Népszava, 1987. szeptember (115. évfolyam, 231–257. sz.)
1987-10-24 / 251. szám
NÉPSZAVA 1987. OKTÓBER 24., SZOMBAT Illyés, az útmutató a 85 év tükrében Azok közé az igazán nagyok közé tartozott, akik életükben klasszikusok lettek. Méltósággal és idegenkedve viselte dekórumait és a rá osztott szerepet, mely elől nem lehetett elbujdosnia, még ha tengerészlövegben őrizte is nyaranként, a rossz idő beálltáig, néha azon túl is, a Balatont. A szerep magától értetődő módon szállt rá, midőn az igazi, a nagy tét, a magyar irodalom egysége lett. Hiszen Illyés Gyulát a magukénak tekintették azok, akik pontosan ismerték a magyarság legégetőbb gondjait, deugyanilyen szívesen fogadták be azok is, akik az európai horizontra tekintő bölcsességet, ismeretanyagot, a világirodalomban való tájékozottságot tekintették az előrehaladás legfontosabb zálogának. Nemritkán eszmélkedett arról, hogy az írónak nem az a feladata, küldetése, hogy íróasztala mellől tekintsen a valóságra. Jellemző kifejezése esszéinek a „tetthely”. Mély megbecsüléssel szólt azokról a kortársairól, akik, ha úgy fordult, életüket is kockáztatva ott voltak a „tetthelyen”. Saint- Exupéry, Malraux, Hemingway, Auden, sőt, Spender neve szerepel egy felsorolásában, s mellettük a magyar Veres Péter. Azt szemérmesen elhallgatta, hogy e névsorban neki is helye van. Gyermekségében éppen úgy és „tetthely”-en volt, mint ezt világirodalmi érvénnyel példázza a Puszták népe, mint fiatalságában, abban a korszakban, melyet a Beatrice apródjaiban ábrázolt kivételes erővel és hitellel, hogy aztán folytonos kétségeivel vívódva, s lírájában megteremtve azt a sokat emlegetett „illyési kettősség”-et, kialakítsa a legnemesebb értelemben vett „szolgálat” gyakorlatát. A nem palástolt lelkifurdalással városi íróvá lett Illyés az egész országra látott, s annak horizontját élete végéig be tudta fogni. Szenvedélyes, hirtelen indulatú embernek mondták, akik közvetlenül és alaposabban ismerték. De nem hiányzott belőle az alázat sem, ha igazán jó ügy megvalósításáról volt szó. Kiszállt a síkra, ha csatáznia kellett, hogy aztán drámába vagy épp naplójegyzetekbe fogja a magányában született gondolatokat. Petőfi volt az ideálja, és róla írta egyik legnagyobb hatású, máig alapvetően fontos könyvét, de az ő szerepe Arany János-i volt, hiszen az erőket kellett összefognia, s teljes tehetségét mozgósítania a megmaradásért, az ép és tiszta nemzettudat megőrzéséért, az egyetemes magyar irodalom szolgálatáért. Az ő életművében mutatkozik meg talán a legteljesebben, milyen szerteágazó, mennyire korláttalan lehet az író feladata. „Egy néplélek lelkületét szeretném ábrázolni, ez minden törekvésem” — írta a Puszták népében. A sors mégis úgy hozta, hogy életműve egy szenvedő és szenvedélyes, nagyot akaró és nagyot zuhanó korszak egészének lett tükörképe, és életművét magáénak mondhatja az egész magyarság. Mert Illyés az emelkedő és visszaeső korszakoknak éppoly pontos iránytűje volt, amilyen szenvedélyes ostorozója a kiegyenlítődés, a szellemi tunyaság kényelmes állapotának. Az élet tapasztalatai megtanították arra, hogy csak az a szellem maradhat rugalmas, tettre kész és alkotó, mely megőrzi és gyakorolja a változást. Nem véletlen, hogy életműve telve van meglepetésekkel és kísérletekkel is. A lírikus időszakokra átadta helyét a regényírónak, hogy aztán színművekben nézzen szembe korával, s közben nem szűnt meg írni esszéit, tanulmányait és naplójegyzeteit, melyek szinte sosem ragadtak meg a hétköznapok aktualitásainál, mindig általános érvényűek, s a pillanatnyi gondok éppoly hangsúlyos szerepet kapnak bennük, mint egy öntudatos európai ember távlatossága. Bárhová ment is a nagyvilágban, mindig olyan követ volt, aki ajándékokat vitt, s nem megértést vagy segítséget koldult. S a nagyvilág úgy is fogadta be, mint anyanyelvének elismert mesterét, aki úgy volt magyar költő, hogy világköltő is volt, s bár „nem érezte semmiféle magaslaton magát”, jelenlétével, nyugalmával, műveltségével és öntudatával bizonyítani tudta, hogy az a nép, melynek követeként jött, a szellemnek bizonyos magaslatán áll, s még följebb akar törekedni. Ezt a folyamatot segítette Illyés Gyula. Ezt a fölfelé vezető utat rakta, vágta, s ezért valóban minden áldozatot hajlandó volt meghozni. Talán ennek is köszönhetően ő nem Illyés Gyula volt, az író, hanem „Illyés”, egy csak virtuálisan létező, de mindenki tudatában élő, erőt adó képzet, mely ma is létezik, s amelyhez méltónak lenni nem kis feladat, életprogram. Sok nagy verse belekerült a köztudatba, s valószínűleg az idő múlásával még több olyan lesz, amelyre rácsodálkozunk, amelyek megragadnak frissességükkel, időszerűségükkel. Illyés is, mint minden művész, aki vállalja a szolgálatot, s kapcsolatot teremt korával, bizonyos mértékig foglya is annak. De ma is úgy látjuk, mint béres büszke fenyőt, melyen nem fognak a viharok, s amely rendületlen tartásával erőt ad a körötte hajladozó fáknak is. Mintha megérezte volna, s öregségében nemegyszer keserűen panaszolta is, hogy az élet egyre inkább a praktikum felé hajlik, s a művészetek fokról fokra veszítenek mozgósító erejükből, szerepükből. Mégis rendületlenül teljesítette tovább, amit napi feladatának s általános érvényű küldetésének érzett. „. . . ülök fegyelmezetten — ház előtt, kerti székben, — művelt barátaim körében lám, újra túl — a napi önemberevésen.” — írta e fájdalmas állapot jelzéséül a Különös kannibálban. A testi erő hanyatlásának szólamát éppúgy közvetíti e néhány sor, mint egy egyetemesebb s még fájdalmasabb érzést: egyre ritkábban hallotta a „vadon”-ból visszhangként „dörrenő” „emberi szót”, melyet minden korban tisztán, példaadó formában tudtak a művészetek megformálni. Ez volt talán egyik utolsó és legnehezebb feladata: rálelni arra a tiszta emberi összhangra, mely nemcsak a nép, a nemzet szimfóniáját zengi, hanem megbűvöli az egyént is. Ez a törekvés adja utolsó lírai korszakának az előzőektől némiképp eltérő vezérszólamát, mely kiegészítője az eddigieknek és beteljesítője egész költészetének. Talán nem merészség és nem elsietett analógiakeresés őt Kodály Zoltánnal párhuzamba állítani. Bár egyik leghatalmasabb verse Bartókról szól, mégis életútjában és életművében, makacs hűségében és következetességében érezni e kodályi törekvést. Míg a zenész ősidők formáinak feltámasztásával és korszerűsítésével akart népi gyökerű kultúrát teremteni, a szó mestere irodalmi műveiből emelt katedrálist, melyben mindenki biztonságban és otthonosan érezheti magát. Az utókor bizonyára a távlat biztonságával fogja megrajzolni századunk irodalmának térképét, amelyen Illyés Gyula szerteágazó és sokféle műfajt magába foglaló életműve az egyik magaslati pont lesz. Ő azonban azon kevesek közé tartozik, akik többet alkottak, mint a könyveik száma. Illyés ugyanis intézmény volt, nehéz és ellentmondásos korszak szellemi intézménye. S hogy e nehéz korszakban jó útra lehetett találni, az többek között ennek az intézménynek is köszönhető. Rónay László Peng az idő mint a cimbalom, ütöm és hallgatom. Mi lehet az? Különös zene. Mintha a kezem zengene. Magát én önt nagyon szerettem s lehettem volna hitvese, ha kiejtette volna némán (vagy hangosan is néha), te, ha kiejtette volna néha vagy gyakrabban is: Ö — ha — te. Gyurkovics Tibor PENG AZ IDŐ Nem akart volna megjelenni egy kiürített bálterem középpontjában százezernyi irigye nélkül? Nézze, nem. Csak királyt szoktak ünnepelni ilyen vadul: vivát, vivát! tegnap egy magányos tükörben így ünnepeltem én magát. Nem kellett volna másik embert keresni egyszer hirtelen, aki nem szép, nem álomittas, nem mámorító? De igen. El akartam veszíteni magát akár egy húszfillérest, de közben csak ordítani: na, most mit érez, most mit érez? Pont engem kellett megszeretni, hogy ily boldogtalan legyen? az életébe temetkezni halálosan? Igen, igen! Agyő, agyő, azt mondom estelente barátnőmnek azt mondom minden este barátnőm minden este vissza jő és azt mondja, agyő, agyő ... Jóba Éva NADAL Kovács István MONTAIGNE TORONYSZOBÁJÁBAN A függönyt hiába húzom el - mögötte elhúzhatatlan égbolt - Szent Bertalan-felhök, nekicsapódott lelkek maszadékai rajta, s a megkésett angyal halálfejes szárnyalása ... (Örök éjféli festmény a mennybemenetelről.) Sötétségünk tiszta részére írok. Megkísérlem olvashatón... Deák Mór KÉSZÜLŐDŐ Dombkaréjban völgy az este, beszivárog a szívedbe. Elpattant patkó a félhold, patkószögön áll az égbolt. Valaha vágtatni vágyott csikókon az ifjúságod. Elkötötték. Beledobban a visszhang a horhosokban. Anyád született s szült. Minden dolgát tudta s tette rendben. De már úgy néz, mintha éjbe, mintha csikó szeme nézne Ha a gyengékkel van Isten, sóhajok tartják csak ott fenn, s ha zuhan is miránk zuhan - éjszaka van, éjszaka van. Dombkaréjban völgy az este, ne nézz soha a szívedbe. Amit ott látsz, nincsen ára. Készülj föl az éjszakára. Fényromok Vasadi Péter verseskönyvéről A költészet néha a bújócskához hasonlít. Olvassuk a verseket, rátalálunk a szavakra, de él bennünk a gyanakvás: a költő még valamit elbújtatott közöttük, titkos értelmet, s kandi kíváncsisággal figyeli, sikerül-e felfejtenünk ezt a mögöttes értelmet is, a konvenciók mögött rátalálunk-e az igazi jelentésre, arra az egyetlen egyre, amiért a vers született. Vasadi Péter ilyen költő. Képekben és érzéstömbökben gondolkodik, fényt lobogtat föl, annak káprázatában mutatja meg a jelenségeket, a dolgokat, s állandóan azt sejteti velünk, hogy mindezeknek van egy mögöttese is, melyet csak övéhez hasonló indulattal, kíváncsisággal és szenvedéllyel érthetünk és magyarázhatunk meg. Az egyediből majdnem mindig az általános felé nyújtózik, a piactérre lépve „a történelem házsorait” látja „zsúfolódni”; miközben a part menti napozón rádió szól, ő az „űr fuvoláinak" zenéjét hallja, s a létnek e bonyolult szépsége folyvást arra készteti, hogy az elemi igazságok közelébe hatoljon, azokat mutassa a gyermeki hit egyszerű alázatával és belenyugvásával. Az a gazdag képi világ, melyet életre kelt, s amely a lét tündökletes változatosságát érzékelteti, voltaképp három egészen egyszerű szóban összefoglalható: hit, remény és szeretet. Ezek Vasadi Péter vezérelvei: ezek villannak fel képzeletében, amikor nyugvópontra jutnak a hatalmas, torlasztott képek, lávázó érzések, s képzeletében feltűnik „a finom arc pecsétje", mely „a nemlét viaszába nyomódik”. Költészetének terében rendszerint a magányos ember vívja harcát az igazi érzésekért, a végső, majdani boldogságért. Lényei présben élnek, cselekszenek, folytonosan ellentétek között, „boldog-boldogtalan” próbálnak rátalálni az egyetlen útra. Vasadi Péter ugyanis egyetlen utat ismer, amely az igazság és a tökéletesedés felé vezet, s ezt bizony vajmi nehéz megtalálni, hiszen elrejtik rövidlátó szemünk elől az élet bűnei, apró esendőségei, a kényelem, a megszokás, a szeretethiány. Egyik nagyon kifejező, tömör képe arról szól, hogy megáll fölöttünk a Nap, és „Féken tartott lángjaival - körülárkol s bokától fejtetőig - megkezdi átvilágításod”. (Fölötted a Nap.) Ez a titokzatos, mindent értő, mindent látó tekintet folyvást figyel bennünket verseiben. Fájdalommal, részvéttel, megértéssel nézi botladozásainkat, s mintha nem is volna egyéb közeg, csak az űrmagányban kereső ember és ez a szem. Az emberek kivesztek, világvégi vagy éppen világ kezdeti csend van mindenütt. És a magányos, a végre és a titok megismerésére szomjazó ember, aki „őrletik”, s így lesz „boldogtalanul boldog”. Több-kevesebb biztonsággal meghúzhatjuk e líratípus szemléletének gyökereihez vezető koordinátákat. Említhetnénk Vasadi Péterrel kapcsolatban közvetlen felmenőjeként Pilinszky János nevét. E nevek azonban csak irányzati betájolásához volnának elegendők, semmit sem mondanának arról a világról, melyet egyre biztonságosabban lakott be, s amelynek határait egyre szélesebbre vonja. Vasadi Péter olyan világról hoz hírt, amelynek törvényeit összefüggésrendszerét nem ismeri pontosan, amit a leglényegének érez, azt aforizmákkal és paradoxonokkal tudja a legbiztonságosabban kifejezni. Magatartására talán legjellemzőbb az Alaphang című vers, amely egy ősi metaforát fejleszt tovább, míg eljut a végkövetkeztetésig: „... amit elveszítesz, az a nyereséged”. Mintha egy keleti bölcs szembesítené az élet alapelveit az európai tradíciókkal. Pedig nem: ez a bölcs sosem nyugszik meg, mert tudja, hogy léte szükségszerűen tökéletlen, s neki nem adatik meg egyéb, mint hogy e tökéletlenségektől igyekezzék megszabadulni, s ezáltal kialakítani azt a lelki többletet, mely az értelmes, biztonságos lét egyik pillére. 9