Népszava, 1993. július (121. évfolyam, 151–177. sz.)

1993-07-01 / 151. szám

NÉPSZAVA 1993. JÚLIUS 1., CSÜTÖRTÖK A Jeuwsweetk rangsora Ki mikor lesz az Európai Közösség tagja? Egyre hosszabb sor kígyózik az Európai Közösség kapuja előtt. Néhányan már a küszöbig jutottak a bebocsátásra várakozók közül, mások viszont csak toporognak. A nagy kérdés az, hogy vajon kire mikor kerülhet sor. A Newsweek amerikai hírmagazin legutóbbi számában rangsorolja a pályázókat, a semlegeseket, a NATO-tagállamokat és a volt kommunista országokat. Csillaggal és dollárjellel méri készenléti állapotukat és gazdasági felkészültségüket. A háromcsillagos és három dollárjeles legmagasabb pontszámot a következők érték el: AUSZTRIA. Kormány- és üzleti körei mielőbbi csatlakozást szeretnének, parasztsága és környezetvédői azonban nem igazán lelkesednek az EK-tagságért. Az amerikai hetilap az ország semleges státusát is problematikusnak ítéli. FINNORSZÁG: A szovjet piac elvesztése nyomán nagyon igyekszik Európába, s a többi pályázó közül valószínűleg elsőként, már a jövő év végére befejeződhetnek a csatlakozásáról folyó tárgyalások. NORVÉGIA: Oslo már 1973-ban tárgyalásokat kezdett az EK-val, de a lakosság népszavazáson utasította el a csatlakozást. A közvélemény érzelmei azóta sem változtak. SVÉDORSZÁG: A felmérések szerint a svédek többsége ellenzi az EK- tagságot. SVÁJC: Tavaly decemberben népszavazáson utasították el a svájciak az EK és az EFTA tagállamainak részvételével megalakuló Európai Gazdasági Térség gondolatát. Két csillagot és két dollárjelet kapott: TÖRÖKORSZÁG. A Newsweek szerint meg kellene győznie Európát arról, hogy befogadhat a közösségbe egy ázsiai muzulmán országot. Egy csillaggal és egy dollárjellel értékelte a hetilap négy volt szocialista ország felkészültségét, az alábbi jellemzésekkel: CSEH KÖZTÁRSASÁG. Nagyon törekszik a tagságra, gazdaságilag jól áll, erős történelmi szálak kötik a Nyugathoz, valószínűleg a lengyelekkel együtt csatlakozhat. MAGYARORSZÁG. A lengyelekkel és a csehekkel együtt válik teljes jogú taggá, és ez annak köszönhető, hogy a magyarok viszonylag könnyen tették magukévá a szabadpiaci gazdálkodást és a demokráciát. LENGYELORSZÁG. Egyike a legsikeresebbeknek az egykori keleti blokk országai közül. Élvonalban lesz az Európai Szabadkereskedelmi Társulásban, de még legalább 15 évre van szüksége ahhoz, hogy a nyílt piacon is versenyképes legyen. SZLOVÉNIA ÉS HORVÁTORSZÁG. A csehekkel, lengyelekkel és magyarokkal egy csoportban nyerhetne felvételt, de addig ez szóba sem kerül, amíg polgárháború dúl a volt Jugoszlávia területén. Egy csillagot kapott: ROMÁNIA. „Még mindig kommunisták vezetnek”, az ország mezőgazdasága nagy lehetőségeket ígér, de messze az EK-színvonal alatt van. Csak egy dollárjellel szerepel az összeállításban: SZLOVÁKIA. A magazin megítélése szerint gazdasági és politikai tekintetben egyaránt elmarad a közép-európaiak mögött. OROSZORSZÁG: Soha sem lesz EK-tag, ha az lenne, rátelepedne egész Európára, és széttörné, szétfeszítené mindazt, amit eddig a közösségben felépítettek — véli a Newsweek. UKRAJNA. Előbb-utóbb a közösséghez fog tartozni, mert amikor ez a nukleáris hatalom majd rendbe teszi önmagát, be kell bocsátani a közösségbe. Jön a miniatombomba. Az amerikaiak tervezik létrehozni, s korántsem békés célból. A hivatalos indok persze megvan hozzá: féken tartani a harmadik világ oly fékevesztett embereit, mint amilyen például az iraki diktátor, Szaddám Huszein. (Munkatársunktól) A hírt a Bulletin of atomic sientists című pacifista lap tette közzé, s azt állítólag a kaliforniai nukleáris intézet és a Los Alamos-i laboratóriumok munkatársai is megerősítették. Olyan nukleáris robbanófejről van szó, amelyet nagy pontosságú rakétákon helyeznének el, s azokat lézersugár segítségével irányítanák a célpont felé. Ezek a fegyverek „nem nagy” pusztítást vinnének véghez, csak éppen akkorát, hogy megregulázzák azt, aki maga is atomot akarna bevetni kiszemelt áldozatai ellen. A dolognak van egy kétségtelenül praktikus oldala: nincs az a földbe telepített betonbunker, amelyet ne lehetne „kihámozni” egy ilyen miniatombombával. Emlékezetes, hogy például Szaddám Huszeinnek haja szála sem görbült az amerikai repülőgépek támadásakor, mert a diktátor betonbunkerében élvezte biztonságát. A környezetvédők és pacifisták jogosan emlékeztetnek a tömbök szembenállásának időszakára, amikor az amerikai doktrínában valós lehetőségként élt a „korlátozott atomcsapás” elve. Hogy lehetséges-e a föld bármely pontján korlátok közé szorítani az atomcsapás rövid és hoszszú távú következményeit, azt már annak idején is sokan, érvekkel megalapozottan cáfolták. Többek szerint most sem más a helyzet, hiszen a legkisebb helyi atomrobbanás láncolatszerűen idézhet elő valóságos világszintű atomkatasztrófát. Mostanában mindenesetre markánsan különül el egymástól a két nézet. Az egyik szerint éppen egy ilyen miniatomtöltet lenne képes kordában tartani a békét fenyegető terroristákat, s ezáltal meg lehetne óvni a világbékét. Az ezt tagadók viszont arra hivatkoznak, hogy a miniatombombák könynyen jogos aggodalmakat kelthetnek Oroszországban, ezáltal lelassulnának a leszerelési tárgyalások. Kifejezetten fenyegetve éreznék magukat olyan országok is, mint Irán, Irak és Észak-Korea: ezek az államok nemhogy leállítanák atomkísérleteiket, hanem inkább fokoznák azokat. ATOMBOMBA MINIBEN Fidel Castro ismét áldozatot kér Kubának nincs más alternatívája: győzelmet kell aratnia történelmének példátlanul nehéz időszakában — hangoztatta Fidel Castro állam- és kormányfő a parlament ülésszakán, ahol további önfeláldozásra, egységre és kitartásra buzdította a lakosságot. A kubai vezető foglalkozott a szigetország korábbi szövetségeseinek elvesztésével, szenvedélyes megfogalmazásaival jelét adva annak, hogy mindmáig nemcsak Kuba, de érzelmileg ő maga sem heverte ki azt a sokkot, amelyet a Szovjetunió, illetve az úgynevezett szocialista tábor összeomlása jelentett. Földindulásról, társadalmi, politikai és ideológiai kataklizmáról beszélt, s azt fejtegette: „nem fér az ember fejébe, hogy egy olyan erős, oly fontos világpolitikai egyensúlyi szereppel bíró ország, mint a Szovjetunió, hogyan tűnhetett el a térképről”. Washington NATO-biztatása Mind Zbigniew Brzezinski volt nemzetbiztonsági főtanácsadó, mind az amerikai védelmi minisztériumnak a NATO-politikai kérdéseiben illetékes vezetője úgy véli: Magyarország, Lengyelország és Csehország a közeli években valamilyen formában csatlakozhat a NATO-hoz, feltehetően még azelőtt, hogy az EK tagjai lesznek. Washingtoni találkozói után erről számolt be Hegedűs István, a Fidesz képviselője az Mi’s-nek. Hegedűs pártbeli képviselőtársával, Szelényi Zsuzsával tesz tanulmányutat, és az elmúlt napokban beható eszmecserékre nyílt módjuk a közép-európai kérdésekben illetékes személyiségekkel az amerikai kormányzatban, illetve tudományos körökben. Brzezinski véleménye szerint a három közép-európai államnak létérdeke, hogy ne sodródjon bele a keleti határain kezdődő válságövezetbe, és mielőbb csatlakozzék Nyugat-Európához. Az ismert szakértő szerint általánosnak tekinthető amerikai megítélés, hogy Csehország és Lengyelország gazdasági tekintetben megelőzte Magyarországot. Ennek a nyugati politika szempontjából azonban nincs jelentősége, és e véleményben — bár a Csurka-ügyet figyelemmel kísérik — a magyar belpolitika fejleményei nem játszanak különösebb szerepet. Lengyelország 1996 körül, Magyarország és Csehország nem sokkal később NATO-s tag lehet. z Egyesült Államok Tömeggyilkos rendőrkézen Úgy tűnik, végre pont került az Egyesült Államok egyik legsúlyosabb bűncselekmény-sorozatának végére. A Long Island-i rendőrség tagjai kihallgatás után elvezetik azt a Joel Rifkint, aki ártatlannak vallotta magát, pedig a nyomozók azt állítják, hogy a letartóztatott bevallotta 17 prostituált meggyilkolását és azt, hogy legutóbbi áldozatait három északi államban tüntette el. A bűnöző kézrekerítésében, mint már annyiszor, a véletlen segítette a hatóságokat. Rifkint egy hétköznapi közlekedési vétségért tartóztatták fel a mit sem sejtő rendőrök. Amikor viszont rutinszerűen átvizsgálták a férfi furgonját, egy oszlásnak indult holttestet találtak.(MTI) 3 NAPRÓL NAPRA (marsó Ferenc Nagya] és unokák Bennünket, harmincas-negyveneseket valahogy elkerült az irredentizmus szele. Igaz, sok minden más is kikerült bennünket. Az elmúlt harminc-negyven év alatt ezért hányszor, de hányszor vágytunk valami erősebb ingerre, vérbeli fegyelmezetlenkedésre, merev tagjainkat és dermedt fantáziánkat kilazító balhéra, legalább egy osztályfőnöki óra botrányba fullasztására! Nekünk már (még) nem voltak „emlékeink”. A háborút, az (ellen)forradalmat, a még korábbi retteneteket a konszolidáltnak mondott korszak nyálkássá oldotta, akárcsak tekintélytiszteletünket. Igen, röhögtünk — mert már lehetett — a bunkócskán, Brezsnyev León, majd leharaptuk a söröskorsó szélét a vihogástól, amikor megtudtuk, hogy a kínaiak ferde szemmel nézik a magyar korona visszaadását. Hát semmi sem volt szent nekünk? Dehogynem! Nagyon is szent volt például az a" történelmi veszteségtudatunk, amely bennünk is ott lapult, igaz, csendesen. A már-már kellemessé vált keserű cinizmus egyformán érlelődött azokban, akik a szerencse fiai voltak, s azokban is, akik nem sok kincset kaparhattak ki abból a „vásott” rendszerből. Mintha mostanában azonban cinizmusunk feloszlana. Mert most olyat látunk, amilyet eddig még soha. Aggastyánok tűnnek szemünk elé tévéképernyőinken és a megkergült köztereken, öklüket lengetik, Trianonnal dobálóznak, és a magyarság nevét szájukra hiába veszik. Persze! Ezek voltak az aggok nemzedékének előlünk eddig elrejtett töredéke! A valamikor vesztetteké, akik a harmincas években diadalittasan, akkor még ifjú arccal meneteltek, előbb a „kormányzó”, később pedig Szálas nevét áldották, de minimum biccentettek rá. Most pedig itt zajongnak sötét panoptikumból kilépve, mert a történelemből kilendültek ugyan, de valakik mégis meggondolatlanul odahívták őket közös fehér asztalunkhoz. Mert nekünk — harmincas-negyveneseknek — legalább a történelmi asztalterítőnk maradt viszonylag tiszta, s most letaglózottan, étvágytalanul figyeljük, mint okádják egyesek foltosra azt. Dühödt fogatlanok hívják fel figyelmünket, hogy csak egyik felünk számít magyarnak, miközben vakbuzgón győzködik tisztánlátásukról saját csőcseléküket. Hát persze, nekünk már (még) nincsenek emlékeink! — jutna eszünkbe a magyarázat, mert nem tudunk leszokni — mi harmincas-negyvenesek — arról, hogy minden dolog mögött a megfejtést keressük. Csakhogy a fogas kérdés megoldása menet közben megbicsaklik, hiszen a szentségelő, anyázó tömegben tizenéves kopasz fejek is zászlót lengetnek, és „le vele!” — kiáltásokkal alázzák meg idő előtt önnön fiatalságukat. Mitől ilyen öreg a gyilkos irredentizmus? És mitől ilyen fiatal? Miként volt képes ez az ordas eszmékkel vegyülő badarsághalmaz így átívelni felettünk, harmincas-negyveneseken, és miért talált célba e serkenő bajszú palántáknál? Miként találnak egymásra az őrületben, a politikai randalírozásban a túl sokat látott, már a világtalanná vált nagyapák egy része, és a semmit sem (még a harmincas-negyveneseknél is kevesebbet) látott unokák egy része? Valakinek vissza kellene vezetni a turulok, szittyák, előbújt nyilashívek tántorgó maradványait az őket megillető történelmi bontótelepre. De e fiatal, kopasz csikólelkűeknek ki magyarázza el, hogy az árpádsávos utcai balhé nem játék? Kiszáradt torokkal ülünk tehát, mi harmincasnegyvenesek, foltosra gyalázott közös fehér asztalunknál, és mondanánk valamit. De valahogy mégsem akaródzik szóba állni a szkinhed csemetékkel. Mert már a szóbaállók is kompromittálták ma-gukat: Király B. Izabella nem is olyan régen még azt fejtegette, hogy igenis beszélni kell velük, mert nincs reménytelen fiatal. Most ő hurcolja őket — élükre állva — a végzetes reménytelenségbe. Hogyan is szólíthatnánk meg tehát ezeket az ifjakat? Legfeljebb csak pofonnal kísért kurta magyarázattal tudnánk szolgálni: aki fasiszta képeket, jeleneteket, gondolatokat idéz a huszadik század végén, az az egyetemes embertelenségnek állít szobrot. Titkon azért sajnáljuk is ezeket a csírakorúakat. Hiszen aligha kaphatnak ma másfajta, gyorsan fogyasztható eszményt ebben a zagyván polifon világunkban. A demokrácia hangja még nem tiszta, az idő még nem csiszolta elég világosra igazságait. Az is biztos, s ez vigasztaló, hogy e szkinhedek nem önnön nemzedékük egyedüli képviselői. A mi döbbenetünk azonban túl nagy görcsöt köt nyelvünkre, így nem is lenne elég szavunk a meggyőzésre, letaglóz minket a tény, hogy egyáltalán magyarázni kell ma még bizonyos dolgokat. Amúgy sok mondanivalónk van, de azt talán jövendőbeli, dús hajú unokáink könnyebben befogadják majd.