Népszava, 1983. január (111. évfolyam, 1–25. sz.)
1983-01-06 / 4. szám
6 Visszatért csillagok Tamás Aladár verseskönyvéről Kételkedéssel vesszük kezünkbe Tamás Aladár könyvét, hiszen ezeket a verseket 1923-tól 1929-ig írta a költő, méghozzá a század eleji avantgarde lázában. A múlt dalai tehát, s a Bevezetőben Tamás Aladár is azt fejtegeti, hogy ezek versek „a magyarországi élet egy nem könnyű évtizedéről” tanúskodnak, mégpedig avantgardista, forrongó áttételezésekkel. Hozzátartozik ehhez az is, hogy bár rengeteg verset írt azokban az években, az idők viharában a megjelent két kötetkén kívül csak az Új Földben-ben és a 100-ban megjelent tizenhét verse tanúskodhat a korról és természetesen a költő Tamás Aladárról. Különös hangulatot keltenek bennünk ma már ezek a versek, s ahhoz, hogy igazán megérthessük, vissza kell álmodni magunkat lázadó és örökösen szerelmekkel küszködő ifjúságunkba, amikor még robbant bennünk az élet szeretete, vágya, és ökölbe szorító fájdalommal sírt föl minden fájdalma, igazságtalansága. Azt hiszem, valahogy ez az érzés ösztönözhette Tamás Aladárt is, amikor régi verseihez fordult, s a kötet elé ezt a valóban kifejező címet választotta: Visszatért csillagok. Bele kell tehát élnünk magunkat e versek és — mondhatjuk — a század eleji avantgarde irányzat hangulatába, amelyről méltán érzi most a költő, hogy bár tárgyilagosan nézve láthatjuk az irányzat hibáit, „Ennek a korszaknak irodalmi termékeit nem a mostanra megszerzett felkészültségünk, ismereteink alapján kell mérlegre helyezni”. Más szavakkal szólva azt jelenti ez, hogy ám vegyük észre a lázas lüktetésben fölburjánzó képtelen képek özönét, amelyekben bizony igen gyakran elvész a lényeg, de — különös ellentmondásként — nemegyszer éppen ezek a torlódó, egymást ledöntő képek, színek adják együttesen a mondanivaló magvát. Bőven sorolhatnám az ide tartozó verseket, különösen az említett két kis kötet (Boldog híradó, A partok elindulnak) anyagából (a kezdő szót tekintve címnek, mert külön címmel csak néhány vers dicsekedhet itt). Ismétlem, bőven idézhetném a látszólag képtelen és zűrzavaros képekből felépített verseket, ám ha egy kicsit elmélyedünk a lágyan hullámzó verssorok vagy éppen a lázasan torlódó képek hangulatában, felmerül bennünk az igazi hang és értelem. Mert ha többszörösen áttételezettek, avagy egyetlen érzésre, indulatra indukálódó képsorok is, ez az indukáló érzés végül tisztán áll előttünk: az ifjúság és erő érzése, a harcra tüzelés hangja ez, „egy pont az, ami felkiáltott városokat szült és most vörös bordákon (ordít) villogó zenekarokkal” — olvassuk az összetört tüzek kezdetű versben. S ha a legjobb, legerőteljesebben megformált, legmélyebb érzéseket kivetítő verseket figyeljük, a központozás nélkül szabadon ömlő sorok képei Kassák legerőteljesebb verseit (talán éppen a Mesterembereket) idézi emlékezetünkbe. Idézhetném az Emberek megmozdulnak, a Szomorú ember vagyok én, a Hidak világítanak, a Csodálatos nap stb. kezdetűeket, de ez túl messze, akár a napjainkban ismét lábra kapott irányzatokkal való egybevetésig vezethetne, ezért csak a Hiába mondom kezdetű, dübörgően forradalmi hangú vers befejező sorait idézem: „egy ország emléke él bennünk melyet sokan ismerünk de nem / beszélünk róla / vigyázz! az elmulasztott napok egyszer véresen jönnek vissza / karok megmerednek / s a föld felett láthatatlan jövendölések emlékei válnak valósággá”. Visszatérve a Bevezetőhöz, igaza van Tamás Aladárnak, amikor így vall: „Akkoriban úgy éreztem, a költészet avantgardista szellemben megnyilvánuló forradalma nem lehet idegen a kommunista szellemtől.” — Persze, azok az idők rég elmúltak, az igazi költészet azonban költészet marad (az avantgárd is). Tamás Aladár jogosan érezte most úgy, hogy ezeket a verseket érdemes újból megjelentetni. Sok olyan érzelmet kavarnak föl bennünk, amelyek erőt adhatnak ma is a nagy elszánásokhoz, szívós küzdelmekhez. (Szépirodalmi) Seres József Polgárcsaládok, boszorkányperek A tudományos könyvkiadás néhány közelmúltban megjelent kötetére hívjuk fel ezúttal az érdeklődők figyelmét. A könyveket, amelyeket említünk, az Akadémiai Kiadó gondozta. Két nagy alakú kötetben, mintegy ezer oldalon egykori családokkal, azok tagjaival ismerkedhetünk Házi Jenő Soproni polgárcsaládok című könyvében. Mint a kiadó megjegyzi, e forráskiadvány társadalom- és gazdaságtörténeti szempontból hiányt pótol várostörténet-írásunkban. A szerző előszavából tudjuk, hogy e munka alapjául a soproni Városi Levéltárban őrzött polgárkönyvek anyagának teljes feldolgozására szolgált. 1535 és 1848 között élt családokról, Sopron akkori polgárságáról ad teljes képet. Ugyancsak a szerző hangsúlyozza, hogy nem családtörténetet írt. Viszont megbízható adatokkal, gondos feldolgozással kitűnő alapot, mintegy kimeríthetetlennek tűnő ismerettárat ad ahhoz. Harmadik, egyben befejező kötete jelent meg a Magyarországi boszorkányperek 1529 —1768 című munkának. Ez a harmadik, egyben posztumusz kötet, ugyanis a közreadó, Schram Ferenc 1975-ben, alig 52 évesen elhunyt. A három kötet együtt 569 per anyagát teszi közzé, betűhíven idézve a periratokat. Mint a kiadó ajánlás megfogalmazza, ezek a periratok „a néprajz mellett a művelődéstörténet, a nyelvészet, a jogtörténet, sőt a pszichiátria számára is értékes forrásanyagot nyújtanak”. E mostani, harmadik kötet — sajtó alá rendezte Alágy Ilona és Tárkány Szűcs Ernő — a periratok szövegén kívül tartalmazza Katona Imre előszavát Schram Ferenc életművéről és e három kötetes vállalkozásról; továbbá Schram Ferenc Boszorkányok, boszorkányság Magyarországon című, terjedelmes tanulmányát is, amelyet ehhez a harmadik kötethez készített. Kun Miklós könyvének címe: Útban az anarchizmus felé. Az alcíme már jobban utal a tartalmára: Mihail Bakunyin politikai pályaképe és eszmei fejlődése az 1860-as évek közepén. A szerző évtizedes kutatás eredményeképpen teszi elénk könyvét, amelynek keretéül „Bakunyin pályájának mindmáig feldolgozatlan firenzei korszaka szolgál”. A forradalmi mozgalom kimagasló, de máig vitatott személyiségének, tevékenységének, hatásának irodalma gazdagodott e könyv által. A rendkívül széles körű, gondos, mindenre kiterjedő kutatásokon, feldolgozásokon és értékeléseken alapuló, kötetnyi terjedelmű tanulmányt huszonhat kép egészíti ki. M. I. Hanglemezfigyelő Wagner: Lohengrin Valamelyik régebbi cikkemben talán említettem már, hogy még 1930-ban készült egy fotó, amelyet az „évszázad fotójának” neveznek azóta is. A képen Bruno Walter, Arturo Toscanini, Erich Kleiber, Otto Klemperer és Wilhelm Furtwängler látható. A világ öt legnagyobb dirigense — egyszerre egy helyen! Bizony, ez világválogatott volt a javából, még akkor is, ha ennek a csapatnak négyötöd részét egyetlen nemzet — a német — szolgáltatta... Három esztendőn át mi a magunkénak vallhattuk Otto Klemperert. Ez a három év (1947-től 50-ig) korszakos jelentőségű volt Operaházunk történetében. Emlékezetes, nagy előadások fémjelezték ezt a korszakot, amelyek távoli, idegen városokból is nagy tömegben vonzották ide az operakedvelőket. Dalszínházunk akkori igazgatója, a jó emlékű Tóth Aladár nagyon szerette Mozartot. Mi lett hát az eredmény? öt olyan Mozart-felújítás, amelyről még ma is beszélnek. De Beethoven Fidelio című remekműve, Offenbach megrendítő hattyúdala, a Hoffmann meséi, valamint két Wagner-opera — A nürnbergi mesterdalnokok és a Lohengrin — szintúgy Klemperer „keze alatt” született újjá. A keresztmetszet Klemperer hatvankét éves volt, amikor Budapestre érkezett. Első nyilvános szerepléséről Jemnitz Sándor, a Népszava zenekritikusa is beszámolt a lap 1947. október 14-i számában. Talán nem érdektelen néhány mondatot idézni ebből a beszámolóból: „Budapest zenebarátai... tombolva próbálták ünnepelni az ünneplés elől mereven elzárkózó mestert. Mert Klemperer kijön, elfoglalja helyét, s máris vezénylésre emeli karját, ő nem hajlong, s kerüli a rendezgetés által teremtett műfeszültséget.” Ez a hevenyészett miniportré igen pontosan mutatja meg Klemperer legmeghatározóbb jellemvonását: azt a kérlelhetetlen alázatot, amellyel a mester a művészetet szolgálta. A Magyar Hanglemezgyártó Vállalat két esztendeje indította el „Klemperer Budapesten” című sorozatát. Nagy ötlet volt, azóta sem győzünk örülni neki. A Rádió archívumában porosodó Klemperer-felvételeket, igenis, közkinccsé kell tenni. Némelyiket az utolsó pillanatban mentették át — még lelkes rádiósok — lakklemezekről magnószalagokra. A sorozat negyedik kiadványaként most Wagner Lohengrin című operájának részleteit üdvözölhetjük. A felvétel a Magyar Állami Operaház 1948. október 24-i előadásán készült. Természetesen sakklemezekre. Hi-Ficsodát tehát ne várjon senki— de minden más csoda adva van. Nagyszerű hangok (a fiatal Simándy, Rigó Magda, Németh Ella, Jámbor László, Losonczy György, Reményi Sándor) és kifogástalan dirigálás. Na és természetesen maga a mű. A Lohengrin már igazi Wagner-opus. Eleinte ugyanis Wagner egyáltalán nem volt Wagner. Mint ahogy Marx sem volt mindig marxista: hegeliánus volt, noha már akkor is bírálta a hegeli filozófia elzárkózását a társadalmi harcoktól. Ady Endre csak a harmadik kötetével, az Új versek cíművel lett igazán Ady Endre. Richard Wagnert pedig az ötödik operája, a Bolygó hollandi teremtette meg. Attól kezdve aztán Richard Wagner maradt egészen élete végéig. Mivel a múlt század felezőpontján Wagner éppen a száműzöttek keserű kenyerét ette, a művet Liszt Ferenc szorgalmazta színre Weimarban, 1850. augusztus 28-án. Azóta rengeteg előadást ért meg, szerte a világon. A legszebbek egyikét éppen Budapesten, 1948. október 24-én ... Baranyi Ferenc A hét filmjei A POSTÁS MINDIG KÉTSZER CSENGET A postás — negyedszerre! Akár ezt a címet is adhatnánk Bob Rafelson filmjének. Márcsak azért is, mert James M. Cain végzetszerű „postása” immár negyedszerre csönget a mozinézők ajtaján. ... Először a francia Pierre Chenal készített filmváltozatot Frank és Cora bűnös szerelméből, mégpedig Michel Simon főszereplésével. (1939) Néhány évvel később Visconti variálja tovább a témát, Megszállottság címmel, s olasz környezetben. Aztán Lana Turner és John Garfield, a két hollywoodi szupersztár vállalkozik a főszerepre Tay Garnett kamerája előtt. És harmincöt év múltán — mert Garnett sikerfilmjét 1946-ban mutatták be — Bob Rafelson próbálkozik Amerika első számú „forró tabujával", a Cainregénnyel, a híres Bergmanoperatőr Sven Nykvist és az örök „lázadó”, Jack Nicholson segédletével. Amerika első számú tabutémája? Aki valamelyest is ismeri a több kiadást megélt regényt — kissé elcsodálkozik ezen az ítéleten. Hisz a könyv (legalábbis a mai olvasó számára) olyan, mint a legtöbb, erotikával, erőszakkal fűszerezett krimi, amely a bűnnel szerzett szerelemről és a pénzről, no meg a kikerülhetetlen büntetésről szól. Pedig — amint a krónikások is feljegyezték — James M. Caint közvetlenül a regény megjelenése után azonnal bíróság elé állították ... Mindenesetre Bob Rafelson új filmváltozata sem segíti a hajdani nagy titok (a földrésznyi felháborodás okainak) felfedését, megértését... Bár ez a változat nyersebb, valóságosabb és erotikusabb, mint Garnett korábbi sikerfilmje — de egyben szegényebb lassúbb, részletezőbb és unalmasabb az eredeti regénynél. Vagyis a filmből nemcsak az eredeti regény felfokozott, izgatottizgalmas atmoszférája hiányzik, hanem az a fajta elemi, emberi léthelyzet is (például a harmincas évek gazdasági válságának elemzése, bemutatása), amely a két embert a bűnbe sodorja... Valójában Cora és Frank Bob Rafelson rendező és David Mamet forgatókönyvíró beállításában — csupán a vak végzet és a dühödt-szenvedélyes érzelem, vágy bábja. (Akár a görög sorstragédiákban.) Ezt a gondolatot erősíti a film befejezése is, amikor Rafelson megváltoztatván az eredeti regény utolsó epizódját — egy újabb, végzetszerű és „vétlen” balesettel kívánja érzékeltetni a hősök életének kiúttalanságát ... A postás mindig kétszer Leonyid Kvinyihidze középműfajú alkotása — melyben súlyos pillanatok váltakoznak könnyed hangulatokkal — egy tehetséges zenész életének kudarcokkal teli időszakát ábrázolja. Az illető (a figurát a tehetséges Oleg Jankovszkij személyesíti meg) voltaképpen rokonszenves ember, ám sehogyan sem képes harmóniát teremteni maga körül. Apaként futó látogatások formájában tudja le kötelességét, szerelmét már-már sértő módon elhanyagolja, s remekül induló karrierje is megtörik. Az önzés, az alkalmazkodóképesség hiánya, a blazírt nagyvonalúság kellemetlen helyzetekbe sodorja hősünket, akinek — ez egyben a mű tanulsága is — radikális életformaváltásra van szüksége kvalitásai (meg embersége) kibontakoztatásához. A Viktoria Tokarjeva-regény motívumaira épülő Egy trombitás Szocsiban felemásra sikeredett mű. Igazán a személyiség sodródásacsenget újabb filmváltozatának maradéktalan értéke: a színészi játék. Frankot — a társadalom peremére szorult csavargót — Jack Nicholson alakítja. Meglehet gesztusai, érzelemváltásai, szemvillanásai ismerősek Az utolsó szolgálatból, vagy az öt könnyű darabból, de mégis a teljesség igényével, őszinteségével (és valami furcsa, benső átalakulási képességgel) építi fel az örökös kóborlásra ítélt férfi figuráját. Cora: Jessica Lange. Az erőszakos szépség, a féktelen erotika és a szelídség, a kiszolgáltatottság megtestesítője. Valójában varázslatos személyiség, aki még a „holtidőkben” (vagyis a végtelenül unalmas, hosszú, a tragédiát előkészítő jelenetekben) is felszínre hozza a lélek és a test egyszerre rút és szép vágyait, kínjait. A film harmadik főszereplője: Sven Nykvist. Bergman operatőre most is többet lát a történetben, mint ami van. Illetve egyedülállóan érzékeny, élvezetes kamerája többet igényel a világból , mint James M. Cain, vagy az újabb filmváltozat rendezője, Gantner Iloná nak rajza érdekes benne (a beszélgetések, a találkozások, a bizonytalanságról árulkodó pótcselekvések): sajnálatos, hogy ezt a meseréteget időnként elnyomják az erőltetett fordulatok, a sápadt banalitások (ilyen Gyenyiszov halálhírének elterjedése). A muzsika általában szerves része a történésnek, bár a számok színvonala eléggé eltérő. Tetszettek a kisrealista betétek, a fontoskodó takarítónő pattogása, a „családi team” súrlódásai. A film kiállítása ugyancsak elismerést érdemel. Kisebb szerepekben is nevezetes művészeket fedezhettünk fel. Irina Mirosnyicsenko nagystílű szépasszonya és a közelmúltban elhunyt Anatolij Szolonyicin irgalomért esdeklő mostohaapája: élő karakterek. Ugyanez nem mondható el a Ljudmila Szaveljeva által megszemélyesített asszonyról, akit a trombitás Szocsi miatt veszített el. (s. l.) EGY TROMBITÁS SZOCSIBAN Frank: Jack Nicholson CSÜTÖRTÖK, 1983. JANUÁR 6. NÉPSZAVA A Bács-Kiskun megyei Tanács gondozásában reprezentatív kiállítás nyílt Kecsteméten, a Szórakaténusz Játékműhely és Múzeum tereiben, a Petőfi Sándor születésének 160. évfordulóára kiírt országos gyermekajzó és játékpályázért anyájából. A tárlaton, amely március 6-ig tekinthető meg, a kisiskolások Petőfi verseihez készített illusztrációit, iletve házilag előállított kötetgazdag játékait tekintheik meg az érdeklődők. Késünkön: rajz Petőfi „Anyám tyúkja” című költeményéhez — A békéscsabai Jókai Színház vendégjátékának nyújt otthont január 11-én, kedden este 9 órai kezdettel az Egyetemi Színpad. Békés József Próbakő című monodrámáját viszik színre Pelsőczy László közreti,CS,Hdésével. A darabot Miszlay István rendezi. — A zalaegerszegi Állandó Színház január 13-án, este 8 órakor tartja Carlo Bozzi: Turandot, a kínai hercegnő című mesejátékának bemutatóját. A téli hangversenyévad rendezvénysorozatába idén is bekapcsolódik a Rádiózenekar: Ifjúsági bérlet címmel , előadásra invitálják a fiatalokat a Zeneakadémiára. Az első koncertet január 7-én rendezik. Horizont — Technikai okokból január 11. helyett 25-én tartják meg a Blazej testvérek koncertjét a Lengyel Kultúrában. A rangos lengyel zongora- és fuvolaművész testvérpár budapesti hangversenyén — kedden 18 órakor — Chopin- és Lutoslawskiművek csendülnek fel. — A Pataki Művelődési Központ és a Négy Évszak folyóirat közös rendezésében Szakonyi Károly tart szerzői estet január 8-án, szombaton este 8 órakor a Pesti Vigadó kamaratermében. Az est közreműködői: Vodth Ági és Bálint András, a riporter Szilágyi János. — A KISZ Központi Művészegyüttesének Rajkózenekara január 10-én, hétfőn este 7 órakor koncertet ad az Operettszínházban, a Hazafias Népfront Budapesti Bizottsága nyári olvasótáborainak támogatására. — Nyugatnémet festőművész, Willy Meyer Osburgtárlata nyílik meg január 13- án, délután 17 órakor Győrött, a Xantus János Múzeum képtárában. A vendégművész 40 alkotását hozza el a Rába-parti városba. — Tervek, hipotézisek, stratégiák a 9—14 éves gyermekek gondolkodásában címmel jelent meg az Akadémiai Kiadónál Kürti Istvánné könyve, amely elsősorban a gyermekekkel foglalkozó nevelők, szakemberek érdeklődésére tarthat számot.