Népszava, 1995. május (123. évfolyam, 101–126. sz.)
1995-05-22 / 118. szám
12 1995. MÁJUS 22., HÉTFŐ KULTÚRA Minden más táján a világnak Három olyan emberről lesz szó, aki nagyon érti a dolgát, aki a maga szakmájában - ha tetszik, művészetében - a tökéletesség határát súrolja. Közülük kettő világhírű. Benedikty Béla a harmadikat is figyelmükbe ajánlja. Lehetne ő is világsztár... Majd egyszer A hatvanas évek elején már nem szerettem a cikizenét. Nem emlékszem, melyikünk nevezte így ezt a műfajt, mindenesetre szűkebb baráti körömben máig ez az egyetlen olyan meghatározás, amely összefoglal valamit, amiről különben nem lehet tudni, micsoda. A Beatles akkora szenzáció volt, hogy meghallgattam egy-két nótájukat. Sajnáltam is a rászánt időt, mondván: ugyanazt próbálják, amit a Shadows már évek óta csinál, csak nem tudnak úgy gitározni - legföljebb a hajuk nagyobb. Ha ma visszagondolok ifjonti nagyképűségeim eme szép megnyilvánulására, meg kell állapítanom: volt benne valami, a korai Beatles zeneileg valóban lényegesen gyengébb eresztés, mint a Shadows, de hát kit érdekel ez ma már. Oda akarok kilukadni, hogy a honi jazz őskorában, Kertész Kornél, Garay Attila, no meg az itthon rajtuk kívül hallható cseh muzsikusok: Velebuy, Konopasek játéka kizárta, hogy a mi arisztokratikus ízlésű köreinkben bárki betörhessen holmi cikizenével. Ehhez tartottam magam egészen addig, amíg a Színház- és Filmművészeti Főiskola egyik gólyabálján meg nem hallottam egy kisegyüttes játékát. Ez hatvanvalahányban volt, a pontos évszámra már nem emlékszem, lényeg az, hogy az akkor még nevenincs zenekart egy Zorán nevű srác vezette, a másik nevét nem lehetett kimondani. Akkortájt az egyetem mellett operatőrködtem a Televízióban, egyik nap valaki betuszkolt az operatőrszobába egy új fiút, én jelöltettem ki a feladatra: mutatnám meg neki, mi merre van, mi a teendő a sötétkamrában és így tovább. A fiú Dusán néven mutatkozott be, a másik nevét nem lehetett kimondani... Hát így kezdődött visszatérésem a cikizenéhez, és hogy Zorán iránt némileg elfogult vagyok, talán érthető. De minden elfogultság nélkül, felelősségem tudatában állítom: ez az új lemez megint remekül sikerült. Minden nóta olyan, mint az eddigiek: többször meghallgatható, és amikor már eldöntötte az ember, hogy ez a kedvence, akkor rájön, hogy mégis inkább az. A popsztár Meggyőződésem, hogy kevés ember tett annyit a zene népszerűsítéséért, mint Pavarotti. Csak rá kell nézni erre a lemezborítóra, vagy minek hívják mostanában ezt a „címlapfotót”, ami a CD elején van. Pavarotti mellett Bryan Adams látható. Együtt éneklik a O sole miót. A „friends” - azaz barátok - névsorában szerepel többek között egy új olasz popsztár, bizonyos Georgia, aztán egy Wagner-énekesnek is kiváló hölgy, Nancy Gustafson, a kiváló hárfaművész, Andreas Vollenweider, a zeneszerző és karmester Michael Kamen ő írta (egyebek között) a Halálos fegyver című film zenéjét. Lehet egy ilyen élményt kihagyni? Folyó szeli ketté Ez egy filmnek a címe. Egy olyan filmé, amelyet Robert Redford neve fémjelez, de ő nem látható a filmen. Merthogy ő rendezte. Előbb-utóbb majdnem minden színészt elkap a gépszíj, színházban is, filmen is, úgy dönt, hogy megpróbálkozik a rendezéssel. Nem sokuknak sikerül megkapni a lehetőséget, azok közül pedig, akiknek összejön, igen kevesen maradnak ennél a szakmánál, más ám ott a kamera mögött, túlságosan sok mindent illik tudni ahhoz, hogy valaki jó rendező legyen. Körülbelül annyit, mint Robert Redford tud. Az idei Oscar-jelöltek között volt egy film, ő rendezte, végül is nem futott be. Amikor most megnéztem a Folyó szeli ketté címűt, felháborodtam, hogyan ítélhetnek jobbnak bármit is ennél a filmnél. Aztán a főcím végén olvastam az évszámot: 1992-ben készült a Folyó szeli ketté, úgyhogy ez talán mégsem az idén kirostált Redford-mozi. Mellesleg Brad Pitt a főszereplő. Ilyen gyönyörű, ilyen tökéletesen „megcsinált” munkát nem sokat láttam életemben. Nem tudom, Robert Redford előfizetője-e a Népszavának, ha nem túlságosan későn kapná meg ezt a számot, üzenem: tartson ki, ne törődjön a fafejű Oscar-ítészekkel, aki ilyen filmet tud készíteni, annak rendezőként is a legnagyobbak között a helye. PÁHOLYBÓL Pécsi Boldogtalanok Magyar Judit Katalin írása a NÉPSZAVÁNAK A pécsi Harmadik Színház Füst Milán előadását méltán válogatták be a XIV. Országos Színházi Találkozó programjába, így június 13-án a Pesti Színházban is megtekinthető majd. Vincze János a legújabb színházi divatoktól eltérő, hagyománytörően hagyományos előadásban állította színpadra a Boldogtalanokat. Rendezése mentes az önmutogató ötletparádéktól, a puritán tiszta olvasat érvényesülni engedi a mű fojtogatóan tragikus világát. Füst Milán drámájában egyetlen emberre mondják, hogy boldog: arra a kétéves kisfiúra, aki tüdőgyulladásban hal meg kiadott gyerekként. A szereplők kétségbeesetten próbálják megállítani zuhanásukat a magányba, eközben görcsösen kapaszkodnak valakibe, míg másokat kölöncként löknek el maguktól. Valamikori életük gellert kapott, s az alacsonyabb nívójú életért emberi kapcsolatokkal igyekeznek kárpótolni magukat. A szeretet-szerelem sóvárgás középpontjában Huber Vilmos áll. A férfi nem tanulhatott tovább anyja közömbössége miatt, így lett belőle a papok nyomdásza, aki az állandó „drogatórium” ellenére túlhajszolt Don Juanként keres menedéket a nőknél. Orvossá lett egykori osztálytársának látogatása felidézi benne az ifjúkor kudarcát, fokozódó önmegvetését pedig öt év után felbukkanó anyja és kétes foglalkozású húga is erősíti. Derzsi János félig öltözötten járkáló, ■vagy az ágyon kucorgó Húber Vilmosa szenvtelenül viseli a régi barát és a tőle gondoskodást, gyengédséget váró nők közeledését. Idegességről, szégyenérzetről csak fizikai rosszulléte árulkodik. Vári Éva özvegy Húbernéja egyszerre komikus tettetett süketségével, embereket egymás ellen kijátszó ravaszkodásaival, ám szánalmasan elesett, szeretetre éhes lény, aki a halálba menekül a megszégyenítés elől. A megkeseredett, minden nélkülözést, megalázást elviselő Róza (Töreky Zsuzsa) még arra is hajlandó, hogy megosztozzon lakásán és élettársán fiatalabb vetélytársával (Dér Denise üde alakításában). Csak egyet képtelen megérteni, hogy Hubert olyannak kell szeretni, amilyen. Elkeseredett szabadulási kísérlete a szövetségesként kerített tizenhét éves lány életébe került így a férfi és a nő ismét egyedül marad. Üres tekintettel merednek egymásra a sivár alkóvban, ahol mindössze két szék van. Másnak már nincs hely. Füst Milán: Boldogtalanok. Rendezte: Vincze János. Díszlet, jelmez: Csík György. Konzultáns: Duró Győző. A rendező munkatársa: Muschberger Ágnes. Szereplők: __ Töreky Zsuzsa, Derzsi János, Vári Éva, Füsti Molnár Éva, Dér Denisa, Pilinczes József, Bánky Gábor, Héjja Sándor, Barkó György, Bódis Irén, Steiner Zsolt, Hasznos Ákos, Gáti Erika. Egy zsidó költő Testamentuma Parcsami Gábor NÉPSZAVA Hogyan lehet túlélni egy olyan korszakot, amelyre leginkább az üldözés, megalázás, szenvedés a jellemző? Talán úgy, ahogy a Nobel-békedíjas Elie Wiesel Egy meggyilkolt zsidó költő testamentuma című művében a főszereplő özvegye mondja: „...apád más volt, mint a többi ember, másképp élt, álmodott, szenvedett, szeretett. Számára egy dal volt az élet. Azt hitte, hogy szavakkal mindent meg lehet oldani.” Elie Wiesel művében egy zsidó költő életútját kísérhetjük végig, első emlékétől, a krasznográdi - régi nevén Barsi - zsidó negyedben elkövetett programtól, a romániai Lianovban eltöltött kamaszéveken keresztül, a berlini, majd a párizsi évekig, amikor megszilárdul politikai meggyőződése, egészen a spanyol polgárháború és a sztálini fajgyűlölet időszakáig, ahol őt is utóléri a végzet. A főhősnek a sztálini börtönben lehetősége nyílik testamentumának megírására, amelyben végre szembenézhet múltjával, levonhatja annak tanulságait: csak egy népet szerettem, a saját népemet, amely csak Istennek engedelmeskedik. Az izgalommal és szívszorító történetekkel átszőtt mű nem egyszerűen testamentum, hanem igazi regény, amely teli van váratlan fordulatokkal és cselekménnyel. A regény olvasása közben akaratlanul is felmerült bennem, hogy minden egyes szereplője, Paltiel néma fia éppúgy, mint a feleség Raisza és Zupanyev, az írnok élete is annyira egyedi és izgalmas, hogy külön-külön is alapja lehetne újabb regényeknek. Szégyenlős miniszter NÉPSZAVA-információ A Zeneakadémián péntek este telt ház előtt ünnepelte a MÁV Szimfonikus Zenekar 50 éves jubileumát. Eredetileg úgy volt, hogy Lotz Károly közlekedési, Hírközlési és Vízügyi miniszter nem tud résztvenni a születésnapi bulin, de a sors úgy hozta, hogy a koncert előtt pár nappal Hollandiában összetalálkozott Kovács Gézával a zenekar igazgatójával, aki külön felkérte: ha egy mód van rá tisztelje meg jelenlétével az ünnepséget. Lotz Károly vallomása szerint elszégyellte magát, átszervezte programját, s alig egy órával a koncert előtt hazarepült Kijevből. A minisztertől megtudtuk, hogy tizenéves korában első bérletét éppen a vasutas zenekar koncertjeire váltotta. A köszöntő után Lotz Károly több alapító tagnak Széchenyiemlékérmet és emlékplakettet adományozott, köztük Szőke Tibornak, az alapító karmesternek és Gál Tamásnak, a jelenlegi művészeti vezetőnek. Török András, a Művelődési és Közoktatási Minisztérium helyettes államtitkára külön köszönetet mondott a zenekar minden egyes tagjának, hogy ezekben a nehéz időkben sem adják fel, hogy idehaza és külföldön, is újabb híveket szereznek a komolyzenének. A helyettes államtitkár Pro Cultura Hungarica emlékplakettet adományozott Szőke Tibornak. A köszöntők után rövid csönddel emlékeztek mindazokra a tagokra, akik már nem érhették meg a jubileumot. Majd Szőke Tibor vezényletével Bartók Béla Allegro Barbara című műve, utána Gál Tamás dirigálásával Farkas Ferenc alkalomi Ünnepi nyitánya, Kodály Zoltán Galántai táncok című műve és Brahms I. Szimfóniája csendült fel. Lehet egy kérdéssel több? Egri Jánosnak nem hiányzik a mindennapi szereplés Szabó Z. Levente NÉPSZAVA Tulajdonképpen minden kérdés felesleges. Hiszen Egri János szerint élete nyitott könyv. De egyetlen kérdésre is kimerítő választ ad, ha kell. Például arra, miként dolgozta fel magában, hogy korábban sikeres televíziós személyiség volt, mostanában viszont csak ritkán lehet a képernyőn látni. - Aránylag jól dolgoztam fel - mondja mosolyogva, - hiszen most is van futó műsorom, a Kérdezz, felelek. Nem hiányzik a mindennapi szereplés, nem zavar a megváltozott műsoridő. Millió egyéb dolog érdekel. Arról nem is beszélve, hogy a televízió három-négy éves iszonyú periódus után van, ebben az intézményben devalválódtak az értékek. Az én műfajomnál maradva akad olyan vetélkedő is, ahol a játékvezető hozzávetőlegesen százhúsz szavas „szókinccsel” gazdálkodik. Az is elgondolkodtató, hogy a képernyőre kerülő vetélkedők egyegy kivételtől eltekintve ugyanannál a kft.-nél készülnek. Az egyetlen „művészi” szempont, hogy harminc másodpercre mennyi reklámbevétel jut. Nem a csökkenő nézőszám miatti féltékenység beszél Önből? - A nézőszámra nem panaszkodhatom, pedig hol az egyes, hol a kettes csatornán jelentkezik a műsor, nem is a legjobb időben. Az persze igaz, hogy olyan sikert, amilyet az Elmebajnokság vagy a Lehet egy kérdéssel többé aratott hétvégén hamarabb indultak haza az emberek, hogy a kezdésre otthon legyenek, már nem lehet elérni. Amit az előbb a tévéről mondtam, ahhoz az is hozzátartozik, hogy az sem elszigetelt intézmény, ott is érvényesülnek a mai magyar közállapotok. Amikor néhány évvel ezelőtt az én vetélkedőmben színes televíziót lehetett nyerni, azt még sokan nem fogadták el, a bányászok tiltakozó levelet írtak a Kádár-titkárságnak. Ma már nem tartják igazságtalannak, hogy több százezres értéket lehet nyerni azzal az egyetlen mondattal: A hármas ablakot választom. - Nem próbált új műsorral pályázni? - De igen. Az alelnöki válasz az volt: nagyszerű, de a jelenlegi gazdasági helyzetben nem kivitelezhető. Majd visszatérünk rá. - Nincsenek illúzióim. - Említette, más dolgok foglalkoztatják. - Mostanában kevesebb idő jut az olvasásra. És a diákok nem is szívesen veszik kézbe a kötelező irodalmat. De a könyvet meg is lehet hallgatni. Arra vállalkoztam, hogy kazettán és CD-n irodalmat adok ki. Az első „kötet” hamarosan elkészül, Gálvölgyi János olvassa fel rajta Rejtő Jenő 14 karátos autó című regényét. Nincsenek illúzióim Hévízi Mónika felvétele Nincs hiba (a) Kréta körül Felfigyelhettünk a Rockszínház előadásain egy szép és széphangú lányra, aki a Dorian Grayben Xéniát, a Rock-Odüsszeiában Kirkét játssza, hogy csak a ma is futó darabokat említsük: ő Csengeri Ottilia. Épp tizedik éve tagja a társulatnak. D. Magyari Imre írása a NÉPSZAVÁNAK - Moldován Stefániától hallottam először a neved: fenntartások nélkül, lelkesen dicsért, amire büszke lehetsz. - Ritka, hogy valaki ilyen önzetlenül figyelje, segítse fiatalabb pályatársa útját, nagyon hálás vagyok neki. Még Szegedről ismerjük egymást, ahol ő az opera tagja volt. Mikor a táncművészeti szakközépiskola elvégzése után Pestre jöttem, hogy állást keressek, ő tanácsolta, nézzem meg a Rockszínházat. Szerencsére sikerült bejutnom. - Hűséges típus lehetsz, hogy tíz éven át ottmaradtál... - Remekül tudunk együtt dolgozni, nekem nagyon szimpatikus a színház vezetőinek évtizedes elszántsága és kitartása. Mindent megtesznek, hogy az együttes talpon maradjon, és működhessen. De megkaptam azokat a szerepeket is, amelyekre vágytam. A legelső egy beugrás volt, Hámori Ildikó helyett kellett Thenardiernét énekelnem a Nyomorultakban. Két napom volt a betanulásra, megmutathattam mindazt, amit tudok. - Fiatal, szép nő vagy, aki több darabban játszik, mégsem ismernek olyan sokan. Nem szeretnél sztár lenni? - Nem vagyok sztártípus, remélem, nincsenek allűrjeim sem. Szeretek főzni, kutyát sétáltatni, szeretem a szabadidőmet a barátaimmal, a szüleimmel tölteni. Előadás után rögtön hazamegyek, főzök egy finom lecsót és elmesélem, mi történt. - Szabad egy táncosnőnek olyan későn enni? - Nem, de olyan jól esik! Az édességnek sem bírok ellenállni, csak az vigasztal, hogy tudom, le fogom dolgozni. Szóval, nem akarok „sztár” lenni, de tovább lépni természetesen szeretnék. Meg is beszéltük Várkonyiékkal, hogy az új évadban is tovább játszom a szerepeimet, de szabadúszóként, így több időm marad. Két CD-re való anyagom áll készen, tárgyalunk a kiadásról. Musicalslágereket - Mária Magdolnát, az Evitát - énekelek rajta, és régi, üzes slágereket, köztük a Sétáló Csizmákat, Nancy Sinatra egykori sikerét. Természetesen szeretnék önálló koncertet is tartani valamikor. - Hallom, mindeközben férjhez menni is jut energiád. - A boldog házassági háttér csak segítheti egy színésznő pályáját. Tavaly ismertem meg a férjemet, méghozzá azon a repülőgépen, amivel Krétára mentem nyaralni. Nem véletlenül ült ott: ő volt az utazási iroda vezetője, így a nászút helyén sem kellett sokat töprengeni... Csengeri Ottilia: Az édességeknek nem bírok ellenállni Papp Dezső felvétele