Népszava, 1988. január (116. évfolyam, 1–25. sz.)

1988-01-12 / 9. szám

6 színházi esték Bicegő Boleró a Józsefvárosban Ha elkezdem sorolni az évszámokat s azt mondom: 1956, 1968, 1987, emlékek, jelszavak, ítéletek és előítéletek hívódnak elő hirtelen valamennyiünk tudatából. Ezekben keverednek a történelmi tapasztalatok a másodkézből megszerzett információkkal, a megélt élmények az öröklött históriákkal. Ha ezek után időrendbe szedve sorban elmondom a korszakok jellemző vicceit vagy apróhirdetéseit, úgy érezzük, felidézzük a történelmet. Igazából persze semmi újat nem ismerünk így meg, csak működésbe hozzuk az előítéleteket, kiváltjuk a nézőből az „aha!” élményt. Erre az egyetlen tudati mechanizmusra építette Horváth Péter Boleró című darabját is, amelyet most mutatott be a Józsefvárosi Színház, Petrik József rendezésében. Színpadra állít egy zűrös életet élő családot, amelyben hite szerint minden, az utóbbi harminc évre jellemző típus előfordul: a mindenből kimaradni akaró, nem politizáló apa, a legszebb fiatal éveit a család oltárán feláldozó anya, a disszidáló vej, a ledér életű leány, s az ő további férjei... Van az első felvonásban minden, ami az 1956-hoz kapcsolódó közhelyek felidézésére alkalmas: nemzetiszínű karszalag, sárga félcipő, távoli lövöldözés zaja, szekrény, amibe elbújnak, majd előmásznak hőseink attól függően, hogy miként fordulnak éppen a dolgok. Van kézigránát, sebesülés, van „ahh!” és „nahát!”, s mindezt nekünk — ha képesek lennénk —, egy hatalmasra nőtt, de asztal alatt kucorgó kisunoka szemszögéből kellene látnunk. A harci zaj elültével a konszolidált hatvanas évek figurái jönnek, hogy eljátszszák, mennyit fejlődtünk, de azért vannak még bajok. Aki eddig nem politizált, az most sem teszt, aki egy korszakkal előbb a hatalom kebelében kucorgott, azt most is ott van s még olyan is akad, aki még mindig a dunai konföderációról álmodik. Közben, persze, felnőnek e gyerekek és belemerülnek a beatkorszakba. Megtudjuk, hogy a párizsi diákok és munkások kivonultak az utcára, mi pedig bevonultunk Csehszlovákiába. Gyarapodtunk is kicsinykét, van jobb fényképezőgépünk s televíziónk is. A harmadik felvonás a ma. Ha hinni lehet az egyetlen elhangzó időutalásra, akkor az évszám 1983, ha hinni kell a műsorfüzetnek, akkor 1987. Mindennapi tapasztalataim azt súgják, hogy ez a négy esztendő azért nem közömbös. Horváth Péter szerint mindegy: a tegnapok hősei elvesztették tartásukat, állásukat, az ifjúság pedig a bűnös haszonszerzés mocsarában fetreng. Nem tisztelnek semmit, ha érdekeikről van szó. Mindeziközben időről időre feltűnik a színen egy postás — Hável László játszta jól —, „aki Hős úrnak" akar kikézbesíteni egy ajánlott levelet. Hős úr persze, nincs sem kisebb sem nagyobb, így át is képezi magát derék levélhordónk ócskásnak, hogy a pusztulásra ítélt társaság maradék kacatjait pénzzé tegye. Erre a szereplőre minden bizonynyal azért van szüksége a szerzőnek, hogy eleget tehessen a műfaji megjelölésnek: tragikomédia. A postás hívatott szállítani a vígjátéki elemeket. Úgy a „csapos közbeszól" módjára belebeszél a történetbe ha kell, ha nem, s jópofáskodásaival rendre kacajt is fakaszt a publikumból. Más funkciója nincs, mert ugye azt Horváth Péter sem gondolhatja komolyan, hogy kabarétréfákból összegyúrt figurája képes szimbolikus érzelmeket, mélységeket vinni a játékba. Petrik József rendezése pedig arról akar meggyőzni, hogy léteznek mélységek ebben a darabban. Nyilván ennek a félreértésnek köszönhető, hogy olykor szaporán villogó reflektoroktól kísért árnyjátékokat illeszt a játékba, amelyek szemrontóak ugyan, de az ügyet nem viszik előre semmivel. Még azt is elnézi, hogy a nagyon fontosnak vélt, „igazságot" kinyilatkoztató mondatokat színészei mellet düllesztve reszketős, de határozott hangon elszavalják. Persze, nem könnyű a színészeknek sem: megélhető, mozgásba hozható figurák helyett halvány vázlatokat kellene eljátszaniuk, ami természetesen nem lehetséges, menekül tehát mindegyikük oda, ahová tud: Velenczey István megszokott gesztusaihoz, Tóth Judit az affektált kellemkedéshez, Kránicz Lajos öblös nagy hangjához, Beregi Péter kissé feminin snájdigságához, Varga Kata nyafkasághoz, Kiss Erika pukedliző bájosságához. Pécsi Ildikó és Dávid-Kiss Ferenc tesz olykor kísérletet arra, hogy élő embert adjon, lehetőségeik azonban végesek. Élettel teli, élvezhető jeleneteket egyedül a harmadik felvonásban láthatunk, amikor a haldokló öregember (Velenczey István) és felesége (Pécsi Ildikó) civódnak, gyilkolódznak. Ostobaságukban, gonoszságukban felcsillan valami emberi. A múlt vizsgálata, ahonnan jöttünk kérdésének feltevése kötelessége minden új írói, drámaírói nemzedéknek. Nyilván ez a kényszer hajtotta Horváth Pétert is. Kísérletének gyengeségét nyilván az okozta, hogy kevés a saját élménye, vagy kevés a mondandója a történelemről. Egy elfogadható produkcióhoz pedig valamelyik feltétlenül szükséges. Pallagi Ferenc NORVÉG NAPLÓ (1.) Színházi panaszkodások — Ne tévessze meg, ha jó előadásokat is lát — int óra beszélgetésünk első mondatával Ola Johannessen, a negyvenes évei elején járó rendező, az ITI, az International Theatre Institute, a Nemzetközi Színházi Intézet norvég tagozatának elnöke. — A norvég színház számos bajjal küszködik. Most csak hármat említenék. Egy: a közönség sokkal jobban kedveli a könnyed, szórakoztató előadásokat, mint a mégoly magvas, mégoly kitűnően megoldott klasszikus vagy modern értékek színrevitelét. Kettő: a mai, élő norvég drámairodalom sem számban, sem színvonalban nem kielégítő, de miután a drámaíró akkor sem nagyon tud megélni csak színpadra írt műveiből, ha évente akár két darabját is bemutatják, nem meglepő, ha kevesen vállalják ezt a műfajt. Három: nincs elegendő jól képzett, a színpadról valamit mondani is akaró rendezőnk. Ezért gyakran importra szorulunk, főleg különböző skandináv országokból. De a vendégrendező nem segít nekünk a társulatépítésben, a színház és a közönség viszonyának a javításában. Megcsinálja a maga munkáját, felveszi a tiszteletdíjat (ami általában meglehetősen fölötte áll egy hazai rendező jövedelmének), aztán szépen hazamegy. Johannessen úr panaszkodásaiban semmi keserűség nem érződött, egyszerűen tényeket közölt. És már én sem lepődtem meg, mert a beszélgetésünket megelőző napokban több hasonló véleményt hallottam színházi emberektől, no és láttam egy sor előadást, amelyek előre igazolták a jeles rendező megállapításait. Bergenben például, a nagy tradíciójú Den Nationale Scene, a Nemzeti Játékszín (itt volt dramaturg és rendező a fiatal Henrik Ibsen 1851- től 1857-ig) a főszínpadon az amerikai sikerszerző, Neil Simon legújabb darabját, a Broadway Next! című komédiát játssza. A közismert Neil Simon-stílust (gördülékeny elbeszélés, szellemes dialógusok, hatásos bemondások, egy kis érzelmesség, egy kis drámázás) némi Woody Alten-beütéssel keverő, önéletrajzi fogantatású vígjátéknak New York után ez a bergeni előadás az első külföldi bemutatója. Mi sem természetesebb: zsúfolt nézőtér előtt játsszák, még a norvég színházakban teljességgel szokatlan pótszékek is ott állnak a földszinten, a széksorok szélén. A színház stúdiószínpadán — talán hetven ülőhely alakítható ki — a Broadway Next bemutatójával egy időben volt a premierje az öt új norvég egyfelvonásost egy közös cím — Már nem esik az eső — alatt játszó produkciónak. Az ötből három nagyon érdekes, nagyon jelenidejű, nagyon norvég problémákkal foglalkozik. Amikor én láttam az előadást, harminchárman ültünk a parányi nézőtéren. Szünetben legalább tízen elmentek . . . Más. Az oslói Nationaltheatret, a Nemzeti Színház a remekül kialakított, minden technikai igényt kielégítő, amfiteátrumra emlékeztető játékterű Amfiscenen kamaraszínpadán Vlagyimir Gubarjev nevezetes darabját, a Szarkofágot játssza. Nem jó előadás, hiányzik belőle a téma drámai feszültsége, hiányzik a felelősség drámája, s inkább valamiféle sci-fiíz keveredik belé, erős vígjátéki (!) színekkel. Kérdezem a színház dramaturgját (az itteni gyakorlatban ez inkább irodalmi vagy művészeti vezetőt jelent), Liv Schöyen asszonyt, miért sikeredett ilyenre az előadás — különösen hogy az általa is jegyzett tartalmas műsorfüzet egészen mást ígért. — Azt mondták az „okosak", hogy a közönség nem viselné el a kemény, szinte sokkoló megfogalmazást. Az ilyen darabot nem kedvelik. A másik ok: szerintem a rendező is csak a sztorit vette észre a drámában, és nem találta meg az ide illő stílust. Mindenesetre a jobbára igen fiatal közönség az előadás után a mélyebb élmény legcsekélyebb jele nélkül távozott, miután a bohókásra vett Túlélőt játszó színészt tapsolta meg a leglelkesebben. Voltak persze másféle előadások is. Épp a Nationaltheatret nagyszínpadán,, a Hovedscenenen egy érdekes perújrafelvétel részeként, a náci kapcsolataiért és egynémely nézetéért a háború után kiközösített, megvetett, de egyébként vitathatatlanul kiemelkedő, Nobel-díjjal is jutalmazott norvég író, Knut Hamsun darabját a Livet i void (szabadon fordítva: Veszélyesen élni) játsszák. Ez az előadás (meg a főszínpadon s az Amfiscenenen játszott más Hamsun-művek, illetve összeállítások) arra hivatott, hogy megkeresse az 1952-ben, kilencvenhárom éves korában elhunyt író rendkívül gazdag életművében a tényleges értékeket, amelyeket — mint a Livetvoid kritikái is megjegyezték — nem feledtethet Hamsun háború alatti magatartása, egy akkor már nyolcvanas éveiben járó ember megtévedése. Ha már az érdekességeknél tartok, itt kell megemlítenem azt az Ibsen-ősbemutatót, amelyet a másik norvég nemzeti színház, a káprázatos építészeti és technikai bravúrokat felsorakoztató, vadonatúj épületben játszó Det Norske Teatret (Norvég Színház) vitt színre. Igen, ősbemutató volt, Ibsenből, Ibsen szülőhazájában — mert az 1873-ban befejezett, kétrészes, A császár és a galileai címet viselő történelmi drámát Norvégiában soha nem játszották még teljes terjedelmében. (Máshol is vagy csak az első részét, vagy egy estére tömörített változatát mutatták be.) A hatalmas vállalkozás — két, egymást követő estén játsszák — színháztörténeti érdekesség is, mellesleg kitűnő előadás is, és van egy nekünk különösen meglepő specifikuma: szövegét újnorvégra fordítva játsszák (mint ahogyan a Norvég Színházban mindent ezen a tulajdonképpen a régi, eredeti, nem dán hatásokkal teli vidéki norvég nyelvet felelevenítő nyelven, vagy inkább dialektusban visznek színre). Ibsen nyelve az erős dán behatásokat tükröző irodalmi norvég nyelv (négyszáz évi dán uralom után ez érthető is volt a múlt században); lényegében véve ez a dialektus az irodalmi nyelv ma is. Hogy a képlet a Norvég Színházban se legyen egyszerű: a jelentős közönségsikert is hozó Ibsen-bemutató mellett Bertolt Brecht Puntila úr és szolgája, Matti című darabját játsszák. És hiába a Berliner Ensemble volt tagjaként a brechti tradíciókat jól ismerő rendező, Wolfgang Pintika törekvése — Brecht itt (talán ugyanabból a meggondolásból kiindulva, mint a Nemzeti Szarkofág-előadásának színrevivői), bizony elcsúszik a vígjáték, a jópofa történet felé. A norvég színházak igen jelentős (a mi fogalmaink szerint: hatalmas)állami támogatást kapnak, s ehhez még a városi tanácsok is adnak nem csekély összegeket. E vonatkozásban még vidéken sem nagyon panaszkodtak. (Jó nekik...) Egyéb panaszaik egy része viszont nagyon ismerősen hangzott. (Tehát nekik sem olyan jó . . .) Takács István (Következik: Zenés egyveleg) Jelenet a Det Norske Teatret A császár és a galileai előadásából KEDD, 1988. JANUÁR 12. NÉPSZAVA A televízió előtt ilyen kimerítő ünnepi sorozat után, mint a karácsony és az évbúcsúztatás, az ember az ő szórakoztató eszközeitől — mint amilyen a televízió — éppúgy nem vár nagy teljesítményeket, mint önmagától. Emlékeznek még Benedek Tibor nagy számára? „És eljőve pünkösd vasárnapja ... és eljőve húsvét napja, de nem múlik el a bájgli", a karácsonyi. A televízió, talán fennállása óta először, úgy látszik, elfogyasztván az összes bájglit, most nem kínált meg bennünket kevesebb friss élménnyel, mint az ünnepek előtt. Sőt, csütörtökön premier volt, a kortársaink képernyője tévészínházának első bemutatója, Vészi Endre műve: A lepecsételt lakás. Vészi Endre, mint egy szociológus — vagy mint realista író — utána járt annak a kérdésnek, hogy milyen jellegzetes tulajdonságokkal rendelkeznek az albérlők nemzedékei, mondjuk, barlang- és csőlakó őseikhez, illetve majdani, magasabb rendű lakástulajdonos leszármazottjaikhoz képest. Melyek ezek a tulajdonságok az író szerint? A meghunyászkodó alázat, a reménytelenség, a kiszolgáltatottság, a gyűlölködésbe átcsapó irigység, a szexuális nyomor, a magánélet szabadságának hiánya, és mindazok, akik ezt a sorsot a valóságban átélték, tudják: a két ifjú hős az albérlőlétnek csupán az elején tart, s hol van még a rájuk váró tíz év! Vészi Endre igyekszik megragadni ennek a kilátástalan létnek két alapvető, sorsdöntő tényezőjét: mit bír el a szerelem és az ifjúság, meddig képes két ember egymás erejéből és reményéből táplálkozni; és hogy egy társadalom meddig képes elviselni, ha büszkeségüket és méltóságukat vesztett generációk sorozatából épül fel? Vészi Endre — emlékezetem szerint — egyike az elsőknek kortárs íróink közül, akit komolyan izgatott — művészi-technikai szempontból is — a rádió és a televízió lehetősége, intim, sűrített drámai játékra inspiráló törvényszerűsége. A televíziót úgy fogta fel, mint a rádiónak, a hangnak képpel kibővített változatát. Szűk, a néző Lakásának megfelelő enteriőrökben, kevés szereplővel működő cselekményt írt most is, amely jól ismert eseményeivel, érzelmi és gondolati világával valósággal belekúszik az életünkbe, ráadásul fontos szempontnak tekintve a feszültség tényezőjét is. Kétségkívül: Vészi Endre nagyon tudta ezt a műfajt. Ezúttal a rendező, Szirtes Tamás és két egyenrangú alkotótársa, Pártos Erzsi és Szabó Gyula megfelelő rangra emelték a televíziós premiert. Mégis, mindennek ellenére azon töprengek, mi hiányzott a teljességhez? Talán Vészi Endre, a költő. Talán a szerzőre oly jellemző reális és abszurd elemek arányának a milligrammra pontos mértéke. Talán csak az a titkos lebegés, amely a hétköznapi történetből költői játékot komponál, amelynek a lehetősége pedig benne rejlett a forgatókönyvben, illetve a játék szöveges szövetében, és szépségesen megvalósult a záróképben, ahol Ráckevei Anna is tehetségének jelenlegi maximumát adhatta. RÓMEÓ ÉS JÚLIA Mindenesetre felmerül a kérdés: van-e speciális televíziós drámaműfaj, és ebből következően, speciálisan televíziós rendezői és színészi modor ? A műfaj képi erejénél fogva természetesen az operatőri munka mesterségbeli módosulásai tisztázódtak először. Ezzel szemben a rendezők java része — még a legjobbak is — egyszerre akar televíziót és játékfilmet készíteni. És még ez a szerencsésebb megoldás a színpad és a televízió öszvérképződményéhez képest. (Ennek bizonyára megvannak a szakmai fogásai: mekkora lehet a távlat, és mekkora benne az ember, milyen stílusú a vágás, hol áll a színész, és a többi.) Ráadásul, hogy minden elméletet öszszezavarjanak, megérkeznek a nagy kivételek, mint Zeffirelli Rómeó és Júliája, amely teljesen más ihletése ellenére is tökéletes televíziós élményt adott. És Zeffirelli közöl velünk egy lényeges tanulságot: a legklaszszikusabb szöveg is minimálisra redukálható, ha a képi világ hordozza mindazt, ami a szövegből kimaradt. Kíváncsian várjuk a Kortársaink képernyője további bemutatóit — úgy is, mint átélt sorsunk tükörképét, mint problémáink fölötti töprengéseink művészi magyarázatát. Kérem a tévénézőket, a szertartás ünnepélyessége kedvéért legalább képzeljék hozzá a rivaldát, és „belülről” öltsék fel színházi ruhájukat. Kovács Júlia Vasiak és Metro klubban Tíz éve rendszeresen találkoznak A legrégebben működő fővárosi egyesületek egyike a Vasiak budapesti baráti köre. Elnöke dr. Róka Gyula nyugdíjas mérnök. A baráti kör mintegy évtizede rendszeres találkozókat tart, amelyeken a megyéből elszármazottak, tanárok, színművészek, mérnökök és családtagjaik, barátaik jönnek össze a Metro klubban. Találkozásaikat különféle rendezvényekkel igyekeznek színesíteni, gazdagítani. Művészeket, tudósokat, különféle szakembereket hívnak meg előadások tartására. Műsoros rendezvényeik rendszeresek. Holnap, szerda délután öt órakor a Berzsenyi Dániel irodalmi és művészeti társaság vezetői és tagjai lesznek a vasiak vendégei. Jelen lesz többek között Takáts Gyula költő, a társaság elnöke, dr. Kanyar József, a kaposvári levéltár igazgatója, a társaság alelnöke, verset mond Papp János színművész, a társaság tagja. Műsorvezető házigazda Mátyás István, a Népszava Könyvkiadó szépirodalmi főszerkesztője. A helyszínen kapható lesz több Vas megyei érdekes kiadvány, köztük a Berzsenyiemlékkönyv és Vékony Gábornak a közelmúltban megjelent könyve, amelyben közli például a nagyszentmiklósi kincs rovásírásának megfejtését. A A szolnokiak Újvidéken Jugoszláviában vendégszerepel a szolnoki Szigligeti Színház. A társulat vasárnap este Újvidéken Zoltán Tibor Ószeresek című drámáját mutatta be nagy sikerrel. Az együttes ugyancsak a vajdasági székvárosban hétfőn délután és este Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című darabját adja elő. Népfőiskolák nyíltak Népfőiskola nyílt hétfőn a Zala megyei Letenyén és a Győr-Sopron megyei Fertőszentmiklóson. A zalai, Mura menti népfőiskola Letenyén nyílt meg. Fertőszentmiklóson a nagyközségi népfrontbizottság, a helyi művelődési ház és a TIT soproni szervezete közös rendezésében indították el a népfőiskolát, elsősorban nők számára. (MTI)