Népszava, 1971. augusztus (99. évfolyam, 180–204. sz.)

1971-08-20 / 196. szám

8 A tapasztalatcsere ebéd után be­fejeződött. Frank hosszú lábait ki­nyújtva elheveredett a karosszékben, szemben az ablakkal, hogy láthas­son valamit a platánfák megfagyott ágaiból és a verebekből. Kántor az asztal szélén ült — Elmehetnénk hozzám egy üveg borra — szólalt meg. — Feltéve, ha nincs most más programod. Frank előtt megjelent a hideg padlásszoba, ahová az idegenforgal­mi hivatal tisztviselője küldte éj­szakai szállásra, látta a dupla réz­ágyat, a falon a hervadt mosolygású gyermekfényképeket, és a csomag­ját a kiszidolozott rézágy közepének a kráterében. — Meleg is lesz nálad? — kér­dezte. — Befűtök, ha akarod. Útközben egy kőhídon mentek át. Frank megállt középen. Lent a mély, árokszerű mederben befagyott pa­tak ,merev jégszalagja vezetett az állomás felé. A víz nem volt széle­sebb egy méternél. A magasan fel­­töltött partok között még ennél is keskenyebbnek látszott. A patak mentén az utcákból gyaloghidak íveltek át. Frank anyja, míg élt, gyakran beszélt erről a patakról, hogy átszeli a várost, és nagyobb zi­vatarok után a meder színültig meg­telik a hegyről lezúduló vízzel. Itt született az anyám, gondolta Frank, és az emlékezet pallóján felbukkant az anyja, száján a merev kis mo­sollyal, tűnődő arcával, mintha min­dig csak a felderíthetetlen dolgok foglalkoztatták volna, és akkor Frank megpróbált a szívében egy kis melegséget ébreszteni a város iránt. Elindult Kántor után, aki a híd vé­génél nézelődött, s azt gondolta: Iga­zán megmondhattam volna neki, hogy itt született az anyám, nincs abban semmi. Kántor otthon begyújtott a vas­kályhába, majd előkeresett két üres palackot, és lement a pincébe. A la­kásból nem hiányoztak a kényelem­re és közepes ízlésre valló bútorok, sőt a festmények és a díszek se, a ház mégis gazdátlannak, elhanya­goltnak tűnt. Fél óra múlva már mindent meg­beszéltek, amiről napközben megfe­ledkeztek. Sőt, volt, amire kétszer is visszatértek. Közömbösen ültek a széles hátú heverőn, amire ráfért volna már egy alapos porszívózás. Kántor időnként azért belekezdett valamibe, azután félbehagyta. Úgy tűnt pedig, belül a cselekvés láza feszíti, de az utolsó pillanatban közbejött kis akadályok miatt sem­mi se sikerül neki. Azt mondták ró­la: csak az vidítja fel igazán, ha is lehalászhat magának a városban e­gy két alkalmi vendéget, és otthon alaposan leitatja őket. Frank hallott ezekről a furcsa vendégfogadásokról, de miután Kántort nem ismerte kö­zelebbről, ez inkább nevetségesnek tűnt előtte, mintsem elgondolkoztat­ta volna. Kántor a mellére szorította a te­nyerét, mintha az ujjaival a szívét kereste volna. — Azóta vagyok ilyen, amióta el­váltam a feleségemtől — mondta. — Miért? Milyen vagy?­­Kántor zavartan fölnevetett. — Ilyen ragadós természetű. De nem szeretek egyedül lenni. Ha egyedül vagyok, és jön az este, mint­ha fulladoznék. — Más nem bánt, csak ez? — Nincs olyan nap, hogy ne tör­ténne valami. A szomszédban lakott az öregasszonynál egy lány albérlet­ben. Tegnap aztán értejött egy rend­őr, és elvitte. — Mit követett el? — Mit követhet el egy nő? — fúj­tatott bosszúsan Kántor. — Semmit! Azt mondták rá, hogy pénzért csi­nálja, de ebből egy szó sem igaz! Mégis kitiltották a városból. Kántor előtt egy kőhhajú, vékony lány képe jelent m­eg, az arcán sér­tődöttséggel és egy kevés aggoda­lommal. — Én pedig utána mentem — folytatta —, és megkerestem az er­dészetnél, ahol meghúzódott szegény. Biztattam, hogy jöjjön csak vissza, szerzek majd neki egy jó helyet. Szereztem is itt az öregasszonynál. Sötétedés után hoztam be egy isme­rősöm kocsiján ... Átjött hozzám a lány egyszer-egyszer, ha nagyon egyedül éreztem magam. Ez volt minden. Könnyen lehet, hogy a szál­lásadónője, az a vén boszorkány je­lentette föl. Frank azt gondolta: szép kis his­tória lehet ez. — Hiányzik. Az a baj, hogy na­gyon hiányzik — emelte föl Kántor szomorú tekintetét. — Kényszerítem magamat, hogy másra gondoljak, mégis mindig itt látom. Egyszerűen­­nem tűnik el. Lehet, hogy nevetséges vagyok, de az ágyban mindig maradt utána egy kis erdei szag. Azóta is állandóan érzem ezt a szagot. Frank érezte, hogy nehezülnek benne a nap kemény kis fáradtságai, ráadásul a rizling a bal oldalon kezd­te nyomni a fejét. A holtpont volt ez. Kántor tűnődött egy ideig, aztán a negyedik palackból is kitöltötte a maradék bort, és lendületes, de nem valami pontos mozdulatokkal meg­kereste a szőnyegen, majd nyakon ragadta a két üres üveget. Frank tiltakozóin emelte föl a ke­zét — Szó se lehet róla! Épp itt az ideje, hogy elmenjek. — Hogyan? Már elmennél? — le­pődött meg Kántor. Az üvegeket visszarakta a szoba közepére. Frank felállt. — Az igazság az, hogy él itt a vá­rosban egy régi ismerősöm — mond­ta. — Szeretném őt meglátogatni. Kántor az ágas-bogas csillár alatt pislogott. — Valami nő? — kérdezte. — Nem nő. Az osztálytársam volt. — Mi a neve? Hátha ismerem. Eb­ben a városban csaknem mindenki ismeri egymást. Frank habozott egy kicsit, majd azt mondta: — Labudek. Labudek Lajos gim­náziumi tanár. Kántor széttárta a kezét és felrö­högött. — Nahát, a Labudek? A te osz­tálytársad volt? — Csak nem ismered? — Én? — kérdezte Kántor a mel­lére csapva, felrúgta a szőnyegen a két üres palackot. Ide-oda járkált a szobában. — Labudek? A legjobb ismerősöm. Tanár a gimnáziumban, persze ... Postmodo reddetis sacro pia vota poetae, carmina sanati fe­­mina virque meo... Most már elhi­szed, hogy ismerem? — Betéve tudja Ovidiust — bólin­tott Frank, és egyszerre maga előtt látta Labudeket, feszes bádogmo­sollyal, majd lassan elernyedve, mint egy oldalba szúrt ember, aztán a fe­je a mellére csuklott. — Felhívjuk telefonon — ajánlot­ta Kántor, és a kovácsolt vasáll­ványról magához húzta a telefont. Mielőtt tárcsázott volna, megkérdez­te: — Veled tarthatok? Vagy nem? Lecsúszkáltak a rosszul kivilágított meredek utcán. Labudek az Ezüstbicskában várt rájuk. Egy hosszú asztal végénél né­zelődött a borfoltos térítőre könyö­kölve. Mellette egy ötvenéves formá­jú ember ült nagykabátban, kerek feje besüllyedt a nyúlprémes gallér­ba. Frank megállt az ajtóban, és azt gondolta: Talán meg is ölelhetném, ez biztos jólesne neki. Odament La­­budekhoz, megállt előtte, s most azt gondolta: Bizony, öregnek látszik, és lehet, hogy én is így nézek ki az ő szemében. Labudek arca rejtélyes volt, s látszott rajta, hogy kissé be­ivott. A nagykabátos ember a szemét nyomkodta. — Árpa lesz rajta, biztosan. Labudek megvárta, míg a pincér töltögette a poharakat, aztán szom­jasan lehajtotta a borát. Nikotinos ujjait Frank karjára kulcsolta. — A családdal öt éve voltam ott­hon utoljára. Hiába, sokba kerül. Két felnőtt, három gyerek, ez nálunk már egy kis vagyonnak számít. Évente egyszer azért hazamegyek az apám­hoz. Este korán lefekszem nála, ahogy régen, gyerekkoromban. Nem nagyon beszélgetünk, csak nézem az öreget, ahogy babrál, reszelget, én meg csak fekszem, és arra gondolok, hogy másnap este milyen nagy út áll előttem, és két nap kell majd, míg az utazást rendesen kialszom. Frank csak nézte Labudeket, csak nézte. Kedveltük egymást, gondolta. S maga előtt látta azt, ami egyszer volt: az uszoda langyosan zöld vizét, mellette volt a futballpálya, piros kabinsor választotta el a medencétől. Ha a fürdőmester este bezárta az uszodát, ők még egyszer beugráltak a vízbe, mártóztak egyet, azután át­másztak a kabinsor kátrányos tete­jén, be a pályára, és a huzatos pléh­­tribün alól boldog didergéssel figyel­ték a nagycsapat edzéseit. Maga előtt látta a téglagyárat, s fönt, a zöld vasút mögött a tojás alakú órát, amely oly sokszor keltett riadalmat bennük, ha tovább maradtak, mint azt otthon megengedték. Az utolsó mozielőadás után egy csapat fiatal nő jelent meg a ven­déglőben. A nyomukban kemény, erőszakos hideg hatolt be, rövid szoknyájuk alatt didergett a comb­juk. Kántor szemmel követte minden mozdulatukat, miután az asztal fö­lött sietett odasúgni Franknak: ápolónők a kórházból... A lányok kettesével rendeltek egy-egy üveg sört és egy tányér kocsonyát. A tá­nyérból mind csipegettek. Időnként az asztal fölött összedugták a fejü­ket és hangosan vihogtak. Tizenegy óra körül Kántor odafor­dult Frankhoz. — Menjünk? Frank álmos volt, csak intett, hogy rendben van. Az árpaszemű, akinek szemláto­mást pirosodott a szemhéja, egész idő alatt a kiöregedett állatok már­­már fájdalmas türelmével ült Labu­dek mellett, s ha szükségesnek lát­ta, elhúzta előle a poharat. Gyöngéd figyelmeztetéssel meglökte Labudek karját. — Megyünk — mondta. Labudek felriadt csöndes álmodo­zásából. — Mit csinálunk? — Hazamegyünk. — Én csakis akkor megyek — ráz­ta a fejét Labudek —, ha meg tudod mondani nekem, hogy hol lakott Plá­­ton? NÉPSZAVA Thiery Árpád Rövid utazás Az árpaszemű zavartan nevetgél­ni kezdett, Labudek pedig csak néz­te az árpaszeműt, hosszasan, egy ke­vés megbocsátással a szemében, ahogy a nagyon jelentéktelen em­berekre szoktak nézni. — Platon a gimnáziumban lakott — mondta. — A gimnáziumban. — A gimnáziumban, ahol téged egy gyöngéd nézésű nő vár — mond­ta az árpaszemű szellemeskedve. Labudek lentről fölfelé haladva, majd jobb felől balra végignézett az árpaszeműn. — Szépen mondtad. Nem is néz­tem ki belőled ezt a finom monda­tot. Az Ezüstbicska sarkánál megvár­ták, míg az árpaszemű alakja eltű­nik a mellékutcák mélyében, azután hármasban elindultak a gimnázium felé. Labudeket középre vették. Ha össze akart csuklani, gyorsan a hó­na alá nyúltak, és így — legalábbis távolról nézve — mind a hárman elég jó benyomást keltettek. Bár La­budek sűrűn hangoztatta, hogy még az éjszaka folyamán visszamegy az Ezüstbicskába — egész úton csupán egy rendellenesség történt, amikor Labudek neki akart rohanni az álla­mi biztosító kirakatának. A gimná­zium kapujában el akarták szedni tőle a kapukulcsot, de Labudek he­vesen védekezett. — Adtak száz forintot holnapig, és megkapjátok a kapukulcsot! — kiál­totta. A nagy zajra­ a gimnázium hátsó kapuja felől előjött Labudek felesé­ge. Elhízott, mosolytalan asszony volt. Megsimogatta a férjét, mondott is valamit neki, majd anélkül, hogy a másik két férfit egyetlen szóra is méltatta volna, gyöngéden eltámo­gatta Labudekot a mellékbejárat fe­lé. Frank és Kántor ügyetlenül áll­tak a járda szélén, mintha bűnösök lettek volna. Labudek integetett, de az asszony erélyesen belekarolt, és becipelte magával a mellékajtón, mint egy olyan zsákmányt, aminek nem annyira örül az ember, mint in­kább elrejteni szeretné. — Van egy hősi halottunk — mondta Kántor elszomorodva. Frank hátbavágta. — Ne búsulj! Holnap kiszabadít­juk a nődet! — Holnap? — legyintett Kántor. — Most elmegyünk hozzád. Készí­tesz valami ennivalót, mielőtt éhen pusztulok, utána adsz egy meleg ta­karót, holnap aztán bemegyünk a rendőrségre. Kántor bólogatott, s közben törte a fejét. A kapunál, míg a kulcsot csikorgatta a zárban, egy kis aggo­dalommal megkérdezte: — Tulajdonképpen minek köszön­hetem a szívességedet? Frankot melegség árasztotta el. — Világéletemben kedveltem a nőket, és ha szükségük volt rám, ne­kem egy nap az semmi — mondta vidáman, és egyszerre elképzelte, hogy reggel majd felébrednek a­­gyapjúszagú takarók alatt, a keleti oldalról a hideg nap bevilágít a szo­bába, a szekrény tetején sorakozó birsalmabefőttekre. Távol, a folyó mentén pedig lapos, fehér ködben úsznak a nagy kiterjedésű erdők, bennük a sok szarvas, vaddisznó és apróvad. Vacsora közben sokáig tű­nődött: elmondja-e már, hogy az anyja itt született, ebben a jelentős­nek nem mondható, de szeretetre méltó városban. Végül is úgy hatá­rozott, hogy ez egyelőre titok marad. Mohácsi Regős Ferenc: Új kenyér 1971. augusztus . Földeák János AZ ÚJONC NYUGDÍJAS A Gellérthegy alatti Duna-part legalsó, száraz lépcsőjén üldögél­tünk Surbán Miskával. Ingujjban, a nadrágunk szára térdig fölhúzva, meztelen lábunk a hűsítő vízben. Mellettünk a szandálcipőnk és zok­nink, alattunk egy-egy kiolvasott új­ság, mert nem volt tiszta a lépcső, fölöttünk és mögöttünk a vén Gel­lérthegy védő árnyéka. Erre a kánikulai üdülésre is Sur­bán Miska hívta föl a figyelmemet. Már harmadik napja ebédeltem vele a közeli önkiszolgáló étkezdében, lé­vén két hétre magányos a feleségem vidékre utazása miatt. — Te mit csinálsz estig az ilyen döglesztő melegben? — fakadtam ki, távozóban az önkiszolgálóból. — Ej, ej, látszik, hogy újonc obsi­va­tos vagy, még oktatásra szorulsz, cimbora — mondta lekicsinylően. Hát ez igaz. Még ott tartok, hogy a nap bizonyos részében nem talá­lom a­ helyemet. Estefelé már más. Akkor a többi nyugdíjas között gyor­sabban múlik az idő. Ülünk a park padjain és beszélgetünk. Jelenleg én, az újonc vagyok a legtöbbször téma. Még nem ismerik részletesen a 61 évem történetét. Egymást válto­gatva kérdeznek, én meg felelgetek szorgalmasan. Surbán Miska is ott vett pártfogásba, amikor észrevette rajtam, hogy még kezdő nyugdíjas vagyok, így kerültünk össze ebédelni is. Ő ajánlotta az önkiszolgáló étkezőt. Az utcán rágyújtottunk. Én pipára, Surbán Miska cigarettára. Csak utá­na nyilatkozott: — Ha bizonyos vagy abban, hogy félóráig kibírod gutaütés nélkül, ve­lem jöhetsz. — Hová? — A Dunára. Egy fillérbe se kerül és hűtőzöl. — Én akkor se fürödhetnék a Du­nában, ha szabad volna. Tüdőtágulá­som van. Úszásra már nem elég a szuflám — magyaráztam neki. — Ha jól emlékszem, nem fürödni hívtalak — okított Surbán Miska. Szeretem az emberek becslési ké­pességét ellenőrizni. Amikor megin­dultunk a Duna felé, megnéztem az órát. Ezért tudom pontosan, hogy huszonhárom perc múlva már a Duna-part lépcsőjén ültünk és húz­tuk le a cipőnket­... Istenemre, remekül éreztem ma­gam. A lábamat pacskoló hullámocs­­kák hűtése lassan-lassan fölhúzódott a fejemig. Már nem kellett törülget­­ni a kopasz koponyámat. Annak meg külön örültem, hogy jó távol ültünk a Szabadság-hídtól. Nem ismerhetett rám onnan senki. Kikezdené a tekin­télyemet, ha , híre terjedne, hogy a Dunában áztatom a lábamat. Ezért is rejtettem a tenyerembe az arco­mat, míg a sétahajó elúszott előt­tünk. Ha valaki már 61 éve él, an­nak egy sétahajón is lehetnek isme­rősei. — Ilyen alapos előmunkálatokat mostanában nem láttam — mondta később Surbán Miska, és egy oldal­pillantással jelezte, honnan a tapasz­talata. Nem messze tőlünk, ugyancsak lá­bukkal a­ vízben, fiatal pár csókoló­­zott. — Nemrég olvastam egyik hetila­punkban, hogy a német tizenévesek hány százaléka ismerkedik övön alul is egymással. Ha nálunk is végezné­nek ilyen fölmérést, ezeket már az övön aluliak kategóriájába sorolnák — jegyezte meg Surbán, majd elis­merő hangon hozzátette: — Gusztu­sos sonkái vannak a lánynak, mi!?... A miniszoknya jóvoltából én ugyan nem láttam különb „sonkákat”, mint amilyeneket százával látni úton-út­félen, de hallgattam róla. Miért vi­tatkoztam? Az ízlések különbözőek. — Ha sötétségbe fordul az idő, más kategóriába kerülnek — folytat­ta Surbán Miska. — Hogy melyikbe, attól függ, hány évesek, mikor kezd­ték az övön aluli ismerkedést, és há­nyadiknál tartanak... — Elképeszt a szakértelmed!... — Ne gúnyolódj, cimbora, hanem nézz hátra, a Gellérthegyre! Mert ezek innen, oda mennek ... Évenkint legkevesebb 25—30 centivel nőnek a bokrok ágai. Hogy mennyivel sűrű­södnek, nem tudom. De azt igen, hogy a bokrok között a fiatalok más­más kategóriába kerülnek. Csak mi nem szerkesztünk róluk kimutatást, mint a németek. — Kedvem támadt kilesni, igazad lenne-e? — mondtam. — Nocsak, cimbora, te már ott tar­tasz, hogy másokra leselkedsz? Ki­merült az akkumulátorod? — csúfo­­lódott velem Surbán Miska, de aztán más hangra váltott: — Várnak ben­nünket a klubban. Ha nem me­gyünk, azt hinnék, kitört rajtunk va­lami nyavalya. A klubon a parkunk értendő: a pa­dok, fák, bokrok meg egy félkönyék­­re támaszkodottan heverő, fehér kő­ből faragott női akt. — Neked még nem unalmas esté­ről estére ugyanazt hallani? — kér­deztem csalódottan, amiért megint a parkban fejezzük be a napot. ■— Miattad unalmas, mert tartanak tőled. Újonc vagy még, nem ismer­nek. De ha kiderül, hogy nem vagy túl a mértékükön, mert még vezér­­igazgató sem voltál, majd hallani fo­god, hogy toltak ki a főmérnökökkel, mint rimánkodott a miniszterük, hogy ne menjenek még nyugdíjba, és mit mondott az Elnöki Tanács el­nöke, amikor átadta nekik a kitün­tetést. Közben arról is értesülsz, hogy helyükre két embert kellett ál­lítani, mégis akadozik a munka, olyan silány az utánpótlás ... Surbán Miska is évek óta nyugdí­jas. Nem akartam megbántani azzal, hogy engem nem érdekelnek az öre­ges dicsekvések. Inkább hallgattam. De ő megsejthette az okát. — Hallasz majd a hajdani legény­­kedésükről is! — folytatta kissé de­rűsebben. — Hogy hány nőt fektet­tek kétvállra, mi volt hozzá a leg­jobb módszerük, és hány éves volt a legfiatalabb... — Ajjaj!... — nevettem vissza Surbán Miskára. — S készülj fel arra is, hogy majd nyilatkoznod kell a miniszoknyáról és a forró nadrágról meg a mai le­gények Rákóczi-hajzatáról... — Mit mondjak, hogy egyetért­senek velem?­­ — Csak azt ne, hogy nem érdekel­nek, mert akkor vén szenilisnek tar­tanak, pedig te vagy közöttünk a legfiatalabb. Mást bármit mondhatsz! Úgyis vitatkozni fognak veled. Mintha fogat húzatni mennék, oly hangulatban ballagtam a park felé. Surbán Miska vigasztalt: — Ne lógasd az orrod, cimbora, ma nem fogsz unatkozni.

Next