javul a belső ellátás. Üzleteinkben — ha valakinek forint áll rendelkezésére — ma mindent megvásárolhat, amire szüksége van, olyan árucikkeket is, amelyek a Konsumturistnál kaphatók. A Konsumturist dollárárait egyébként általában a kiskereskedelmi árakból kiindulva állapítják meg, bizonyos devizagazdálkodási érdekek figyelembevételével. Ezért a javaslat elfogadását nem látom indokoltnak, mert csak komplikáltabb adminisztratív eljárást jelentene— minden különösebb anyagi előny nélkül. — Várható-e, hogy a külföldre utazó turisták nemcsak háromívenként, hanem gyakrabban is kaphatnak valutát? — kérdezte Marsall Jenő (312— TSS). — A dollárfizetésű területre évről évre nő a kiutazók száma. Devizális helyzetünk, illetőleg a turizmusból származó devizabevételeink alakulásától függ, hogy a jövőben e vonatkozásban milyen könynyítéseket vezethetünk be. Ezzel hozható összefüggésbe például az az intézkedésünk is, hogy 1969-ben az egy fő részére biztosított 70 dollár valutaösszeget 100 dollárra emeltük fel. Az igények méltányosabb elbírálása érdekében alkalmazzuk azt a gyakorlatot, hogy valutát legfeljebb háromévenként kaphat turistacélra a kiutazni szándékozó. Változásokat egyelőre nem tervezünk. Úgy vélem, hogy a turisták részére biztosított feltételek számos, iparilag fejlett ország összehasonlításában megállják a helyüket. Szocialista, főleg KGST-országok viszonylatában — mint ismeretes — mód van évenként többszöri kiutazásra is. összeállította: Mocsári Károly Emma néni kisgyerekekről álmodott az éjszaka. Reggeli után, hogy felfrissítette mögötte, alatta a nővérke az ágyneműt, a vonalas füzetbe verset írt öt-hat strófa. Kántálva, magas fejhangon mondogatja most maga elé, szünetet is alig tartva. „Azt bánja az én életem, sose volt nekem gyermekem.” A fiókban, a rácsos, kopottas vaságy mellett képeket őrizget. Újságból, könyvből, innen-onnan kivágott fotók, mindegyikben gyerek. Kicsik, négyöt évesek, csakis lányok. Egyszer valaki rendet akart csinálni a fiókban, kiszedegette a kacatokat, megkezdett horgolásokat, kéz-láb nélküli rongybabát. Hagyta, nézte, hogyan pakolják az átlátszó, műanyag szemetes zsákba a lomokat. A képeknél rohamot kapott, dobálta magát, két széles deszkát kellett rakni az ágyához. A főnővér azt mondta, máskor senki ne nyúljon a képekhez. Dobozt hozott, kopott selyembélésűt. Abban őrizgeti most Emma néni a képeit. Többé nem kapott rohamot. Csak a versírásra szokott rá, hetente felmondja a főorvosnak versbe fogott álmait. (Allok az agya menett, kezemet a köpenyem zsebébe dugom, ne remegjenek. Vigyázni kell minden mozdulatomra, a homályos szemek nagyon éberek tudnak lenni. Még sohase láttam látogatót az ágyánál. Nem mintha nyilvántartanám, kihez ki jön. Egyszerűen nem akarom nyilvántartani. Mert akkor egész nap ezen töprengenék. De neki tényleg nincs senkije. Szó szerint nincs. Virágja vesztett, lombja hullott fa. Nagy élete volt valamikor, ma is gyönyörű a fekete szeme. A férfiak képeit eldobta, vagy elszedték tőle, amikor bekerült. A gyerekképeket meg kell neki hagyni, ezek fűzik még az élethez. Egy ágy a nyolcasban, múlt héten üresedett. Janka asszony feküdt rajta, több mint három esztendeig. Valószínűtlenül apró asszony volt, az egyetlen, aki felkelt, ha tudott, mindennap. Segített a nővéreknek. A tálalásnál odaállt a kis kerekes kocsi mellé, dicsérhetett. „Ez a túrós tészta erőt ad.” És adogatta villával a falatot a hűdésesnek, a súlyos agyérelmeszesedésest felültette, segítette, ha nem tudott azonnal futni a segédnővér. Mégsem szerették a nyolcasban. A beesett szemgödrökből harag sütött felé, legtöbbször úgy pusmogtak egymás közt, hogy ne hallja. (Akkor nem értettem a dolgot, később, hogy rákban eltemették, döbbentem rá, irigyelték. Azért gyűlölték. Mert hogy ő volt az egyetlen, akihez minden héten kétszer bejött a férje, derék ember, sokszor szót váltottam vele. Két-három hónaponként beállított a szobámba, csavargatta a nyakát, feszengett. „Főorvos úr, hazavinném megint kicsit a Jankámat. Ünnep jön” — és mondta a pünkösdöt, a karácsonyt. „Megvettem a fenyőt is, a meleg papucsot, ha lehetne megint kicsit otthon." Sose mondtam nemet, a Jankának olyan volt a betegsége, ezekkel a hazamenetelekkel mindig kapott egy kis haladékot a befejezéshez. Mert ilyen ember volt a férje. Jobb orvos volt, mint én, tudta, mi kell a Jankának. Mást nem vittek innen haza, karácsonykor sem. Ezt az ajándékot nem adják meg az elfekvő betegeknek. Hát ezért mondom, hogy irigyelték és ösztönösen gyűlölték a Jankát. Az exitus után a folyosón súgtak-búgtak. „A Jankának könnyű volt, a Jankának minden sikerült.”) Róza múltkor a rácsot nézegette az átjáró folyosón. Magas a rács, nyulászkodó kéznél feljebb ér. Azért szerelték fel, nehogy valaki öngyilkosságot kíséreljen meg innen. Róza már később próbálkozott. A menye hozta be, vagy fél éve, simogatta, tatujgatta. „mamácska, csak addig, amíg költözünk, festetünk, aztán hazajön. Küldök be húslevest, rántott csirkét, mézes lepényt.” Egyszer, úgy két hónap múlva, tényleg küldött, a Róza fia hozta be. Kis Trabanttal jött a férfi, kövérkés, zömök ember, az unoka, nagy hajú bakfis, nem ment fel vele a kórterembe, a gimnáziumból kijövő fiúkat fixírozta. A húsleveshez nem nyúlt Róza, nézte a fiát, egyszer kérdezte a hazamenetelt, mormogott a férfi, még egyszer megkérdezte, arra nem felelt. A húslevest másnap kiöntötte a nővér, meleg van a teremben, nem lehet tárolni. Az öreg aztán napokig hallgatott, befelé a falnak fordult. A rácsot fogdosta, rázogatta is, bevezették, nem szidták, lefeküdt.Hamar el fog menni, pedig nincs semmi szervi baja. Van sok hozzá hasonló. Nem betegek, a szó szoros értelmében, talán csak annyira, amennyire az öreg csontok, az öregség fájni tud. Először magam vizsgálom őket alaposan. Aztán próbálom őket életben tartani. Gyógyszerrel, ha kell, meg szóval. A utóbbiból nekik több kell. Próbálom viszszaigazítani a kezükbe az elmart életkapaszkodót. De mondom, az ilyen Róza nénik aztán hamar elmennek. Nem nézek a rokonuk arcába, nehogy túllássak a könnyeiken. Egy hely megüresedett, lehet küldeni az újabbat. Állnak sorban, egymás mellett a fehér vaságyak, arcok, fejek fordulnak minden fehér köpeny után. A nővérek sűrűn nyitogatják az ajtót, lepedőket cserélnek, forgatják a csonttá aszott vagy éppen elhízott testeket. Görcsös fakéregkezek kaparásznak a fiatal ujjak után. „Ez a két térdem, ez úgy hasogat, szemhunyást sem aludtam.” Tablettát ráz a kis fekete lány, nem teszi le, beadja, szájhoz tartja a poharat is. Az infarktusosnak kanállal adogatja az ételt, fél órát is tart egy etetés, pillanatonként törülgeti a csupa ránc arcát. Két új asszony, szinte egyforma mozdulatokkal, ritmikusan dobálja magát az ágyán, lecsúszik a takaró, ronggyá gyúródik a lepedő. Igazít rajta a segédnővér, később deszkákat hoz, másként kékre-zöldre ütnék magukat a földön. (Elképzelhetetlenül sokat dolgoznak itt a nővérek, a segédnővérek. Néhányuknak, ha tehetném, oklevelet adnék, mert itt többet tanulnak ápolásból, mint másutt, vagy a képzőben három esztendő alatt. És nem sok forintért dolgoznak. Ha elmegy innét valamelyikük aktív osztályra, azt mondják róla: mint a bűvész, öt perc alatt cserél ágyneműt, teszi tisztába a betegeket, injekciót elképesztő ügyességgel ad be. Persze, hogy tud adni, meg kellett tanulnia. Az öreg szövetnek, a csontnak, bőrnek nagyon fáj minden felesleges mozdulat, minden téves szúrás. A főnővér meg 1950 forintot kap, 22 éve van a szakmában, olyan, amilyen kevés akad. Szinte mindig benn van, gyereke nincs, de van megértő férje. Nem is tudom, mit csinálnék nélküle. Csak bánt, hogy az ilyen embereket nem tudom úgy megfizetni, ahogyan kéne. Az öregekre itt napi 100 forintot fordít a kórház. Akinek nyugdíja van, megkapja. Nem szereti, ha több pénz van náluk, legtöbben hazaküldik a családtagjaiknak. Pár forintjuk marad, ha szabad az édesség, arra költik, vagy pamutra horgoláshoz, más apró kedvtelésekre. Egy fehér hajú, citromsárga arcú kis öregasszony fésülted magát. „Nővérként, drága, tupirt szeretnék, egyedül nem sikerül.’’ A csinos lány óvatos mozdulatokkal fésülgeti a pihehajat. Két forintot dug a zsebébe a néni, összegyűjti neki, sós kekszet vesz a közértben, a néni motyog, zsörtölődik, s titokban, a takaró alatt majszolgatja a süteményt, ő még valaki... ő borravalót adott a fodrászatért. (Egyszer valaki, a neve nem érdekes, behozta a nénjét és célzást tett,valami jóféle injekcióra”. Rövid úton eltávolítottuk ... Érzés és szív nélkül bizonyos dolgok rendezése lehetetlen, szívet meg nem lehet adni oda, ahol nincs. A vezető kórházunk segít, ad elég gyógyszert, a műszerezésünk is sokat javult. A háttérrel — én nem tudok mit csinálni. Az adott. Az öreg kulisszákat nem minden színházban őrzik meg kegyelettel...) Várkonyi Margit ELFEKVŐBEN NÉPSZAVA Jelszó: közös szakszervezeti front Végezetül, noha a tőkések ez ideig elzárkóztak attól, hogy országos szinten és az egész ipari és kereskedelmi magánszektorra kössenek megállapodásokat, mégis sikerült rábírnunk a gyárosok központi szervezetét hogy két országos megállapodást kössön. Az egyik a foglalkoztatás biztonságának problémáira vonatkozik, főleg a gazdasági struktúra átalakulásának következményeire. A másik a szakmai képzésben jelent javulást, nagyobb garanciákat a szakmunkástanulók oktatási és fizetési feltételeit illetően, továbbképzési jogot ad minden munkavállalónak, és lehetőséget biztosít azoknak a dolgozóknak, akiket a gazdasági átalakulások érintenek, hogy fizetett munkaidőben képezzék át magukat. Szeretném aláhúzni, azt, hogy sikerült 1 200 000 munkavállaló részére kivívni, hogy munkabérük az árindexekhez kapcsolódik, ami vásárlóerejüknek nagyobb biztonságot ad. Ez az eredmény annál inkább figyelemre méltó, mert ez a követelés, a gyárosok ellenállásán kívül, a többi szakszervezeti központ általánosan ellenséges magatartásába ütközött. Ugyancsak értékes eredmények a szakszervezeti nyomásra létrejött „havibéresítést” célzó szerződéses megállapodások, azaz: az órabéres dolgozók had fizetésben részesülnek és jogi helyzetük is közeledik az alkalmazottakéhoz (bizonyos garanciák betegség esetére, munkaidő-csökkentés, a szolgálati idő beszámítása stb...). Ezek a megállapodások, természetesen, nem oldják meg a nagy problémákat. Nem gátolják meg a dolgozók növekvő elégedetlenségét szociális szükségleteiket illetően, amely szorosan kapcsolódik a társadalmi rendszerhez. De új jogokat teremtenek és nagyobb lehetőségeket a szakszervezeti akció részére. A mi tevékenységünktől függ, hogy teljes mértékben kihasználjuk. A CGT minden erejét latba veti ennek érdekében. A CGT jelszava, a közös szakszervezeti front, meghódítja a dolgozók tömegeit és olyan anyagi erővé válik, amely képes arra, hogy magasabb színvonalra emelje országunkban a szakszervezeti akció hatékonyságát. s A CGT főtitkárának nyilatkozata (Folytatás az 1. oldalról) kerüljék a munkásmozgalomnak állított csapdáit, leleplezze a nagytőke ideológiai misztifikációit. Programja, stratégiája és harci taktikája, egész tevékenysége erre irányul. A CGT programja és a tartós változás feltételei A CGT programja mindazokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek a munkavállalók életét érintik. De a jelenlegi időszakban, a dolgozók konkrét helyzetével összefüggésben, néhány lényeges pontra helyezzük a súlyt, amelyek a következők: — a vásárlóerő védelme, szavatolása és növelése, különleges intézkedésekkel a legalacsonyabb munkabérek felemelése érdekében; — fokozatos visszatérés a 40 órás munkahétre; — a nyugdíjkorhatár leszállítása férfiaknál 60, nőknél 55 évre (jelenleg ez általában 65 év); — a szakszervezeti jogok kiterjesztése, minden dolgozó részére havonként egy fizetett munkaóra engedélyezésével, hogy részt vehessenek a szakszervezeti értekezleteken; — olyan adóreform, amely csökkenti a fogyasztási adókat, és a jövedelmet sújtó egyenes adó jelenlegi terhét. 1970- re kivételes adóenyhítési intézkedéseket követelünk és külön csökkentést a kisnyugdíjasok részére. Ehhez kapcsolódóan viszont követeljük a tőke megadóztatásának bevezetését. Végezetül a CGT aktuális célkitűzései között különleges jelentőséget tulajdonítunk a társadalombiztosítás demokratikus reformjának — amelynek keretében nevezetesen azt követeljük, hogy állítsák helyre és terjesszék ki a biztosítottak jogait a vezetésben, — valamint a bevándorlók jogi helyzete rendezésének — széles körű védelmet és jogegyenlőséget biztosítva számukra — és olyan lakáspolitika alkalmazásának, amely megfelel a dolgozók szükségleteinek és lehetőségeinek. Mindezekhez az azonnali követelési célkitűzésekhez kapcsolódik az a tevékenység, amelyet annak érdekében fejtünk ki, hogy megismertessük programunknak a valódi gazdasági és politikai demokráciára vonatkozó javaslatait. Semmiféle lényeges program sem oldható meg ugyanis tartósan olyan változás nélkül, amely kivonja a gazdaság kulcsfontosságú szektorait a monopóliumok uralma alól. Kampányt folytatunk ezek demokratikus államosításáért, továbbá egy demokratikus gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztési terv érdekében. Ezzel kapcsolatban nem rejtjük véka alá, hogy ilyen változás a népre támaszkodó politikai hatalmat követel és feltételességünk, hogy erőteljes kampányt folytassunk az ilyen misztifikációk ellen, és ezzel párhuzamosan ideológiai harcot vívjunk, hogy a dolgozók széles tömegeiben a helyes irányzatok érvényesüljenek a követeléseket és a harci taktikát illetően, és törekedjünk az akcióegységre világos alapokon. Ugyanakkor igyekszünk a dolgozók harcainak pontosan megrajzolt távlatokat nyitni egy demokratikus és antimonopolista változás felé. Ezt a szakszervezeti tevékenységet, mint a többit, a munkamódszereinkre jellemző elvek szerint folytatjuk; szakszervezeti demokrácia a szervezeteinken belül, széles körű munkásdemokrácia abból a célból, hogy valamennyi dolgozó részt vegyen a döntésekben és az akcióban. Ezzel párhuzamosan a legnagyobb erőfeszítéseket tesszük az aktivisták, különösen a fiatalok és a nők bátor előléptetésére különböző fokú felelősökké, és ugyanakkor a szakszervezeti oktatás fejlesztésével erősítjük elemzési és akcióképességüket A mi szervezetünk nem maradhat statikus a jelenlegi gazdasági változások és mozgások közepette. Ezért azon igyekszünk, hogy szervezetünk tételezi maguknak az intézményeknek tényleges demokratizálását is. NÉPSZAVA: Olvasóinkat nagyon érdekelné, ha tájékoztatna bennünket munkamódszereikről, agitációjukról, amelyet a fenti célok érdekében, a tömegek megnyeréséért folytatnak. GEORGES LÉGUY: Az osztályharc kiéleződésével közvetlen kapcsolatban az ideológiai küzdelem új méreteket öltött. A hatalom és a nagytőke, kárhozatos politikájuk leplezésére hangzatos kampányokat vezetnek az érdekeltség, a „részvétel” és más témákban; mindezek végeredményben az osztályegyüttműködést célozzák, vagy éppenséggel a szakszervezeti mozgalom bekebelezését, struktúráját és tevékenységét az új követelmények színvonalához alkalmazzuk. NÉPSZAVA: Arra kérjük, vázolja azokat az eredményeket, amelyeket a CGT a dolgozó osztályok életviszonyainak megjavításában az utóbbi időben elért GEORGES LÉGUY: Már az első kérdésére adott válaszomban hangsúlyoztam, hogy a dolgozók akciója nagyban és egészben lehetővé tette, hogy a magánszektorban lényegében megóvjuk az 1963 májusi sztrájkokkal kivívott előnyöket. Ehhez az egész CGT hatalmas erőfeszítésére volt szükség. A közületi és az államosított szektorban azonban a helyzet kevésbé kedvező a dolgozók szempontjából. Keményen kellett küzdenünk a kormány támadása ellen, amelynek az volt a célja, hogy a dolgozók számára elfogadhatatlan szerződési feltételeket erőszakoljon keresztül, köztük még a sztrájkjog korlátozását is. A kormány kénytelen volt engedni követeléseiből, de még mindig azon erőlködik, hogy fenntartsa ezeket az elfogadhatatlan eljárásokat. Ugyancsak sikerült elérnünk bizonyos iparágakban a munkaidő csökkentését. Megóvni 1968 vívmányait (A szerző felvétele)