Népszava, 1989. május (117. évfolyam, 101–126. sz.)

1989-05-02 / 101. szám

2 A borús idő, és a meghirdetett népligeti askoneszív programok ellenére tízezrek indultak a Dózsa György úti szónoki emelvény felé. Mit akartak hallani az ünnnepi beszéd előadóitól? A megkérdezettek szavaiból kitűnt, súlyosabb és aktuálisabb tartalommal, évtizedük óta nem, zájlbujt május 1-jei ünnepség Magyarországon. — Jó volt eddig is felvonulni, elbeszélgettünk a kollégákkal, ittunk egy-két sört, jól éreztük magunkat — tűnődik gomblyukában a bőrösszakszervezet jelvényével Lepcsényi István, a Táncsics Bőrgyár Rt. fiatal tmk-s művezetője. — Hanem most valamennyien többet várunk az ünneptől, alig esett szó másról a műhelyben. Azért érzünk jogot a bizakodásra, mert a szakszervezetek, a SZOT elnöksége végre benyújtotta első kelmény követeléseit a kormánynak; feltételeiket szabott, amelyhez máris igazodott az állami vezetés. Szerider Lászlót, a Közlekedési Dokumentációs Vállalat stúdióvezetőjét a közeljövő foglalkoztatja: az ünnepi beszéd esetleges ígéreteit miként lesz képes megvalósítani a szakszervezet és az MSZMP? Csupán őszinteséget, kendőzetlen szarvakat remélt a szónokoktól Pintér László műkőkészítő, a 43. ÁÉV leányvállalatának dolgozója, amint műhelykollégáinak vidám társaságában faggatták. Hozzátette, hogy már korántsem veszik készpénznek a szép számaikat- Viszont azt elvárja, hogy már a szavakból is kiderüljön, a szakszervezetek a végsőkig kiállnak igazuk mellett. Végül csupán egyet még a várakozók véleményei közül. Adorján Mihály, a Csepel Művek robbantómestere: — Lám, ha a kormánynak nem hódolunk be, akkor elfogadják érveinket, mindjárt nem emelik az energia árát, nincs autópályadíj — mondja, miközben nyakában ülő hároméves kislánya lábéival hol a riporter, hol édesapja orrát veszi célba. — Én egyébként nem a beszédektől várok sokat, hanem a tettektől, amiknek eredménye kézzelfogható. Például elvárom, hogy továbbra is csak rossz vicc marháján a korábbi lakáshitelek kamatának 19,5 százalékra emelése. Most többet várunk az ünneptől. (Folytatás az 1. oldalról) Kértük a kormánytól dolgozzon ki konkrét elgondolásokat és programot az előttünk álló rövidebb időszak gazdasági, szociális problémáinak megoldására. És azt is, hogy míg ilyen programmal nem rendelkezik, addig tartózkodjon a további áremelésektől. Mindezt azért tettük, mert szeretnénk végre világosan szembenézni azzal a problémával, hogy mit lehet jószívvel támogatnunk, mi mellé kell — ha kényszerűen is — odaállnunnk, és mi az, amit meggyőződésünk szerint elfogadni nem tudunk. A magyar szakszervezetek nem kívánják irreális követelésekkel lehetetlen helyzetbe hozni a kormányt. A szakszervezetek vezetői, képviselői nem politikai ambícióktól sarkallva és nem az ország csődjére spekulálva fogalmazzák meg álláspontjukat. Mi olyan gazdaságpolitikát támogatunk, amely a gazdasági ésszerűség, a gazdasági szükségszerűség és a társadalmi tűrőképesség szempontjait a lehetséges mértékig képes összeegyeztetni. Olyan gazdaságpolitikát támogatunk, amely épít az emberek alkotóerejére, amely értékén kezeli az elvégzett munkát, amely számol azzal, hogy a nagyobb, a jobb teljesítményt meg is kell fizetni, amely lehetővé teszi, hogy a tehetséges emberek érvényesüljenek és boldoguljanak Magyarországon — mert nélkülük nem fog tallpraállni ez az ország. Olyan gazdaságpolitikát támogatunk, amely a konfliktusokat keletkezésük helyén kezeli, és nem teríti szét az egész társadalomra. Olyat, amely jobban épít a belső piacra, olyat, amely láthatóan az infláció megfékezésére irányul. A szakszervezetek sürgetik: nevezzük nevén a gyereket! Nézzünk szembe konkrétan a veszteséges tevékenységekkel, vizsgáljuk meg nagyberuházásainkat, tekintsük át a költségvetés kiadásait és teremtsünk olyan helyzetet, hogy sem vállalatok, sem bankok, sem vállalatvezetők, sem bankvezetők ne rendelkezhessenek meg nem szolgált, teljesítményekkel alá nem támasztott jövedelmek felett! Tisztelt Szaktársak! A magyar szakszervezetek támogatják a gazdasági és politikai reformokat. Támogatják a tulajdonreformot, támogatják a szerkezetváltást, a piaci viszonyok megteremtését. De a reformra hivatkozva sem támogatják a kapkodást, a végig nem gondolt intézkedéseket. Nem támogatják azt sem, hogy bárki úgy és azért árusítsa ki az állami tulajdont, hogy ellenértékével a költségvetés hiányait pótolja. Az eladósodottság súlyos teher. De az sem kevésbé súlyos — mindenekelőtt következményeiben —, ha értékeinket áron alul, nemzeti önérzetünket pedig bármilyen áron bocsátjuk áruba. Amikor a szakszervezetek a kormánnyal való együttműködés szempontjait, egy támogatható gazdaságpolitika körvonalait megfogalmazzák, abból indulnak ki, hogy csak egy kiegyensúlyozott együttműködés, egy valódi partneri viszony lehet célravezető. Mi nagyon komolyan vesszük megállapodásainkat, olyannyira, hogy a jövőben azoknak — ha kell — kemény eszközökkel is érvényt fogunk szerezni. Nehéz időkben erős szakszervezet kell Tisztelt Barátaim! A szakszervezetek maguk is mély és radikális átalakulás előtt állnak, őket sem hagyta érintetlenül a bizalmi válság. Előlegezett bizalomból élünk, s hogy megőrizhessük, visszaszerezhessük tagjaink igazi hitét, ahhoz alapjaitól kell újraformálni önmagunkat, szervezetünket, működésünket, feladatainkat. Az a tény, hogy ma is 4 millió 300 ezer embert tömörítünk sorainkban, nem eddig végzett munkánkat dicséri, hanem az emberek józan felismerését. Azt a józan felismerését, hogy minél nehezebb idők jönnek, minél kiszolgáltatottbak a bérből és fizetésből élők, annál inkább szükségük van az összefogásra, szükségük van egy erős szakszervezetre. A magyar szakszervezeti mozgalom rálépett erre az útra. Ez a szakszervezet már nem ugyanaz, mint tegnap volt, és soha nem is lesz már ugyanaz. Adósságunk azonban bőven van. Nem csak általában a munkavállalókkal szemben, de különösképpen az ifjúsággal és az alacsony nyugdíjjal rendelkező, idős emberekkel szemben. Tovább már nem tartható, hogy a fiatalok nemzedékeinek egész sora nagyrészt a megoldhatatlan problémák közé sorolja a családalapítást, az önálló otthon teremtését, a gyermeknevelést. A szakszervezeteknek végre határozottan fel kell lépniük a fiatalok érdekében. Engedni és támogatni kell, hogy a szakszervezeti mozgalmon belül is megszerveződjenek, hogy hallassák hangjukat, hogy erőteljesebb hatást gyakoroljanak az egész szakszervezeti mozgalomra. Érvényt kell szerezni annak a gondolatnak, hogy az ifjúságpolitika, az ifjúság helyzetének javítása nem csupán egy szervezet, vagy hivatal dolga, az egész kormányzat, mi több, az egész társadalom felelőssége! Az ország gondjai, az előttünk álló feladatok súlyosak, embert próbálóak. Mégis,l van esélyünk, hogy nehézségeinken saját erőnkből úrrá legyünk. Hogy új alapokon egy demokratikus, fejlődőképes szocialista társadalmat hozzunk létre. A történelmi szükségszerűség parancsolta változásokat nem kerülhetjük meg, a kínálkozó lehetőségeket nem szalaszthatjuk el, a mindenkire érvényes felelősség alól nem vonhatjuk ki magunkat. A külfölddel szembeni fizetőképesség megőrzésével egyenrangú feladat, hogy az ország sorsának alakulásában szerepet játszó szervezetek, és azok vezetői, képviselői megőrizzék, illetve megteremtsék belföldi hitelképességüket. Senki és semmi ne szoríthassa háttérbe a nemzeti összefogást A szakszervezetek összefogásra, felelős cselekvésre, józan magatartásra szólítják fel a társadalom valamennyi politikai tényezőjét. A jelen gondjainak megoldásában, a jövő formálásában közmegegyezést kell kialakítani, és ebben az eltérő nézeteket valló erőknek is közösséget, felelősséget kell vállalniuk. Csak ezen az alapon számíthatunk a gondjaink megoldásához nélkülözhetetlen, nemzetközi támogatásra, amelynek biztosításában a magyar szakszervezetek is jelentős szerepet játszhatnak. Magyarország saját erőfeszítései révén és a világ, mindenekelőtt Európa támogatásával képes csak kilábalni nehéz helyzetéből. Ez a támogatás azonban elképzelhetetlen az egyes országokban működő szakszervezetek szolidaritása, megértő támogatása nélkül. Szaktársak! Magyarországon előbbutóbb választásokra kerül sor. Az ország lakosságának választania kell eszmék, nézetek, személyek és szervezetek, programok és módszerek között. A szakszervezetek azokat fogják támogatni, akik: — igazat mondanak és reális elképzelésekkel rendelkeznek; — akik megfogható eredményeket és ehhez megítélhető garanciákat kínálnak; — akik a politikai diktatúra helyett nem a tőke, a pénz diktatúráját kívánják bevezetni; — akik demokratikus közéletet, nyíltságot akarnak; — akik a reformokat a dolgozó milliók érdekében és rájuk támaszkodva, részvételükkel kívánják megvalósítani, akik tudják, hogy mindez nem lehetséges a szakszervezetek nélkül, a szakszervezetek ellenére. Barátaim! Rajtunk is múlik, hogy semmilyen hit- és pártvita, egyéni ambíció, sérelem, törekvés ne szoríthassa háttérbe a nemzeti összefogást. „Én dolgozni akarok. Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani” — mondja József Attila. A munka, a szabadság és a rend ünnepe adjon mindannyiunknak erőt arra, hogy a múltat legyőzve rendezni tudjuk közös dolgainkat. Hiszem, hogy még nincs későn! Köszönöm, hogy jelenlétükkel ezt erősítették! KEDD, 1989. MÁJUS 2. NÉPSZAVA TATÁR ÁRPÁD As Jelenthessen titksunkért, aki adni is tud Tisztelt nagygyűlés! Kedves fiatalok! Kedves barátaink! Nem azért kérünk szót, hogy a napjainkban oly divatos követelők sorába álljunk. Szerintünk nagyobb a tét ,élni, dolgozni kell! De azt nem a régi módon akarjuk! Nekünk olyan vezetőkre van szükségünk, akik hétfői mondanivalójukat kedden is tudják vállalni! Szavahihető, erkölcsileg tiszta vezetőkre van szükségünk! Nincs mire várni, eredmény csak harc árán születik! A politika szinte tehetetlenül áll a tényleges társadalmi problémák előtt, a fegyvereit pedig a szakszervezetekkel, tehát a dolgozókkal szemben csörgeti. Erkölcsi és politikai alapját mai megszólalásunknak az adja, hogy 1988. október 22-én, az országos szakszervezeti ifjúsági konferencián megfogalmazott álláspontunk találkozott a fiatalok akaratával. Akkor egyedül maradtunk azzal, hogy megkérdőjeleztük azt a gazdaságpolitikát, ami napjainkra ilyen táblákat adott a fiatalok kezébe, amit ma erre a szakszervezeti nagygyűlésre elhoztak. Ezen a májuson még itt vannak, azok, akik hisznek abban, hogy egy, érdekeit érvényesíteni nem tudó fiatal is részese lehet egy békés nemzeti kiegyezésnek. Ha valakinek még ebben az országban eszébe jut a mi és a gyermekeinek jövője is, annak azt kell mondjam, ennek a békés, nemzeti kiegyezésnek tétje kell, hogy legyen az új értéket előállító dolgozó fiatal, falun és városon egyaránt! Válságba jutott gazdaságunk terheit azokra lehet rakni, akik képesek cipelni azokat. Hiába tesszük a szamár elé a szénát, ha sohasem haraphat bele, előbb-utóbb kidől alólunk. Nekünk az előző kormányok is csak ígértek. Akkor is, amikor volt miből ,— ígérni most is tudnak — azt meg mindenki tudja, most nincs miből!? Ezért most tisztelettel arra kérem a vezetőket, „többet a fiataloknak ne ígérjenek”! Az jelentkezzen választási voksunkért, aki adni is tud! Megmondjuk „hol szorít a cipő”? Ott, ahol ez az igaz közmondás is tartja, a gyerekeink lábán, mert a nagyobbat már nem tudtuk megvenni nekik! Annak a 400 ezer gyermeknek a lábán „szorít a cipő”, akik a létminimum alatt élő családokban tengődnek. Mi már többet nem akarunk követelni sem! Egy évtizede tesszük hiába! Csak élni és dolgozni akarunk! — Emberhez méltó életet élni! Ez ma Magyarországon a társadalmi akarat. Kérjük, ennek a feltételét teremtse meg minden vezető, aki ezt emberileg, erkölcsileg vállalni tudja. Aki nem, azt tisztelettel kérjük, álljon félre, s adja át a helyét azoknak a fiatal szakembereknek, akik már abba őszülnek bele, hogy tehetetlenül kell nézniük, miként folyik ki a jövőjük a felelőtlenül gazdálkodók kezéből. Mi nem ebbe az irányba tett lépésnek tartjuk azt, a parlament elé menő beszámolót, az 1971-ik évi ifjúsági törvényről, ami többre nem tud vállalkozni a magyar ifjúságért, mint a törvény hatályon kívül helyezésére. Ebben a gazdasági és politikai káoszban nem látnak tisztán a fiatalok, sajnos, a bölcsebb idősebbek sem. Ha a fiatalok nemzedékei kívülrekednek a gazdaságon, ha a család nem képes az önmaga megújítására, ha a mindennapi megélhetés gondjai uralják az emberi gondolatot, ott abban az országban a családalapító fiatalnak nincs perspektívája! Hallottunk mi már sok programot, ígértek nekünk szebb jövőt is! De, kérem, oda el is kell jutni, s ha lehet, legalább a gyerekeink érjenek oda, s ezért most kell tenni! Mi a következő kormányzati döntéseket látjuk a legsürgetőbbnek: — 1989. július 1-jétől 300 forinttal emeljék fel gyermekenként a családi pótlékot! — A mindenkori létminimum szintjén és az alatt élő családok gyermekei ingyenes napközi ellátást kapjanak az óvodákban, és az iskolákban 1989. szeptember 1-jétől. — Alakítsanak ki egy reális árképzést a gyermekek ellátásához szükséges javak területén, és szüntessék meg ezek általános forgalmi adóját 1990. január 1-jétől. — 1990. január 1-jétől kerüljön bevezetésre egy olyan családközpontú adórendszer, amely a társadalmi minimum mértékén felül adóztatja az állampolgárokat. — Az első lakásépítő és -vásárló fiatal családok a mindenkori hitelkamatláb feléért kapjanak kölcsönt! — A kormány, a szerkezetátalakításra felvett hitelekből 1995-ig évente legalább 30 ezer új, korszerű munkahelyet teremtsen a fiatal szakemberek számára — és az ország jövője érdekében. Ezeknek a lépéseknek a megtétele, tudom, komoly átcsoportosításokat igényel, de kevesebb és olcsóbb bürokráciával, jobb munkaszervezéssel és szakemberek hozta döntésekkel ezek a források megteremthetők. (Ha másra nem, utalok arra, hogy csak a motorbenzinből 40 milliárd Ft tiszta bevétele van az államkasszának!) Mi, a szervezett fiatalok nevében ezt ajánljuk a SZOT-kormány találkozó napirendjére. Úgy érezzük, ezért érdemes küzdenünk egy olyan szakszervezeti mozgalmon belül, ahol el akarjuk foglalni a szakszervezeti ifjúságot jogosan megillető helyeket! A mostani választásokon ez a lehetőség adott mindannyiunknak. Ennek tudatában, ajánljuk a tisztelt Országgyűlésnek is, hogy olyan kormányt válasszon, amelyik képes a mi programunkat is végrehajtani, s akkor van kire építeni a holnapot: A FIATALOKRA!. GRÓSZ KÁROLY Intézményes garanciát a hibák ismétlődése ellen Az MSZMP főtitkára lépett ezután a mikrofonhoz, hogy kifejtse véleményét az időszerű politikai elképzelésekről, reagáljon a sokakat foglalkoztató kérdésekre. Az MSZMP KB nevében köszöntötte május 1-jén, a munka ünnepén, a munkásosztály hagyományosan nemzetközi seregszemléjén, egyben egyik jeles nemzeti ünnepünkön a nagygyűlés résztvevőit, s hangsúlyozta: az MSZMP egyszerre nemzeti és internacionalista párt, az emberiség haladásáért, a békéért, a szocializmusért küzdő erőkkel vállal sorsközösséget, miközben nemzeti érdekeinket is maradéktalanul képviseli. Meggyőződését fejezte ki, hogy minden nép csakis a más népekkel való együttműködés révén kamatoztathatja tudását, tehetségét, gyarapíthatja nemzeti értékeit és járulhat hozzá az egyetemes kultúra gazdagításához. Hazánk reformtörekvéseinek távlati célja az is, hogy felzárkózzunk a fejlett országokhoz a gazdaságban, a kultúrában, anyagi és szellemi téren egyaránt. Ez is történelmi távú időszakot igényel, de nemzetünk jövőjének ez az egyedül lehetséges útja. Az MSZMP kezdeményezője, aktív részese, felelős tényezője akar lenni e nagy nemzeti vállalkozásnak — húzta alá a főtitkár, rámutatva, hogy a párt történetének új fejezete kezdődött el az 1988. májusi pártértekezleten, amikor lezárt egy nagyon fontos, de ellentmondásos korszakot. A továbbiakban az elmúlt több mint három évtized eredményeire emlékeztetett, majd kifejtette: hosszú éveken keresztül a nyugalmas, csendes felszín alatt hatalmas feszültségek erjedtek, megoldatlan problémák halmozódtak egymásra. A párt akkori vezetése és a kormány a hetvenes évek elejétől — az egész politikai intézményrendszer hallgatólagos támogatását sem nélkülözve — fokozatosan elhanyagolta a konkrét helyzet konkrét elemzésének követelményét. Részben nem vette észre, részben pedig szándékosan eltakarta a magyar gazdaság és a magyar társadalom alapvető gyengeségeit — köztük a szellemi munka leértékelődését. Ezzel azt a hamis közérzetet táplálta az egész társadalomban, hogy elért eredményeink korszakos jelentőségűek, időtállóak, elegendőek ahhoz, hogy hazánk a fejlett világ országai közé emelkedhessen. A gazdasági vezetők közül nem kevesen hitték el, sőt, egyesek terjesztették is magukról, hogy a nép érdekében titkolják el a valóságot, cserélik fel a termelés és az elosztás normális sorrendjét. A rend, a kiegyensúlyozottság látszatát erősítették akkor is, amikor már a rendetlenség szaporodott, a nyugtalanság erősödött. A nagygyűlés egyik hallgatója