Népszava, 1985. január (113. évfolyam, 1-25. sz.)

1985-01-07 / 4. szám

NÉPSZAVA 1985. JANUÁR 7., HÉTFŐN Legfontosabb a nyilvánosság Beszélgetés Ko­mlősi Józseffel, a Fogyasztók Országos Tanácsának elnökével A Fogyasztók Országos Tanácsát, a fogyasztók érdekvédelmének társa­dalmi szervezetét 1981- ben hozta létre a Haza­fias Népfront. A Minisz­tertanács legutóbbi ülé­sén már másodízben te­kintették át a FŐT tevé­kenységét. Ez alkalomból kértük beszélgetésre Kom­­lósi Józsefet, a Fogyasztók Országos Tanácsának el­nökét. — Mit takar a hárombetűs rövidítés? Újabb szervezetet csupán, vagy hatékony ér­dekvédelmi fórumot? — Maga a FŐT mindössze öttagú apparátussal műkö­dik. Mellette jelenleg 178 megyei, budapesti, városi, kerületi, nagyközségi fo­gyasztók tanácsa működik, mintegy hatezer taggal. Ez a szám azonban növekszik, mert mind újabb községek­ben kérik a szervezet létre­hozását. Egyébként vala­mennyi fogyasztói tanács a népfront illetékes bizottsága mellett működik, így széles társadalmi bázisra támasz­kodhat. A fogyasztók tanácsai rendszeresen egyeztetik mun­katerveiket az érdekvéde­lemmel foglalkozó más szer­vekkel, a népi ellenőrzési bizottságokkal, a szakszerve­zeti társadalmi ellenőrzési szervekkel és a tanácsok ke­reskedelmi felügyelőségeivel. A FŐT mellett több szakér­tői bizottság dolgozik: ár- és minőségi, piaci elemző, pro­paganda. A FŐT véleményt nyilvánít és javaslatot tesz; a vékonyka apparátus és a széles társadalmi bázis a biz­tosíték rá, hogy a továbbiak­ban is mozgalom legyen a munkánk, ne pedig hivatal. — Milyen témákkal foglal­koztak az utóbbi időben? — A bútorok minősége, a lakáskarbantartás, a zöldség­gyümölcs termelés és forgal­mazás országos, nagy és át­fogó vizsgálatai mellett hadd említsek még néhányat. Bi­zottságaink napirendjén sze­repelt például az olcsó élel­miszer-, ruházati, háztartási és vegyi cikkek választéká­nak biztosítása, a falugyűlé­seken, fogyasztói fórumokon elhangzott minőségi észrevé­telek vizsgálata és a ruhá­zati mérettáblázattal kapcso­latos vizsgálat előkészítése. A fogyasztók budapesti, il­letve kerületi tanácsai napi­rendre tűzték az ingatlan­­kezelés korszerűsítésének helyzetét, közétkeztetési ál­lapotainkat, a magánerős építés gondjait. A megyei és városi üléseken szóba került a háztáji gazdaságokat ki­szolgáló cikkek kínálata, az ipari szolgáltatások helyzete, a cipők választéka és javí­tása, kiállítással egybekötött fórum keretében, és az újabb lakásügyi rendelkezések is­mertetése. — Mi a jelentősége a fo­gyasztói fórumoknak? — Ezeket nagyon hatékony eszköznek ítélem. Legutóbb a múlt év novemberében vet­tem részt hasonlóan, Székes­fehérvárott. Ott voltak a he­lyi hús-, tej- és sütőipar ve­zetői, akiket nemcsak a hely­színen állított komoly feladat elé a mintegy száz résztvevő kérdésáradata, ugyanis min­den elhangzó észrevételre harminc napon belül vála­szolni kell. Ezeken a fórumo­kon egyébként részt vesznek az illetékes tanácsi vezetők is, hogy itt találkozzanak azokkal a problémákkal, amelyekkel korábban esetleg nem volt alkalmuk. — Milyen konkrét eredmé­nyek fémjelzik a FÓT eddigi munkáját? — Eredményesen léptünk fel több bolt, vendéglátó- és szolgáltatóhely nyitvatartási idejének megváltoztatása, az igényekhez idomítása érde­kében. Kezdeményezésünkre több termelővállalat nyitott mintaboltot, szervezett áru­bemutatót. Intézkedés követ­te fellépésünket számos eset­ben, amikor megkárosították a fogyasztókat, vagy helyte­lenül intéztek garanciális és szavatossági ügyeket. Né­hány, évek óta húzódó ügy­ben jogi segítséget is nyúj­tottunk. Nem jártunk viszont eredménnyel, amikor szorgal­maztuk a választék bővítését, az ütemesebb áruszállításo­kat, vagy a minőség ellen­őrzésének szigorítását. — Így hát az eddigi mér­leg negatív? — Nem mondanám, mert a fogyasztói érdekvédelem­mel kapcsolatban levő, eb­ben érintett minisztériumok rendszeresen kikérik vélemé­nyünket, tájékoztatják a FOT-ot munkájukról, s ja­vaslataink többségét elfogad­ják. Amikor a zöldség-gyü­mölcs termelés és értékesítés gondjait tártuk fel, javasla­tunk nyomán született meg például a lánckereskedelmet megtiltó belkereskedelmi mi­niszteri rendelkezés. — Mi a FÓT legfontosabb feladata további munkája során? — Meghatározónak tartom, hogy közvetítsük a termelő-, szolgáltató vállalatoknak a fogyasztók észrevételeit. A szolgáltatások korszerűsítésé­re például számos központi intézkedés született, s ezek hatását nyomon is kísértük. A szervezeti korszerűsítés egyben azt jelenti, hogy na­gyobb hangsúlyt kap a köz­vetlen ügyintézés. A cipő­javítás dolgáról lehet és kell országos érvényű rendelke­zést hozni, de az, hogy pon­tosan és jól sarkalnak-e, az nem az Országházban, ha­nem az apró műhelyekben dől el. Márpedig az emberek hangulatát igen rossz irány­ban befolyásolja, hogy adva van ugyan egy szolgáltató­­hálózat, csak éppen nem mű­ködik megfelelően. Mint aho­­gya az is közérzeti tényező, ha packáznak az ügyfelek­kel, akiknek akkor is le kell járniuk a lábukat, amikor napnál világosabb, hogy iga­zuk van. Néha nyomasztó a vállalatok gazdasági, pénz­ügyi, jogi erőfölénye az egyes fogyasztóval szemben. — Ez sokszor monopol­helyzetükből adódik, mint például az OTP vagy a Posta önök által is vizsgált szolgál­tatásai esetében. — Valóban, mégsem tudok olyan céget, amely megen­gedhetné magának, hogy fi­gyelmen kívül hagyja a fo­gyasztók véleményét. A visz­­szajelzés, az állandó vissza­csatolás jó intézményei a márkaszervizek. A Lehel Hű­tőgépgyár például a többi között azért állít elő nemzet­közi mércével mérve is jó minőségű árut, mert havon­ta összesítik a vásárlók, a felhasználók tapasztalatait. Nehezen javítható a minőség egy olyan gyárban, ahol fo­galmuk sincs, mi a vélemé­nye erről azoknak, akik szá­mára termelnek. — Megítélése szerint meg­felelő-e a Fogyasztók Orszá­gos Tanácsának szerepe, sú­lya? — A nemzetközi összeha­sonlítás tükrében semmikép­pen sem. Svédországban pél­dául, ahol ez a szervezet négy évtizedes múlttal ren­delkezik, képviselői félmillió svéd koronás határig bírsá­got szabhatnak ki, sőt, ja­vaslatukra összehívhatják a parlamentet. Franciaország­ban fogyasztóvédelmi mi­nisztérium működik. A szo­cialista országok sorában azonban úttörők vagyunk, és erre büszkék lehetünk. Az első félévben panaszirodát nyitunk, amelyet minden egyes fogyasztó felkereshet közérdekű panaszával. A jö­vőben pedig még nagyobb súlyt kell adni legfontosabb eszközünknek a nyilvános­ságnak — mondotta Komlósi József, a Fogyasztók Orszá­gos Tanácsának elnöke. Varga Zsuzsa Mínusz tizenöt fok szélár­nyékban. De hol van itt a szélárnyék? Metsző a le­vegő. Csöppnyi kutyák di­deregnek gazdáik ölében. A farkaskölykök összebúj­nak a láda mélyén. A kis­­borjakon takaró. A malac­kák még csak sivalkodni sem mernek, fülük leko­nyulva,­ testük a szalma melegét keresgéli a faal­kalmatosságokban és a személygépkocsik cso­magtartójában. Egy árva, sánta lovat negyvenezerre tart a gazdája, aztán meggondolja magát, s nekivág a keményre fa­gyott havon a városnak. A ló patája csetlik-botlik, a nagy testet a véletlen menti meg a balesettől. A kosárfonó tépelődik, ugyan kirakja-e a porté­káját, vagy induljon in­kább haza? De az árusok többsége dacol a hideg­gel. Kékre fagynak a ke­zek. Az arcokat vörösre csípi-marja a szél. Mégis áll Pécsett az év első va­sárnapján a híres-neve­zetes havi vásár. És ami még hajnali négy órakor, a kapuk nyitásának idején reménytelennek tűnt, szépen akad vevő és eladó is. A forralt bornak, a rumos teának, a lacipecsenyének és a sült kolbásznak különösen nagy a keletje. Úgy tíz felé már az autósok és a „zsibi­­sek” is szép számmal össze­jönnek. Ez utóbbiak a hóra terített takarókról kínálják a régi könyvet, az öreg lám­pát, a hanglemezt, a téli ci­pőt, az arcfestéket, a hímzett alsószoknyát és a pruszlikot. A vásári hangulat a hideg el­lenére eredeti. Császár Lajos igazgató pi­ros tárcsával, és egy kis URH-készülékkel járja a te­repet. Ezen a vasárnapon is három után kelt, hogy kiér­jen kapunyitásra. Vele bak­tatok, és hallgatom a lelkese­dését. — Bevallom, meglep ez a viszonylagos tömeg. Szomba­ton akkora hóvihar volt, hogy szentül meg voltam győződve róla, fújtak a vásárnak. De egy szavam se lehet. A kollé­gáimmal úgy saccolom, lehet vagy hatezres a sokadal­­munk. No persze, hol van ez a nyári csúcstól, amikor 60 ezer emberrel számolunk. A három városrész között elterülő 24 hektáros óriás te­rület ugyan az ötvenes évek eleje óta vásártér, ám rövid másfél esztendeje annak, hogy körvonalait szabályosra rajzolták, és befogadóterét a kulturáltság jellemzi. Most a hó betakarja a nyílegyenes betonutakat, és a darabon­ként 6 ezer forintért vett, és letelepített sudár fák csu­pasz ágait csak a hópama­csok dekorálják, meg a ke­reskedők „utcája” is csajlább a megszokottnál, de van vil­lany, csatorna, az újonnan épített étkezési pavilon har­minc hideg-meleg vízzel el­látott helyiségből áll, a sütés­főzés körülményei abszolút higiénikusak. Pécs erre a te­rületre 30 évig egy vasat sem költött. Császár Lajos kellett ahhoz, hogy ne csak a vásár, hanem a vásártér is igazi le­gyen. — No, hát attól még azért odébb vagyunk, hogy min­dent tökéletesnek mondhas­sunk — kalauzol be a mázsa­háznak titulált épületbe az igazgató, hogy a kiadós vásá­ri séta után forró teával kí­náljon. Az épület afféle iro­daház. Kicsi és ütött-koposzt. Néhány apró helyiségből áll, ahová be-betérnek az agyon­fagyott szervezők, rendezők és jegyárusok. Néhány per­cig a jó melegben a kezüket csapkodják, egymáshoz ütö­­getik a lábukat, aztán megint kimennek a mínusz 15 fokba. Házigazdám elmeséli, mi­képp lett meg a harminc­­millió, ami lehetővé tette, hogy a vásári miliő az igé­nyeknek megfeleljen. A ta­nács adott nyolcat. A keres­kedők bérleti díjából össze­jött tizenkettő. A többi, tár­sadalmi munka. — Nem fogja elhinni, min­den a szervezésen múlott. És azon, hogy nagyon akartuk. Úgy voltunk mi a feltételek dolgával, mint a vásározók Péccsel. Fel kellett ismerni, hogy valami különös erő ezen a vidéken hagyományt teremtett a kirakodásnak. Ennek az erőnek a nagysá­gát bizonyítja, hogy az ötve­nes évek elején megkérdője­lezték a nagyvásár létjogo­sultságát, de erre a vevők és az eladók fittyet hánytak. Ezzel a spontán akarattal nem lehetett mást kezdeni, mint tudomásul venni, hogy létezik. Mi is ebből indul­tunk ki. Ennyi az egész. Meg még annyi, hogy ami­kor Császár Lajos főnök lett, kisöpörte a zsebre dolgozó személyzetet. Aztán úgy „fe­gyelmezett”, hogy a jó mun­kát vastagon megfizette, a ló­gásért viszont nem adott semmit. Mondják neki sok­szor a beosztottai, „könnyű magának főnök, otthon éjjel megálmodja, hogy másnap mit és hogyan kell csinálni, mi meg kapkodhatjuk a fe­jünket ...” Nem mintha az igazgató agyonhajszolná az embereit. Csak úgy van vele, hogy amit jól lehet csinálni, azt jól kell csinálni. Kezdet­ben például az volt a „szö­veg”, aki a szakmában sem­mire se jó, az majd jó lesz a vásártérre. Napjainkban munkatársai között jó né­hány főiskolai végzettségű akad, és az igazgatónak arra is szeme van, hogy ki, milyen munkára a legalkalmasabb. Jelenleg ott tartanak, hogy a szintén hozzájuk tartozó pécsi vásárcsarnok eszten­­dőnkénti 1 milliós deficitjét ez a vásártér ellensúlyozza. — Az emberek szeretnek ide járni — meséli. — Csa­ládias a hangulat. Minden el­adót, mármint a kereskedő­ket, személyesen ismerünk. Rend és fegyelem van. És nagyon ügyelünk arra, hogy korrekt módon tartsuk a vá­sárosokkal a kapcsolatot. Amit ígérünk, azt betartjuk. Egyébként a legújabb ter­vünk, hogy a vásár területén csinálunk egy szabadtéri színpadot. Mert hát a vásár nemcsak adás-vétel, hanem, mint régente, szórakozás is. No persze, ez a mai soka­­dalom már alig hasonlítható a száz évvel előbbihez. Áldo­mást legfeljebb az állatvásá­ron és a kocsivásáron isznak. Nincsenek mutatványosok, és hiába keresnénk a régi vásá­rokról elmaradhatatlan ja­vasasszonyt, a borbélyt, azaz a felcsert, igeg a híres-neves képmutogatókat. Tulajdon­képpen vásárfia sincsen, és a mégoly távolról érkezők sem írják össze árkus papíron, hogy kinek, mit kell vásárol­nia, miféle óhajt kell kielégí­teni. Így aztán Babos Péter uram vásári eljárandóit, me­lyet az utókorra hagyott, el­képedve olvassuk: „Valami szagos vizet a fehér anygyal illatszerraktárból... A tö­rökhöz czimzett dohányos boltból spanyol tubákot...” A mai vásáros Babos uram­hoz képest céltalan. És bár­honnan is érkezik az ország­ból, annak bármely zugolyá­ból kél útra, hogy eltöltsön itt egy kellemes napot, nem válik híres emberré, mint a századelőn elődei, akik az or­szágos eseményről hazatér­vén hetekig mesélték a világ sorát. Császár Lajos úgy fogal­maz, a mai vásár vérbeli ke­reskedés és kikapcsolódás. Lehet ugye alkudni. És ami szintén megmaradt, lehet is­merkedni, barátságokat köt­ni. Mint mondja, a pécsi so­­kadalom a maga nemében egyedülálló volt és maradt. Színeit semmi sem tudta ki­­fakítani. Egyébként mindazt, ami elkészült és az idén hoz­záadódik, azt a városi tanács két ötéves terv időszakának feladatául tervezte. De az igazgató siet! Nevet, amikor elmondja, mit válaszolt azok­nak, akik a tempó oka felől érdeklődtek. — Nekem már csak tíz évem van a nyugdíjig. Én nem érek rá lassan dolgozni. Tizenhat évig pedagógus volt. Egy ideig az SZMT-nél dolgozott, majd tíz évig a pé­csi ipari vásárokat szervezte. És, mint mondja, mindig az volt a mániája, hogy minden­féle tevékenységet fel lehet emelni a kívánatos szintre. Legújabb terve, egy „kis- Bosnyák” létesítése Pécsett. Szabó Iréné A didergő soku Igazgató az esztendők fordulóján Az esztendő fordulója mindenki számára egy­szerre a számvetés és az előretekintés ideje. Az új évre koccintó vállalati ve­zetők többsége nehéz, küzdelmes hónapokat tudhat maga mögött, de nem biztos, hogy már el­jött a könnyebb időszak. Az Egyesült Vegyiművek tavaly a sikeres vállalatok sorába tartozott. De egy­általán nem ingyen adták a sikert. — Vajon milyen emlékek maradtak meg 1984-ről Vad János igazgatóban? Milyen gondok szorongatták, és mi­lyen eredményekre gondol vissza szívesen? — Elég bizonytalan hely­zetben kezdtünk tavaly ilyenkor. A mi vállalatunk egy évben körülbelül 15 mil­lió dollár árú importra szo­rul, s akkor ennek a meg­szerzése látszott a legna­gyobb akadálynak: mintegy 3 milliárd forint értékben jelentettek be igényeket a ve­vőink, a behozatali lehető­ségeink viszont még az elő­ző évi, 700 millió forinttal alacsonyabb termelési szint­hez sem adtak volna fedeze­tet. A másik bizonytalansági tényező az volt, hogy vajon hogyan tudjuk majd egy át­lagon felüli termelésnöveke­déshez elismerni és ösztönöz­ni a dolgozókat.­­ Később azonban szilár­dabb alapokra került a vál­lalat gazdálkodása... — Igen, és ezt már jórészt a sikereink közé sorolhatom. Az egész iparnak nagyon régi gondja, hogy az év első hónapjaiban jóval alacso­nyabb a termelés, mint a ké­sőbbiekben. Az év végi haj­rát rendszerint pangás kö­veti. Ezért sokan bírálnak bennünket is, de van egy olyan oka, amiről nem mi tehetünk: az importanyagok behozatala is nehezen lendül be az év elején. Egyszerűen nincs miből termelnünk ilyenkor. Erre gondolva, ak-Nyolcvannégyről nyolcvanötre kora alapanyagkészleteket hoztunk át az előző évről, amellyel legalább januárra át tudtuk hidalni a késedel­mek miatti anyaghiányt. En­nek, persze, ára volt: a ma­gas készletek kamat- és egyéb terheit nekünk kellett viselnünk, ami költségnöve­kedéssel járt. De elértük, hogy a második negyedévre konszolidálódott a vállalat helyzete. A harmadik ne­gyedévben pedig már rekord született. A másik oldalról az egyensúlyhoz hozzájárult az is, hogy kiderült — amit egyébként sejtettünk —, hogy az eredetileg bejelentett 3 milliárdos igény nem reá­lis. A valóságos igények­kel aztán már sikerült össz­hangba hoznunk a növekvő termelést: a végső árbevéte­lünk 2,6 milliárd forint fö­lött volt. — Így is tetemes a növeke­dés. És hogyan tudták vé­gül is a többletre ösztönözni a dolgozókat? — Ebben nagy segítsé­günkre volt, hogy bevezethet­tük a kísérleti bérszabályo­zást. Több mint 4 százalékkal bővítette a lehetőségeinket az is, hogy a nem rubelelszá­molású exportunk dinamiku­san növekedett, így a kere­seteket összesen több mint 12 százalékkal tudtuk növel­ni. Szóval, elégedetten gon­dolok vissza 1984-re. A leg­nagyobb sikernek azt tartom, hogy a vállalat pénzügyi helyzete szilárd, a jövedel­mezőségi mutatónk pedig 20 százalék körül volt, ami az ipar átlagának a kétszere­se. — Ezek szerint bizakodóan tekint az idei feladatok elé? — Körülbelül a tavalyihoz hasonló növekedést irányoz­hatunk elő. Nehezíti ugyan a helyzetünket, hogy lénye­gében az úgynevezett hozzá­adott értéktől függ, mennyi bért fejleszthetünk. Ez pe­dig nálunk tavaly is kisebb mértékben nőtt, mint a ter­melés: az importunk négy­szerese az exportnak, így a dollár árfolyamának emel­kedéséből számunkra az im­port drágulása a meghatáro­zó, a behozatali költségek nö­vekedését pedig az árhatóság csak részben engedte a ve­vőinkre továbbhárítani. Ezt a veszteséget nem volt köny­­nyű ellensúlyoznunk tavaly sem. — Ennek ellenére hasonló fejlődésre számítanak? — Igen. A hozzáadott ér­téket legalább 7,5 százalék­kal akarjuk növelni, ami ugyanilyen arányú bérfej­lesztési lehetőséget is jelent. Ha ennél gyorsabb lesz a nö­vekedés, a keresetek emel­kedése is nagyobb ütemű le­het. Ehhez azonban korsze­rűsítenünk kell a vállalat termékszerkezetét, némi tisz­togatásra van szükség az ala­csonyabb jövedelmezőségű gyártmányaink körében. El­engedhetetlen a még mindig 30 millió forintra tehető anyag- és energiavesztesé­günk legalább 10 millió fo­rinttal való csökkentése is. Emellett például a kereske­delmi munka fejlesztésére is törekszünk. Új termékeket is hozunk ki, amelyek egyikére máris évi 1 millió dolláros értékesítésről tárgyaltunk Törökországban. — Végül is miben külön­bözik majd ez az év a tava­lyitól ? — Az én fő gondom az, amiben nem eléggé külön­bözik. Az, hogy még min­dig sok a banki, a hatósági, a külkereskedelmi beavatko­zás és monopólium. Nem ér­vényesülhetnek maradékta­lanul a piaci viszonyok. Mindezek ellenére én 1985- ben kibontakozásra, a gazda­sági fejlődés felélénkülésére számítok. Franek Tibor

Next