Népszava, 1985. november (113. évfolyam, 257–281. sz.)
1985-11-11 / 264. szám
NÉPSZAVA 1985. NOVEMBER 11., HÉTFŐ Hetvenhét év története Sándor Béla nyugdíjas boltvezető életébe belefér a történelem. Legalábbis annak legfrissebb és legvéresebb fejezete. De belefér a háború utáni évek erőfeszítéses rendcsináló szakasza is. — Tizennégy évesen lettem kifutófiú 1922-ben a Friedman Johanna cégnél. A Váci utcában volt férfi- és női fehérneműt, ágyneműt, asztalterítőt árusító boltjuk. Eredetileg ugyan aranyművesnek adott be az édesapám, de egy hónap múlva kivett onnan, mert egészségtelennek bizonyult a műhely. Akkor olvastam egy újságban a hirdetést, hogy kifutófiút keresnek. Rózsi néni, a főnökasszony azt mondta, főleg Óbudára kell majd kihordanom a munkát, mert arra vannak a varróasszonyok. Akkor ismertem meg a feleségemet is, akivel 51 éve élünk házasságban, de soha még nem veszekedtünk. Ő egy varróasszonynál állt többedmagával alkalmazásban. Hímzéseket készítettek. Vad Makkabeus Hát így kezdődött. Volt tizenöt hely, ahová mindig el kellett mennem. Egy este egy barátom elhívott színházi díszletezőnek. Attól kezdve a Friedmann cégnek este hét helyett csak hatig álltam rendelkezésére, ezután pedig a színházban idővel már mint vasfüggönykezelő dolgoztam. Szerettem, mert szép munka volt, de fizetni azt sose tudtak, hanem jegyet adtak fizetségképpen. Hónapokon át a rokonok „lenézték” a jegyet, hogy ha már megvolt, ne vesszen kárba. Azután csődbe ment a színház és bezárt. Jöttek a rossz idők. A Friedmann cégnél sokat tanultam. Szabni, később előrajzolni, azután varrni, s ha nem volt munka, hát eladó voltam az üzletben. Aztán, amikor beszerelték az etázsfűtést, elvégeztem egy fűtőtanfolyamot, és még sok minden mást csináltam. Örülök azoknak az éveknek, mert még most is egy sereg feladatot itthon magam is el tudok végezni. Ámbár a folytatás már nem volt vidám. Harmincnyolcban antiszemita suhancok betörték a főnököm kirakatát. Én a boltot védelmezendő, egy vasrúddal jól megkergettem őket. Ezért egy ötven körüli férfi pofon ütött, akinek én — mert bokszolni jártam abban az időben — visszaadtam az ütést, s ebből bírósági ügy lett. Első fokon fölmentettek. Akkor a nyilas újságok rólam, mint a „vad Makkabeusról”, meg a „dühöngő őrültről” írtak. Később újabb bírósági per lett a dologból, s végül is 110 pengő büntetést róttak ki rám, amit egy évig törlesztettem. Csokoládé és levespor Akkor én már a szocdem párt tagja voltam, ahová 1935-ben jelentkeztem. A párt egyik ügyvédje védett egyébként a tárgyaláson. Eltelt alig két év, és behívtak az első munkaszolgálatra, 1940-ben, majd újra és újra behívtak. Dolgoztam repülőtér-építésen, hadigyárban. Azután a németek magukkal hurcoltak minket. Megjártuk Mauthausent, aminek kilenc hónapig voltam a lakója, de a felszabadulást később értem meg, mert továbbvittek bennünket. 1945 májusában őreinknek kiadták főnökeik a parancsot, éppen május nyolcadika volt, hogy zárjanak be mindnyájunkat egy barakkba, és gyújtsák ránk, de ezt a tervüket már nem tudták végrehajtani. A tábort megszállták a felszabadító amerikai katonák. Fekete bőrű volt mind, és első dolguk volt, hogy csokoládét és szárított zöldséglevest adjanak celofán zacskóban. Még sokáig hányódtam. Voltam kórházban is, amíg végül 360 kilométeres gyaloglás után értem haza, Magyarországra. Akkor már valamivel jobb bőrben, mint felszabadulásomkor. Én kérem, nyolcvan-, kilencvenkilós ember voltam, de a fölszabaduláskor csak 34 kilót nyomtam, és mire úgy-ahogy rendbejöttem, sem szedtem föl tíz kilónál többet. Hanem csak később. Ausztriában kaptam, mint deportált, egy négyszögletes szovjet kenyeret és egy doboz lekvárt. Azzal állítottam be egy este kilenc órakor a feleségemhez. Nyisd ki anyukám, megjöttem, mondtam neki, miután kopogtattam az ajtaján. Azután még 1949-ig a Friedmann cégnél dolgoztam, majd a főnök fölajánlotta a boltját a Röltex vállalatnak. Engem behívtak a minisztériumba, onnan a Röltex-központba küldtek, ahol azt mondták, a Kossuth Lajos utcai bolt vezetését bízzák rám. Hát, az egy üres helyiség volt. Előbb berendezést szereztünk bele, azután elkezdődött a bolti munka. Több feketéző leleplezésében működtem közre. Az egyiknek a titkos raktárában egy egész bolti árukészletnek megfelelő textilt találtunk. Talán ezekből a tapasztalatokból okulva neveztek ki központi ellenőrnek. Azután gondnok lettem két éven át, majd négy, a szakmában működő vállalatot ellátó karbantartó műhelyt vezettem. ötvenkilencben ismét hívatott a főnök és közölte, viszszahelyeznek a szakmába. Kinevezett a Tanács körúti bolt vezetőjének, de figyelmeztetett, vigyázzak, mert az eladók csalnak, pult alól árusítanak. Szó se róla, az elején kilenc eladót kellett elküldeni, de azután rend lett. Onnan mentem nyugdíjba, tizenhárom év után, 1972- ben. Iíz eltűnt dosszié Azután még négy évig foglalkoztam a fiatalok oktatásával. Most már csak itthon vagyok, bár majdnem mindennap felhívnak régi ismerősök, kollégák. Én egyébként itt, a harmadik kerületi pártbizottságon 30 évig voltam titkár. Aztán, hogy az egészségem romlott, fölmentettek, s kevesebb időt követelő feladatot kaptam. A veteránok dolgaival foglalkozom. Én tartom nyilván a dossziékat. Egy ízben meglepődve vettem észre, hogy az én dossziém hiányzik. Sokáig kerestem, de hiába. Végül a pártbizottságon megnyugtattak, ne is keressem, mert az nem veszett el, hanem elvették, mivel igen komoly kitüntetésre terjesztettek föl. November negyedikére szólt a meghívó, ami expresszlevélben érkezett. Jelenjek meg a Parlamentben. Hát, nagyon szép ünnepség volt. És külön öröm volt a számomra, hogy a harmadik kerületi pártbizottság javasolt engemet, a sokat megélt, sokat megjárt nyugdíjas Röltex-bolti vezetőt. Sándor Béla, a Röltex Vállalat nyugalmazott boltvezetője, a Szocialista Magyarországért Érdemrendben részesült. Bencsik András 9 Tollraj és a kitartás és a remény tárái A szó szorosabb és átvitt értelmében egyaránt előkelő vendégünk Sir Peter Scott, 1937 óta másodszor járt hazánkban, felesége és Michael Ounsted, a Wildfowl Trust (Vízivad Társaság) igazgatóhelyettesének társaságában. Sir Scott tudományos és művészi minősítését egyaránt kiemelkedőnek kell neveznünk; az 1909-es születésű festőművész az elmúlt évtizedekben sok természettel kapcsolatos könyvet írt és illusztrált. 1946-ban alapította meg az említett Vízivad Társaságot, nevelési, kulturális és természetvédelmi célzattal. E társaság működése nem nyereségorientált, a világ nemes víziszárnyasainak számbavételét, ökológiai élettereit, szükségleteit végzibiztosítja. Ő hozta létre többek között a híres Vörös Könyvet, a veszélyeztetett s védelmet igénylő fajok, sajnos egyre bővülő enciklopédiáját. 1973-ban ő volt az első természetvédelemmel foglalkozó szakember, akit a királynő lovaggá ütött. Ma is ő az elnöke az angol Fauna és Flóravédelmi Társaságnak. A 76. évében járó tudós változatlanul élénk érdeklődését és friss tempóját magyarországi programja is igazolta. Rövid három nap alatt bejárta a fülöpszállási kékcsőrűréce-telepet, járt a Hortobágyi Nemzeti Parkban, Dévaványán, a Tatai tónál, előadott a Nemzeti Múzeumban, telt háznál, hatalmas érdeklődés mellett. Személyének különösen érdekes vonása, hogy ő Robert Scott korvettkapitánynak, a híres Antarktisz-kutatónak a fia. Interjút készítettünk vele, csakhogy . .. Nagy tekintélyű vendégünk életpályájának indíttatása oly „dermesztően" különleges és szuggesztív, ami 75 év távlatából is felborítja a szokványos interjúformát, teljesen feleslegessé silányítja a rutinkérdéseket. „... Amikor Robert Scott és három társa leírhatatlan szenvedések után megérkezett a sarkra, 1912. január 18- án egy sátrat találtak ott és a norvég lobogót. Amunsenék már 1911. december 16- án ideértek. Scotték ebben az időben épp az út legiszonyúbb, jégszakadékokkal szabdalt szakaszával küszködtek. Ott álltak, mint akiket villám sújtott, mint akiket kifosztottak. Megcsappanó reménnyel, összetörten indultak vissza. Élelmük fogyóban volt. És szűnni nem akaró vihar kísérte őket. Egyik társuk szíve menet közben mondta fel a szolgálatot. A teljesen kimerült Cetes kapitány — abban reménykedve, hogy ha feláldozza magát, társai gyorsabban jutnak előre és megmenekülhetnek, kitámolygott és nyomtalanul eltűnt a förgetegben. Hamarosan Scotték sorsa is beteljesedett. Amikor hónapok múltán megtalálták a holttestüket, a parancsnok kezében naplója és búcsúlevelei voltak. Feleségéhez és kétéves kisfiához, Peterhez írott levelében olvashatók azok a csodálatos sorok, amelyeket minden embernek ismernie kéne: »Vigasztaljon a tudat, hogy félelem nélkül halok meg. Elhatároztuk, hogy nem öljük meg magunkat, küzdünk a végsőkig. Keltsd fel az érdeklődést fiúnkban a természettudományok iránt, ha lehetséges, ez jobb, mint a játékok ...«" — A probléma csak az volt — meséli Sir Peter Scott —, hogy abban az időben ezeket a tudományokat nagyon kevés iskolában tanították, úgyhogy anyámnak okosnak, találékonynak és kitartónak kellett lennie, hogy ez a „beoltás” sikeres legyen. Mégis véghezvitte a dolgot, olyannyira, hogy mostanra az egész családot átjárja a natúraimádat. Egyik unokám ötéves korában egyenesen arra a következtetésre jutott, hogy én csakis Noé bárkájának egyik alkalmazottja lehettem a nagy vízözön idején. Amikor ezt halálos komolysággal megkérdezte, s én azt válaszoltam neki, nem, Daniel, én nem voltam ott a bárkán — gyanakodva morcolta a szemöldökét. Aztán váratlanul feltette fogós keresztkérdését: akkor hogyhogy nem fulladtál meg? — Komolyra fordítva a szót: azoknak a gyermekeknek, fiataloknak, akik most vágnak neki az életnek, most kezdenek tájékozódni a világban, két félelemmel kell együttélniük. Az első: nehogy felrobbantsuk a Földet. A második, ami nem kevésbé veszélyes: tönkretesszük a természetes rendszereket, amelyek nélkül semmiféle társadalmi rend nem maradhat életben. A trópusi erdők pusztítása máris egyensúlyborulásokat, éghajlati ingadozásokat eredményezett. Az afrikai kontinens rettenetes éhségövezetei nem valamiféle misztikus istencsapása, hanem a nemzedékeken át véghezvitt rossz gazdálkodásra vezethetők vissza. Aki ma a természetért tesz valamit, nem sejtetten jelentős és súlyos missziót hajt végre. Fülöpházán és Hortobágyon csak bámulattal tudtam adózni ottani két emberük, Molnár László és dr. Kovács Gábor képzettségének és elszántságának. Ebből az embertípusból minden országban elkelne jó néhány. — Apám egyébként egy gyűrűt viselt az antarktiszi expedíción. Most a feleségem hordja. Kicsit meg kellett szűkíteni a karikát, de így mindig velünk van ... Az asszony ekkor felemelte a kezét, s felém fordítva mutatta az ereklyét. A sápadt lámpafényben sötét tűzzel villant egy zöld kő. Az emlékezetes eszmecserét Michael Ounsted zárta le — és tette még figyelemreméltóbbá számomra. Megjegyzése a ramshari egyezmény (a pótolhatatlan élővilágot eltartó-nevelő vizes területek nemzetközi védelme) új fejleményéhez kapcsolódott: sikerült elfogadtatni hivatalos nyelvként a spanyolt, ami a dél-amerikai kontinens bekapcsolását jelenti a védelmi rendszerbe. Ha az egyezményt ratifikáló országok 66 százaléka aláírja ezt a látszólag jelentéktelen kitételt, az ügy hatalmas lendületet vehet. Mi is megígértük csatlakozásunkat, de az ügy két éve eltűnt a bürokrácia labirintusaiban. Tizennyolc hónap alatt négyszer jártam Magyarországon — közölte Mike Dunsted — és mindig épp akkor állt az ügy az aláírás küszöbén. — Nem tehetek róla, hogy ez ennyire bánt. De értsék meg, én madarakkal dolgozom. Ha az ablakomon kinézek, olyan hattyúkat látok, melyek a Szovjetunióban fészkelnek. Meg akarjuk védeni őket, oda akarunk hatni, hogy biztonságban éljenek és bőségben. Szép is lenne, ha különböző országok és hatalmak abban vetélkednének, kinek van a ramhsari szellemben védett, élettől nyüzsgő területekből több ... Nincs más, reménykedni kell, és ki kell tartani ... Baróti Szabolcs Meg kell értetnünk a természetes rendszerek fontosságát és pótolhatatlanságát! Horváth Péter felvétele