Népszava, 1988. szeptember (116. évfolyam, 209–234. sz.)

1988-09-24 / 229. szám

NÉPSZAVA 1­988. SZEPTEMBER 24., SZOMBAT Az öreg tanár­ a kert­ben üldögélt. Most is árnyékos helyet ke­resett magának, mert a szí­ve is rendetlenkedett, a vér­nyomása is magas volt, így aztán a nyár közepére is olyan hóka maradt, mint más évszakban. A könyvet néha-néha az ölébe ejtette. Ilyenkor végigszemlélte a fehéren világító kékeres lá­bait, amelyről az évek múlá­sával együtt apadt le a hús.­­ Pipaszár­­ dünnyögte el­keseredés nélkül, majd alig mozgatva a száját az ölébe potyogtatta bölcsességét: a halál az élet legnagyobb pil­lanata. Mióta az eszét tudja, erre készült. És most na­gyon, nagyon közeli már ez a pillanat. Hirtelen felkapta a köny­vet és mohón falta a betű­ket. Tudta, hogy Szentkuthy Miklós életművében ez a re­gény nem számít jelentős opusnak, ő mégis vissza­visszatért a Divertimentó­­hoz. Még annak ellenére is, hogy arról is hallott (igaz-e vagy sem, annak nem járt a végére) az író csupán pénz­keresés céljából hozta létre a Wolfgang Amadeus Mo­zart életével foglalkozó könyvét. A nap sunyin elmozdult a makulátlan égen. A lombok között a hőség lándzsája szúrt át. Az öreg tanár egy­szerre azt érezte, a halánté­ka szaggatni kezd és a szíve is jelzést ad. Fáradt, kapko­dó kétségbeeséssel dobo­gott. Olvasás közben is fi­gyelte élete motorjának ki­számíthatatlan galoppját. Próbálta visszatartani a lé­legzetét, hogy a vad ritmust így csendesítse le. Addig si­került is, amíg nem fújta ki a levegőt. A sóhaj után fáj­dalmas ugrással kezdte hányni-vetni magát a bor­dák ketrecében a fáradt szív. Ilyenkor egy fabatkát sem adott volna az életéért. Lassan megint csak az ölébe engedte a könyvet majd lehunyta a szemét. Az­tán kinyitotta. Lesz még elég a sötétből. Amíg lehet, sugározzon csak isten szép világa. Hiába szerette, kí­vánta volna a fényt, csak le­csukódott a pillája. Nem is tudta, aludt-e, nem-e, ami­kor a némaság bársonyán át (sóhaj volt selyemből a lá Szentkuthy) tisztán hatolt a tudatába a vészjóslóra mé­lyített gyerekhang: - Én leszek a sáátáán... -Én meg a boszi - csivi­telte magabiztosan egy má­sik. - Én meg a boszi, a bo­szi... a boszorkány - ismé­telte meg az öreg tanár köz­ben hallotta, hogy a szom­széd kertben gyerekek ker­­getőznek majd sikongnak és pancsolnak. „Mert a feleségem egy ki­csit bolond (ezt suttogva, já­tékos tiltakozással súgta Le­opold fülébe, közben neki is töltött). Ha az ember öreg lesz ifjú feleséget vesz és az ifjú feleségek talán még na­gyobb hisztérikák, mint az öregek...” - Ez a Miklós, ez a Miklós! - kacarászott és a térdét is csapkodta. Nem most. Akkor. Szombaton. A kihalt Bécsi úton, közel a Kolozsi térhez és a temp­lomhoz. A lány csak ment mellette. Arca homloka rán­cos, töppedt a gondtól. - Boszorkány vagy! Szó­lalj meg már! Hisztérika! Csak mentek, mentek. - Te meg a sátán - mond­ta a lány nagy sokára. Kinyitotta a szemét. Nem tudta, hogy tágra nyitotta. Mint aki a múltba néz. És megjelent előtte az író famn­arca. Akkor is szombat volt. Kilencszáznyolcvanegy augusztusában. Szúrós ba­golyszemek, kerek harcsa­száj. És áriázott, bukfence­zett, fuvolázott. „Hogy írta Wolfgang?­­ Én, hogy úgy mondjam ze­nében lélegzem, a nap min­den pillanatában csak zene vagyok, zenét studírozok, zenéről spekulálok, hango­kat mérlegelek... A monda­tot szó szerint vegyük (más­képp nem is lehet): reggeli­zés, mosdás, óraadás, sza­lonfecsegés, utcai hajcihő, balett és temetés alatt min­den pillanatra áll.” Megint a nap. Valamikori nyár. Be kellett hunyni a szemet. A zöld rétre agyagos partoldal hajolt sárgán vi­csorogva. A fekete lyukak­ból partifecskék villantak ki: sistergő apró nyilak. A rét felett hullámzó tenger a le­vegő. Felbukkan egy alak, fehérben. Valószínűtlen. Mégsem az. Valóságos. Ez is, az is. Elindult felé, így volt rendelve. Szétcsapta a karját, mórikált. A testét jobbra, balra ingatta. Metro­nom. Valami kótyagos zenét hallott. Talán egy sanzon? - Edith Piaf? - Perre Zsan...? És a lány, a fehér Pierrette futni kezdett felé. - Én arról várlak, te meg erről érkezel?! - És a nyaká­ba zuhant. Csend lett mint a víz alatt. A szív egyenletes tempóban százszázalékos hatékonysággal szivattyúz­ta, pumpálta a vérét. Ez volt a boldogság. Az öreg tanár félrebillent fejjel, alig elnyílt szájjal szu­nyókált. A könyv középen kinyílva - mint egy háztető, amelyet valami vihar egész­ben sodort tovább - hevert a mellén. - Én vagyok a sáátáán...! A hang felriasztotta. Nem is bánta. A nap huszonnégy órájából legalább húszat éb­ren tölt. Ébren? Az emlékek hályoga a szemén. Zuhanás a másodperces, perces öntu­datlanságok örökkévalósá­gába. - Hol van az a lány? Itt volt. - Fehérben volt. - Elenyészett? - Megmarkolta a nyugágy karfáját. Kellett valami ami valóságos. Aztán újra a gyermekzsivaj, pan­csolás, fröcskölés. - Hol van az a lány? - motyogta és las­san legördült egy könny­csepp a szeme sarkából. - Vén marha! - ült fel hirte­len. A könyv a fűbe zuhant. A lapok kétségbeesve csap­kodnak, jelt adnak, integet­nek. Megsajnálta. Amikor lehajolt érte, megszédült. Káprázó szemmel nézte az első oldalon Miklós idétlen, gunyoros, groteszk betűit: „... legkedvesebb bará­tomnak” (fityfenét, seggbe rúgás és grand révérance) „... nagy-nagy szeretettel... »kacagó-bölcs« beszélgeté­sünk emlékére” - Milyen nyelven be­szélsz? - Franciául, angolul, németül, spanyolul, oro­szul ... latinul,­ görögül biz­tosan értesz...? - Franciául... olvasok... oroszul tanultam az egyete­men ... - dadogta zavartan. Mégse érezte a másik elma­rasztaló fölényét. - írás előtt képzőművé­szeti albumokat lapozgatok. - A hang komoly. A száját csücsörítve halkan cuppan­­tott egyet. „Wolfgang mindig újabb versekkel tömte fülemet, ezt így írtam, azt úgy írtam, csak úgy ontotta a hínrímeit, én meg énekeltem mint egy kandúr, a szó szoros értel­mében a háztetőn, szélkaka­sok, bugyborékoló esőcsa­tornák és részeg kémények erdejében. Így születtek a tragikus Don Juan-zenék, esküszöm.” Azt hitte, hogy Leporello regiszteráriáját harsogja. A szája ugyan mozgott. Nyár éjszaka. Házi összejö­vetel. Ő az ablak előtt. Majd kiesik úgy igyekszik. Wolf­gang Amadeus forog a sírjá­ban. Leengedte a hangját, vége a produkciónak. Tap­sot kapott az egyik szemben lévő erkélyről. Meghajtotta magát. A lány felé. Az más­sal beszélt. Észre sem vette. Gyöngéd profil. A nyak szép íve. A tarkó fölött megkötött hajból néhány zilált tincs szállt el. A homlok fénylőn világított. - Hogy sajgott a szerelem. - Milyen jó, hogy sajgott. - Kalotaszegi pa­rasztlány ... A szíve körül a célpánt. Nem akart szétpattanni. Kapkodva szedte a levegőt. Kicsit felemelkedett. Megtá­masztotta magát. Várako­zott. Az acélpánt csak nem engedett. Pedig feszült a szív, a tüdő, az erek. Most nem hallott semmit, nem lá­tott semmit, nem figyelt másra. -Jaj istenem... jaj iste­nem - susogja vagy kiáltja? Hová kapjon, kihez fohász­kodjon? istenét már rég el­veszítette. A szavak semmit nem jelentenek. Szeretett volna felébredni. Az ájulás úgy nyomta vissza a fekhelyére, ahogy a szíves házigazda a vendégeit a ma­rasztaló székbe az asztal kö­rül. Vagy nem is ájulás ez? A nap forró nyila a homlo­kába fúródott. Ez már a nemlét, a másvilág? - Hisz az a lány jön elébe. Ki a ten­gerből. Csak jön felé. Egyre felé. A habok a térdét mos­sák. Sokáig jön. Látja, hogy jön. A víz már csak a boká­jáig ért. Tocsogott a lába alatt. Olyan közeli, olyan va­lóságos. Felugrana örömé­ben, felé nyúlna örömében. És újra érezte a csókját, a si­­mogatását. - De miért pont a vízben? - ült fel fájdalmas nyögés­sel. Majd lekászálódott a nyugágyról, hogy a tömlőt odább tegye. Az almafa alatt már a vízben tocsogott, amely halk csörgedezéssel futott a kert mélyebben fek­vő része felé. Miután nagy keservesen odábbhúzta a hoszú műanyag kígyót, meg­állt az árnyékban. A szeme előtt csillámló fényes, szúrós szikrák ugráltak. Az acél­pánt engedett, a szíve jóí­zűn, esendőn, csak olyan mindennapiasan fájt. - Ho­vá is lett a lány? - kérdezte magától józanul, tanárosan. - A versek hozzá egy köteg­­ben a fiók mélyén porlad­nak! - Ahogy az érzelmek? - Ahogy a vádak? - Ahogy az önzés, az igény, a kívánság, a kisajátítás? - Ha nem en­geded, hogy fogjam a kezed, valaki másé után nyúlok. - Persze, mert mindenki élni akar. Élni olyan egyszerű, élni olyan bonyolult. - És halni? „És ennélfogva tudom - profit! - hogy tíz év múlva, ötven év múlva, száz év múlva, mindazok a rongy tettetők, akik manapság kifi­zették két tallérral vagy há­rom dukáttal, mintha csak kifutófiú lett volna, aki egy hercegi metresznek visz a születésnapjára virágot - ezek a szenvelgő és smucig széplelkek ájuldozva fogják ünnepelni, hencegni fognak vele, hogy az operában a statiszták várószobájában azt mondta nekik egyszer hogy „jó estét”. Aranyrámá­ba foglalják azt a zongora­billentyűt, melyet egyszer Wolfgang szórakozottan leü­tött, hogy kipróbálja a hang­ját: ünnepségek lesznek ha­­cacárék, mifene - hiszen tudja miről van szó.” Sánta György SÁTÁN ÉS BOSZI Második gimnazista lehettem, amikor egy nap leverten ült meg apám vacsora után. Kis gyökérpipát vett elő. Reflex­­szerűen, ahogy vittem volna ki az egymásra rakott tányé­rokat, lekapcsoltam a vil­lanyt. Még vissza is néztem, de hagyta, nem szólt. Anyám jött be hozzá a kony­hából. - Mért van itt sötét? Fújod a füstöt. - Gondolkozom. Hagyja­tok kicsit. Jenőékkel baj van. Micivel találkoztam össze a Gellértnél. Sírt. Je­nőt hajnalban elvitte az ÁVO. Mici félt otthon ma­radni, kapott egy névtelen telefont. Az a hang azt mondta, már aláírták a kite­lepítési papírját, a doktor úr­nak jó helye van, ne aggód­jék érte, börtönorvos lesz. Úgy látszik, Jenő külföldi le­velezését piszkálják. Tudod, egy volt betege szokott neki írni Amerikából, hogy is hívják, mater Alexandra. Ezt te csak most mondod el? Nyugodtan ettél? Jenő az unokaöcséd! - Hirtelen haragú vagy, Klári! Reggel megyünk pa­kolni. Imre hozza a kis te­herautót, beszéltem vele. -Ugye, Irénnél a pincé­ben elférnek a jobb búto­rok?­­Jenő bácsi belgyógyász volt, influenza idején az ak­kori csodaszerrel injekció­zott bennünket, a penicillin­nel. Hatalmas kezét látom magam előtt. S majd belyu­kadt a hátam, amikor latin szavakat mormolva kopog­tatott, sóhajtsak. Az első, te­hát a legfontosabb könyve­ket kaptam tőle születésnap­ra, karácsonyra. A Világjá­­rók-sorozat fényes, sötétkék vászonba kötve sorakozott a polcon. Nansen, Cook kapi­tány s ki tudja, mi még. Igen, a Hagenbeck-cirkusz. A magyar történelem négy nagy alakú kötete címtáblá­ján négy király domborított arcképét hordozta négy sar­kán. Pintér képes irodalom­történetében először talál­koztam költőink kézírásával, Berzsenyiével, Tóth Árpádé­val, Adyéval. Az ajándéko­zás mindig a helyszínen tör­tént. Bevezetett szobájába, leültetett íróasztala elé, me­lyet négy faragott dióbarna Atlasz-figura tartott a vál­lán. Felemelte az egyik Sin­­gel-könyvszekrény üveges lapját, szemüvegét rátette, másikat vett elő szivarzsebé­ből, és beleolvasott némán a könyvbe, melytől így búcsú­zott. S minden kötetből, a belső tábláról kis metszet tűnt szemembe. Nála láttam először igazi Ex librist.) Jenő bácsiék ajtaja mind­két szárnyával nyitva állott. Az első emeleti fordulóból, a csigalépcső cifra és vasta­gon poros korlátján át birkó­zószerű alakot láttam, amint meghajtott hátára-nyakára emeli amúgy lapjával az író­asztalt. - Imrus, a faragásokra vi­gyázzon, az egyik Atlasz mozog! Félreálltunk apám­mal, ez az Imre, akivel teg­nap beszélt fuvar-ügyben, mellettünk oldalazott el, s oly könnyedén, mint egy ba­lett-táncos. Anyám ijedt meg. -Az istenért, nagyon ne­héz lehet. Segíts neki, fiam! Minden megbeszélés nél­kül vált világossá a munka­­megosztás. Apám a rende­lőt, a műszereket kezdi cso­magolni, anyám a porcelán­félét, poharakat, hogy segít­sen Mici néninek, én pedig Imréhez csatlakozom, ha visszajön a teherautóval. A lakás már kongott, más akusztikát kapott minden szó, pedig alig látszott, a má­sodik fuvar következik, de hát eleve túlzsúfolt volt. Mi lesz a könyvekkel? A falak­ról néhány kép hiányzott, helyüket kormos négyszög­let mutatta. Sokféle zaj és bútortologatás hangja torló­dott össze, még nevetés is hallatszott, kanálcsörgés, ahogy a kávét megkavarták a papírvékony kínai csészé­ben. A hallban, a telefon melletti sarokban madár­­csontú néniké gubbasztott a sámlin. Ölében fekete ken­dő, kezében morzsolta a ró­zsafüzért. - Ezt a szégyent megérni, hogy Jenőkéért a rendőr­ség... -Tudja jól, Kati néni, az én Jenőm semmi rosszat nem tett. Mici néni sírósan vissza­húzódott a konyhába, anyám nyugtatta. Valaki vállfástól néhány ruhát is az ágyra dobott, ezt is menekítsék. Marad elég holmi és bútor a házban -másnak, akié lesz. A fedeles nagy vesszőfonatos szeny­­nyestartót Szabad Néppel bélelték ki. Mindenki be­szélt, pakolt, cselekedett, én zavaromban előbb vizet it­tam, aztán kiálltam az elő­szobába. Méter magas, öb­lös rézhüvelyben díszes, kü­lönös szép botok zsúfolód­tak. A séta- és hegymászó botok feje villódzva ragyo­gott a tükörben, agancsnye­­lűé, fokosé, ezüst hasaló vizsla a fogantyún, szikrázó lila gömbje a hegyikristály­nak. Érdekes formája miatt a rózsafa botot húztam ki. Fe­je az öt gyökérág csonkjával tenyerembe simult, mint la­zán összefogott gyermekkéz. Sötétrőt volt és márványsi­ma. Felnéztem vizsgálódá­somból. Mici néni állt a konyhaajtóban, nagy haja kibomlott a muszlinkendő alól, semmi platinaszőkeség azon, fele barna, fele ősz. -Tedd el, fiam, emlékül, Jenő bácsiddal szerettünk kirándulni. A Tátrából való, nézd csak a plakettet. Jenő bácsiék régi ottho­nunkban látogattak meg utoljára, amikor kisebbik fi­unk született. A nyári esték melege dőlt be az utcáról, alig megszűrve és tompítva fék- és síncsikorgás, autóbu­szok mély motorhangja. A leáldozó Nap visszfénye, inkább az a sugárkéve, amit egy messzibb ablak tükrö­zött, átlósan érte a lábas-fo­nott mózeskosarat. - Fiaim, amikor kezdtük az életet, Jenőnek külön mé­retre kellett ágyat csináltat­nunk. Két méter két centi! Mici néni már leült a ká­véhoz, nem látszott arcán az idő, platinaszőke volt, mint mindig. Jenő bácsi azonban sokáig állt, a mózes felett, la­kója félmeztelen rugdaló­­zott. Zoli is két oldalt viselt hajat, középen kopasz volt, mint csodálója a magasból. - Micivel mi is ilyen szőke legényt szerettünk volna, de hát nem lett. Ez volt a leghosszabb mondat tőle az ő baszusán, amire emlékezhetem. (Jenő bácsi hallgatag em­ber volt világéletében. Soha nem beszélt volna magáról, börtönorvosi évekről. Egy szép napon a kapu előtt ta­lálta magát. Mintha nem tör­tént volna semmi, annyit mondtak neki a reggelinél, MENJEN HAZA, DOKTOR ÚR, KAP MAJD EGY ÉR­TESÍTÉST, HOGY NEM KÖVETETT EL KÉMKE­DÉST. Mintha valóban sem­mi nem történt volna, kigya­logolt a HÉV-hez. Vajon mi­kor és hol találja meg felesé­gét? Egyszer hallottam gö­­cögve, megállíthatatlanul nevetni. Apám is könnyeit törülgette. Félrehúzódtak a teraszon a születésnapi ven­dégektől, kétujjnyi vermut előttük. Egy régi vakáció ju­tott eszükbe. Versenyt úsz­tak, a nagy fűzfáról ugráltak a vízbe. S nem tudták már, melyikük fürdőruhája ha­sadt el. Irénék pedig kijöttek értük, s a magas partról kia­báltak: GYERTEK, KIHŰL A VACSORA.) Bisstray Ádám KÖLTÖZÉS 9

Next