Népszava, 1972. december (100. évfolyam, 283–307. sz.)
1972-12-24 / 303. szám
22 Urbán Ernő: Eredj lányom Egerszegre X Urbán Emi neve az utóbbi két évben szinte összeforrt a televízióval. Most is a Kántor család, a Néptanító 1971. és A „vasfejű” angolnak írott változatán dolgozik. A Magvető Könyvkiadóval kötött rá szerződést. — Miért szánta rá magát a televízióban már feldolgozott témák megírására? — Mert a film raktárba kerül, aztán az emberek lassan elfeledik, mi van rajta. Pedig a világot a Kántorféle derék emberek viszik előre. Tudom, prózával nem lehet akkora hatást elérni, mint egy tévéfilmmel mégis úgy éreztem, hogy le kell írnom ezeket a dolgokat — Mióta dolgozik ezeken az írásokon, s mikorra várható a befejezésük? — Másfél éve dolgozom rajtuk, s nem tudom, regénnyel, bármivel, kínlódtam-e valaha is annyit mint ezek prózába öntésével. Megírom a filmek keletkezésének körülményeit is. Talán a jövő év vége felé befejezem. Elképzelés szerint a három írás először külön-külön jelenik meg egyegy füzetszerű könyvben, s ha jó lesz a visszhangjuk, akkor talán egy kötetben is kiadják miket — Láthatóan sokat foglalkoztatja a visszhang, a hatás. — A megírásban az első volt ami zavart, hogy milyen lesz a hatás. No, ezt elintéztem magamban, kár morfondírozni, a tévével e tekintetben nem lehet versenyezni. A másik, ami zavar, az utóhatás. Ez megvan a dokumentumfilmeknél is, a szereplő környezetében élő emberek között lehet esetleg irigy, bosszúálló, mert úgy érzi, hogy ő nem kedvező beállításban jelent meg a filmen. Az ilyen aztán gyakran visszaüt a becsületes szereplőnek, de már az életben. Sajnos, volt rá példa. — Az ilyen példákat is megírja? — Nem. Az egyszer vagy kétszer bemutatott film is elég nagy bajt tud csinálni azoknak, akik a legkevésbé érdemlik meg, hát akkor egy könyv, ami szem előtt van, emlékeztet?! Sajnos, ez a visszaütés az emberi butaság miatt csaknem mindig jelentkezik. Segíteni meg nem nagyon tudok rajta. Akkor pedig el kell gondolkozni, milyen biztonsági intézkedésekkel lehet művelni ezt a műfajt? Pokoli írói dilemma ez, s nemcsak az én könyvem írásával van összefüggésben, hanem az egész dokumentumműfajjal. Szabad-e élő emberek életébe így beleavatkozni? Ez a kérdés annak, hogy az én prózai megfogalmazásom ilyen lassan készül, ez a töprengés a legfőbb oka. Élő emberek sorsát, magatartásdrámákat írni, ez egy újfajta, a műfajból adódó írói gond. — Novellát, regényt mostanában nem ír? — Most nem. Jelenleg a dokumentum érdekel, a valóság, az emberi sorsok. — Találkozhatunk-e jövőre is nevével a televízióban? — Igen. Játékfilm, tévéjáték is készül egy-egy művemből. Hadd említsek mégis egy közelebbit Januárban kezdünk forgatni egy újabb dokumentumfilmet, amelynek címe: Ered lányom Egerszegre. Zalaegerszegen van egy vadonatúj, kozmetikai és háztartásvegyipari cikkeket gyártó üzem. Négyszázötven dolgozója közül a legtöbb nő, fiatal asszonyok és lányok. Hetven százalékuk még nem töltötte be huszadik életévét. Főleg környékbeli falusi lányok. Se hagyomány, se törzsgárda. Hogy kezdett ez az üzem termelni? Ami izgatott: azzal, hogy ezek a szinte gyereklányok elkezdtek ott dolgozni, lényegében még csak papíron lettek a munkásosztály tagjai. Egyszer azonban majd ők alkotják a törzsgárdát. Ki az, aki a munkán kívül is kézben tartja őket? Ki formálja őket olyan öntudatos emberekké, amilyeneknek mi a munkásosztály tagjait ismerjük, elképzeljük? Egyre több ilyen üzem lesz Magyarországon, ezért szinte a születés pillanatában szeretném erre a gondra, feladatra felhívni a figyelmet. Két évvel ezelőtt körben a világgal rímmel novelláinak és tárcáinak gyűjteményes kötetét tette le asztalunkra Urbán Ernő. Ezek a novellák és tárcák ugyancsak erősen kötődnek a valósághoz, ezért az író munkásságára ma is érvényes, amit e kötet előszavában így fogalmazott meg: .. az igazságot és a jóvátételt szomjazó háborgás vezérelt munkámban. És egy szerencsés adottság is: a tisztánlátás makacs igénye.” Tiszteletre méltó makacsság az, amely Urbán Ernőt életünk, közös dolgaink bemutatására sarkallja. Orosz Adél: Nem hiszek az öncélú táncművészetben Orosz Adél művészi lénye megfogalmazódik ugyan újra meg újra a színpadon , magyarázatként mégsem haszontalan egy pillantást vetni a színpadon kívüli életére. Elképesztő a bátorsága, amellyel sikere csúcsán megszülte nyolcadik éve Adélt, és az idén júniusban Bálát, hogy mindkét szülése után néhány héttel már ismét a próbateremben legyen. Az idén októberben — mintha mi sem történt volna — „Rosszul őrzött lányként” láttuk a színpadon. Hajlékonysága, derűje, mozgáskultúrája tökéletes birtokában. Kőbányai asztalos édesapjára, aki nem annyira színházi elragadtatásával siet a segítségére, hanem inkább azzal, hogy megfőzi az ebédet és leteszi a kicsit. Innen is van az, hogy Orosz Adélnak nincsenek „allűrjei” — emberi élete van, hallatlan tehetsége és egyszerűsége . Gyakran azzal csúfolnak, hogy „örömtáncos’’ vagyok, mindent elvállalok, szükség esetén a beugrást is. Vállalom a vádat. Tényleg az vagyok. És az a véleményem, hogy aki nem az, az nem lehet igazán táncművész. Semmilyen művész nem lehet. Hit és lelkesültség nélkül legfeljebb mutatvány van, művészet nincs. Beszélgetésünk a modern tánc felé kanyarodott. Érdekes, megszívlelendő, amit mond. — Természetes, hogy a mi művészetünknek is lépést kell tartania a mi korunkkal. Más azonban a lépéstartás és más a szemfényvesztés. Nagyon fontos, hogy a második ne silányíthassa az elsőt. Talán nem is elsősorban táncosként, hanem elsősorban néző—hallgatóként szólok a kérdéshez — azt hiszem, így jutok reálisabb eredményre. Az olyan táncolás, amely a nézőtér felől hidegen hagy, nem lehet jó és modern sem lehet. Az olyan táncot meg végképp nem vagyok hajlandó modernként tudomásul venni, amelyből tulajdonképpen elmarad a tánc, a szó művészi értelmében. A táncban zeneiségnek kell lennie, szerintem elszakadásnak is a talajtól és érthető kifejezésnek. A Vart pour Vart a táncban éppúgy elfogadhatatlan, mint az esztétika más területén. Nem hiszek az öncélú táncművészetben — ha valami művészet, akkor kifejezésre kötelezett. Azt sem hiszem, hogy a mi művészetünk, a tánc, különösképpen alkalmas filozofálásra. Érzelmi töltés és a fejlett ízlés, a jó értelem által átvehető kifejezés nélkül degradálnánk a táncművészetet. Ezzel nem tagadom a szép mozgás önmagában gyönyörködtető erejét — de ha jól megnézzük, ebben is szükségképpen benne van a kifejezés. Ennek a jegyében készülök az új feladatomra is. A művésznő a híres dán koreográfus, Herold Lander művének, a Czemy-etűdök táncváltozatának főszerepére készül, amelyet Toni Lander, a dán balett híres táncművésznője tanít be. — Nagyon nagy feladat — az „etűd” meghatározásból talán nem is hinné a néző. Mintegy a motívumnak zenévé fejlődését és vele párhuzamosan a mozdulatnak tánccá fejlődését kell érzékeltetni — ebben a világszerte táncolt műben, mindent megmutathatok, amit tudok. Már sok nagy szerepet volt módomban eltáncolni, mégis sok gondot okoz. Ez azonban nem baj — gond nélkül nemigen születik jelentékeny eredmény. Hosszabb beszélgetésünk a táncművészek szinte elkerülhetetlen gondjára, távolabbi jövőjére is kitért. Orosz Adélnál ugyan igencsak korai erről beszélni, okos és szép megfogalmazásai azonban helyet követelnek. — Nem mondanám, hogy izgat, de már évek óta foglalkoztat a gondolat: meddig táncoljon az ember? Azt hiszem, amíg én fesztelen örömömet lelem benne, addig a közönség is bennem. Azután? Amennyire imádom a hivatásomat, annyira vigyáztam, hogy az életem egyoldalúvá ne váljék. Nézzen ezekre a gyerekekre. Ha táncosnő nem lettem volna, azt hiszem, egy egész óvodát szültem volna. Függetlenül ettől a kapcsolatomat a táncművészettel soha nem akarom megszakítani. Hogy mi lesz, ezt nem tudom még. Koreográfusi tehetség nincs bennem, azt hiszem Tánckritikusnak talán nem lennék rossz — ezt majd még kipróbálom És úgy vélem, próbavezető balettmesternek sem, úgy tűnik, ehhez van a legtöbb adottságom. Így adhatom tovább lényemnek megfelelően leginkább azt, amit tudok. Ritka, elragadó élmény egy ilyen nagy balerinával beszélgetni, aki emellett képes volt megmaradni rokonszenves, kőbányai munkáslánynak. Ez művészetének legfőbb kulcsa. NÉPSZAVA Bartha László: Kísérletezni felelősség Bartha László a mai magyar festészet egyik kiemelkedő alakja. Hazai művészi elismerését azonban aránylag későn — de még nem megkésve —, csak az 1958-as esztendő hozta meg számára. Ebben az évben rendezte meg ugyanis a fővárosban a felszabadulás utáni első önálló kiállítását, amely osztatlan sikert aratott A színek modern, hazai mesterét üdvözölte benne a közönség és a szakértők köre egyaránt. Művészete sajátos látványfestészet, amely ragyogó színeivel, modern felületjátékával, bravúros formavariációival a szemlélőben az első futó találkozáskor a nonfigurativitásra való törekvést sugallja. Érdeklődési köre azonban tágabb a természeti látvány formákká, színekké absztrahált megragadásánál. Figurális kompozíciói, munkaábrázolásai, elsősorban az ötvenes évek végén Ajkán festett képei, művészetének fontos és szerves alkotóelemei. A tájban sem elsősorban az érintetlen természet ragadja meg, hanem a XX. század jellegzetes látványát, az ipari tájat kívánja magasrendű művészi hitellel az esztétikum szférájába emelni. Ez az új, izgalmas feladat új kép- és formaalkotó módszereket is kíván. Bartha festményein ennek az ipari tájnak nemcsak a felszíni látványát ábrázolja, hanem konstrukcióját, lényeges szerkezeti összefüggéseit is láthatóvá akarja tenni. Képformáló elve, amelyet művészi gyakorlatában realizál, hogy a gyárkéményektől, a magasfeszültségű vezetékektől, azaz minden szerkesztett formától megbontott természeti látvány lényegét már nem lehet a hagyományos természetábrázolás módszereivel megragadni, egy gyárkéményt nem lehet úgy ábrázolni, ahogy mondjuk egy égretörő jegenyefát, mert a modern kor ipari tájainak jellegét sokkal inkább az ember konstruáló tevékenysége, semmint a természet természetes harmóniái határozzák meg. Ennek az újfajta természetábrázolásnak első összefoglalása az 1961-ben festett Állomás című képe, amelyet a IX. magyar képzőművészeti kiállításon mutatott be először. E kép megfestése előtt tanulmányozta rendszeresen Ajkán a modern gyárüzem életét, ritmusát, itt ismerkedett meg behatóbban az ipari formák világával is. A régi harmóniák helyébe itt kísérletezett Bartha először egy új, helyesebben újjáértékelt harmonikus képalkotói rend megteremtésével. Képe a témától elvonatkoztatva is vizuális élményt adó, mozgalmas felületjátékú, színgazdag mű lenne. Bartha azonban sohasem vonatkoztat, el annyira a „témától”, hogy valamennyi műve ne jól értelmezhető természeti inspirációból fakadna. Bartha e szemléletmódjában akkor is következetes, ha témája közvetlen módon nem „ipari”, mint például Magyarpolány című 1964-ben festett olajképén, amelyen egy hegyoldalban meghúzódó kis községet ábrázol. Még szembetűnőbb e természetábrázolás következetessége a híres Erdő-sorozatában, amelynek első darabjait 1965-ben festette. Az erdőtéma Barthánál már korábban is kedvenc motívum volt, e sorozatában találta meg azonban a téma elvontabb, újszerű művészi megfogalmazását, amely ipari tájábrázolásaira következetesebben rímel. Az erdő teljes értékű látványát, az egymásba játszódó zöld, barna, sárga színfoltok szerkezetesen komponált szövevényében adja vissza, s míg a korábban említett műveiben a technika, képalkotó elemek voltak jelen, addig itt a nézőpontot, a szemlélet egészét nevezhetjük „technokratának”, hiszen ha a kép valóságos megfelelőjét keressük, vajon nem hasonló látvány tárulna-e elénk a tavaszi erdőt helikopterről szemlélve? A jövőre 65 éves művész, aki ebből az alkalomból gyűjteményes kiállítására készül, több éves tihanyi tartózkodás után immár ötödik éve Kőszegen dolgozik. Itt festett újabb művei — ismert Háború-sorozata — arra is bizonyítékul szolgálnak, hogy modern festői formanyelve elkötelezetten politizáló, lényeges társadalmi mondanivalókat hordozó képek alkotására is alkalmas. Zsurzs Éva: A televízió csupa izgalmas lehetőség Zsurzs Évát nem kell bemutatni. Százezrek ismerik a kiváló tv-rendező alkotásait a képernyőről. Filmjeit, tv-játékait Monte-Carlótól Alexandráéig sok nemzetközi fesztivál díja fémjelzi, nem utolsósorban pedig a hazai sikerek, legutóbb a Fekete városé. Zsurzs Évát mégis be kell mutatni. Filmjei magukért beszélnek, róla magáról azonban rendezői műhelymunkája adja a legigazibb képet. Tizenöt éves televíziós múlttal, mintegy 60 filmmel a háta mögött, mindig megújuló izgalommal néz az új feladatok elé. Nem lámpaláz ez, hanem felelősségtudattól fűtött alkotóláz. Az irodalmi forgatókönyvekhez mindig megírja a saját rendezői forgatókönyvét, és elolvastatja nem szakmabeliekkel is. A készülő filmek munkakópiáit azon melegében szereti megnézni és megnézetni: elég világosan, tisztán fogalmazott-e képben és szóban. Közérthetőség -f- korszerű formanyelv -f- művészi színvonal — ez bizony nem könnyű feladvány. Hogyan oldja meg? — Nem hiszem, hogy szellemi élményt csak formai bravúrral lehet nyújtani. Szerintem a televízióban minden gondolatot úgy kell közölni, hogy az adott pillanatban a lehető legtöbben megértsék. A tv-dráma nem könyv vagy irodalmi folyóirat, amiben visszalapozhat az ember. A közérthetőség egyáltalán nem azonos az igénytelenséggel, sőt, sokszor könnyebb volna tetszetősen bonyolultnak lenni. Ars poeticájáról, művészi hitvallásáról most már felesleges kérdezni: megelőzött a válasszal. Inkább rendezői alkatának egy másik sajátosságáról beszélünk. Zsurzs Éva tvfilmjeinek műfaji skálája rendkívül széles: szilveszteri kabarétól Szophoklész Élektrájáig, történelmi drámától mai groteszk játékig mindent rendezett már. — Pihentet a változatosság. A tv hőskorában egyszerűen muszáj volt „mindenevőnek” lenni; kevesen voltunk rendezők és hályogkovács módjára bátrak. Több tapasztalattal és éppen ezért kevesebb magabiztos nyugalommal, de most is szeretek sokfélét csinálni. A tv-ben az a jó, hogy még semmi sincs igazán kitalálva, sok izgalmas lehetőség kínálkozik, és még annyi mindent szeretnék kipróbálni... Most éppen a zenés játékok problémái foglalkoztatják. Vajon mennyi muzsikát bír el egy tv-játék anélkül, hogy a dalbetétek a cselekményt leállítanák. Hogyan sikerül majd Kisfaludy Kérők című biedermeier darabját ironikus stílusú, mai zenével korszerűsíteni. S a régóta dédelgetett terv: a Cyrano tv-musical változata. De hát ez még csak a rendező álma, a jövő zenéje. Mi az, ami hamarosan megvalósul? — Két filmsorozatot forgatok a jövő évben. Az egyik Őrsi Ferenc háromrészes Zrínyi-drámája, amely azért is izgalmas rendezői feladat, mert az új elektronikus technikával készül. Teljesen kiérlelt, színpadkész produkcióval kell a kamerák elé állnunk, mert itt utólagos korrekcióra, vágásra, keverésre nincs mód. A másik sorozat Szabó Magda Abigél című regényének tv-változata, ellenállási történet, amelynek eseményei érdekes módon egy lánynevelő intézet zárt világában csapódnak le. Egy lírai groteszk Krúdy-kisregény, Az őszi versenyek forgatókönyve is ott van már a rendező asztalán. (Régi, jó íróink szépen „dolgozgatnak” a televíziónak, a maiaktól nehezebb képernyőre való drámát kapni.) Zsurzs Éva hónapok óta kitartóan bújja a könyveket, novellásköteteket, folyóiratokat, mai témájú darabot szeretne rendezni. Olyat, ami eleven valóságával, életközelségével legalább annyira megragadná a közönséget, mint a Fekete város romantikája, derűje, lírája. — Megtalálom — bizakodik Zsurzs Éva. Meglátjuk — legalábbis szeretnénk mielőbb meglátni a képernyőn. tint, december .