Népszava, 1994. február (122. évfolyam, 26–49. sz.)
1994-02-11 / 35. szám
Netó:PSZAVA 994. FEBRUÁR 11., PÉNTEK Sok kicsi együtt Pályázatokról, kuratóriumokról, frekvenciákról szólnak a hírek, csupa olyan, szakmainak tűnő szöveggel, ami nem nagyon kelti fel az olvasó figyelmét. Pedig jó lenne, ha sokan kapnák fel a fejüket, mert nagy a tét. Egy néhány hónapja meghozott rendelet alapján a Kulturális Minisztérium megkezdte a helyi rádió- és a televíziósugárzási engedélyek kiadását. Nem véletlen, hogy nagyon sokan adtak be pályázatot, hiszen ebben nagy pénzek s talán még nagyobb politikai lehetőségek vannak. Szinte minden településen működnek már kisebb-nagyobb rádió- és televízióstúdiók, amelyek lakások százezreibe viszik el a híreket a szűkebb közösséget érintő eseményekről. Azok, akik most megkapják a sugárzási engedélyeket, lehetőséget szereznek arra, hogy naponta megjelenjenek a képernyőn, megszólaljanak a rádióban, s beszéljenek arról, hogy hol van csőtörés, mit csinál a polgármesteri hivatal, lesz-e útépítés, s merre megy az új autóbuszvonal. Ha akarja - s miért ne akarhatná a vállalkozó stúdiótulajdonos, ha a saját pénzét kockáztatja? -, beszélhet politikáról, reklámozhat pártokat, képviselőjelölteket is. S itt van a probléma gyökere. Külön-külön nem túlságosan jelentősek ezek a kis stúdiók, bár a helyi információk iránti igény állandóan növekszik, és a központi médiák általános unalma miatt is egyre többen keresik a szórakozást és a hiteles tájékoztatást szűkebb környezetükben. Együttesen viszont hatalmas erő rejtezik ezekben a rádiókban, televíziókban. Sok millió hallgatót, nézőt képesek elérni, nagyon olcsón. A Magyar Televízióban egy perc reklám sugárzási díja ma már az egymillió forintot közelíti. Ugyanez egy kábeltévében néhány tízezerből kijön. A központi adókat lehet etikai megállapodásokkal, törvényekkel szabályozni. A helyi stúdiókat nem. Ráadásul ezek többsége nagyon is szegény. Nagy tehát a csábítás! Azért folyik a harc négy éve a hírközlő eszközöket szabályozó törvény körül, mert minden párt szeretné megakadályozni, hogy a másik túlsúlyra juthasson a képernyőn vagy a mikrofon előtt. Az egységes szabályozásból a kormány kivette a több százra tehető helyi műsorközlő intézményt, s az engedélyek elosztását a maga ízlése szerint szabályozta. Egyebek között úgy, hogy folyamatosan ellenőrzi majd a működésüket, s ha úgy találja, hogy a nemzeti értékeket nem a kellő módon képviselik, akkor elveszi az engedélyüket. Azt, hogy melyek ezek az értékek, és mikor elég az ok a tiltásra, természetesen majd a kormány hivatalnokai mondják meg. A választások közeledtével nagy a veszélye annak, hogy jelentős propagandaerők kikerülnek a nyilvánosság ellenőrzése alól, félő, hogy a lehetőségek megszerzését a gazdaságon túli, politikai szempontok fogják végzetesen befolyásolni. Házomlások Az Ó utcai házomlás kapcsán elkerülhetetlenül eszünkbe jut egy másik házkatasztrófa, a Jós utcai pokoltűz. A panelház egy kísérletező feltaláló miatt vált hét ember halálcsapdájává. Az eset napokig címlapon szerepelt, csak úgy dőltek a részvétnyilvánítások és a segélyek. Az egyelőre tisztázatlan okokból bekövetkezett Ó utcai omlás „csupán” egyetlen áldozatot követelt, s egyetlen napig volt a címlapon. Részvétnyilvánítás alig, segélyek talán még annyira sem jöttek, jönnek. Legfeljebb propaganda- és kampánycélból. Mi több, a ledőlt házért senki sem fizet, sőt a lakóknak saját költségükre kell majd az épületet helyreállítaniuk. Bár a két háztragédia ránézésre hasonló, az Ó utcai omlásnak arra kellene felhívnia a figyelmet, hogy bármikor, bárkire, bármelyik régi ház rádőlhet. És senki sem fog a lakóknak fizetni. És senki sem lesz felelős. Úgy látszik, fontosabb, hogy az önkormányzatok minél előbb túladjanak régi, sok karbantartást igénylő, lepusztult bérházaikon, mint az, hogy szabad-e bennük lakni. Mert ha a szükséges állapotfelmérést az eladáskor nem végzik el, ha a lakásprivatizáció során senki sem tartatja be a szabályokat, akkor az Ó utcai tragédia felkiáltójele a semmiért áll. Lénárt Attila NÉPSZAVA ill.A"HI1 " Főszerkesztő: KERESZTY ANDRÁS Főszerkesztő-helyettesek: FRANK IVÁN, PALLAGI FERENC Lapszerkesztő: HORVÁTH KÁLMÁN, TÓTH JENŐ, TRIZNA ISTVÁN Rovatvezető: BARABÁS PÉTER (külföld), H. BÍRÓ LÁSZLÓ (belföld), GANTNER ILONA (kultúra), BUZGÓ JÓZSEF (sport), PATAKY ZSOLT (fotó), TAR ANDRÁS (autóvilág) Rovatszerkesztő: KÉRI TAMÁS (érdekvédelem), KOVÁCS ILDIKÓ (levelezés), REHÁK ARANKA (publicisztika), SZIGETI PIROSKA (szolgáltatás) Képszerkesztő: SUGÁR GYÖRGY Technikai szerkesztő: BABAY GÉZA Vezető tervezőszerkesztő: NYILASI GABRIELLA Kiadó: FENYŐ JÁNOS elnök-vezérigazgató Trade Union Kiadó Kft. Lapigazgató: SÜKÖSD GYÖRGY Hirdetési igazgató: SZŐCS ANDRÁS Terjesztési igazgató: DUBINYINÉ LÉNÁRD MARGIT Művészeti igazgató: CSÉVE GÁBOR Szerkesztőség és kiadó: 1022 Budapest, Törökvész u. 30/A. Telefon: 202-7788, 202-2988, telefax: 202-7798 Hirdetés: telefon: 202-7788, 202-2988 telefax: 202-2988/71,115-4039 Terjeszti a Magyar Posta, és alternatív terjesztők Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodánál (Helir) 1990 Budapest XIII., Lehel utca 10/A. közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a Helir 219-98636-02102799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy hónapra 390 Ft, negyedévre 1170 Ft, fél évre 2340 Ft, egy évre 4680 Ft. Ez a lap elfogadta a választási etikai szándéknyilatkozatot. Szedés, tördelés: VICO Rt. Nyomás: Szikra Lapnyomda Rt., Budapest Felelős vezető: DR. CSÖNDES ZOLTÁN elnök-vezérigazgató Index: 25005 ISSN 0133-1701 Bp. ISSN 0237-3785 Vidék 1 2 4 8 16 Pallagi Ferenc Vesztesek nélkül Úgy néz ki, hogy az előttünk álló parlamenti választásoknak nem lesz győztese. Azért mondom ezt, mert győztes csak úgy lehet, ha valaki ugyanakkor veszít is. Vesztes pedig már most sincsen. Nem várható, hogy az eredményhirdetés pillanatában bárki is kiáll majd, s azt mondja, hogy veszítettünk, mert a választók többsége nem minket akart a hatalomban látni, mert programunk helyességéről nem tudtuk meggyőzni a polgárokat. Ennek a választásnak pedig ebben lehetne a legnagyobb ereje, tudomásul venni, “kihangsúlyozni, hogy a polgárok akarata érvényesült, bármi is az eredmény. Ilyen emelkedettséget várni mostani pártjainktól szinte botorság, különösen, hogy látjuk, miként készülnek már előre a magyarázatok. Ha a szélsőjobb veszít, bizonnyal abban látja majd az okát, hogy a liberális-plutokrata-bolsevista erők összefogtak ellene, kitúrták a nyilvánosságból, megtévesztették a népet, eltörték a nemzet gerincét, s az anyapárt kiforgatta őket a vagyonból. Az biztos azonban, hogy az igazság egyedüli letéteményesének továbbra is magukat tartják majd. Ha a jelenlegi koalíció veszít, biztos, hogy mennyire meneszti önmagát. Azt a hősi vállalást fogja majd hangsúlyozni, amellyel mintegy feláldozta népszerűségét, amikor elsőként állt a haza kormányrúdjához, engedelmeskedve a lélekből fakadó belső parancsnak, s betöltve hivatását. Azt halljuk majd tőlük, hogy könnyű volt az ellenzéknek, mert nem viselt felelősséget - ebben persze van is valami most pedig beleül a készbe. Ha készen lesz valami addigra, közös öröm lesz az aratás, ha nem lehet új érv után nézniük. Kisgazdáéknál egészen más a helyzet: ott lesz összeesküvés meg titkosrendőri akció, hazaárulás meg ami csak kell. Legtöbb talán az egységbomlasztó kisgazdából, az ügy hátba szúrásából meg hasonló képzavaros szóvirágból, csak a patakvér elmaradjon. Az ellenzéknek viszonylag egyszerű lesz a dolga. Ha veszít, csak azt kell mondani, hogy a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó koalíció kormányzati pozícióját felhasználta a választási kampányban, visszaélt erejével, bevetette a rendőrséget, a hadsereget és a fináncokat, felhasználta a tűzoltókat és az időközben államosított bélyeggyűjtőket. Hivatkozhatnak a megvesztegetett, a kliensrendszerbe betagolt, megfélemlített tisztviselői karra, az állami pénzek pártkasszákba csorgatására, és a választók éretlenségére. A szocialisták a pufajkázásra, a liberálisok a demagógiára panaszkodnak egy sort, s a dolgok mennek a maguk útján tovább. Nem akarom persze azt a hamis látszatot kelteni, hogy másutt, a régebben működő demokráciákban nincs ilyesféle magyarázkodás. Ott is rosszkor van a választás mindenkinek, aki veszít, ott is visszaélnek a lehetőségekkel a kormányon lévők, felhasználják befolyásukat a politikailag elkötelezett pénzemberek, ott is ide húz meg oda húz a sajtó, de egyvalami nincs: a választói akarat tiszta érvényesülését nem vonja kétségbe senki. A végén feláll, magyarázkodik egy kicsit, anyázza kicsit a győzteseket, majd elkezd készülni a következő menetre. Ami előttünk van, nemcsak egyszerű jogi aktus, amely során kinyilvánítjuk politikai akaratunkat. Mindez egy tanulási folyamat része, iskola, ami generációk hasonló tapasztalatain keresztül elvezet majd egyszer a demokráciához. Nem ahhoz, amely a törvényekben, az intézményekben van, hiszen annak többsége már létezik. Ahhoz, amely a gondolkodásunkban, az ízlésünkben, a köznapi ítéleteinkben, a jog- és igazságérzetünkben van. Azok, akik a fentebb vázolt mosakodásokat tagadják majd a választói akarat szabad kinyilvánulását, éppen ezt az alapvető demokráciát hátráltatják. A népfelség ugyanis nem a törvényekben él. Onnan csak elindul, ott csak bevetésre vár. Működni, igazán megnyilvánulni csak abban a mélyen emberi gesztusban képes, hogy elismerjük, valaki, valakik a nép akaratából tehetnek szolgálatokat megbízójuknak, a választónak, mások pedig ugyanennek a népnek az akaratából elesnek ettől a lehetőségtől. " Tóni, az osztálytársam, megállít az utcán. Együtt jártunk az inasiskolába 1962- ben, esztergályos tanulók voltunk. Miénk a jövő, mondta Blázer Jani bácsi, a szakoktatónk. Kivitt bennünket az épülő műszergyárhoz, s azt mondta: „Na, fiúk! Ez lesz a ti gyáratok. Lehet, hogy közületek kerül ki majdan az igazgató”. Fenemód büszkék voltunk a mi gyárunkra. Tóni, az osztálytársam nem ezért mondja a magáét. Hanem, mert jött az új kor és ő azt hallja, hogy a magyar munkás alkalmatlan arra, hogy felvegye a nyugati munkással a versenyt. Mondanám, hogy én ilyesmit nem hallottam, de ő bizonyítani akarja: a magyar munkás egyenrangú a világ minden munkásával. Évek óta járunk át a sógorokhoz, mondja, hol munkavállalási engedéllyel, hol anélkül. Hát bizony, mi képesek vagyunk olyan értékű munkát végezni, mint bárki más. Sőt! A gyárból kint dolgozik az egyik szerszámkészítő brigád már két éve, de nem Hazafi József újságíró akarják hazaengedni őket, mert jobban értenek a szakmához, mint az ottaniak. Tudom, most azt hiszed, hogy a büszkeség beszél belőlem, mondja. Nem. Pedig ott kint szükségem van rá, hogy büszke legyek magyarságomra, mert a német is az, az osztrák is az az ő nemzetiségére. Ha én meghunyászkodok, akkor továbbra is idegennek néz engem. Hát nem! Aki tud esztergálni, az tud, aki nem, nem. Hogy ki a magyar és ki az osztrák, az nem érdekes. Keserű volt ez a lecke. Az első hónapokban lenéztek bennünket, koldusnak tartottak. Persze mi nem tudtunk arról, hogy a főnök, aki leszerződtetett bennünket, az jóval olcsóbban adott el minden magyart, mint amennyibe az osztrák munkaerő kerül. Később kinyílt a csipánk, mi is annyit kértünk, amennyi jár - azt nem mondom meg, hogy mennyit, mert az adóhivatal tudomása szerint én sehol sem dolgozom, azután az ottani szakik is másképpen néztek ránk. Fél évet dolgoztam a németeknél is. Az már keményebb tészta. Precízebbek. Talán kicsit gőgösebbek is. Fel kellett kötnünk a fehérneműt. Nem lennénk magyarok, ha ott is nem vívtuk volna ki a megbecsülést. Versenyre hívtuk az ottani legjobb drehást: aki legelőször esztergál egy gömbbe kockát, az a jó szaki. Nem is kell mondani, ki nyert. Ennek ellenére mégiscsak mi voltunk a szalámizabálók. Ők esténként mentek haza a családjukhoz - nem Trabival -, mi meg maradtunk a gyárban sebtiben kialakított munkásszállón, és ettük a hazulról vitt hideg kaját. Szalonnát, szalámit, zsírt, oldalast meg mindenféle falusi kosztot. Nem érte ám meg, ha ott vesz az ember magának élelmet. Vagy ha még a szállásért is fizetnie kell. A maradékból nem sok jutna a családnak. Ez így jó: ott keresni a pénzt és itthon elkölteni Sokan irigyelnek bennünket. Mi lettünk a munkásarisztokrácia. Képzeld el: Magyarországon te vagy az irigyelt ember, Németországban meg gyüttmentnek tartanak. El kell tűrnünk ezt. Csak így tudunk a gyerekeinknek lakást szerezni, meg így jutunk néhány jobb cucchoz. Seftelünk is, pénzzel, áruval és természetesen magunkkal is. Ha kell, túlórázunk feleannyi pénzért, mint a német munkás. Egyet nem értek. Ha mi, ott kint, sok ezren megfelelünk a tőkének, vagyis piacképesek vagyunk, akkor itthon miért kell munkanélküliként állni sok százezer embernek. Ha nem a magyar munkás az alkalmatlan, hanem a magyar munka, vagyis a menedzsment, a szemlélet és minden más, akkor miért nem változtatnak ezen. Nehogy azt higgye valaki, hogy nekünk kimondottan öröm a családtól távol élni, hogy felvet a büszkeség, mert megtudtam: egyenrangú munkát vagyok képes végezni azokkal, akik a világ szerencsésebb térfelén élnek. Tóni, az osztálytársam mondja a magáét. Hallgatom megadón, de alig tudom legyűrni enyhe irigységem: a parkolóban ott áll egy BMW, ami az övé, mellette pedig az én kis Polskim... Egy biztos: gyárigazgató egyikünkből sem lett. Hazafi József Drehásmonológ