Népszava, 1977. január (105. évfolyam, 1-25. sz.)

1977-01-30 / 25. szám

8 Mátyás Ferenc AZ ÉLŐ BERDA Hetvenöt évesen botorkálna köztünk, ha kínzó betegsége nem kényszeríti rá, hogy elbújjon előlünk, s a farkasréti ingyenes szálló lakója legyen. Tavaly nyáron múlt az esztendeje, hogy a népes búcsúztató gyülekezetben az újpesti múzsák is elsiratták velünk. Halálának kerek évfordulóján megfeledkeztünk róla. Borsos Miklós kőmadara egyedül gubbasztott virágtalan sírján. De természetes és különleges emberi alakja, tragikus talentuma felejthetetlen. Szinte egy fél ország ismerte őt személyesen, pedig valójában senkihez sem tartozott: csaknem egész életén át ágyrajáró szegénylegény volt, kinek pajkos derűjét oly gyakran eltakarták a könnyek. Verseit ma sem olvassák sokan, noha képzeletünkben elevenen él, amint bibircsókos arcán szétfolyik a mosoly, ha a kutyákat, madarakat eteti, s megkönnyezi a döglött verebet az úton. Magunk előtt látjuk azt a sose tornázó, hanyag testtartású, lomha járású nagy darab gyermeteg férfit, aki a kiskocsmák és családi otthonok terített asztalánál oly kedves vendége a papnak, munkásnak, párttitkárnak, de aki mellé a miniszter barát is örömest települ. Szemünk elé tűnik, amint bátor ritmusú, hosszú lábaival ott csámborog a kültelki kofaasszonyok gyümölcsös bódéi előtt, s zsebéből előszedett cukorral eteti a piaci lovakat — avagy hatvanévesen is rövidnadrágos kamaszként végigbarangolja a hegyeket, völgyeket, hogy koldusalamizsnás hátizsákját megrakja kedvenc gombáival. Berda József az a költő, akivel halála után is szinte személyes kapcsolatban maradtunk: közeli barátok, távoli ismerősök. Az olykor már-már mesterségesen szított baráti asztaloknál, mintha ma is kéjjel rombolná inyenckedő eretnekségben testét — amint írta: „ezt a hitvány rabszolgát, ki elérhetetlen örömök után epeked hiú sóvárgásai szédületében”. Élete és egyéni szellemű költészete elválaszthatatlan egymástól — azt is bizonyítva, hogy a parasztion egyszerű természetes embernek csakis természetes költészete lehet. Sokan úgy vélekednek róla, hogy a testi örömök, kacsasültek és jó borocskák ízéről, illatáról áradoz csupán, s a jó érzésű emberek megbotránkoztatására törekszik izgága különcködéseivel — pedig csak az eszményesítést, képmutatást utálta, a merev vakbuzgókat, a burzsujokat vetette meg. Annyi bizonyos, hogy édeskeveset törődött avval, hogy kinek a társaságában nyilatkozik. Szabadgondolkodású volt, s tömören fogalmazta meg mondandója lényegét: „ösztönöm őszinteségre nevelt, így tudtam meg a tudnivalókat arról, mi a hazug és mi az igaz; hűséggel azokhoz, akiknek soraiból származom, s tartozom mindhalálig”. Berdából úgy harsogtak ki a versek, mint fiatal szerelmesekből az erdei kiáltások, a városvégi nyomortanyákról a kétségbeesett halálhörgések, a valódi humanistákból a szabadságvágyak. Álmodozó és lázadó volt, aki nagyon is a valóság talaján járt. A társadalmi témákat is megragadta, s öreg korában, botjára támaszkodva is csak önmagára akart hasonlítani, hogy a magyar költészet nagy mohóságú Kakuk Marcija maradhasson, Őstelen és rokontalan líráját, amelyből bőséggel átvillámlik a sokat szenvedett ember mély humanizmusa, derűs életszeretete, ma sem fenyegeti avultság. Ezt látják azok is, akik költői értékét, népszerűségét növelve, születésének hetvenötödik évfordulóján emlékszobát hoztak, létre szeretett városában, Újpesten. Berda József EPITÁFIUM Szíves utazó, ki áthaladsz e tájon, gondolj rám szeretettel, ha látván fejfámaz eszedbe jut, ama években megőszült, derűs kedves vándor hortyog emitt mélyen, ki az örökkévaló fiatalság énekese volt egykor, s nem volt rest soha pajzán örömében nagyokat ölelni, míg kedvire ehetett-ihatott e bitang világban, mely nem keserítheti, se nem vidítja őt többé sokfajta mulatságaival. Azért hirdessétek csak poraim: nem tudott ő megöregedni soha; legény volt ám a talpán, ki, ha meghalt is, és még irgalmatlanul, s mintha féláromban volna, — úgy hallgatja most alulról, mint zengenek neki hangversenyt a madarak odafönn, míg meghatottan egyre várja a vigasztaló napot, mikor fiatal lábak meleg tapadása alatt dicsőségesen feltámad majd halottaiból. NÉPSZAVA I. 1977. január 31. Február 1-től ismét mindenkié a Mindenki zeneiskolája Egyszer, régen Tóth Aladártól kértem egy írást Mozartról. Külön kérésem volt, hogy képzetlen olvasókra szíveskedjék gondolni a cikk fogalmazásakor. — Ez bizony magas követelmény — mondotta a kiváló zenetudós. — Emlékeztet hajdani tudományegyetemi professzorom, a nagy Eötvös Loránd követelményére: — Úgy beszéljen kérem — ismételgette a vizsgákon —, hogy a suszterinas is megértse. Élvezni a muzsikát ! A Mindenki zeneiskolája, a Magyar Rádió zenei népművelési rovatának tavaly indult és február elsejétől folytatódó kezdeményezése megfelel ennek a magas követelménynek. Ez csak úgy lehetséges, hogy zenetudományunk és zenepedagógiánk mai legkiválóbbjai állnak az élén: Kroó György patronálja, Földes Imre vezeti. Tavaly, a tizennyolcrészes sorozat indulásakor hasábjainkon ráirányítottuk a figyelmet erre az adásra, amelynek a legfőbb érdeme: nem ismeretanyagra épül, hanem készségre, és ezt az utóbbit fejleszti szórakoztató, sokoldalú eszközökkel. (Felismerni a zene lüktetését, jellegét, hangulatát , érzékelni, élvezni a muzsikát.) Adásain a rádióstúdióban csupa zeneileg képzetlen ember ült együtt — és ugyanez lesz a helyzet 1977- ben is. Csak a témák variálódnak, és csak az ügy további eredményességének érdekében működnek közre segítőkészen olyan művészek, mint — a többi között — a „díszítő elemek” lényegét csembalóján „magyarázó” Pertis Zsuzsa, Fellegi Ádám, Kemenes András, Szokolay Balázs (a zeneszerző fia), Körmendi Klára zongoraművészek, akik „elmondják”, mi történt a zongorával Beethoventől napjainkig, Mercz Nóra hárfaművész, Tibai Zsolt, az orgona és a zongora után méretében legnagyobb hangszer, a nagybőgő mestere, amely utóbbiról sokan nem is tudják, milyen nogy a fontossága a zenealkotásokban. Legalább még három lelkes munkatárs nevét igazságtalanság volna elhallgatni (a többiét is igazságtalanság): a rendező Balassa Sándor, a két zenei munkatárs, Sarlós Zsuzsa és Kecskeméti Gábor. Ma már nem az a helyzet, mint tavaly ilyenkor. Akkor mi dicsértük a közművelés olyan élő, vonzó formáját megvalósító adásfajtát — azóta önmagát dicsérte és örvendetesen kiterjedt hallgatóságra tett szert. Ma már a hallgatók leveleinek a sokasága is dicséri. A keresztúri elágazás Szegedi Benedek a hallgatók — és a stúdióben laikus „stáb” — egyik legérdekesebb alakja. Ötvenkét éves, esztergályos. Pécelről jár be a fővárosba, munka után vett és vesz részt a rádióstúdióban Földes Imre „óráin”, amelyek cseppet sepr hasonlítanak iskolai tanórákra — viszont este tízig tartanak. „Nekem rendszerint rohannom kellett, hogy elérjem a keresztúri elágazástól 23 órakor induló utolsó autóbuszt — írja a Muzsikában megjelent levelében —, de még véletlenül sem jutott eszembe, hogy egyszer is hiányozzak ... Hiszek a Mindenki zeneiskolája sikerében.. Levelek sokasága a kezemben. „Tiszaföldváron lakom — írja Herbály János —, zeneműbolt nincs a környékünkön. Hálás lennék, ha elküldenek nekem néhány, a témákhoz kapcsolódó könyv címét.” (Megtörtént.) Szörényi Katalin írja: .......Végre sikerült kitalálni valahai olyan műsort, amely a zenekedvelők népes, de laikus sokaságához igyekszik még közelebb hozni a muzsikát...” A tatabányai Nobilis Dénes családjából a hatéves Kinga sikeres megfejtéseket küldött be az órák egyszerű kérdéseire, a négyéves Julika kottaképekhez hasonló, lelkesen gyártott kriksz-krakszokat — külön önálló levelezőlapon. Földes Imre ezt a műsorfajta legátütőbb sikerei között tartja nyilván. Joggal. Mindig ugyanaz az osztály . Mi lesz az idén a február 1-én induló sorozatban? (Kedden este, Kossuth adó, 19 óra 10 perc, szombaton ismétlés a 3. műsorban. Az eredeti adást követő napon minden alkalommal egy-egy hangverseny kapcsolódik az éppen tárgyalt témához.) — Remélem, senkit nem „hangolok le” — mondja a tréfára mindig kész Földes Imre —, ha bejelentem: szó sincs ,,felsőtő osztályról" az idén. És sosem lesz, nem is lehet. Mi mindig ugyanazt az „osztályt” járjuk. A zene baráti megismerésének és megszeretésének az osztályát. Zenei anyagunk megint csak felöleli majd az egész zenetörténetet, az ősidőktől máig. Csak a megközelítésbe próbálunk új érdekességeket, meglátásokat, pontosabban „megbánásokat”vinni, és továbbra is okvetlenül közösen. Együtt a zeneileg képzetlenekkel, akikhez a zene ugyanúgy szól, mint a képzettekhez. Minden műsorunkat kedves, segítő, laikus barátaimmal együttműködve készítjük. Módszerünknek éppen az a lényege, hogy a laikusok valamennyien mintegy belépnek a műveibs, részévé válnak, bizonyos mértékig közreműködnek zenei megszólalásukban. Az 1977-es sorozat témagazdagsága óriási. Szó lesz a népdal hatásáról a műzenére, a beszéd és az ének, a szó és a hany kapcsolatáról, egyensúlyról, szimmetriáról — de nem soroljuk tovább. Érdemes meghallgatni! Rajk András Morvay László: Szieszta Jeles Jenő A NYÁRFA Mint aki tündöklést Ivott Váratlan árnya homlokod ólomkék karaván után elsüllyedt istenként kivillan Siess a szemhéjam alá KÉK-KALLÓ Gyökérként partodon ölök Szemben a vízhurok ragyog Nincsenek halak az iszapban Csak csuromvizes csillagok Csepeli Szabó Béla GYÜMÖLCSÖS PART, ELÉRLEK-E? Árnyas, kavargó éveim felett, egyetlen egy ceruzaszál tartja fenn az életemet, visz magasba és mélybe le ... Ó, forrongások tengere! Zöld, asszonyszemű naplementék, hosszú, békés, derűs öregség gyümölcsös partvidéke, te ... — Elérlek-e? Várkonyi Margit ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ Ostoba ötlet a magnó. Gabi hozta be a Trabantján. Körülötte azonnal magasra csapon a lárma. Mint a karámból kiszabadult csikók, viháncoltak az asszonyok. Lányok, javítja ki gondolatait Kati. Nevetséges, de egyedül ő fehéretlen meg. A mama öröksége az a negyvenhárom éves fehérség. Éva ide néz, öt évig mellette ült a negyedik padban, fekete copfot viselt. A rövid, fiús haja most is® hollószínű, nyilván festett. Zsuzsa vörös kontya fodrász remekmű. Orvos Anna mézszőke," némi melírozással. Egy festés legalább hetven forint. Ha lenő a haj töve, azonnal utána kell húzatni. Virágokat is rendelt Kovács Jutka az asztalra. Kétszáz forintot küldtek postán koponyánként Juditnak, nyugtázta a pénzeket. Adjunk magunkra, duruzsolta neki a telefonkagylóba, huszonöt éves találkozó egyszer adódik az ember életében. Nem vette meg az akrilpulóvert, elküldte a pénzt. A fekete kiskosztümjében jött el. Jó ez a tojássaláta. Apró falatokat szed a villájára, lassan eszik. A magnó mikrofonjával Princ Kati babrál. A gimnáziumban jó énekhangja volt, most érdes és nyújtja a magánhangzókat. A felnőtt gyerekeiről beszél. Megmutatta mindjárt érkezéskor a képüket, nagy hajú, hosszú fiúk. Az egyik mellett sárga vizsla álldogál. Egy másik felvételt kotort melléjük. „A verőcei kéglink”, mutatta be, ugyanazzal a hangsúllyal, ahogyan a fiait. Ebes az asztal végén ül, már a harmadik adagot rakja a tányérjára. Kerek kis pocakja van a mellén, a hasán feszül a palackzöld dzsörzéruha. Doktor Ebes Margit.Harmincéves koráig a szüleivel járt nyaralni, mostak, vasaltak rá és gépelték a diplomamunkáját. Aztán férjhez ment az özvegy orvoshoz és viharos gyorsasággal szült három gyereket. Tíz éve otthon vangyesen, de nem is akar visszamenni a kutatóintézetbe. Őt körbepuszilgatta, kedvelték egymást a gimnáziumban. A bejárati üvegajtótól a férjét is odaintette, bemutatta. Jól járt Ebes Margit. A férje őszülő, ötvenes, kicsit emlékezteti őt Kálmánra. Eltolja maga elől a tányért, a pincér éppen mögötte áll, hangtanul tört a pohárba. Kálmán soha nem kísérte volna el ilyen összejövetelre. A Szigetre is úgy osont ki vele, hogy folyvást járt a feje jobbra, balra. Ha ismerőst látott, sietősen mellékútra kanyarodott vele. A lakására ő lopózott fel ilyen zavarodott nyugtalansággal. Kálmán feszengett és sietett. Míg ő a fürdőszobába ment, elrendezte utána a heverő plédjét. Mártától rettegett, a betoppanásától, a könyvesboltban hatkor húzzák a redőnyt. Képről ismerte Mártát. A hálószoba öltözőasztalán fémkeretben morcolta a homlokát, a két gyerek jobbról balra belekarolt Fischer Klárának pösze a hangja. Túlságosan közel viszi a szájához a mikrofont, a homloka verejtékezik az izgalomtól. A férje is gyógyszerész, vidéken élnek, meglepő tőle, hogy eljött. A főnökét szidja Klára, tőle nem tudott karriert csinálni. Az iskolában szelíd, szőke eminens volt. Kati a poharát bámulja. Hiszen te dicsekszel, tűnődik. Háromszobás házad van, no lám. Mellé a borvörös Zsiguli, a tanárjelölt lányod és az anyósod, akit el kell viselned, bár most már semmit sem tud segíteni a háztartásodban. Mennyit kereshettek ki ketten ? Nem mondtad ki, de a tízesed megvan és a négyszáz négyszögöles, bérletbe adott kertedből is jön hozzá valami. Az állást Vilma néni, az osztályfőnök szerezte Katalinnak. Hármas érettségivel fizika-kémiának rugaszkodott. Azt sulykolták bele, hogy most mindenki bejut. Ez volt ötvenegyben. Mamácska a konyhaasztalnál számolt. Bólogatott ősz kontyos fejével, majd az ösztöndíjjal kisegítik egymást. Az elutasító levelet két napig hordozgatta a táskájában, akkor elment Vilma nénihez. Ketten voltak előtte, a tanárnő egyszerre vitte be a papírjaikat az ásványkutatóba, a tanfolyamvezetőhöz. Mamácska később azt mondta, talán a jóisten is azt hkarta, tuly dolgozzon. Hugira gondolt mamácska, neki gyűjtögette az energiát. Mikor hugi az érettségije után nyaralni utazott, a kerületi DISZ-be is elment miatta. Sírt és könyörgött a felvételért. Katalin az elsejei fizetésből nylonharisnyát vett Huginak.