Népszava, 1976. augusztus (104. évfolyam, 181–205. sz.)

1976-08-07 / 186. szám

6 A lovas szobornál találkoztak. Csapó megállt az utcasarkon, s mint aki erőt gyűjt a találkozáshoz, visszagondolt az előző napra. Pintér gyanakodva hallgatott a telefonban. Később valamiféle régi jelszavak ismétlését kérte, mégis úgy tűnt, alig emlékszik a régi dolgokra. Csapó érzelmesen, megbocsátással gondolta: Huszonöt év, mégiscsak huszonöt év ... — Honnan tudtad meg, hogy itt élek? — kérdezte Pintér. — Nem volt nehéz, ugyanis az iskolai beíratáson találkoztam az öcséddel. Pintér sokáig várt a telefon túlsó oldalán. — A bajuszomról meg fogsz ismerni — mondta végül. Jól szabott, sötét ruhában, ünnepélyesen ácsorgott a szobor előtt. A tömött, szürke bajusz valósággal kiemelkedett az arcából, összehúzott, gyanakvó szemmel kémlett a betorkolló utcák mélyébe, fejét feltartotta, mint aki a levegőbe szimatol. Csapó azt gondolta: A 15 portrét szaga ... Lassan elindult a szobor felé, s ahogy közeledett. Pintér különös módon fiatalodni kezdett, ismét a régi csodálattal, sőt büszke gyönyörűséggel nézett rá, néhány lépés távolságból már-már olyan volt, mint gyerekkorában: rideg és bizalmatlan, mint aki a szomszédos kerületből merészkedett át játszani. Amikor pedig a lovas szobor árnyékában kezet fogtak, Pintér újra a kegyetlen tréfák és bámulatra méltó teljesítmények példaképe volt, aki a szemük láttára úszta át oda-vissza a Dunát, arcán hosszú, férfias forradást viselt, amiről úgy gondolták: lehetséges hogy a forradás Pintérrel együtt született Ugyanaz volt, rmot negyven négyben, amikor félelmükben kin(i°rP3o régó«_ d:t játsznak a padláson, és rs'k «okkal k“«pKh. már a háború után fogták fel, hogy a he*zii barátság alatt ez volt az emmi'ma'kn'mok, orrakor bennlanthottak Pintér ledébe. A szirénajelzés után felkapaszkodtak a padlásra, félret toltak néhány cserepet, borzongva kémlelték a kéklő eget, amely megtelt zúgással, majd kis idő múlva mértani rendben megcsillantak a bombázógépek, mint az ezüstlepkék. A fiúk elfoglalták helyüket a vashordók mellett, lekuporodtak a papírzacskók mellé, melyekben a hatóságilag kötelező légoltalmi homokot tárolták. A félelemtől izgatottan szorították a lapátot, s más kéziszerszámokat, miközben Pintér, fejét kidugva a padlásablakon, újra és újra helyzetjelentést adott a bombázókról. A szomszéd ház kertjébe váratlanul lehullott egy bomba. Attól a naptól kezdve Pintér minden légitámadás alatt meghalt a padláson. Panaszos tekintettel nézett a többiekre, mintha miattuk áldozná fel az életét. Idegenszerű volt s gyanakvó. A végső másodpercben kétségbeesetten pillantott körül, mintha búcsúzóul valakit még figyelmeztetni akart volna a megállapodásra esetleg a jövőre, aztán eldőlt a padlás gerendái között, ahogyan az óriás fák halnak meg. Zuhanás közben elykor megütötte magát, s vérzett is, de fel se nyögött, és nem engedte, hogy segítsenek neki vagy bekötözzék. A kerthelyiség közepét hatalmas, kerek asztal uralta. Csapó oda akart ülni, de Pintér továbbhúzta. Végül az illemhely közelében találtak egy üres kerti fülkét, a fatársozatot minden oldalról dúsan benőtte a repkény. — Bort? ... Sört? ... — kérdezte Csapó. Pintér szórakozottan pillantott régi osztálytársára. — A te kedvedért egy stampedli hubertuszt. Amíg az italra vártak, Csapó kissé elérzékenyült. Szeretett volna a régi képzelőerővel visszasuhanni a téglagyári agyaggödörhöz, az életveszélyesen bizonytalan agyagfal mellé, ahol valamikor olyan egyszerűnek és értelmesnek ígérkezett a világ. Kilométereket futkostak a hangárok s a startra várakozó vitorlázógépek körül, egy szál léccel a lábuk között, ott most bérházak magasodnak, ő is ott lakik az egyik emeleten. Arról is szeretett volna mondani valamit, hogy nem régen eljutott abba a faluba, ahol a háború után, a gyári akció keretében, két hónapig együtt voltak kondíciójavításon. Pintér az asztalra könyökölt, időnként régi társára pillantott. Végül, mint aki elérkezettnek látja az időt, rövid, beosztott mozdulattal megemelte a poharát. — Mivel foglalkozol? — kérdezte. — Fizikával — mosolyodott el Csapó. — Valami kutatóintézetben? Csapó szelíden rázta a fejét. — Gimnáziumban tanítok. — A fizika hatalmas dolog — állapította meg Pintér elismeréssel, s egyben komor hangsúllyal is. — Ne felejtsd el, hogy én egy iskolában tanítok. Ennyi közöm van a fizikához — vetette közbe Csapó mosolyogva, és lehajtotta a korsó sör felét. Pintér bajusza nyugtalanul mozgott. A pohár alján volt még egy csöpp hubertusz, idegesen beszippantotta. — Annál inkább — mondta ingerülten. — Mert hiába a fizika. Hiába minden, ha egyszer elrontották a világot. — Kik rontották el? Pintér előredugta az állát. A szemében tűz lobbant. — Nem érted? A világ oroszlánokra és nyulakra van felosztva. Csakhogy rossz az arány, mert irgalmatlanul sok a nyúl. Csapó meglepődve nézett Pintérre. — Ez a nézőpont kérdése — tér ki óvatosan. Pintér közbevágott. — Ez inkább mindennek a kiindulópontja ...' Nyúlszellem a haladás szelleme helyett'... Az ember élete hatalmas harc, ez már közhely. Mégis, képes vagyok-e minden áron legyőzni az előttem tornyosuló akadályokat, vagy kényelmesen beadom a derekamat, és gyáván figyelem, hogy másokat hogyan éget el a haladás szelleme ... Amióta világ a világ, az emberiség erre csak ráfizet a nyulakra. Nem győzzük kiegyenlíteni a nyúlság hátrányait... Az ullai között forgatta az üres poharat. Csapó lehunyta egy pillanatra a szemét, s úgy tűnt, valahol megmozdult egy kéz, hogy kioldjon egy bombát. Pintér arca elsötétedett a lőporfüsttől. — Ez ugyanaz, hogy három éve elhatároztam, hogy abbahagyom a dohányzást — mondta. — Naphosszat lovon ültem kint a gyakorlótéren. A zsebembe dohányt szórtam, papírt tettem, de megfogadtam, hogy csak akkor gyújtok rá, ha lóháton, egy kézzel, a zsebemben meg tudom sodorni a cigarettát. — És megtanultad? — Nem volt létkérdés, de meg akartam tanulni. Három hónap alatt meg is tanultam, és az akarat vitt sikerre Meg az a tudat, hogy a vereség megöli az embert. ■ Csapó úgy érezte, az ő arca is lőporfüstös. A csodálatos eldőlések a padláson, miközben kitartóan zúgtak fenn a bombázók, a légnyomás a kert felőli oldalon lesodorta a cserepeket, s szétforgácsolta a tetőszerkezetet, az erőteljes karcsapásokat a Dunán és vissza, a lélekben tovább élő háború ... Pintér lépésről lépésre haladt a mélység felé, nem belevetette magát halált megvető bátorsággal, hanem módszeresen hatolt előre, fokról fokra hozta lázba önmagát, arca megkeményedett az izgalomtól, és legyőzhetetlen erőt sugárzott, a szelíd szavak értelmüket veszítették, trinitrotoluolról, uránkemencékről és plutómiumművekről beszélt, merő füst, láng, forróság és gyilkos fény lett egyszerre az egész világ. Csapó közbe akart szólni, hogy hazugság és félrevezetés az egész, ugyanis az oxigén nyolc protonja és nyolc neutronja sokkal főbb és tisztességesebb energiát képes leadni, mint a deutérium és a lítium egyesüléséből származó halálos hidrogénenergiák, és ha majd el lehet bontani az oxigént, akkor az erőművek a levegőből meg a tengervízből... Pintér az ölébe ejtette a kezét, fáradtnak látszott. Csapó ekkor kihasználva az alkalmat, odahajolt régi osztálytársához. — Jó volna, ha egyszer mind összejönnénk, mi régiek — mondta biztatással. — Mire jó az? — kérdezte Pintér, a barátja arcát fürkészve. — Tudunk egymásról. Az is valami. * — Én alig tudok rólatok valamit. Csapó az ujjain számolt. — Lukács például megnősült, és három gyereke van ... — mondta, s közben intett a pincérnek, hogy hozzon még egy korsó sört és egy stampedli hubertuszt. — Kulcsár vett egy kék színű autót, és vasárnap azzal hordozza a családját kirándulni. Harasztiból orvos lett. Nagyokat iszik velünk, de nem hajlandó egy tabletta gyógyszert felírni nekünk ... Pintér a messzeségbe figyelt: ott szürke vonallal lezuhant egy bomba. Arcán elmosódtak a vonalak, lőporfüstös volt. A bajusza megmegrándult, mint aki parancsra vár, de megfeledkeztek róla. Srapnelokra, lőelemekre gondolt, s hogy miképpen lehetne ezeket magával vinni a baráti, összejövetelre. — A többiek engem bíztak meg — mondta Csapó —, hogy nyomozzam ki, hogy merre vagy, és hívjalak el egy találkozóra ... A pincér az asztaliakhoz ütődött, megzörrentek a poharak Pintér gyanakodva nézett a barátjára. — Valld be, hogy te találtadki az egészet! — mondta. — Micsodát’ — Ezt a mesét a találkozásról. Meg amit a többiekről mondtál itt nekem az előbb. Csapó nem szólt. A fejét csóválta s kissé visszahúzódott. Pintér az asztalt bámulta, hozzá se nyúlt a hubertuszhoz. — Az a baj — szólalt meg egy idő után —, hogy engem nem érdekelnek a többiek. — Mégis eljöttél az első hívásra, amikor telefonáltam. — Miattad jöttem el, Csapó. — Miattam? — Az ördög tudja — vonta fel Pintér a vállát. — Kíváncsi voltam. Téged valahogy megőriztelek az emlékezetemben. Úgy maradtál meg, mint akiben volt hajlandóság, de nem volt elég akaratereje, hogy kiváljon a többi közül. Komolyan vettél mindent, ezt tetszett, csak, sajnos, kevés volt hozzá az eltökéltség benned. A kitartó erőd. Az előbb se kérdezted, hogy miért volt fontos nekem, hogy megtanuljak lóháton, zsebre dugott kézzel cigarettát sodorni. Ha megkérdezed, akkor azt válaszolom, hogy az állandó készenlét miatt. Mert állandó készenlét nélkül az ember semmire se megy az életben, belőled viszont éppen ez hiányzott... Csapó kényszeredetten mosolygott. Igyekezett olyan látszatot kelteni, mint akit nem érintenek s nem is érdekelnek a másik szavai, de a mosollyal olyan rést nyitott magán, amely minden látszatot feleslegessé tett. — Akár miattam is eljöhetnél egyszer közénk — ajánlotta. Pintér ismét a régi volt, mint hajdan a padláson. — Nem lehet... — rázta a fejét — Mondhatnám azt is, hogy túlságosan nehéz a szolgálat, kevés az időm. Nem hazudnék. A vonatozáshoz nincs türelmem. De mélyebben van az ok. Olyan ez miközöttünk, mint amikor a távcsövemen át látom, hogy az ellenséges üteget áttelepítették egy másik tüzelőállásba. Ez az üteg egy órával előbb levert száz emberemet, és tudom, hogy egy óra máva megint tüzelni fog — Csapó nem válaszolt. Mindent megértett. — Sajnos, nem érdekel a találkozótok — mondta Pintér búcsúzóul kint a szobornál, visszanyerve magabiztosságát — Hiszen, miről tudnék én veletek egy egész estén át beszélgetni? ... Nem törődött tovább Csapóval, meg se kérdezte, hogy mikor utazik vissza, vagy visszautazik-e. Rövid, magabiztos fejmozdulattal biccentett, aztán áttört az utca másik oldalára, és belefúródott a gyanútlan járókelők közé. Vitte magával az oroszlánok stratégiáját, a zsebben sodort cigarettákhoz a finom ujjmozdulatokat és a hidrogénbomba-képleteket. Jól szabott, szürke ruhája, fegyelmezett tartása megtévesztő volt, és az élettől lüktető, mújszellemű városban egyedül csupán Csapó tudta, hogy Pintért egykor úgy tisztelték, mint akinél nagyobb hős nem létezik a világon, a lelkük mélyén mégis élt valami ellenszenv, és haa nem beszéltek is erről egymás között, nem sajnálták volna, ha Pintér egyszer valóságosan is meghal a padláson. Tinery Árpád A NYÚL ÉS AZ OROSZLÁN Homoródi Emma: Várkert NÉPSZAVA Csikós Tóth Judit Rézkéz, rézteve, rézminden... ... öt ujj van rajta, az ujjak végén körmök, a körmökön vörös színű lakkfesték A kéz másik végéből kiáll egy kampó és azzal sörösüvegeket meg másfajta palackokat lehet kinyitni. A kézfej rézből van, rézkézfej. És rendkívül olcsó. Viszek belőle egyet. Pfúj, dehogy viszek, olyan, mint egy igazi csonk. Nem kellenek nekem az ilyen műmajdnem-testrészek. Hát ez meg mi? Alátét, kicifrázva, és ez itt, ez meg egy igazi rézteve. Meg még egy rézteve, egy egész minirézkavarán, öt teve egy láncon, nagyság szerint ez már valamivel drágább, ezért majd visszajövök. Lehet, hogy majd visszajövök. Az eladó nagyot néz, mit akarok, bujuszpikinglis?, dönt .... és babrálok tovább. A fátyolkendő a fejemre kerül, fura, de teletűzdelték margarétával. Ez világoskék muszlin, és a margaréták margarétaszínűek rajta. Aztán van egy sárga is, az már nem olyan érdekes. A margarétás a fejemre kerül, de elölről az arcomra, és mutatom, nekem lenni fátyol, az árus nevet, és ő is a fehére tesz egyet és imitálja a hastáncot. Pedig férfi és van már vagy hatvanéves. Én meg azt nevetem, ahogy ugrálnak a gombok a tánctól a hasán, a kabátján. Egész Isztambulban senki sem hord ilyent, se elölről az arcán, sem pedig a fején. Akkor meg minek van tele ennek a boltja ilyenekkel? És nagyon drágák ezek a margaréta vackok. Visszaadom, hogy mégse kell és köszönöm a mulattatást, majd honnan is bejövök, meg honnanután is, mert hátha kell valamelyik teve, ha marad pénzem. Minden magyar bemegy hozzá, mindennap, de senki se vesz tőle, jóformán semmit, csak alkudozik, meg mutogat, bélyegeket, esetleg lapokat, persze, a lapokat a Grand-bazárban olcsóbban ... nála ugyanis nem lehet alkudni, neki szabott árai vannak, majd bolondok leszünk nála vásárolni, mikor másutt a feléért, a negyedéért.. . Ide csak szórakozni lehet járni, olyan érdekes itt minden. A kisöreg reggel kilenctől este tizenegyig tűri, mindennap, hogy a magyarok semmit se vesznek tőle. Vittorio de Sica! Igen, ő Vittorio de Sica, pont olyan a feje, csak törökben. Török Sica. És hastáncos. Mától kezdve imádom a rezet, ha jó, tömör. Egészen klasszul meg tudják munkálni. Ezen a polcon is minden réz. Már a levegő is rézből, a polcok is, az őrek is, a végén őt fogjuk megvenni, közösen, az egész csoport, rézből, ajándékba, az idegenvezetőnek. Még odahaza elhatároztam, hogy veszek neked valamit, örülnél a réznek? Én nem, így el-elnézegetem, de ha mondjuk hozna nekem valaki, vele együtt kivágnám az ablakon, mert nem kell zavar, pedig van rá eset, hogy tetszik. Hangulat kérdése. Hangulat, megfelelő hangulat nélkül a réz nem ér semmit, réz marad. Az aranyhoz nem kell hangulat, de az arany, az túl sok az emberekhez. Hideg. Mintha tudná, mintha tisztában lenne az értékével. Csillogni is csak hűvös fénnyel tud. Utálom a nemesfémeket. Abszolút szobatiszták és elérhetetlen távolságra vannak tőlem. Aranyból nem csinálnak tevét, csak kegyetlen arcú, de finom vonású, szép. Nofretetefejeket. Azt igen! De tevét csak rézből! Gondolj bele! Elindul a karaván, lelép a polcról, kilép a boltból, hazarepül vagy úszik Magyarországra és egy egészen más miliőbe kerülve... Ott még olyan volt, mint a többi, de idehaza már ... itthon egyedi, csak azt sajnálom, hogy mindezek ellenére már nem maradt rá pénzem. Amikor először beléptem Sica boltjába, elhatároztam, viszek neked tevét. Meg magamnak is. Elhozom azt, amelyik az egyik hegyoldalban legelészett, meg azt, amelyik az edirnei utcán kószált, meg ezt, ezt a rezet. Most itt állok. Az öreg hastáncos már megismer, motyog egy török hozzád istent, aztán magamra hagy, hadd nézegessem az áruit. Leemelek egy tevét. Fura, kis morc feje van, nem is fej az már, hanem valami más, meg a két púpja ... Ha itt lennél velem és megsimogatnád! Nem kellene sokat mozgatnod hozzá a kezed, hiszen picike és ritmusa van: hegy-völgy-ritmusa. Simogatásnyi ritmusa. Ha itt lennél, kivinnénk a tengerre is, megfürdetni, és zakatolnának a fejünk felett a Boeingek, mert nincs messze a reptér és most mégis otthagytam az öreg boltját, és a tengernél vagyok. A frászba azzal a vén Katrinnal! Te még nem is tudod, mennyire ellenszenves és miért? Nem is tudom, hogyan került Katrin a csoportunkhoz egy öreg német nő, az a fajta öreg, aki szeretné, ha csak mások felett járna el az idő, de felette nem, csakhogy ám az időnek is van esze! Katrin kanárisára a fejét ott őrjíti a nap a mólónál, idelátszik. Katrin tud magyarul is, egészen jól beszéli, valamelyik nagyapja magyar lehetett, és ezért. És az első világháború előtti időkre szokta terelni a szót, hogy jobban megismerjük őszerinte a történelmet. Hogy ez saját élménye-e, vagy a nagyapjáé, azt nem lehet tudni, és nem is fontos. Katrin ott van a csoportunk érkezésekor és minden csoport érkezésénél, és már annyira bevett szokás, hogy őt egy szál piros, budapesti szegfűvel fogadják, ő meg puszikat dobál a levegőbe, nekünk is dobált és elújságolta rögtön, hogy lakosztálya van. Noha valójában nincs. Természetesen mindennap Katrin-nap van, hátha akad még egy szál szegfű. Most nem akad. Tegnap este utáltam meg Katrint. Elvesztette a szimpátiáját nálam, végleg. El akart adni. Engem, egy töröknek. Egy basának. Alinak vagy Rusztemnek, teljesen mindegy, egy töröknek. Az meg megvett volna tőle. Azt is elmesélem. És most éppen tegnap van, hajózunk át Ázsiába. A hajó tele napsugárral meg török öregekkel, biztosan zarándokfélék, és pont a Boszporusz egyik sétahajóján. Ez a sétahajó, ez Dabkovics. Valószínűleg Dabkovics, a Dabkovics-cég tulajdona. Mert errefelé szinte minden hajó Dabkovics. A hajón még ődöng néhány everek árus. képeslanokat. cigarettát. diapozitíveket. üeítő italokat árulnak, amarra, hátul. ott ülnek a török idegenvezetővel ellátott amerikai turisták. meg itt. mi magyarok. Na. és Katrin. Ki ne hagyjam. Az egész nő almazöld. A modora is. Felrakja a napszemüvegét, egyébként kontaktja van. Elhsovjuk a nartot. Katrin odainti magához Resztemet, a szakállas törököt, hov oké, meg ilyesmi, és kaos,niiért fejem. Menjek oda! legyek ott. És legyek szíves, most ne a Rumeli Hisar erődöt nézzem, hanem őket. Sustorognak, aztán megint oké ... 1976. augusztus 7.