Népszava, 1985. július (113. évfolyam, 152–178. sz.)
1985-07-10 / 160. szám
6 Kiküldött munkatársunk jelenti Moszkvából A háború őrülete ......Gyakran kérdezik tőlem, miért van az, hogy az oroszok még mindig a második világháborúról beszélnek?! Hisz a háború már negyven éve befejeződött. ... Én ezekre a szemrehányó, értetlen kérdésekre mindig csak azt felelem, egy nép, amelyik 20 millió ember halálát siratta a háború után, sohasem ismerheti meg a felejtés jótékonyságát.” Jevgenyij Matvejev írásából idézek. Az ismert rendező, a Győzelem alkotója beszélt ekképpen a Fesztiválújság francia nyelvű kiadásában. De mondhatta volna Menj és láss! Az idei moszkvai fesztivál legfélelmetesebb, legmegrázóbb háborús filmjét tegnap este vetítették. A Menj és láss története 1943 tavaszát, nyarát idézi. Azt az időszakot, amikor a németek — már sejtve a végső vereség lehetőségét — iszonytató hadjáratot indítanak a Minszk környéki erdőkben csoportosuló partizánok ellen. (A tények tanúsága szerint, akkoriban Minszk környékén 628 erdei falucskát perzseltek fel a németek. S a pusztítás nyomán járó, sok mindent megélt szovjet katonák is elborzadtak a megcsonkított, meggyalázott temetetlen holtak felett köröző döglegyek iszonytató látványától.) Aki valamennyire is ismeri Elem Klimov munkáit — például az Agóniát, vagy a Búcsút —, jól tudja, a Menj és láss nem hasonlíthat a háborús filmek tucatszámra készülő darabjaihoz. S valóban, itt nincsenek magasztos hősök, csak egyszerű, kiszolgáltatott falusi emberek vannak. Csak a lélek didereg a szörnyű nappalokon és a még szörnyűbb éjszakákon. Itt nincs lírai oldódás. Mindenki mindenkitől retteg. Nincs hova menekülni a zuhanó bombák eszelős sípolásában, a bokrokból csapó ezercet a szavakat Jurij Ozerov, a most bemutatott félelmetes Moszkvai csata rendezője, a Háború kezdete című mongol versenyfilm alkotója, vagy akár Elem Klimov is. Mert úgy tűnik, a mai szovjet filmesek legtöbbjének — korra, nemzetiségre való tekintet nélkül — még mindig meghatározó alapélménye a második világháború. S valóban, akik előítéletek nélkül végignézik ezeket a filmeket, egyszeriben megértik, miért nem lehet a második világháború őrületét elfelejteni, de lángszórók elől. A film kisfiú hőse, mire véget ér ez az iszonytatóan perzselő nyár, már sokat tapasztalt, megkínzott öregemberarccal néz felénk. (Mintha itt, ebben a filmben a Lepicsko Kálváriájában feltűnő, tágra nyílt szemű kisfiúk kerülnének a pokol újabb és újabb bugyraiba.) Klimov filmje egyszerre ábrázolja a személytelen háborús pusztítást, az öncélú gyilkolás rettenetét és a menekülő ember már-már szégyellnivaló félelmeit. A képek látványa, drámaisága — operatőr: Alekszej Rogyionov — az elviselhetetlenségig felfokozott, zaklatott. Voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, nincs tovább. Le kell hajolnom a széktámlák mögé, hogy ne lássam a segítségért könyörgő arcokat ... Mégis, mindezek ellenére Klimov filmjéből a megemészthetetlen kín mellett, valamifajta csöndes, eltökélt, magabiztoserő is árad. Legalábbis az öregemberarcú kisfiú figurája az utolsó képsorokban már-már jelképes jelentőségű. Ahogy kiegyenesedik, ahogy az ég felé emeli riadt, fájón rebbenő tekintetét, majd ahogy belelő a pocsolyába elmerülő Hitlerképbe — az egész orosz nép talpra állását jelenti, jelképezi. Mert a házakat leönthetik benzinnel. Az erdőt is felperzselhetik... De a fák A pokoli vonat Klimov filmje mellett bágyadt, színtelen játékocskának tűnt a hollandok Fagylaltozó című versenymunkája. Pedig, szándéka szerint, ez a film is a háború rettenetét idézi, a megszállók és a vétlen áldozatok életfonalainak összekötésével. Szerepel a filmben néhány harcias holland hazafi, s megismerhetjük a szolgalelkű kollaboránsok tetteit is, de ennek ellenére a Fagylaltozó című film — hogy a fagylalt vegyületénél maradjunk —, csak afféle háborús műédesség. S mint tudjuk, a szellemi műédesség sohasem oltja a lélek éhségét, szomjúságát. Egyébként a szellemi műédességből bőségesen „falatozhattunk” az idei moszkvai fesztiválon is. A műmozi leg- A bűvös tökély A műmozi másfajta ízeit kínálta a csehszlovák Jiri Svoboda Sebészkés című filmje. Valójában ez a mozidarab a híres Kórház a város szélén témájára rímel, kicsit szomorúbb hangulatban. Vagy inkább. Ez a film anynyiban különbözik az ismert sorozattól, hogy itt a betegek halnak, nem az orvosok. Stanislaw Rozewicz világhírű rendező viszont a színházi világ csillogásába vezeti hőseit. Szerencsére Rozewicz mellőzi a hollywoodi típusú karriertörténetek fordulatait. A film színésznője — akit a szomorú szemű Hanna Mikuc alakít — afféle hétköznapi antihősnő. Hiába vágyakozik a sikerért, élete pályája valahogy megreked a statisztaöltözők homályában a filléres napi gondok kisszerűségében. (S valljuk be, a csillogó karrierálmok beteljesülése, csak ritkán tapasztalható a színház világában is.) Ha már az imént Hollykormosán is állva maradnak. Az élni akarást nem lehet elpusztítani! elképesztőbb változatát Roger Hanin francia rendező produkálta. A pokoli vonat látszólag a faji megkülönböztetés ellen hadakozik. (A történet ugyanis az algériai vendégmunkások elleni gyűlöletet, olykori véres támadásokat rögzíti.) Ám a valóságos tényeken alapuló, kegyetlen gyilkosságsorozat végül is a szokásos politikai krimik jótékony megoldásaiba fordul, amikor is porondra lép a mindent megoldó, jó rendőr. A pártatlan központi kiküldött, aki nemcsak fogdába zárja a Mein Kampfot olvasó gyilkos francia ifjakat, de bíróság elé állítja a rendőrségen belül működő fasiszta pártolókat is. Mint a mesében, mint a moziban . .. woodot említettük, hadd beszéljünk Francis Ford Coppola Cotton klubjáról is. Ezt a filmet is — akár a Keresztapát és az Apokalipszist — fölényes, szinte páratlan technikai virtuozitás jellemzi. Valójában a hollywoodi filmkészítés magasiskoláját láthatjuk itt, lélegzetelállító beállításokkal, nyers, valódi színészi játékkal, pompás dzsesszmuzsikával és szédületes táncbetétekkel. Ám a bűvös tökély mellett, ezúttal becsülöm Coppola finom iróniáját is, amivel, s ahogyan kigúnyolja a hagyományos gengsztertörténeteket (mert a film a ’30-as évek alvilágát idézi, Luky Lucianótól kezdve Al Caponéig), s önmaga mesébe hajló stílusát. Bevallom: Coppola Cotton klubját — akár Elem Klimov megrázó Menj és láss című filmjét, vagy Rozewicz Kalapos hölgyét — szívesen látnám a hazai mozik programjában. Gantner Ilona Nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztivál A szegedi ünnepi hetek hagyományos rendezvénye a nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztivál. Nem véletlenül került éppen Szegedre. A Tisza-parti város immár 20. alkalommal kínál fellépési lehetőséget a néptánc, a folklór híveinek, amatőr táncegyütteseknek, zenészeknek és énekeseknek. Seregszemléjük a béke és a barátság jegyében 1966-ban nemzetközivé szélesedett, idén már 10. alkalommal lépnek a szegedi közönség elé más országok táncosai is. A mostani rendezvény hazánk felszabadulásának 40. évfordulóját is köszönti, így hát többszörösen is jubileumi. Az európai hírű találkozót ebben az évben a CIOFF, a Néptáncfesztiválok és Folklórszervezetek Nemzetközi Tanácsa is rendezvényeként népszerűsíti. Tíz ország táncosai adnak a SZOT felkérésére egymásnak randevút a Tisza partján. A hazai szakszervezeti néptáncosokat a Csepel, az Építők, Vadrózsák, a MEDOSZ Kertészeti Egyetem, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének Bartók együttese és a Szeged Táncegyüttes képviseli. Július 19-től 28-ig szól a magyar, a lengyel, a bolgár, a szerb, a román, az orosz, a csehszlovák, a német, a görög és a spanyol népi muzsika több helyszínen is. A folklóresteken az újszegedi szabadtéri színpadon és a vigadóbeli táncházban, a nemzeti napok délutánjain pedig a város két közterén, a Dugonics téren és a Móra Ferenc Múzeum előtt felállított alkalmi színpadon. Amióta nemzetközivé szélesedett a fesztivál, fénypontjának a Dóm téri fellépés számít. Idén a szakszervezeti táncosok legjobbjainak gálaestjével nyit a több ezer nézőt befogadó csillagtetős színház. A nagyszabású, három alkalommal, július 26., 27. és 28-án színre kerülő produkció címe felszabadulásunk évfordulójára utalva: Tavaszvárás. A táncjáték a különböző országok tavaszi népszokásaira épül, koreográfiáját Novák Ferenc, zenéjét ifj. Csoóri Sándor állította össze. A táncokat közös szálra fűző szöveget Nagy László versei alapján szerkesztették. A lengyel mazurkában, a bolgár és a szerb kólóban, a román korában, az orosz, az ukrán és a többi, külföldről hozott táncban nemcsak a szegedi rendezvények résztvevői gyönyörködhetnek. A fesztivál idején más megyékbe, még számos más városba, községbe is ellátogatnak a táncosok. A lengyel együttes például a Békés megyei Mezőhegyesen, a román Baranya megyében, Komlón vendégszerepel. A görögök a Tolna megyei Bonyhádon adnak egész estét betöltő műsort. A szovjet táncosok a Szolnok megyei Martfűn is színpadra lépnek. Szentesen a bolgároknak, Hódmezővásárhelyen a jugoszlávoknak, Nagylakon a csehszlovákoknak, Makón a spanyoloknak, Szegváron pedig az NDK-beli táncosoknak tapsolhat majd a közönség. Ladányi Zsuzsa Egy év elbeszéléseiből válogatni úgy, hogy az a válogatás a mai magyar kispróza minden vonulatát bemutassa, csaknem lehetetlen vállalkozás. Ez a csaknem lehetetlen az oka annak a műfaji keveredésnek, ami a kötet anyagában elbeszélésként közöl útleírást, irodalomtörténeti érdekességű memoárt, könnyed, szellemeskedő részletet egy, a szerzőnek minden bizonnyal nem legjelesebb munkájából. Emiatt a recenzensnek az a víziója támad, hogy nem harmincöt elbeszélést, hanem harmincöt elbeszélőt válogatott a szerkesztő , Kardos György. S ha ez igaz, akkor fölmerül a kérdés, miért éppen ez a harmincöt, s akik kimaradtak, miért maradtak ki? A körkép tehát nem teljes, a horizont itt-ott elmosódik, hiányos. Pedig a szerkesztő szinte kínosan igyekezett ügyelni arra, hogy a jelen magyar kispróza minden árnyalatát bemutassa, a mai magyar valóságot enyhe szatirikus adomával ábrázoló parabolájától (Bertha Bulcsú: Az első nap) a groteszk mesén (Bodor Ádám, Csaplár Vilmos), a filozofáló s a gondolati tévedés kockázatát is vállaló intellektuális íráson (Császár István) át az elide- genedés, a társadalmi bizalmatlanság ábrázolásáig (Csurka István), a kisvárosi fenegyerek gúnyrajzáig (Jókai Anna), a megrendítően mély, társadalmi problémalátó (Osztojkán Béla) írásáig. A dolog természetéből adódik, hogy miután az antológiában szereplő írók tehetsége nem azonos méretű, nemcsak irányzatokban különböznek az írások, hanem színvonalban is. Van, aki a divatot nyergeli meg, s trágárkodik egy kicsit, hogy szellemi önállóságát fitogtassa, van, aki a sejtelmesbe, a „nonfiguratív”-iba búvik bele, van, aki könnyedén, egy színvonalas társalgás szintjén szórakoztat. A paletta tehát sokszínű, de nem minden szín virít elég élénken, némelyik halvány, az ember ránéz, szeme odébb rebben, s máris elfelejti, amit látott. Harmincöt elbeszélőt méltatni lehetetlen, mindegyiket fölsorolni egy rövid ismertetőben fölösleges. S ha nem is értünk egyet a válogatással, s nem csupán a már említett műfaji keveredés miatt, együttérzünk a szerkesztővel, aki a lehetetlen vállalkozást, vélhetni, némi kompromisszum árán, elfogadhatóan megoldotta. Csupán egy talány marad megoldatlan: miért éppen harmincöt? S miért éppen ez a harmincöt, s akik kimaradtak, miért maradtak ki? Ezt az antológiaszerkesztők nem tudnák soha senkinek megmagyarázni. Egyetlen válasz van: csak! Szabolcsi Gábor Kép,a Körkép '85-ről Horizont — Angliai vendégszereplésre utazott kedden a békéscsabai Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola félszáz tagú leánykara. A csabai diákkórus a július 10- től 17-ig tartó shrewsburyi nemzetközi énekkari fesztiválon vesz részt. A Huszár Vilmos-emlékkiállítás nyílt kedden a Magyar Nemzeti Galériában. A hágai Gemeentemuseum és a Magyar Nemzeti Galéria együttműködése révén létrejött tárlat a magyar származású, 1906-tól Hollandiában élt és alkotott festőművész munkásságát mutatja be. A Márffy Ödön-emlékkiállítás nyílt kedden Szekszárdon, a Művészetek Házában. Az 1959-ben elhunyt festőművész munkáiból másodszor rendeztek emlékkiállítást, és a szekszárdi tárlaton több olyan alkotással is megismerkedhetnek a látogatók, amelyek eddig még nem kerültek a közönség elé. SZERDA, 1985. JÚLIUS 10. NÉPSZAVA FESZÍTETT TÜKÖR Leleplező szatírát, nem egyet hallhattunk már a rádióból, dokumentumjáték, hangjáték, riport formájában. Olyan szatírát azonban, amely műfajilag mintegy egyesíti mindezeket, keveset. Pelle János darabja „akár dokumentumjáték is lehetne” — írja róla a rádióújság. És miért ne? Valójában az, csak a neveket, a helyszínt, az időpontot kell behelyettesíteni a valódiakkal. A történet hátborzongtató: egy nagyzoló vidéki város (nemrég vívta ki a város rangot, az igazából csupán nagyközség) uszodát építtet, ami trehányság, bürokrácia, huzavona, hozzá nem értés és egy sereg más okból kifolyólag nem sikerül, viszont némi ráfordítással nagyszerű kisállattenyésztő telep lehet belőle. A milliók elúsztak, a Feszített tükörrel valójában nem rendelkező uszodában azonban úszni nem lehet ... A sztori riportnak túlságosan hosszú, hangjátéknak nehéz nevezni. Marad tehát a majdnem vállalt, majdnem dokumentumjáték kategóriája. A lényegen nem változtat a műfaji besorolás: igazi, keserű vitriolos szatírát kaptunk. Az írótól megtudhattuk, jó ismerője a mai valóságnak és az emberi jellemnek. Vajda István rendezésében jó szereplőgárda vitte színpadra a darabot, egységes stílusban játszottak, némi fanyarsággal színezve. A legjobban Balkay Géza és Balogh Erika alakítása tetszett. ÉRTÉKMEGŐRZŐ Másfajta szemszögből láttatja a mai magyar valóságot Szél Júlia riportja, az Értékmegőrző sorozat „Igényesnek eladó” alcímű, új darabja. Igazi és vélt értékek körüljárásával, értékrendünk torzulásaival foglalkozik ez az összeállítás is, amelyben egy látszólag mindennapi ügy, egy eladó nyaraló fölött csapnak össze a vita hullámai. Hányszor tapasztaljuk, hogy egyes emberek életproduktuma egy ház, egy lakás — vagyis mindannak túlzott jelentőséget tulajdonítanak, amely csupán életük jobbá, szebbé tételét kellene hogy jelentse. „Státusszimbólum”-má válik a riportbeli kétmilliós nyaraló is, melynek építésébe belerokkant az idős házaspár, és most „árulják” életművüket. Szerencsére a riport megszólaltatott szereplői nem mind látják így a helyzetet, többjük ki is jelentette, neki bizony nem kellene a cifra, hivalkodó ház. Egyrészt ugyebár, az ízlések különbözőek, másrészt a másik embernek más az életcélja, talán csak annyi, hogy jó könyveket olvasgasson, hogy böngészhessen egy antikváriumban. A riporter élesen állítja egymással szembe a különféle emberi magatartásformákat, és ítéletet mond, mondat az elvetendő fölött. Azért is bátor tett ez, mivel nagy általánosságban a szuper-kivagyisággal dicsekvő lakás- és házmonstrumok élvezői, vagy álmodói vannak többen .. . Hiszen már színész szájából is hallottam (nemrégen a rádióban hangzott el!), hogy ő bizony előbb megnézi mindenkinek a fürdőszobáját és egyéb mellékhelyiségét, mert nála az a mérce. (Pedig lehetne, mondjuk, a könyvtárát is megtekintenie ... Van, akiinek ez az elsődleges szempont egy ember megítélésében.) Jó sorozatot talált föl Szél Júlia, éppen napjainkban fontos a helyes értéktudat meghatározása, a torzult szemléletek ábrázolása, vitatása. Várjuk a következő riportot, mihamarabb. ISMERETLEN ISMERŐSÖK ►Jobbára csak az irodalombarátokhoz jutott el kivételesen nagyszerű regényeivel Huxley a két világháború között. Most nagy tömegek számára próbálták meg „ehetővé tenni” ezt a remek életművet, egyszerre nem is csupán egyetlen művét tálalva föl. Az igyekezetnek én nagyon örültem, a pályakép és a művek esszenciájának párlata kiváló összeállításban, Bodó Ilona szakszerű tolmácsolásával került a hallgató elé. Hogy aztán a „nagy tömegek” hogyan fogadták? Nehéz erre válaszolni, házi közvélemény -kutatásomnak az eredménye siralmas volt... A Légnadrág és társai, meg a többi kiemelt részlet alapozás nélkül nehezen, nemigen hat ma. Noha a sorozat célja bevallottan az, hogy újra bemutasson ismeretlen ismerősöket, hogy újra felfedezhessük hajdani kedvenceinket, e szent célnak nem szombat délután kellene eleget tenni. Amikor éppen kezdetét veszi a szabad szombat délutánja, 14 óra tájt, és a kiskertekből, autókból, strandokon szóló rádiókból bömböl a mindenkit lehengerlő hang, e finom irodalmi csemegének nincs éppen ideje. El is halkultak környékem rádiói, hogy aztán, Liza Minelli slágereinél felerősödve átadhassák magukat a totális testi-szellemi kikapcsolódásnak. Sajnálom a jobb sorsra érdemes Aldous Leonard Huxleyt, és tulajdonképpen a hallgatókat is, akiknek többsége bizonyára mást várt a szombat délutáni szórakoztató műsortól... A RÁDIÓMŰSOR TÖRDELÉSÉRŐL A rádióújság újfajta (sokadik) tördelésével kapcsolatban folyik a vita: kinek tetszik, kinek nem. Az utóbbiak közé tartozom, lévén munkaeszközöm az újság, széttépett, megcibált formájában számomra alig használható. A kiemelt középső részt nem tartja össze kapocs, eltűnik, nyoma vész. Annak volnék híve, hogy békés egymásutániságban férjen meg egy újságban a rádió- és a tévéműsor is, előbb a régi, a rádió, utána az egy nappal rövidebb tévé. És a cikkek maradhatnának a végére, de felőlem elöl is ellehetnek, a lényeg a két műsorközlemény homogenitása. Háry Márta A hét könyves AKADÉMIAI KIADÓ ÉS NYOMDA Gáthy Vera: Államigazgatás a gyarmati és a független Indiában. Kosáry Domokos: Magyarország Európa újabb kori nemzetközi rendszerében (Akadémiai székfoglaló, 1983. április 14.). Az új Magyarország 40 éve (Társadalom — politika — gazdaság — kultúra. Tudományos ülésszak, Budapest, 1984. december 10—12.) GONDOLAT KÖNYVKIADÓ Iskolás lesz a gyermekünk (Felkészítés az iskolára), Nagy Károly: A kilencedik újjászületés, Tudomány és emberiség (Tanulmányok) SZÉPIRODALMI KÖNYVKIADÓ Kerék Imre: Rézholdak, réznapok, Szilvási Lajos: Egymás szemében, Tamási Áron: Ábel a rengetegben. Viola József: Majd gondolj rám is KÉPZŐMŰVÉSZETI KIADÓ P. Brestyánszky Ilona: Kovács Margit, Heitler László: Marton László KOSSUTH KÖNYVKIADÓ Karl Marx—Friedrich Engels: A filozófia történetéről ZRÍNYI KATONAI KIADÓ Wieslaw Górnicki: Kambodzsai napló