Népszava, 1977. április (105. évfolyam, 77-100. sz.)
1977-04-03 / 79. szám
1977. április 3. hívatott az irodába. Gondoltam is odamenet, nem fogom be a számat, letöltöttem, amit kaptam, kész. De az iroda előtt mégis elkezdtem köszörülni a bakancsomat. Levettem a sapkámat is. Odabent még csak hallgattam az urat: István, neked jobban meg kell húznod magad, mint a többieknek ... István, nem akarok panaszt hallani rád ... István, kitáncoltad magad, most hát dolgozz, mert a képedre tenyerelek. Én meg azt mondtam, igenis. Kint aztán pofoztam volna magam, te beijedt, kuka marha- De hát későn. Téglád bosszissan rázta a fejét. — A fepe egye meg őket, ebben van az erejük- Tudják, hogy maflák vagyunk, esetlenek, ránk kiáltanak, és elkezd remegni a lábunk szára. Én is voltam így, pedig nem akartam. — Nehéz azt megtanulni — mondta Szűcs elvtárs —, hogy az ember bárki előtt ember maradibb- Még hogy tudja is, mit kell nondani, mit kell visszafelelni. Pedig azt meg kell tanulni. — Djeg — hagyta rá Téglás. — De hogy tovább jussunk, amilyen pártszervezetbe tartoztál? — Hát, igazat szólva, tizenkilenc után nemigen tartoztam. Nem volt a pusztán. Bent a férfiban sem. Csak úgy beszélgettünk egynéhányan, tartottak egymásban a splket. — De azért csak részt vettél valami megmozdulásban? Akcióban? — Egyszer, negyvenegyben, csépléskor sztrájkot akartunk. Három pusztán. Három gép álltt volna le, az egész környék izgalomban volt. — És? — Nem sikerült. Az emberek meggondolták magukat. — Ez nem valami sok. — Nem — ismerte el Szücs elvtárs. De mindjárt fel is bosszankodott. — A lágerhez mégis elég volt Úgy csináltak, mintha pénzt vagy rangot kérnék tőletek! De én munkát kérek, a jó istenbe ezt a sok okoskodást. — Kötelességünk — mondta Téglás. — Ülj nyugodtan. És mondd meg nekem... mit is? Na mondd meg, mi az a demokratikus centralizmus? Szűcs elvtárs huzamosan gondolkodott. Utána ezt mondta: — Nem tudom. Ilyesmire nem emlékszem. — Hát a proletárdiktatúra? — Minden a miénk. És még, kuss a burzsujnak. — Nagyjából. Hát a proletár nemzetköziség? — Éljen a szovjet. — Ez jó. Na, most még azt mondd meg nekem, hogy miben hiszel— Amiben kell. — Igen, de közelebbről — Hát, hogy másképpen lesz ezentúl. — Hogyhogy másképp? — Másképp. Az ember nem arra született, hogy szomorú és üldözött legyen. Téglás meglepődve nézett rá. — Ezt szépen mondtad — Hozzánk fordult. — Feltápláljuk egy kicsit, és agitátornak állítjuk. Mit szóltok hozzá? Jó beszédű elvtársaimra nagy szükségünk van. Szűcs elvtárs örömmel ráállt. — E jó — mondta, tenyerét összeülve. — Szeretek beszélni. Létre is jött az egyezség, hogy kap egy rozoga díványt a párthelyiségben, s ebédre, vacsorára krumplit vagy babot, esetleg babot vagy krumplit, amikor Téglást hirtelen hívatták a frontparancsnokságra. Hamar visszajött. Az árokparton jött, bokáig gázolva a latyakban, az úton nem fért el, az országút egész szélességét befogva, sebesen vonultak ki a frontra a parancsnokság tartalék zászlóaljai. — Erre nem számítottam — mondta nagy gondban. — Nagyon erőlködnek a németek, nagyon nyomják a frontot. Amíg az utánpótlás meg nem érkezik, segítenünk kéne. A parancsnokság őrzésére se maradt katona, mind kimentek a frontra. Ki vállalkozik fegyveres szolgálatra? Tizennyolcan voltunk. Mind a tizennyolc vállalkozott. Mire azonban elmentünk a fegyverekért, tizenegyre olvadt a létszám. Téglás dühöngött, szégyellte magát a frontparancsnok segédtisztje előtt, a fogatlan Bodai azonban leintette: ne mérgelődj, ez a munkamegosztás, nekünk kilyukasztják a bőrünket, a többi megmagyarázza, mekkora volt a veszély. Szűcs elvtárson :nem látszott semmi felindulás. Azon morfondírozott, hogy ez már így van, ő otthon minden krumplibokrot rendesen megkapál, mégis egyik bokor alatt sok a krumpli, másik alatt kevés, elyik alatt semmi- Téglás ingerülten rászólt: — Ez nem krumpli! Ez harc. Ennyit tudhatnál. Szűcs elvtárs összébb húzta a madzagot lódenkabátján és nem szólt semmit. Eligazításkor azt a feladatot kapta, hogy őrizze a méhespusztai magtárt. Harminc vagon búza volt ott, mérhetetlen kincs az akkori kenyérszűkében. — Tudod-e, mi a dolgod? — kérdezte Téglás. — Ha jönnek, lövök. — Kire? Mikor? Hogyan? Eh, lesz .. . Őrzöd a magtárt! El ne lophassanak a búzából, érted’' — Értem. Mert ez már nem az urak búzája, ez már ... — Jó, tudjuk! Ha felváltanak, bevonulsz. Szűcs elvtárs elindult Méhespusztára. Hosszú puskája esetlenül himbálózott a vállán, kenyérrel megtömött zsebe furán kidudorodott, mintha egy nagy daganat nőtt volna a lódenkabátja alatt. Téglás, aki még mindig mérgelődött a hét vitéz angolos távozása miatt, kedvetlenül dürmögte: agitátort akarunk csinálni belőle, ez meg összevissza beszél Másnap ide-oda hullámzott a front. Déltájban egészen a Banna patakig jutottak előre a németek, másfél kilométerre a falutól, páncélosaik lövegei alaposan kilyuggatták a patakkal párhuzamosan épített Alsó utca házait. Az öregmalom égett, sűrű füstje betakarta a napot. Néhányan már azon kezdtünk tűnődni, hátha mégis azok voltak okosabbak, akik elillantak a baj elöl. Az oroszok azonban tartották a patak vonalát egész nap, pedig sebesültszállító gépkocsijaik nem győzték a munkát, már szekereket is befogtak embert hordani. Estefelé Téglás méhespusztaiakat látott egy menekült csoportban. Tehát ott is baj van. Kiabálni kezdett: Szűcs elvtárs! De az öreg nem volt a pusztaiak közt. Látták ugyan, bokáig érő jódenkabátjára, termetéhez képest igen hosszú puskájára többen emlékeztek, de hogy hol szakadt el tőlük, hová lett, azt nem tudták megmondani. Talán mégis nekivágott a nagy útnak, Szabolcsba? Éjfél után megjött az erősítés. Egy egész harckocsizó hadosztály robogott el a műúton, a front irányába. Reggelre elhalkult az ágyúdörgés. A méhespusztaiak is hazavonultak. De két óra múlva már bent volt a pusztagazda, Kónya Flórián, hogy menjünk csak, megvált a lódenkabátos emberünk. Ott feküdt a magtár küszöbe előtt. Vele szemközt, a szérűskertet szegélyező cserjésben, a magtártól jó száz lépésnyire, fiatal német katona. Elpusztították egymást. Szűcs elvtárs csak egyet lőtt, puskája tölténytárában még benne Volt négy golyó, ő, azonban ötöt is kapott a német géppisztolysorozat,ahol Viseltes katonasapkája leesett a fejéről, tódenkabátját kidudorította a kenyérrel megtömött zseb Téglás csak nézte, mintha sose látott volna halottat. NÉPSZAVA ! Csatai Varga László COOISTIIALLATA Az Ismeretlen Katona sírjára megmosdatott a folyó és partra tett feküdtem tisztán mellettem cirpelt egy tücsök de én nem tudtamelénekelni pacsirtám szememből elfogyott a búzavirág elfonnyadt pipacsszám csillaglegyek dongtak körül széthordták a hangyák ravata-mezők csak a csontjaim hagyták Marafkó László LÉGY KEGYES Indulok köröttem kivonulók bálványai fogam közt történelmi homok mert foltos kezek készítik jöttödet légy hozzánk kegyes eljövendő Gyárfás Emire VAS Vasszegekkel veretett ez a gyári utca, lépteidet mágneses vas-bizalom vonzza. Ne feledd, hogy vas a föld, vénád vasból sarjadt. S ha feleded mégis, tudd: van achilles-sarkad! Lázár Tibor INVOKÁCIÓ 1. A vers életem (halálom?) ütés melytől fel kell állítom 2. Elmentél mikor megtaláltalak tested helyén víz nélküli tavak hullámverés jött akár a sírás Felszakadt seb néma bátorítás Jó híre, sőt, tekintélye van a szovjet műtörténészek körében kortársi szobrászművészetünknek — hogy csak egy jellemző példát említsek. 1970- ben orosz szerző, Igor Szvetlov tollából, Moszkvában jelent meg az utóbbi évek magyar plasztikai törekvéseinek első — s mindmáig egyetlen — monografikus feldolgozása. Az érdeklődés a közönség részéről is igen intenzív: ez tette képzőművészetünk külföldi elismerésének egyik legértékesebb dokumentumává a magyar szobrászat 1972-es reprezentatív bemutatóját a Puskin Múzeumban. Most ismét egy hazai szoborkiállítás, ezúttal Kiss István egyéni tárlatának hatalmas szakmai és közönségsikeréről tudósítanak a szovjet sajtóorgánumok, amely az országaink közötti kulturális együttműködés keretében 1976. novembere óta vendégeskedik a Szovjetunióban. A tárlat első állomáshelye Moszkva volt, ahol a Kuznyeckij Moszt-i központi kiállítóteremben került bemutatásra; innen Bakuba, majd Tbiliszibe szállították át, s a tervek szerint Jerevánt és a balti köztársaságokat is meg fogja még járni, mielőtt a nyár végén visszatér a Műcsarnokba. Ha ugyan visszatér! Mert az eddigi szovjet visszhang nyomán már további három szocialista főváros, Varsó, Berlin és Szófia is bejelentette igényét a 69 szoborból és 12 éremből álló kollekcióra. Ami a visszhangot illeti, az messze meghaladta ugyanis az ilyenkor szokásos (és eddig tapasztalt) kereteket: a szovjet közvélemény és kritika Kiss István tárlatát a szocialista magyar művészet olyan magas színvonalú megnyilvánulásának értékelte, amely a szovjet művészet számára is meghatározó tanulságokkal bír. S hogy mindez nem csupán udvariassági gesztus volt, bizonyítják a moszkvai vendégkönyv bejegyzései is, amelyek őszinte elragadtatással szólnak Kiss István művészetének tartalmi és formai sokrétűségéről. A kiállítás megnyitóját követően, ahol a szovjet kulturális szervek képviseletében Popov miniszterhelyettes mondott beszédet, a moszkvai televízió közel egyórás interjút közölt a művésszel, s kiemelt terjedelemben közöltek ismertetőt, bírálatot a vezető szovjet napi- és hetilapok, közöttük a Pravda és a Lityeraturnaja Cazeta is. A nagy sikerhez kétségtelenül hozzájárult a kiállítás albumformátumú, gazdagon illusztrált katalógusa, valamint a tárlat korszerű, fotódokumentációkkal, diavetítőkkel kiegészített installálása, sőt, a látogatók még egy fimet is megtekinthettek, amely Kiss István köztereken elhelyezett alkotásairól adott élethű tájékoztatót. A művészt a hazai olvasónak, gondolom, nem kell részletesebben bemutatnom: ahhoz a generációhoz tartozik amely a felszabadulással egy időben érkezett el a felnőttkor küszöbére, s így emeberi és művészeti kibontakozása elválaszthatatlanul összeforrott az új társadalom építésének bonyolult folyamatával. Fejlődésének nem voltak nagy és meglepő ugrásai: a kor szellemének hiteles ábrázolására törekedve, kelettől fogva a környezetében és a gondolatvilágában fellelt életanyag általánosításából alakította ki kompozícióit — tudatosan alkalmazkodva a valóság arányaihoz és tartalmai,hoz. Kiss István tudatosságának igen fontos eleme a határozott eszmeiség. Szobraiban a világnézet a művészi látás és ítélet természetes, szerves tartozéka, ezért tudja elkerülni az ideológiailag látványos, de belsőleg át nem élt megoldásokat. Témáit az élmény emeli művészetté, amelynek jelenléte minden munkájában ki mutatható. Szobrász stílusa a természetes arányokat és formákat átfogalmazó, a plasztikai kifejezőerőt hangsúlyozó expreszszív realizmusban gyökeredzik; ezen belül a nyugodt, statikus megoldásokat kedveli, amelyek a formaadás konstruktív és dekoratív tendenciáit is érvényre juttatják. Kisplasztikáiban szűkebb környezetének intim témáit dolgozza fel jelképteremtő célzattal, környezetükkel gondosan összehangolt köztéri kompozícióiban politikai nézeteinek mozgósító erejű megvallására törekszik. Fő műfaja a történelmi-politikai emlékszobor, amelynek mind szimbolikus, mind portréváltozataiban otthonos, de szüntelenül foglalkoztatja az élet természetes szépségeinek plasztikai kifejezése is, amit a lírai hangoltságú parkszobrok, zsánerábrázolások, illetve a környezet humanizálását célzó dekoratív térkompozíciók reprezentálnak A kiállítás eredeti darabokat természetesen csak Kiss István kisplasztikai oeuvre-jéből és szoborterveiből tudott bemutatni, a nagy köztéri alkotásokat fotótablók képviselték. A figyelmes szemlélő mégis szinte teljes keresztmetszetet kapott az eddigi életidőről- mert az anyag úgy lett összeválogatva, hogy abból a pálya minden jelentős állomására következtetni lehetett. Fellelhető volt ezen túll a szobrász kedvelt technikáinak legtöbbje is: a hagyományosan öntött bronz, a különleges hatásokat lehetővé tevő hegesztett lemez, vagy a kevert anyagok együttese, fém kővel, fém üvegpásztával, fém fémmel kombinálva. Az 1951-ben, még főiskolásként készített Vágtató kuruc Igvastól egy egészen az elmúlt esztendő nyarán megmintázott, s Mátészalkára szánt Felszabadulási emlékműig terjedt a skála, amelyben olyan remekművek vitték a prímet, mit a Dózsa-emlékmű még ugyancsak fiatalon megmintázott bronzmakettje (amelyen Dózsa még a felkelt nép szoros gyűrűjében áll!), a forradalmiság szimbólumából, a matróz alakjából kreált Tanácsköztársasági emlékszobor, az egy ritmusban mozduló, s szinte falként összeálló Végvári katonák, a felkiáltójelszerű és keménységű Atfy, az ember és a gép együvétartozását csodálatos tömörséggel megfogalmazó Munka, a fúrófejetformázó, s Budapest évgyűrűit feltáró Centenáriumi emlékmű, vagy a fiatalság tavaszi kirajzását oly emelkedett tisztasággal megjelenítő Lovas. Kiss István ezentúl sok régebbi művét, így például a Kiáltást, a Sejtet, az Új Prométheuszokat újragondolta és középplasztikává fejlesztette és persze szá,mos olyan kompozícióval, mintával, portréval is előrukkolt, amely még Magyarországon nem szerepelt. Közülük csak a Kozmonautákat, ezt az akrilból és üvegből készült, hallatlanul ötletes alkotást, az ébredő Afrikát szimbolizáló finomművű márványfejet, a Bergen-Belsenbe tervezett, megdöbbentő erejű Merlir emlékművet említenem piog meg két olyan kompozíciót, a Fürdöző és a Tükör előtt címűt, amelyek mesterünk ironikushumoros vénájából adnak ízelítőt. A szovjet műkritika Kiss István művészetében mindenekelőtt a körvonalazható magatartást méltányolta. Azt az igényt, hogy ez a művész társadalmi elkötelezettséggel, a magyarság múltjának és jelenének mély érzelmi átélésével, s ugyanakkor egyetemes kisugárzással tolmácsolja műveiben századunk legfontosabb erkölcsi-emberi problémáit. Kiemelték, hogy alkotásai egyként gyökereznek a nemzeti tradíciókban és a kortársi művészetben, és anélkül, hogy didaktikusak lennének, mindig megőrzik a sokakhoz szólás tartalmi és stiláris kötelmeit, a közérthetőséget. Ez a dramatikus töltésű forradalmi romantikával telített szobrászat a maga konkrét szimbolikájával a plasztikai megjelenítés olyan új útjait munkálta ,amely megszívlelendő megoldásokat kínál a társadalmi haladás és a modern ízlés összeegyeztetésén fáradozó valamennyi alkotó számára. Nem kis szavak ezek, s mert Kiss Istvánon keresztül a mai magyar művészet egy jelentékeny részére is vonatkoznak, különösen becsesek! Tasnádi Attila MAGYAR SZOBRÁSZ SIKERE A SZOVJETUNIÓBAN Mártíremlékmű (részlet) Új Prométheuszok (részlet) Hajnal 11