Népszava, 1990. május (118. évfolyam, 101–126. sz.)

1990-05-19 / 116. szám

10 Mi csak a szárnyakra emlékezünk Üzenet a Holnap városából A HOLNAP városából, Nagyváradról hozott üzene­tet a budapesti körútra, a Játékszínbe „Szigligeti há­za" — ahogy megnyitásakor, 1900 őszén nevezte a váradi új színházat egy ifjú hírlap­író, Ady Endre, a Szabadság című lap október 14-i szá­mában. A Fellner és Helmer bécsi cég (ki más?) által épí­tett színház működéséhez nagy reményeket fűzött. .......Mi ott fogjuk folytatni, ahol az oltár volt. Szigligeti háza nem lesz a ledérség, nem lesz a kufárok otthona. Eszmék, igazságok háza lesz. Mert száz év óta ezt akar­tuk.” Nem akármilyen színikri­tikusi, újságírói gárda fi­gyelte a Bémer téri épület­ben történőket — Ady, Bíró Lajos, Dutka Ákos, Em­őd Tamás, Heltai Jenő, Nagy Endre, Sas Ede, később Ju­hász Gyula, Somlyó Zoltán, Lengyel Géza, Hegedűs Nán­dor, hogy csak a legneveseb­beket említsük —, s nem is távolból, hanem többnyire a Bémer tér kávéházaiból, s a lapok a térre néző szer­kesztőségi szobáiból. Újság­írók és költők, meg a szín­ház primadonnái, szubrett­­jei, drámai szendéi között gáláns regények is szövőd­nek (Ady listája a legterje­delmesebb, Juhász Gyula Annája a legihletőbb). A „Pece-parti Párizs” légköre ebben is más, frissebb, me­részebb, mint a legtöbb ak­kori magyar városé. CÉLSZERŰ MOST, a haj­dani Szigligeti Színház utó­dának, a Nagyváradi Álla­mi Színház (Teatrul de Stat) Szigligeti Társulattá tett ma­gyar tagozatának a hajdani Teréz körúti Színpadon (Nagy Endre egyik működé­si színhelyén!) bemutatkozá­sakor felemlegetni ezt a szép múltat? Célszerű, érdemes és kell. Célszerű, mert figyelmez­tet: Váradon éppúgy, mint szerte Erdélyben, a magyar színi kultúra egyetemleges­sége jegyében jöttek létre és működtek a társulatok. Sep­­siszentgyörgytől Pozsonyig, Kassától Újvidékig a stilá­ris, színvonalbeli, s más egyedi, sajátos adottságokon túlmenően valami egységes­sé tette ezt a színházművé­szetet: a magyar nyelv. És bár eltelt kilenc évtized „Szigligeti háza” megnyitá­sa óta, s lezajlott két világ­égés, megtörtént két tragi­kus szerződés aláírása, be­következett sok millió ma­gyar ajkú kíméletlen letépé­­se az anyaország testéről — ez az integráló erő tulajdon­képpen máig eleven és sér­tetlen. Ami felfogható — is­merve a körülményeket — az anyanyelv túlélésének csodájaként is. (És valóban az is.) ÉRDEMES, mert arra int: a fel nem adott eszmék, a meg nem tagadott igazsá­gok áldozatokat követelnek, de ezeket az áldozatokat meg kell hozni. Sőt, némely történelmi helyzetekben, úgy kell gondolkodnunk, hogy az áldozathozatal a természetes állapot. (Már amennyire az ilyen állapot természetesnek nevezhető — de hát megéltünk mi már itt, a Kárpát-medencében olyan időket, amelyekben a ter­mészetellenes volt a termé­szetes). A nagyváradi ma­gyar színház, már a két há­ború között is, de főleg az utóbbi negyven esztendőben, lényegében véve csak áldo­zatokat hozott (miként a többi erdélyi magyar színház is). Áldozatokat és megalku­vásokat vállalt, hogy vállal­hassa a legfontosabbat: az életben maradást, a magyar szó színpadi hirdetésének feladatát, ezt a nagy elődök által ráhagyományozott kül­detést. S áldozatokat hozott azzal is, hogy elengedte ke­beléből az anyaországba tá­vozó színészek, rendezők egész sorát, Czikéli László­tól Szabó Józsefig. Sebzett testű pelikánként táplált vé­rével és húsával másokat, holott tudta: önnön keblét gyöngíti ezzel. És emlegetni kell a kezdet szép eszméit, mert enélkül sem a múlt elviseléséhez, sem a jövő biztatóbb ígére­tei kiteljesítéséhez nem lett volna ereje Várad színészei­nek. S ezek az eszmék min­den sárba tiprás, hatalmi szó, erőszak, megkülönböz­tetés, másodrendű állampol­gári sorba taszítás dacára, éltek, élnek „Szigligeti házá­ban”. AMI PEDIG a Játékszín­be hozott két előadást ille­ti: Sütő András játéka, a Vidám sirató egy bolyongó porszemért, 1987. júliusi be­mutatója a színháznak. Az­óta is játsszák. Varga Vil­mos rendezése modern zenés népszínműnek játszatja a fals eszméket hirdető, hamis próféta Prédikás (Miske László) és a tévhiteknek ál­dozatul eső Fügedes (Hajdú Géza) történetét. Mindazon­által világosan tudtunkra adatik: nemcsak a vallási halandzsáktól kell félnünk nekünk, jámbor és hiszékeny Fügedeseknek, hanem vilá­­gibb s erőszakosabb téríté­sektől és téveszméktől. A másik produkció, a Bol­dog nyárfalevél friss: ez év április elején volt a bemu­tatója. (Pár napja már meg­emlékeztünk róla lapunk­ban.) Korántsem a legsike­rültebb mű, de a karak­terfigurák megfogalmazása, és a nyelv hol költőien édes, hol sziporkázóan humoros színpadi csengése a legjobb Tamási Áront idézi. Miske László rendezése, erősen épít is erre. A legjobb alakítások ezért a kisebb szerepekben láthatók: Molnár Júlia mint Barka, Hajdú Géza mint Mátyás kisbíró és Dobos Im­re mint Torzsa bíró szívbé­li derűvel játszanak. ÉS ÁLTALÁBAN IS: a szívbéli derű és a játék tisz­ta, romlatlan és őszinte örö­me áradt a színpadról e két estén. Az volt a benyomá­som, bár aligha előre meg­fontolt szándékkal, mégis Ady idézett köszöntőjének szavait sugározzák, nem ki­mondva, hanem a szavak szellemét mentve át a múló időn: „Mi hálásak vagyunk a sors mostohaságáért. Mi megmaradtunk a régi ideá­lok mellett. Mi csak a szár­nyakra emlékezünk, a repü­lő, a szállva szálló szárnyak­ra ... .” Takács István Lányok Távol-Keletről Egyeseknek masszázs, a többieknek lótusz A lótusz szubtrópusi vidéke­ken honos, rózsaszín, sárga vagy fehér virágú, tündérró­zsa. Az ókori görög mitológia szerint álomvilágba ringató, tétlenségre kárhoztató gyü­mölcs. És nálunk? Sosem ta­lálnák ki, kedves olvasók, a Lotus keleti masszázsszalon a Hotel Normafa Keleti ter­mében. Egyik tulajdonosa is­mert színművésznőnk, Voith Ági. — Ez azt jelenti, hogy a művésznő madam lesz? — Ha nekem valaki azt mondja, hogy madam Ágnes Voith, azon nincs mit meg­sértődni. De ha valaki ma­­damnak szólít, és a hangsúly óhatatlanul egy kuplerájtu­lajdonosra utal, akkor termé­szetesen joggal húzom fel az orrom. Akárhol jártam kül­földön, a masszírozás a ter­mészetes életmód része, a teázás, a szaunázás egyértel­mű és nem pejoratív értéket hordozó valami. Csak nálunk. Mert nekünk nem volt eddig ilyesfajta kultúránk, szexuá­lis meg még úgy se. Néhá­nyan a vastagabb pénztárcá­júak közül kiutaztak a Tá­vol-Keletre és ott masszázs­szalonokba jártak, de valami másba. Az ő meséik alapjárt más a képzelettársítás, ha er­re kerül szó. Ez egyébként üzleti vállalkozás a budai Hotel Normafánál, ahol én Schmidt Bözsivel együtt, aki a Vidám Színpad menedzse­re, tulajdonostársak vagyunk. — Elit réteget céloztunk meg, a­kik fizetőképesek és ál­doznak is az egészségükért. A pénzükért kulturált környe­zetben, kulturált programot kapnak. A magyarok 2500 fo­rintot fizetnek egy kezelésért, a külföldiek pedig 49 dollárt. Ezért szaunázhatnak, tusol­hatnak, 45 percig teljes fel­frissítő testmasszást kapnak, halk zene mellett. Szóval, szexuális társkeresésről és egymásratalálásról szó sincs. Schmidt Bözsi háromféle minőségben is bemutatkozik a találkozásunk pillanatában. Elsősorban okkult tudomá­nyok és parapszichológiával foglalkozó jósnőként mutat­kozik be, de rögvest közli, hogy ez a hobbija. Végzett közgazda, sőt, doktorált, e minőségében menedzser­­igazgató a Vidám Színpadon, és hogy stílusosak legyünk, harmadik szereposztásban társtulajdonos a Hotel Nor­mafánál. — Schmidt Bözsiből, avagy Schmidtné dr. Hollós Erzsé­betből magam lesz rövidesen? — Ez nem kupleráj. Én nem tudom, amióta ezt a szolgáltatást kitaláltuk és a férfiak közül bárki hall róla, valami egészen különleges, huncut mosoly jelenik meg a szemükben, rettenetes és egy­ben gyönyörű, pikáns dolog­ra gondolnak. Kérem szépen, ez a mi távol-keleti masszá­zsunk természetgyógyászat. És mint ilyen összefügg az én hobbimmal. Ezek a lányok, akik nálunk dolgoznak majd, tökéletesen tudják az akup­­resszúrás pontokat az emberi testen és így a gyógykeze­lést is. Saját magunkat is megmasszíroztattuk az Ági­val együtt és mondhatom, új­já születtünk. — Mi, mint színházi embe­rek, ennek a dolognak vala­mi különös ízt kívánunk ad­ni azzal, hogy a miliő, a dísz­letek is keletiek lesznek, a lá­nyok valamennyien a Távol- Keletről érkeztek, hogy hon­nan, azt nem árulom el, ez legyen az én titkom. Arról is szó van, hogy jómagam is fellépek időnként, mint jós­nő. Még az is megeshet, hogy színpadi produkcióra is sor kerül, sokáig éltem külföl­dön, sok mindent láttam, hal­lottam és olvastam erről a témáról, s ha minden jól megy, június 1-jén megnyit­juk a Keleti terem kapuját. A színház a művészeté, a szolgátatás az üzleté, de a kettő, úgy látszik, újabb idők­ben már együvé is tartozhat. Mellesleg, „ha a férfi éjjel fehér lótusz és hatvannapos rizs egy harsányi mennyisé­géből és mézből készült keve­réket fogyaszt, ereje megnő. (Kaljánamalta: Anangaranga, avagy A szerelmi játékok is­tenének színpada.) V. A. Nagy díjas bibliotéka Nemzetközi Minőségi Grand Prix-t kapott a Békés Megyei Könyvtár. A díjat a madridi székhelyű Nemzetközi Ke­reskedelmi és Kiadói Szerve­zet ítélte oda a békési biblio­tékának. A nagy elismerést jelentő díjat az elnyeréséről szóló levél szerint azok a könyvtárak kapják, amelyek „kiemelkedő minőségi mun­kájukkal és szolgáltatásaik­kal megkülönböztették ma­gukat a többiektől". Az 1985-ben felavatott új bibliotéka hatezer négyzet­­méter alapterületű épületé­ben jól felszerelt gyermek­­könyvtár, zenei könyvtár és kitűnő számítógépes rend­szer is működik. A díjat június 2-án adják át Madridban, a könyvtár igazgatójának. SZOMBAT, 199­0. MÁJUS 19. NÉPSZAVA Hrabal úr és az ő sörissza angyalai Amikor olvasni kezdtem a Táncórák kezdőknek és hala­dóknak című könyvet — ek­kor ismertem meg Bohumil Hrabalt, addig a létezéséről se tudtam —, jó magyaros ízeket éreztem a számban, az első húsz oldalig azt mondtam magamban, mint valami nagy felfedezést: ó, hát ez tisztára olyan, mint Krúdy, a hatvanadik oldal­nál azt, hogy nagy tévedés, Tersánszky kakukkmarcis­­kodik velem ... — Szerintem inkább Mán­­dy Iván írói világa hason­lítható hozzá — helyesbít Varga György, aki, elisme­rem, nálam jobban tudhatja, hiszen míg fordítja, benne él ebben a világban. — For­dítani kész átok. Hrabal nyelve univerzális nyelv. A kocsmai duma, a külvárosi szleng, a cseh nyelvjárások, minden benne van. „Maga úgy néz ki, mint valami öreg fater, aki unal­mában az orrát túrja, és én dühöngök, hogy pont maga képviseli a brünnieket. Azért megírom én magának szem­től szembe, nem kecmece­­lek, hogy szégyellheti magát, telhetetlen vén sörissza.” Véres történet, amit az olva­sók írtak. Hrabal sem kec­­mecel, némi áttétellel gyako­rolja az öniróniát. Tavaly megjelent Véres történetek és legendák című könyvének puha borítóján ott a fény­képe. Nem egy prágai sörö­ző, általa oly precízen ismer­tetett, sörtől és a sör melletti szövegeléstől csatakos kis­kocsmában ül, ahová magá­val cipelte Heinrich Böllt is, akinek sajnos, éppen fájt a gyomra, de azért ott elücsö­rögtek egy darabig, miköz­ben kint az utcán dübörög­tek a „testvéri tankok”. Nem, valamilyen rokokó, vagy bi­­dermeyer (vigyázat: a Hra­­bal/Esterházy dialektus sze­rint így helyes!) kereveten ül, „a homlokán, ezeken a ráncokon roboghatnának a szigorúan ellenőrzött vona­tok a Pepin bácsik birodal­mába”. — Ha egy nagy gépezetnek képzeljük el a nyelvet, ak­kor úgy mondanám, hogy a legapróbb csavaralátétet is ismeri, sőt, azt is tudja, hol vannak az átszakadt menetek — magyarázza a fordító. — Most fordítom Kundera Az élet máshol van című regé­nyét, amely szerintem egy nagy közép-európai mű, és kíváncsian várom, milyen visszhangja lesz magyar ol­vasói körökben. Furcsa, mennyivel könnyebb a dol­gom vele, mint Hraballal. Kundera nem a nyelv rész­leteiben gondolkozik, hanem struktúrában. Ha az ember megtalálja az egységes han­got, már csak arra kell vi­gyáznia, hogy ki ne essen belőle. Nála az hordozza a mondanivalót, ahogyan a fi­gurák egy adott térben mo­zognak. Hrabalnál az, aho­gyan a figurák kifejezik ma­gukat. ... Az idő egy vakolatda­rab, a romlás. De ki tud el­számolni két órával? Átölel­te az alkonyban a dereka­mat: szabad egy táncra? Az angyalok nyelve, bará­taim! Ez utóbbi mondatot le­het, hogy Hrabalra érti Es­terházy Péter, hiszen elké­pesztő türelemmel kiszótá­­razta közép-európai mesteré­nek szavait,­ aztán mint va­lami konténeres növényzetet, átültette nálunk termő nö­vények közé. Úgy is lehetne mondani, hogy személyes jel­legű műfordítás Esterházy Hrabal könyve című munká­ja, amelynek részleteit épp a napokban sugározza soro­zatban a rádió, másfelől pe­dig hódolat a cseh szárma­zású írónak, aki itt Európá­ban egy a sok nagy író kö­zül, például a magyar szár­­mazásúakkal együtt, mond­juk Krúdyval és Tersánszky­­val. Amikor az elmúlt napok délelőttjein bekapcsoltam a Kossuth rádiót, akkor jutott eszembe, hogy a fiókomban lapul egy beszélgetéstöredék, töredék, mert kimaradt ab­ból az interjúból, amelyet — úgy egy hónapja talán? — Varga Györggyel készítet­tem. Kovács Júlia Keserédes bemutató Játsszunk barokkot ?! Ormindo, avagy a keserédes szerelem című opera magyar­­országi premierjével bővítet­te repertoárját az Operaház. Cavalli barokk csemegéje oly korban keletkezett (1644), amikor Velencében a fizető­képes közönség előtt végre szélesre tárultak a színházak kapui. Akkoriban úgy szü­lettek az operák, mint ma­napság a szériafilmek. A zenetörténet, Montever­di méltó utódjának tartja Cavallit. Nos, ha az Ormindo nem éppen a barokk opera csúcsa, de szerzője, profi komponista módján, zeneileg rangra emelte Giovanni Faustini kissé ostobácska, négyszögesített szerelmi his­tóriáját. Mindenekelőtt azzal, hogy pontosan kidolgozta a szereplők karakterét, jól éne­­kelhetők az áriák, a lamen­­tók, a recitativók pedig szé­les ívben kötik össze a mese, a valóság, a szerelem, a fél­tékenység mulatságos és tra­gikomikus helyzeteit. Kerényi Miklós Gábor ren­dezése jó hangulatú, kelle­mesen barokkos díszítésű és látványgazdag. A bűvészmu­tatványok, tűzijátékok sem fedik el a finomra hangolt lírát, a hangsúlyos színészi játékot. Meglepetés, hogy énekművészeink igencsak je­leskedtek e téren. Kevésbé a mű zenei stílusának „meg­­idézésében". Kétségtelen, hogy valójá­ban nincsenek nagy hagyo­mányaink a régi zene elő­adásában. S a sok, nagy ro­mantikus opera stílusa job­ban „fedi” az esetleges tech­nikai hiányosságokat. De mindenképpen többet vár­tunk a művet betanító és ve­zénylő Blum Tamástól a te­kintetben, hogy visszafogja a gyakorta eluralkodó harsány­­ságot, javítsa a szöveg ért­hetőségét, s a látszólagos könnyedség és „szabadének­lés’’ mögött ott érezhessük a fegyelmezett pontosságot. Nem véletlen, hogy énekesi teljesítményben az oratóriu­mokon is nevelkedett Vere­bres Ibolya emelkedett ki az együttesből. Másodjára — kellemes meglepetésként — Póka Balázst említhetjük. Laczó András, a címszerep­ben, stílusérzékenységét ron­totta hangerejének túlmére­­tezettsége. Nyilván befolyá­solta az énekeseket, hogy a zenekari árok és a színpad közötti kapcsolat nem mindig volt felhőtlen. Mintha a kar­mester számára fontosabb lett volna a zenekar­­ egyébként hangulatos meg­szólaltatása, mintsem az elő­adás teljes összefogása. Csikós Attila archaizált, impozáns díszlete mozgalmas játékteret biztosított. Szépek és színesek Jánoskuti Márta jelmezei. A kettős érzetű előadás láttán óhatatlanul ide kíván­kozik a kérdés: most van az ideje a repertoár szélsősé­ges bővítésének? Érdemes-e milliókat költeni egy — le­helt — szűk réteget érdeklő mű előadására? A kultúra támogatásának mai állapotá­ban, a pénzhiánnyal küszkö­dő közönség megnyerésében az operaművészet is többszö­rösen átgondolt utat kell hogy járjon. Legalábbis át­menetileg. Márai Györgyi PREMIER MA: Szupermancs, a jóságos medve A Vidám Színpad Gyermek­pódiuma ma mutatja be Várkonyi András és Balogh Bodor Attila Szupermancs című produkcióját. A dara­bot ketten rendezik: Straub Dezső és Bujtás János, a díszlet és a jelmez Kő Ár­pád munkája. A címszerep­ben Buss Gyula látható, a partnere Pálos Zsuzsa. Fon­tos szerephez jutott két kis­lány, Biró Alma és Bíró Adrienn. Mint Straub De­zsőtől megtudtam, nem test­vérek, csak névrokonok. Straub Dezső életében ez a hetedik rendezés és nem az első, gyerekeknek szánt pro­dukció. Otthonosan mozog e műfajban és minden mon­datán érződik: maga is sze­reti a gyerekeket. — Mának szóló, mondhat­ni, figyelemfelkeltő darab ez. Pötyi, a gyerek, folyton egyedül van, az édesapja ne­veli, aki rengeteget dolgozik azért, hogy a kislánynak mindene meglegyen. Csak arra nem ér rá, hogy beszél­­gesen és játsszon is a gye­rekkel. Ezért Pötyi a képze­let vil­ágába menekül, ahol találkozik Szupermanccsal, a jóságos medvével, bejárja vele a múltat és a jövőt. Pálos Zsuzsa hármas sze­repben látható majd: — Elsősorban Pancsi néni vagyok, a tanítónő, azután Burkus királynő az udvar­ban, és Szakfelelős a jövő­képben. Szeretek gyerekek­nek játszani, ez a mostani is jópofa szerep. Otthon a ti­zenhárom éves fiam végsza­vazott, amikor a szerepet ta­nultam, és időnként ráíig­­szólt: Anyu! Most olyan Pancsi nénis vagy! Buss Gyula — az apa és a medve alakítója — így véle­kedik: — Nem, ez nem igazán kettős szereposztás. Valójá­ban ez az alak egy és oszt­hatatlan. Az apa ráébred ar­ra, amire nagyon sok szülő­nek rá kell döbbennie: nem elég a gyereket kicsapni a játszótérre, hanem beszél­getni kellene vele minden­kor és mindarról, ami őt ér­dekli. Manapság nincs csa­ládi élet. A szülők közül az egyik erre, a másik arra ro­han pénzt keresni. Ez ért­hető, de időt, módot kell szakítani arra, ami a legfon­tosabb a szülő számára: a gyerek. A fiaim 16 és 13 évesek, a kicsi bizonyára kemény kritikusom lesz az előadáson. (várhegyi) Az USA-ban élő magyar festőművészek kiállítása Az Egyesült Államokban élő magyar művészházaspár,­­Bodó Sándor és felesége, Bodó Ilona retrospektív tár­latát Donald B. Kursch, az Amerikai Egyesült Államok magyarországi nagykövetsé­gének megbízott ügyvivője nyitotta meg,­­péntek dél­után, a Budapesti Történeti Múzeumban. (MTI) /FÜr// INGATLAN­(ssM/BANKRT VEZÉRIGAZGATÓI TITKÁRSÁGRA 6 ÓRÁS kézbesítőt AZONNAL FELVESZÜNK. Bérezés megegyezés szerint. Jelentkezés: INGATLANBANK RT. Budapest II., Bég u. 3—5. Tel.: 135-6790, 135-4372, Sefcsik Katalin.

Next