Népszava, 1975. július (103. évfolyam, 152–178. sz.)
1975-07-12 / 162. szám
KULTÚRA * TÁRSADALOMTUDOMAM * IRODALOM * MŰVÉSZET A „Vár egy új világ” — Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből IV. — megjelenése irodalomtudományunk kiemelkedő eseménye. E kötet legjobb munkái a hosszú távra érvényes, stratégiai igazságok felderítésére alkalmas fogékonysággal aktuálisak és politikusak. Egyik-másik dolgozat olyan folyamatot vizsgál, amelynek történelmi háttere a mai vázlat jobb megértését könnyíti és segíti. Köpeczi Béla például az „Új baloldal” esztétikáját vizsgálja. E mozgalom sokforrású — ezért is eklektikus, zavaros — ideológiájának részeként veszi szemügyre, s meggyőzően bizonyítja, hogy,a fejlett tőkés országok útkereső lázongásban útvesztő diáksága, értelmisége a művészet elméletében sem tudott eredetit, jelentését adni. Az egzisztencializmus változataihoz tapadó, ezek irracionalizmusára, szélsőséges szubjektivizmusára építő gyakorlatuk viszont számos érdekes — megismerésre érdemes — jelenséggel szembesít. Az úgynevezett ellenkultúra jelszavához kapcsolódó színházi, tánczenei, iparművészeti és filmkísérletek népszerűségigénye, a tömeges kreativitás kiváltásának óhaja, a művészeti ágazatok együtteshatását kereső (filmet, popzenét, világítási és képzőművészeti effektusokat egyesítő) próbálkozások visszhangja még további tájékozódást kíván. Köpeczi tanulmánya — összhangban Szabolcsi Miklós korábbi publikációjával — éppen lezáratlanságában biztató. Mivel a neoavantgarde jelenségeinek további elemzésére, minden új tünet figyelemmel kísérésre ösztönöz. Napjainkig meghosszabbítható tanulságokkal vet számot József Farkas tanulmánya,amely a Magyar Tanácsköztársaság irodalmi-művészeti vitáit foglalja össze. A Kun Béla és Kassák Lajos közti polémiát egy 1909-ben induló, évtizedes párbeszéd — a művészet eszmeiségének, közvetlen vagy közvetett világnézeti-politikai hatékonyságának problémáit vitató eszmecsere — részeként értékeli. S az egykorú német és orosz avantgárde törekvésekkel is párhuzamba állítja. Másrészt ez a tanulmány — ha a szerző ezt így nem is mondja ki — fontos gyakorlati tapasztalattal szolgál: a szellem és a művészet klasszikus és mai alkotásait — az igazi értékeket — széles körben be kell mutatni, meg kell ismertetni a néptömegekkel. Az alkotások, irányzatok, művek értékelése pedig ennek alapján kibontakoztatható folyamat. Nem előzheti meg a bemutatást és a vitát, hiszen a folyamatban a különböző törekvéseket (osztályalapjukkal, hatásukkal együtt) megítélő —* elfogadó vagy elutasító — százezrek véleményének is fontos szerep jut. Illés László -r- A proletárirodalmi Szövetségi politika ellentmondásai címmel — az Internationale Vereinigung Revolutionärer Schriftsteller (IVRS) sikereinek és kudarcainak tükrében mutatja fel a lenini, s a proletariátust szövetségeseitől megfosztó szektás irodalompolitika ellentét. A RAPP irányvonalát követő IVRS — figyelmeztet Illés — Henri Barbusse-t és lapját, a Mondeot támadta. Nem érint magyar vonatkozásokat, de az olvasó enélkül is arra gondol: ez a tendencia, amelyet az SZK(b)P 1932. április 24-i határozata marasztalt el, lényeges szerephez jutott a József Attilát és másokat megbélyegző szektás dokumentum, A magyar proletárirodalom platformtervezete szövegezésében. A szöveg legjelentősebb elméleti tanulmánya Szili Józsefé. A művészeti visszatükrözés szerkezete Christopher Caudwell és Lukács György esztétikai rendszerében című írás alighanem széles körű nemzetközi visszhangra számíthat. Caudwell: Illúzió és valóság című könyvének és Az esztétikum sajátosságának egybevetése alkalmat ad a szerzőnek, hogy kifejtse nézeteit a Lukács gondolatrendszerében szerinte keveredő elemekről. Arról, hogy a tudatunktól független valóság ábrázolásában megvalósuló művészi visszatükröződés Lukácsnál összeolvad a tükrözés másik aspektusával, azzal, amely az ábrázolásban a szubjektivitás számára biztosít meghatározó szerepet és jelentőséget. Caudwell felfogása — amely szerint a művészi visszatükröződés legfőbb tárgya az alkotó tudata, érzés- és gondolatvilága —, érintkezik Lukács koncepciójával, az esztétikáját összefoglaló — korábbi nézeteit részben korrigáló, részben magasabb szintre emelő — alapmű, Az esztétikum sajátossága eszméivel. Nem elég világos azonban, hogy a fent jelzett ellentmondás mennyire maradt jellemző ebben, az életművet záró könyvben, amely nemcsak folytatása, hanem megújítója is Lukács életművének. További probléma, hogy Szili az indokolhatónál talán nagyobb szerepet tulajdonít Caudwell hatásának, amely mégsem hasonlítható a filozófiatörténeti előzmények súlyához. Annál izgalmasabb az a kísérlet, amivel a visszatükrözés két (egymástól elvileg különböző) funkcióját szétválasztani próbálja. Megkülönböztetve az ismeretelméleti szituációt, a tudat és az anyag (mint nem tudat) szembekerülését attól, amibe a tudományos és művészi megismerés gyakorlatában lát példákat. Utóbbiakban az objektum és a szubjektum viszonya alapvetően más, minthogy itt a tudat maga is a megismerés egyik — gyakori és fontos — tárgya. Az esztétikai kommunikáció sajátosságát egyébként ezen túl más tényezők is motiválják. A szerkesztőknek az a törekvése, hogy kötetük ne csak az irodalomesztétika kérdéseire keressen választ, Maróthy János tanulmánya révén igazolódik. Van-e szocialista realizmus a zenében? című dolgozatában Maróthy a téma történeti és elméleti megközelítésére vállalkozik. Lényegbevágó gondolatokkal járul — egyebek között — a klasszikus polgári zeneművészet előkészítő szerepének tisztázásához, valamint a zenében létrejöhető szocialista realizmus ismérveinek megvilágításához. Szerinte a mi szocialista világunkat kifejező zene helyreállíthatja a világkép totalitását, leküzdheti az elidegenedett valóságérzékelés széttöredezettségét, meghasonlottságát. Ez persze sok időt, nagy türelmet — és kedvező világtörténelmi fejlődést — feltételező, korszakos reménység. Maróthy témájával és várakozásaival érintkezik, a probléma egyik szálát fűzi a kötet szövetébe Werner Mittenzwei dolgozata: Brecht— Adorno—Marcuse—Lukács küzdelme a hagyományért. A filozófiaiesztétikai kiindulópontokat, hatásokat és eredményeket egybevető munka azért is figyelmet érdemel, mert — akárcsak a Köpeczi-tanulmány — napjaink ideológiai küzdelmeihez szállít marxista—leninista muníciót. A két világháború közötti magyar irodalom kérdéseivel négy tanulmány foglalkozik. Szabolcsi Miklós — Kassák és a Ma körének anyagán — vizsgálja: volt-e irodalmi konstruktivizmus? A költői gyakorlatot tekintve Kassák programja —, amelyet 1922-től képvisel néhány éven át — alig hoz eredményt. Más kérdés e program ideológiai-történeti értékelése. Szabolcsi a Kassákféle konstruktivizmust, mint a forradalmi fellépéstől tartózkodó, de szocialista szellemű útkeresés egyik válfaját írja le. Baróti Dezső az avantgarde kísérletezést és a formai meghiggadás körülményeit követi, Radnóti Miklós pályáján. Érdekes a szegedi mozgalmi kapcsolatok ismertetése, és az 1933-as stílusfordulat jellemzése. Egy kérdőjel mégis felmerül: biztos az, hogy Radnóti korszakváltása mögött csak vagy elsősorban a munkásmozgalmon és irodalmi életen belüli hatásokat lehet figyelembe vennünk?! A két világháború közötti marxista kritika József Attila képéhez fűz adalékokat Agárdi Péter, A szocializmus — mint költészet című tanulmány szerzője. Tézise: József Attila lírája — a szektás tendenciairodalom és a költői öncélúság egymást kizáró, de gyakran rokon gyökerű változatai ellen ható példaszerűségével, éretten szuggesztív pártosságával — modell értékű. A marxista irodalomkritika számára pedig vízválasztó a József Attila-i modellhez való viszony, a költészetét értelmező-elemző polémia. A tanulmány ezen az elvi alapon rögzíti, nem szépíti, nem is dramatizálja a József Attila fogadtatása körüli szituációt. S ami a legfontosabb: túl a jelenségleíráson, a kritika- és eszmetörténet közös aspektusából vizsgálja a vitában alakuló frontokat, az álláspontok társadalmi, filozófiai összefüggéseit, az egykori pártpolitika hatásától sem független orientáció bizonytalan pontjait. Ugyancsak a harmincas évekből választotta tárgyát Pomogáts Béla. írása — az Eszme és társadalom Déry Tibor A befejezetlen mondat című regényében — gondos műelemzés. A tanulmánygyűjteményfüggeléke — Botka Ferenc munkája — A magyar szocialista irodalmat feltáró bibliográfiák összesítője. A „Vár egy új világ” (szerkesztette: Illés László és József Farkas) — mint láttuk — részben összefoglalja, részben pedig előlegezi a szocialista irodalom kutatásának eredményeit, a két évtizeddel ezelőtt megalapozott, fokozatosan kibontakozó erőfeszítések tegnapi, mai és holnapi tendenciáit. A gyűjtemény jellegéből adódik, hogy ismertetése szinte elválaszthatatlan e szakterület problémáitól, a nemzeti irodalom kutatásánakegyik — fontos — irányától. De elválaszthatatlan az elméleti műhelyek azon törekvésétől is, hogy a huszadik századi irodalom és művészet mélyebb összefüggéseinek, kölcsönhatásainak, stílus- és műfajváltásainak, bonyolultan közvetett társadalmi meghatározottságának feltárására egyre alkalmasabb fogalmi apparátust, elvszerű és rugalmas kategóriarendszert teremtsenek. A kritika is arra vonatkozik, mennyire sikerült e feladatot teljesíteni, miben maradt el a kutatói célkitűzés és eredmény attól, amit várunk: a szocialista irodalom és művészet hazai és nemzetközi (világtörténeti) szintézisének előkészítésétől, e történelmi áttekintés szilárd ideológiai-esztétikai alapjainak megközelítésétől. Milyen összképet mutat ilyen szempontból a „Vár egy új világ” ? Méltóképpen reprezentálja a kutatás elmélyülését, a szocializmushoz és művészetéhez — a történelem és a szellem nagy kalandjához — felnövő tudományosság új eredményeit és céljait. Ez persze nem jelenti — gyűjteményes kötet esetében nem is jelentheti — a színvonal kiegyensúlyozottságát. Sok szerzői könyv erre nem törekedhet. Annál kevésbé, mivel az egyes szerzők műfaja, célkitűzése esetenként önmagában is meghatározza a lehetőségeket. Amire ügyelni lehet és érdemes: a jelentős írások, a vállalkozás gerincét adó dolgozatok aránya. Ez pedig a Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből IV-ben jó. Ha mégis arra gondolok, mit olvasnék szívesen a készülő ötödik kötetben, ilyenféle kívánságlistát nyújtok át a szerkesztőknek: a magyar szocialista irodalom hatása a nemzeti irodalom más fő irányzataira; haladó irodalmi, zenei és képzőművészeti mozgalmaink kölcsönhatása; kiemelkedő alkotók — például Lukács György — életének és művének további feltárása; a szocialista irodalom és művészet európai és világáramlatainak megközelítése, a kölcsönhatások kutatásának kiszélesítése; az eszmetörténeti kutatás hazai és nemzetközi vonatkozásainak fokozottabb bekapcsolása; a kultúrtörténeti aspektus, a befogadó szféra jelenségeinek vizsgálata stb. Kívánni persze könnyebb, mint a nehéz — egyre nehezebb a feladatokat megoldani. Mégis, ehhez is jó munkát kívánunk a ‘szocialista irodalom és művészet népes kutatógárdájának. (Akadémiai Kiadó) Dersi Tamás ■\ T' ' • *1^ ” „Vár egy új világ Tanulmányok a szocialista irodalom történetéből Ridovics László: Hegesztő Tamás Aladár SZÁMADÁS Halnak az évek éretten, észrevétlen a hegyek, a vágyott messzeség talán a szenvedés is a magasból igy lesz mély s a mélységből elérhetetlen sok minden. Nem röpít fel a vándorló vagy nem őriz villám hasítja át mindegyre fénnyel ír és mégis felejt. Felejt az ember is. Esküvést, ifjúságot, naplementét ebből állna érdeme, nagysága, szerelme? Megállíthatatlanul szállnak fellegek fáján bomlik az emlékezet. Eddig tart hát ami örök? — kérdem. És mikép felejthet, ki sosem emlékezett? Nem a felejtő ember, e század állít emléket fiának ki hű volt, míg dobbant szív ömlött vér, könny, verejték, mozdulatlan várakoztak vizek most keresik nevet és nem találják. A század ám semmit sem felejt A domb alján füst kél, ineg pásztor éleszti a tüzet nem boldogul, küszköd, újra kezdi nyála keserű, álma keserű valami hajtja, valami azt nem tudja mi, nem tudja miért nézi a füstöt fia elveszett, réges-rég halott kedves arca inog, majd elvész az is. Ki érti ezt meg? Hős volt — mondják példakép azért mégsem lehetett. De ennél több: ember! Az igen. Nélküle város, mező, teremtés üres semmiség, alaktalan álom s ma nincs neve, arca a vén pásztor is elvesztette régen. Évtizedek mélyén vajúdik, nő alakja s mire századdá gyűl a szenvedés megérik neve is, hű fia volt. Új korra váltanak az évek új nemzedék sarjadt mely nem fáradt már a múlt titkait könnyen kutatja. Nem felejt hát e század így csak önmagát vesztené hű fiáról végül feljegyez mindent mit nem véltek tudni üres tekintetű, újonnan nőtt társak. Dagasztott barázdát szórta a magot csillagokat hozott a földre vasat forrósított gyógyitott, épített barátot, zászlót cserben sohsem hagyott. Vihar csillapodott harmatcsepp ragyogott tudós, bátor tábor szép virágba bomlott ő nem tolakodott. Neve, híre másé ő réges-rég halott. Márványba vésve később mindez csillog, mesél és kiált. Régvolt pásztorok nagyszerű sarjai olvassák, emésztik megnyugtat, felkavar igaz legendát virágzik mikor hűvösek az esték tüzesek a szívek és nagyra nyílnak a legfiatalabb szemek. S már nincsenek ők sem csak újabb unokák a tudás, küzdelem gyermekei a győzelem és elégedetlenség gyermekei akikkel kezdődik új század mikor nem halnak az évek nem felejt az ember nem felejt a lélek s állít emléket az ember hű fiának. Diószegi Balázs: A határban