Népszava, 1985. július (113. évfolyam, 152–178. sz.)

1985-07-10 / 160. szám

6 Kiküldött munkatársunk jelenti Moszkvából A háború őrülete ......Gyakran kérdezik tőlem, miért van az, hogy az oro­szok még mindig a második világháborúról beszélnek?! Hisz a háború már negyven éve befejeződött. ... Én ezekre a szemrehányó, ér­­tetlen kérdésekre mindig csak azt felelem, egy nép, amelyik 20 millió ember ha­lálát siratta a háború után, sohasem ismerheti meg a fe­lejtés jótékonyságát.” Jevgenyij Matvejev írásá­ból idézek. Az ismert rende­ző, a Győzelem alkotója be­szélt ekképpen a Fesztiválúj­ság francia nyelvű kiadásá­ban. De mondhatta volna Menj és láss! Az idei moszkvai fesztivál legfélelmetesebb, legmegrá­zóbb háborús filmjét tegnap este vetítették. A Menj és láss története 1943 tavaszát, nyarát idézi. Azt az idősza­kot, amikor a németek — már sejtve a végső vereség lehetőségét — iszonytató hadjáratot indítanak a Minszk környéki erdőkben csoportosuló partizánok el­len. (A tények tanúsága sze­rint, akkoriban Minszk kör­nyékén 628 erdei falucskát perzseltek fel a németek. S a pusztítás nyomán járó, sok mindent megélt szovjet ka­tonák is elborzadtak a meg­csonkított, meggyalázott te­­metetlen holtak felett körö­ző döglegyek iszonytató lát­ványától.) Aki valamennyire is isme­ri Elem Klimov munkáit — például az Agóniát, vagy a Búcsút —, jól tudja, a Menj és láss nem hasonlíthat a háborús filmek tucatszámra készülő darabjaihoz. S való­ban, itt nincsenek magasztos hősök, csak egyszerű, kiszol­gáltatott falusi emberek van­nak. Csak a lélek didereg a szörnyű nappalokon és a még szörnyűbb éjszakákon. Itt nincs lírai oldódás. Min­denki mindenkitől retteg. Nincs hova menekülni a zu­hanó bombák eszelős sípo­lásában, a bokrokból csapó­ ezercet a szavakat Jurij Oze­rov, a most bemutatott félel­metes Moszkvai csata rende­zője, a Háború kezdete cí­mű mongol versenyfilm al­kotója, vagy akár Elem Kli­mov is. Mert úgy tűnik, a mai szovjet filmesek legtöbb­jének — korra, nemzetiségre való tekintet nélkül — még mindig meghatározó alapél­ménye a második világhábo­rú. S valóban, akik előíté­letek nélkül végignézik eze­ket a filmeket, egyszeriben megértik, miért nem lehet a második világháború őrüle­tét elfelejteni, de lángszórók elől. A film kisfiú hőse, mire véget ér ez az iszonytatóan perzselő nyár, már sokat tapasztalt, megkínzott öregemberarccal néz felénk. (Mintha itt, eb­ben a filmben a Lepicsko Kálváriájában feltűnő, tágra nyílt szemű kisfiúk kerülné­nek a pokol újabb és újabb bugyraiba.) Klimov filmje egyszerre ábrázolja a személytelen há­borús pusztítást, az öncélú gyilkolás rettenetét és a me­nekülő ember már-már szé­­gyellnivaló félelmeit. A ké­pek látványa, drámaisága — operatőr: Alekszej Rogyio­­nov — az elviselhetetlenségig felfokozott, zaklatott. Vol­tak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, nincs tovább. Le kell hajolnom a széktám­lák mögé, hogy ne lássam a segítségért könyörgő arco­kat ... Mégis, mindezek ellenére Klimov filmjéből a meg­emészthetetlen kín mellett, valamifajta csöndes, eltökélt, magabiztos­­erő is árad. Legalábbis az öregemberarcú kisfiú figurája az utolsó kép­sorokban már-már jelképes jelentőségű. Ahogy kiegyene­sedik, ahogy az ég felé emeli riadt, fájón rebbenő tekinte­tét, majd ahogy belelő a po­csolyába elmerülő Hitler­­képbe — az egész orosz nép talpra állását jelenti, jelké­pezi. Mert a házakat leönt­hetik benzinnel. Az erdőt is felperzsel­hetik... De a fák A pokoli vonat Klimov filmje mellett bá­gyadt, színtelen játékocská­­nak tűnt a hollandok Fagy­­laltozó című versenymunká­ja. Pedig, szándéka szerint, ez a film is a háború rette­netét idézi, a megszállók és a vétlen áldozatok életfonalai­nak összekötésével. Szerepel a filmben néhány harcias holland hazafi, s megismer­hetjük a szolgalelkű kollabo­­ránsok tetteit is, de ennek ellenére a Fagylaltozó című film — hogy a fagylalt ve­­gyületénél maradjunk —, csak afféle háborús műédes­ség. S mint tudjuk, a szelle­mi műédesség sohasem oltja a lélek éhségét, szomjúságát. Egyébként a szellemi mű­édességből bőségesen „fala­tozhattunk” az idei moszkvai fesztiválon is. A műmozi leg- A bűvös tökély A műmozi másfajta ízeit kínálta a csehszlovák Jiri Svoboda Sebészkés című filmje. Valójában ez a mozi­darab a híres Kórház a város szélén témájára rímel, ki­csit szomorúbb hangulatban. Vagy inkább. Ez a film any­­nyiban különbözik az ismert sorozattól, hogy itt a betegek halnak, nem az orvosok. Stanislaw Rozewicz világ­hírű rendező viszont a szín­házi világ csillogásába veze­ti hőseit. Szerencsére Roze­wicz mellőzi a hollywoodi típusú karriertörténetek for­dulatait. A film színésznője — akit a szomorú szemű Hanna Mikuc alakít — affé­le hétköznapi antihősnő. Hiá­ba vágyakozik a sikerért, éle­te pályája valahogy meg­reked a statisztaöltözők ho­mályában a filléres napi gon­dok kisszerűségében. (S vall­juk be, a csillogó karrierál­mok beteljesülése, csak rit­kán tapasztalható a színház világában is.) Ha már az imént Holly­kormosán is állva maradnak. Az élni akarást nem lehet elpusztítani! elképesztőbb változatát Ro­ger Hanin francia rendező produkálta. A pokoli vonat látszólag a faji megkülön­böztetés ellen hadakozik. (A történet ugyanis az algériai vendégmunkások elleni gyű­löletet, olykori véres táma­dásokat rögzíti.) Ám a való­ságos tényeken alapuló, ke­gyetlen gyilkosságsorozat vé­gül is a szokásos politikai krimik jótékony megoldásai­ba fordul, amikor is po­rondra lép a mindent meg­oldó, jó rendőr. A pártatlan központi kiküldött, aki nem­csak fogdába zárja a Mein Kampfot olvasó gyilkos fran­cia ifjakat, de bíróság elé állítja a rendőrségen belül működő fasiszta pártolókat is. Mint a mesében, mint a mo­ziban . .. woodot említettük, hadd be­széljünk Francis Ford Cop­pola Cotton klubjáról is. Ezt a filmet is — akár a Kereszt­apát és az Apokalipszist — fölényes, szinte páratlan technikai virtuozitás jellem­zi. Valójában a hollywoodi filmkészítés magasiskoláját láthatjuk itt, lélegzetelállító beállításokkal, nyers, valódi színészi játékkal, pompás dzsesszmuzsikával és szédü­letes táncbetétekkel. Ám a bűvös tökély mellett, ezúttal becsülöm Coppola finom iró­niáját is, amivel, s ahogyan kigúnyolja a hagyományos gengsztertörténeteket (mert a film a ’30-as évek alvilágát idézi, Luky Lucianótól kezd­ve Al Caponéig), s önmaga mesébe hajló stílusát. Beval­lom: Coppola Cotton klubját — akár Elem Klimov meg­rázó Menj és láss című film­jét, vagy Rozewicz Kalapos hölgyét — szívesen látnám a hazai mozik programjában. Gantner Ilona Nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztivál A szegedi ünnepi hetek ha­gyományos rendezvénye a nemzetközi szakszervezeti néptáncfesztivál. Nem vélet­lenül került éppen Szegedre. A Tisza-parti város immár 20. alkalommal kínál fellé­pési lehetőséget a néptánc, a folklór híveinek, amatőr táncegyütteseknek, zenészek­nek és énekeseknek. Sereg­szemléjük a béke és a barát­ság jegyében 1966-ban nem­zetközivé szélesedett, idén már 10. alkalommal lépnek a szegedi közönség elé más országok táncosai is. A mos­tani rendezvény hazánk fel­­szabadulásának 40. évfordu­lóját is köszönti, így hát többszörösen is jubileumi. Az európai hírű találkozót ebben az évben a CIOFF, a Néptáncfesztiválok és Folk­lórszervezetek Nemzetközi Tanácsa is rendezvényeként népszerűsíti. Tíz ország tán­cosai adnak a SZOT felkéré­sére egymásnak randevút a Tisza partján. A hazai szak­­szervezeti néptáncosokat a Csepel, az Építők, Vadró­zsák, a MEDOSZ Kertészeti Egyetem, a Vegyipari Dol­gozók Szakszervezetének Bartók együttese és a Sze­ged Táncegyüttes képviseli. Július 19-től 28-ig szól a ma­gyar, a lengyel, a bolgár, a szerb, a román, az orosz, a csehszlovák, a német, a gö­rög és a spanyol népi mu­zsika több helyszínen is. A folklóresteken az újszegedi szabadtéri színpadon és a vigadóbeli táncházban, a nemzeti napok délutánjain pedig a város két közterén, a Dugonics téren és a Móra Ferenc Múzeum előtt felál­lított alkalmi színpadon. Amióta nemzetközivé szé­lesedett a fesztivál, fény­pontjának a Dóm téri fellé­pés számít. Idén a szakszer­vezeti táncosok legjobbjainak gálaestjével nyit a több ezer nézőt befogadó csillagtetős színház. A nagyszabású, há­rom alkalommal, július 26., 27. és 28-án színre kerülő produkció címe felszabadulá­sunk évfordulójára utalva: Tavaszvárás. A táncjáték a különböző országok tavaszi népszokásaira épül, koreog­ráfiáját Novák Ferenc, ze­néjét ifj. Csoóri Sándor ál­lította össze. A táncokat kö­zös szálra fűző szöveget Nagy László versei alapján szerkesztették. A lengyel mazurkában, a bolgár és a szerb kólóban, a román korában, az orosz, az ukrán és a többi, külföld­ről hozott táncban nemcsak a szegedi rendezvények részt­vevői gyönyörködhetnek. A fesztivál idején más me­gyékbe, még számos más vá­rosba, községbe is ellátogat­nak a táncosok. A lengyel együttes például a Békés me­gyei Mezőhegyesen, a román Baranya megyében, Komlón vendégszerepel. A görögök a Tolna megyei Bonyhádon adnak egész estét betöltő műsort. A szovjet táncosok a Szolnok megyei Martfűn is színpadra lépnek. Szente­sen a bolgároknak, Hódme­zővásárhelyen a jugoszlávok­­nak, Nagylakon a csehszlo­vákoknak, Makón a spanyo­loknak, Szegváron pedig az NDK-beli táncosoknak tap­solhat majd a közönség. Ladányi Zsuzsa Egy év elbeszéléseiből válo­gatni úgy, hogy az a váloga­tás a mai magyar kispróza minden vonulatát bemutas­sa, csaknem lehetetlen vál­lalkozás. Ez a csaknem lehe­tetlen az oka annak a műfa­ji keveredésnek, ami a kötet anyagában elbeszélésként közöl útleírást, irodalomtör­téneti érdekességű memoárt, könnyed, szellemeskedő rész­letet egy, a szerzőnek min­den bizonnyal nem legjele­sebb munkájából. Emiatt a recenzensnek az a víziója tá­mad, hogy nem harmincöt elbeszélést, hanem harminc­öt elbeszélőt válogatott a szerkesztő , Kardos György. S ha ez igaz, akkor fölmerül a kérdés, miért éppen ez a harmincöt, s akik kimarad­tak, miért maradtak ki? A körkép tehát nem teljes, a horizont itt-ott elmosódik, hiányos. Pedig a szerkesztő szinte kínosan igyekezett ügyelni arra, hogy a jelen magyar kispróza minden árnyalatát bemutassa, a mai magyar valóságot enyhe sza­tirikus adomával ábrázoló parabolájától (Bertha Bul­csú: Az első nap) a groteszk mesén (Bodor Ádám­, Csaplár Vilmos), a filozofáló s a gon­dolati tévedés kockázatát is vállaló intellektuális íráson (Császár István) át az elide-­ genedés, a társadalmi bizal­matlanság ábrázolásáig (Csurka István), a kisvárosi fenegyerek gúnyrajzáig (Jó­kai Anna), a megrendítően mély, társadalmi probléma­­látó (Osztojkán Béla) írá­sáig. A dolog természetéből adódik, hogy miután az an­tológiában szereplő írók te­hetsége nem azonos méretű, nemcsak irányzatokban kü­lönböznek az írások, hanem színvonalban is. Van, aki a divatot nyergeli meg, s trá­­gárkodik egy kicsit, hogy szellemi önállóságát fitogtas­sa, van, aki a sejtelmesbe, a „nonfiguratív”-iba búvik be­le, van, aki könnyedén, egy színvonalas társalgás szint­jén szórakoztat. A paletta te­hát sokszínű, de nem min­den szín virít elég élénken,­­ némelyik halvány, az ember ránéz, szeme odébb rebben, s máris elfelejti, amit látott. Harmincöt elbeszélőt mél­tatni lehetetlen, mindegyi­ket fölsorolni egy rövid is­mertetőben fölösleges. S ha nem is értünk egyet a válo­gatással, s nem csupán a már említett műfaji keveredés miatt, együttérzünk a szer­kesztővel, aki a lehetetlen vállalkozást, vélhetni, némi kompromisszum árán, elfo­gadhatóan megoldotta. Csu­pán egy talány marad meg­oldatlan: miért éppen har­mincöt? S miért éppen ez a harmincöt, s akik kimarad­tak, miért maradtak ki? Ezt az antológiaszerkesztők nem tudnák soha senkinek megmagyarázni. Egyetlen vá­lasz van: csak! Szabolcsi Gábor Kép,a Körkép '85-ről Horizont — Angliai vendégszerep­lésre utazott kedden a békés­csabai Bartók Béla Zene­­művészeti Szakközépiskola félszáz tagú leánykara. A csabai diákkórus a július 10- től 17-ig tartó shrewsburyi nemzetközi énekkari feszti­válon vesz részt. A Huszár Vilmos-emlékki­­állítás nyílt kedden a Ma­gyar Nemzeti Galériában. A hágai Gemeentemuseum és a Magyar Nemzeti Galéria együttműködése révén lét­rejött tárlat a magyar szár­mazású, 1906-tól Hollandiá­ban élt és alkotott festőmű­vész munkásságát mutatja be. A Márffy Ödön-emlékki­­állítás nyílt kedden Szek­­szárdon, a Művészetek Házá­ban. Az 1959-ben elhunyt festőművész munkáiból má­sodszor rendeztek emlékki­állítást, és a szekszárdi tár­laton több olyan alkotással is megismerkedhetnek a lá­togatók, amelyek eddig még nem kerültek a közönség elé. SZERDA, 1985. JÚLIUS 10. NÉPSZAVA FESZÍTETT TÜKÖR Leleplező szatírát, nem egyet hallhattunk már a rádióból, dokumentumjáték, hangjá­ték, riport formájában. Olyan szatírát azonban, amely műfajilag mintegy egyesíti mindezeket, keveset. Pelle János darabja „akár dokumentumjáték is lehet­ne” — írja róla a rádióújság. És miért ne? Valójában az, csak a neveket, a helyszínt, az időpontot kell behelyette­síteni a valódiakkal. A történet hátborzongtató: egy nagyzoló vidéki város (nemrég vívta ki a város rangot, az igazából csupán nagyközség) uszodát építtet, ami t­rehányság, bürokrácia, huzavona, hozzá nem értés és egy sereg más okból kifo­lyólag nem sikerül, viszont némi ráfordítással nagyszerű kisállattenyésztő telep lehet belőle. A milliók elúsztak, a Feszített tükörrel valójá­ban nem rendelkező uszodá­ban azonban úszni nem le­het ... A sztori riportnak túlságo­san hosszú, hangjátéknak nehéz nevezni. Marad tehát a majdnem vállalt, majdnem dokumentumjáték kategóriá­ja. A lényegen nem változtat a műfaji besorolás: igazi, keserű­ vitriolos szatírát kap­tunk. Az írótól megtudhat­tuk, jó ismerője a mai való­ságnak és az emberi jellem­nek. Vajda István rendezé­sében jó szereplőgárda vit­te színpadra a darabot, egy­séges stílusban játszottak, némi fanyarsággal színezve. A legjobban Balkay Géza és Balogh Erika alakítása tet­szett. ÉRTÉKMEGŐRZŐ Másfajta szemszögből lát­tatja a mai magyar valósá­got Szél Júlia riportja, az Ér­tékmegőrző sorozat „Igényes­nek eladó” alcímű, új darab­ja. Igazi és vélt értékek kö­rüljárásával, értékrendünk torzulásaival foglalkozik ez az összeállítás is, amelyben egy látszólag mindennapi ügy, egy eladó nyaraló fölött csapnak össze a vita hullá­mai. Hányszor tapasztaljuk, hogy egyes emberek életpro­duktuma egy ház, egy lakás — vagyis mindannak túlzott jelentőséget tulajdonítanak, amely csupán életük jobbá, szebbé tételét kellene hogy jelentse. „Státusszimbólum”-má vá­lik a riportbeli kétmilliós nyaraló is, melynek építésé­be belerokkant az idős há­zaspár, és most „árulják” életművüket. Szerencsére a riport megszólaltatott sze­replői nem mind látják így a helyzetet, többjük ki is je­lentette, neki bizony nem kellene a cifra, hivalkodó ház. Egyrészt ugyebár, az íz­lések különbözőek, másrészt a másik embernek más az életcélja, talán csak annyi, hogy jó könyveket olvasgas­son, hogy böngészhessen egy antikváriumban. A riporter élesen állítja egymással szembe a külön­féle emberi magatartásfor­mákat, és ítéletet mond, mondat az elvetendő fölött. Azért is bátor tett ez, mivel nagy általánosságban a szu­per-kivagyisággal dicsekvő lakás- és házmonstrumok él­vezői, vagy álmodói vannak többen .. . Hiszen már szí­nész szájából is hallottam (nemrégen a rádióban hang­zott el!), hogy ő bizony előbb megnézi mindenkinek a für­dőszobáját és egyéb mellék­­helyiségét, mert nála az a mérce. (Pedig lehetne, mond­juk, a könyvtárát is megte­kintenie ... Van, akiinek ez az elsődleges szempont egy ember megítélésében.) Jó sorozatot talált föl Szél Júlia, éppen napjainkban fontos a helyes értéktudat meghatározása, a torzult szemléletek ábrázolása, vita­tása. Várjuk a következő ri­portot, mihamarabb. ISMERETLEN ISMERŐSÖK ►Jobbára csak az irodalom­­barátokhoz jutott el kivéte­lesen nagyszerű regényeivel Huxley a két világháború között. Most nagy tömegek számára próbálták meg „ehe­tővé tenni” ezt a remek élet­művet, egyszerre nem is csu­pán egyetlen művét tálalva föl. Az igyekezetnek én na­gyon örültem, a pályakép és a művek esszenciájának pár­lata kiváló összeállításban, Bodó Ilona szakszerű tolmá­csolásával került a hallgató elé. Hogy aztán a „nagy tö­megek” hogyan fogadták? Nehéz erre válaszolni, házi közvélemény -kutatásomnak az eredménye siralmas volt... A Légnadrág és társai, meg a többi kiemelt részlet alapozás nélkül nehezen, nemigen hat ma. Noha a so­rozat célja bevallottan az, hogy újra bemutasson isme­retlen ismerősöket, hogy újra felfedezhessük hajdani ked­venceinket, e szent célnak nem szombat délután kellene eleget tenni. Amikor éppen kezdetét veszi a szabad szombat délutánja, 14 óra tájt, és a kiskertekből, autók­ból, strandokon szóló rádiók­ból bömböl a mindenkit le­hengerlő hang, e finom iro­dalmi csemegének nincs ép­pen ideje. El is halkultak környékem rádiói, hogy az­tán, Liza Minelli slágereinél felerősödve átadhassák ma­gukat a totális testi-szellemi kikapcsolódásnak. Sajnálom a jobb sorsra ér­demes Aldous Leonard Hux­­leyt, és tulajdonképpen a hallgatókat is, akiknek több­sége bizonyára mást várt a szombat délutáni szórakozta­tó műsortól... A RÁDIÓMŰSOR TÖRDELÉSÉRŐL A rádióújság újfajta (so­kadik) tördelésével kapcso­latban folyik a vita: kinek tetszik, kinek nem. Az utób­biak közé tartozom, lévén munkaeszközöm az újság, széttépett, megcibált formá­jában számomra alig hasz­nálható. A kiemelt középső részt nem tartja össze ka­pocs, eltűnik, nyoma vész. Annak volnék híve, hogy békés egymásutániságban férjen meg egy újságban a rádió- és a tévéműsor is, előbb a régi, a rádió, utána az egy nappal rövidebb tévé. És a cikkek maradhatnának a végére, de felőlem elöl is el­lehetnek, a lényeg a két mű­­sorközlemény homogenitása. Háry Márta A hét könyves AKADÉMIAI KIADÓ ÉS NYOMDA Gáthy Vera: Államigazgatás a gyarmati és a független In­diában. Kosáry Domokos: Magyarország Európa újabb kori nemzetközi rendszeré­ben (Akadémiai székfoglaló, 1983. április 14.). Az új Ma­gyarország 40 éve (Társada­lom — politika — gazdaság — kultúra. Tudományos ülés­szak, Budapest, 1984. decem­ber 10—12.) GONDOLAT KÖNYVKIADÓ Iskolás lesz a gyermekünk (Felkészítés az iskolára), Nagy Károly: A kilencedik újjászületés, Tudomány és emberiség (Tanulmányok) SZÉPIRODALMI KÖNYV­KIADÓ Kerék Imre: Rézholdak, réz­­napok, Szilvási Lajos: Egy­más szemében, Tamási Áron: Ábel a rengetegben. Viola József: Majd gondolj rám is KÉPZŐMŰVÉSZETI KIADÓ P. Brestyánszky Ilona: Ko­vács Margit, Heitler László: Marton László KOSSUTH KÖNYVKIADÓ Karl Marx—Friedrich En­gels: A filozófia történetéről ZRÍNYI KATONAI KIADÓ Wieslaw Górnicki: Kambo­dzsai napló

Next