Népszava, 1997. április (125. évfolyam, 75–100. sz.)
1997-04-28 / 98. szám
NÉPSZAVA Katona Béla egykori titkosszolgálati miniszter kiült a kamerák elé, és elmondta, hogy utóda, Nikolits István tárca nélküli miniszter nem felelős annak a Nyírfa-akciónak a zűrös ügyeiben, amely egyébként még Katona regnálása alatt kezdődött. Nikolits nyomán ő is megállapította, hogy a szolgálat emberei egyetlen parlamenti képviselőt sem figyeltek meg. Ezt úgy kell érteni, hogy nem hallgatták le a telefonjukat, nem bontották fel a leveleiket, nem követték őket az utcán, mert ezeknek az eszközöknek a használatához bírói engedély kell. Legalábbis a törvény szerint... Ez viszont nem jelenti azt, hogy egyéb forrásokból nem gyűjtöttek róluk adatokat és azokról nem vezettek dossziékat. Azt is mondta a jelenlegi és egykori tárca nélküli miniszter, hogy egyetlen képviselő sem volt a titkosszolgálatok beszerzett ügynöke. Mintha ilyet bárki is állított volna eddig, az ügyben érintett titkosszolgálat ügynökein kívül! A kérdés az lenne, de erre meg sem kíséreltek választ adni az urak, hogy miért kevernek hírbe képviselőket az Információs Hivatal munkatársai, és miért pont azokat, akiknek nevei kiszivárogtak. Néhányunkat még az is érdekelni tudna, hogy miként kerültek a nyilvánosságra azok az adatok, amelyeket megismerhettünk az elmúlt hetekben. Végezetül azzal nyugtatta meg a nagyérdemű közönséget a Katona,Nikolits kettős, hogy „a törvénytelen módon beszerzett adatokban egyes politikusokról szereplő állítások minden valós alapot nélkülöznek”. Ami annyit jelent, hogy vannak törvénytelen úton beszerzett adatok egyes képviselőkről, ezek az adatok csúnya dolgokat mondanak az érintettekről, de nem igazak. Bizonyára azért mondhatja ezt az illetékes, mert ellenőriztette azokat, és meggyőződött tartalmi helytelenségükről. Nyomoztak tehát Gál Zoltán, Baja Ferenc, Tölgyessy Péter és a többiek ügyében, meghallgatták őket, hogy megállapíthassák, nem követtek el semmi olyat, amelyet az ellenőrzés nélkül dolgozó titokszolgák sok száz oldalas feljegyzéseikben állítanak róluk. Ehhez képest Nikolits úgy nyilatkozott még nem régen, hogy nem ellenőrizteti a dossziék állításait és a képviselők sem tudnak arról, hogy megtörtént volna az őket tisztázó vizsgálat. Akkor meg mi történt? Akkor ami a szocialista párt elnökségi ülése után elhangzott, az csak duma? Miért arról nyilatkoztak a nyilatkozók, amit senki nem kérdezett tőlük, és miért nem arról, hogy mi történt október 17. (ekkor szerzett tudomást Nikolits a Nyírfa-akcióról) és a parlamentnek tett jelentés között? Mivel indokolta azt a négyórás elnökségi vitában a tárca nélküli miniszter, hogy már októberben tuPallagi Ferenc a Vasárnapi Hírek főszerkesztője tett annyit az ügyről, amennyi elég volt a vizsgálat elrendeléséhez, de csak hónapok múlva tájékoztatta a parlament , nemzetbiztonsági bizottságát, annak ellenére, hogy a törvény ilyen esetekre nézvést azonnali jelentési kötelezettséget ír elő. Nem azt mondja a paragrafus, hogy ha hivatalosan rendelik el képviselő megfigyelését, ha lehallgatják a telefonját, ha követik az utcát, akkor jelenteni kell, hanem azt, hogy haladéktalanul jelenteni kell, ha képviselő neve merül fel bármilyen ügy kapcsán. Ezt a jelentéstételt Nikolits elmulasztotta. Ez az ügy szempontjából nem szakmai részletkérdés, hanem a politikai felelősség közvetlen forrása. Azt természetesen nem lehet elvárni a titkosszolgálatokat irányító minisztertől, hogy fogja minden ügynök kezét, elolvasson minden jelentést és beüljön minden kukkos autóba. Azt viszont igen, hogy törvényi kötelezettségét teljesítse, és ha haladéktalan jelentést írnak elő számára a szabályok, akkor ne késlekedjen hónapokig. Erősen vitatható az is, ahogyan Nikolits elhárította magától az egyes titkosszolgálatok részproblémáit illető felelősséget, mondván, neki az egészért kell felelni és nem az egyes cselekményekért. Ez látszólag igaz, de ez a Nyírfa nem azért lombosodhatott ki, mert Nikolits távol tartotta magát a részektől, hanem azért, mert elhanyagolta az egészet. Ha ugyanis lett volna a külföldi ügyekre szakosított Információs Hivatalban egy tisztességes belső ellenőrzési rendszer, ha betartották volna a törvényekben előírt szabályokat, akkor az egész ügy létre sem jön. Ha nem lettek volna kivételezett helyzetű ügynökök, akik mindenféle kontroll nélkül végezhetik a munkájukat - ezt maga Nikolits nyilatkozta! - akkor nincs Nyírfa. Ha minden extraszigorítás nélkül, csak a meglévő törvényeket tartják be, akkor azonnal észreveszik, hogy a külföldre szánt ügynökök már a hazai vizeken kalózkodnak, hogy átlépve a határt, már honi kocsmában gyűjtik a pletykákat. A törvényes működés felügyelete, a szabályok betartásának állandó és folyamatos ellenőrzése a tárca nélküli miniszter feladata. Mit végzett el ebből Katona és Nikolits miniszter, ha elkezdhették a fiúk a huncutságokat és csak hét évvel később, egy névtelen bejelentés nyomán buktak meg? Ha névtelen feljelentő kellett ahhoz, hogy feltűnjön a Nyírfa a titkosszolgálat sűrű erdejében, akkor mit érnek az ellenőrzés meglévő szabályai? Láthatnak a felügyelő miniszterek a szolgálatok tevékenységéből annál többet, mint amit a szolgálatok láttatni akarnak magukról? Elmondhatja-e Nikolits István, hogy ő mindent megtett azért, hogy a felügyeletére bízott szolgálatok törvényesen működjenek, ha - mint a Nyírfa-akció bizonyítja - fogalma sincs arról, mi történik az egyes cégeken belül? Tud-e garanciát adni arra, hogy nem folyik éppen most, ebben a pillanatban is hasonló törvénytelen akció valamelyik szolgálatnál? ! Eddig csak a botrányos ügynek a miniszter közvetlen felelősségével összefüggő elemeiről beszéltünk, de ez korántsem minden. A politikai szálak ennél sokkal messzebbre vezethetnek. A dossziékban miniszterek, képviselők, első osztályú közjogi méltóságok nevei szerepeltek. Milyen indítékok alapján, kinek a megrendelésére készülhettek el ezek a feljegyzések? Milyen sorsot szántak ennek az anyagnak az ügynökök? Milyen nemzetközi vonatkozások alapján merültek fel éppen ezek a nevek? Valóban csak kocsmai fecsegés minden, ami ezekben a bűnös módon megalkotott aktában van? Ha ezt állítják az illetékesek, honnan tudják? Ki tudott október óta arról, hogy létezik a Nyírfa-akció, és milyen törvényi felhatalmazás vagy kötelezettség alapján adott nekik tájékoztatást Nikolits? Csak néhány a nyitott kérdések közül, hogy jobban értékelhessük a Magyar Szocialista Párt elnökségének elvhű kiállását. Ezt a testület ugyanis már kimondta, hogy Nikolits nem felelős semmiért. És persze, nem felelős Katona Béla, az előző miniszter sem, akinek szolgálati ideje alatt, az ügy elkezdődött. Annyira nem felelős, hogy a neve fel sem merült eddig az ügyben, mint vizsgálandó tétel! Az érthető, hogy egy párt vezetése a végsőkig szolidáris az általa tisztségbe emelt harcostársakkal. Az is látható, hogy a Horn-kormánynak most nagyon rosszkor jönne még egy, miniszterek leváltásával végződő botrány. Mondják is, hogy ki kellene már vágni ezt a Nyírfát, de ha másképpen nem megy, akár be is temetnék, egészen a csúcsáig. Csakhogy nem lehet olyan könynyen elföldelni egy ilyen magasra nőtt évelőt. Az ellenzék mindent megtesz majd azért, hogy ne aludjon el a vizsgálat. Kónya Imrének és kicsinyke pártjának úgy kell ez a botrány, mint egy falat kenyér, mint Deutsch Tamásnak a Tocsikbizottság. És túl sok információ szivárgott ki már eddig is ahhoz, hogy a sajtó leszálljon a témáról. Különösen, ha a jelenlegi ütemben folyik tovább a kiszivárogtatás. És folyik. A lapok még akkor is közölni fogják az újabb és újabb részleteket, ha tudják, hogy őket is „megvezetik”, hogy maguk is részesei lesznek a háttérben zajló manipulált játéknak. A mai és a mindenkori kormány biztonsága miatt pedig azt kellene kideríteni elsősorban, hogy kik muzsikálnak a Nyírfából faragott balalajkán. Ki írja a kottát, ki adja a ritmust és kit akarnak ezek a zenészek megtáncoltatni. Ha ezt el lehet kenni annak érdekében, hogy az irányító miniszter politikai felelősségét is eltüntethessék, akkor az vagy valamilyen formában bármikor megismétlődhet. Akkor nem lesz biztonságban sem a mostani, sem a következő adminisztráció. Folyik a parlamenti bizottság vizsgálata, és dolgozik a katonai ügyészség is. Senki nem tudja, mire jutnak majd, de az már biztos, hogy Nikolits nem felelős semmiért. Erről papírja van, amit az MSZP elnöksége állított ki. Mint Suchmannak is volt egy néhány napig, aztán már nem ért semmit. Ahogy papírja van még oly sokaknak, akik képtelenek voltak megbirkózni a rájuk bízott feladatokkal, de szolidáris volt velük a párt. Csak azt nem tudom, ki lesz majd szolidáris a választásokon azzal a párttal, amely ilyen könynyen osztogatja saját embereinek a menleveleket. Pallagi Ferenc Temetik a Nyírfát „Erősen vitatható az is,, ahogyan Nikolits elhárította magától az egyes titkosszolgálatok részproblémáit illető felelősséget, mondván, neki az egészért kell felelni és nem az egyes cselekményekért.” Életem harminckilenc évvel ezelőtti, mindmáig legkellemetlenebb - s talán nem minden tanulság nélküli - napjára emlékezem. Akkor már több mint egy hónapja raboskodtam az ÁVO Tolnai Lajos utcai börtönében, folyt a kihallgatásom szabályszerűen, egy meglehetősen jóindulatú, jámbor hadnagy volt az előadóm, aki csak egyetlenegyszer emelte fel a hangját. Amikor megkérdezte, hogy én, intelligens ember lévén, hogy nem vettem észre október végén, november elején, hogy itt ellenforradalom tombol és én azt feleltem, miből vettem volna észre, amikor még maga Kádár János is a forradalmat, hős fiainkat üdvözölte november elsejei beszédében. Akkor felcsattanó hangon letorkolt, Kádár elvtársat ne keverje bele, mondta, de ezt leszámítva, elég jámboran jegyezte, amit mondtam, hogy mikor, hogyan, miért írtam azt a három cikket Ober80Vszky Gyula lapjába, az Igazságba, amiért is szerinte a népköztársaság alapintézményei ellen izgatást követtem el. Szóval ezen a napon egy másik irodába kísért fel a smaszszer (smaszszerhumor: Maga miért ül itt?, Izgatásért. Aztán kiket izgatott? Nőket? - ezt a poént mindegyik smasszerem elsütötte), ahol is az a férfi ült, aki annak idején letartóztatott és behozott a börtönbe. Kádár László főhadnagy néven mutatkozott be és mint évtizedekkel később kiderült, tényleg ez volt a valódi neve. Látva meglepetésemet, rögtön közölte velem, hogy most nem a szokványos kihallgatás következik, másról akar velem beszélgetni. De miről? Csakhamar az is kiderült. Dolgoztam nekik, ez volt ajánlatának lényege. Kivert a hideg verejték. Több, mint egy hónapja voltam a foglyuk, elzárva minden külvilági lénytől, vagy eseménytől, teljesen kiszolgáltatva kényüknek-kedvüknek. Hogyan lehet ezt elhárítani? Mire tetszik gondolni? - kérdeztem. Hogyhogy, csóválta a fejét a főhadnagy úr, magának tálcán kínálnak valamit és maga fel akarja libbenteni a szalvétát a tálcáról, hogy megnézze, mi van alatta? Hát igen, feleltem, mert ha mondjuk azt kívánják tőlem, hogy két idegen nyelv tudomásomat hasznosítva fordítsanak valamit, azt nagyon szívesen... Gondolja, hogy mi erre rá vagyunk szorulva? Hát igen, ’56-ban kissé szétverték a szervezetünket, de azóta már helyreálltunk, van fordítónk is, megfelelő számú. Nem fordításról van szó. Hanem mondjuk megszüntetjük maga ellen az eljárást és elhelyezzük valamilyen szerkesztőségben, például a Magyar Nemzetnél, jó tollú gyerek maga Tamáska, mit szól hozzá? " Ajjaj, Tamáskának nevez, ettől végképp kétségbe estem, ebből csak bajom származhat. Nem jó ez, kérem, először is, én alkalmatlan vagyok a spicliskedésre, pirulós vagyok, ha néha hazudok, mindjárt meglátszik rajtam, mert elpirulok, meg egyébként is, ez nem az én világom, hogy besúgó legyek. De rögtön tudnák is rólam, hogy mi újság, hiszen éppen most folyik a felülvizsgálat az újságíró-szövetségben, azzal az ukázzal, hogy disszidenst nem vesznék vissza, ez rám vonatkozik, ha mégis visszavennének és egy napilaphoz kerülnék, rögtön gyanakodnának rám. Sok évvel később jöttem csak rá, ez talán nem is izgatta őket, meglehet, úgy is tartottak embereket, akikről a környezete sejtette-tudta, hogy besúgók. Legalább féltek tőlük. Szóval megúsztam valahogy az órákig tartó kihallgatást, nem vállalva el a besúgó szerepét. Amikor visszakerültem a cellába, már régen túl voltak az ebéden, nekem aznap nem jutott. Győry Tibor cellatársam érdeklődött: mi volt, hogy ilyen sokáig elmaradtam? „Ez amit itt beszéltünk, nem cellatéma, Barabás!”, kötötte szigorúan a lelkemre a főhadnagy, de Győry Tibor rögtön leolvasta az arcomról, hogy miről lehetett szó. Ezután jó ideig - szerencsére - többé nem láttam a főhadnagyot, vagy huszonöt esztendeig. Történt egyszer hogy az újságíró-szövetség orvosi rendelője előszobájában ültem, beszélgetve a többi várakozó kollégával, amikor beállított egy ember, akit nem ismertem meg. Nem ismer meg? - kérdezte. Ne haragudjál, de nem emlékszem... Ekkor felfedte magát, ő Kádár László, egykori nyomozóm. Elöntött a méreg, s mert az is kiderült, hogy két évvel fiatalabb nálam, mindjárt letegeztem. Egész egyszerűen gyerekes öröm töltött el, hogy letegezek egy (volt) ávóst, aki most valamilyen újság munkatársa. Tudod-e, hogy - a deportálást leszámítva - te okoztad életem legszörnyűbb pillanatait azzal, hogy be akartál szervezni spiclinek? Nem fogja kitalálni az olvasó, mit válaszolt. Hogy én panaszkodom? Ő panaszkodhat, mert a felettesei állandóan letolták, hogy túlságosan emberséges, szinte lojális az értelmiségi foglyokkal szemben! Egyébként ennyi év elteltével szinte mulatságosnak találtam a helyzetet, a helyzetünket. Negyedszázada még élethalálharcot vívtunk egymással a barikád két oldalán, most itt ülünk némiképp megöregedve, magam két infarktus és egy agyérgörcs után, ülünk az orvosi rendelő előszobájában, vizsgálatra, receptekre várva, most már újságíróként mindketten és oly távolinak tűnik az a világ, amelyben az egyik spiclit akart csinálni a másikból. Eltelt újabb majdnem tíz év, egy újságíró-közgyűlésen elmondtam ezt az esetet, volt, aki emlékezett Kádár Lászlóra az egyik laptól, de úgy tudta, hogy az illető kolléga kivándorolt Nyugatra. Mindenestre nem kerestem meg, amikor turistákon a világnak azon a tájékán jártam... Barabás Tamás Egy beszervezés története VÉLEMÉNY 1997. ÁPRILIS 28., HÉTFŐ 7 Dési János Fejön ürge a fazékban Ürgének lenni most jó igazán. Bár egyetlenegy ürge sem mondta mostanában ezt nekem, de olvastam az újságban, hogy a Baldd Nemzeti Parkban ürgementő programot indítanak, hogy a rágcsálókat megvédjék a kipusztulástól. Jönnek az ürgefigyelő szolgálat munkatársai (akik nem tévesztendők össze a képviselők megfigyelésére szakosodott szolgálat dolgozóival) és ahol ürgét látnak, már öntik is ki őket, hogy áttelepítsék az állatkákat egy előre kialakított műkotorékba, így is kell ezt. Különösen az akció indokolása frappáns, amelyből kiderül, nem pusztán állatvédelemről van itt szó, hanem merőben humánus megfontolások is vezették a szervezőket. Ugyanis, és most már kénytelen vagyok szó szerint idézni a távirati iroda jelentését: „minderre azért van szükség, mert a mezőségi területeken étkezési céllal vadásszák a kis állatokat, jóllehet az ürge eszmei értéke 2000 forint. A büntetés összegét azonban nem tudják behajtani a nehéz szociális helyzetben élő emberektől. ” Világos, ha ott az ürge, akkor a környékbeli ínyenc folyamatos kísértésnek van kitéve, hogy bezabálja. És máris kész a baj. Mert persze a büntetést nem birja kifizetni, ezzel meg az államigazgatásnak okoz gondot és kiadást. A hatóság megindítja a szabálysértési eljárást, kiszabja a jól megérdemllt bírságot. A mi ínyencünk persze nem fizet. Mert, ha lenne kétezer forintja, venne 3 kiló rövidkarajt, s azt sütné meg, tejfölös uborkasalátával, krumplipürével tálalná és egy jó pofa sörrel öblítené le az egészet. Az mégiscsak kiadósabb, mint ami a szegény Qtellus citellusból kijön. Ám nyilván rettentő finom lehet, hiszen, húsa drágább, mint a bélszín, amit viszont már próbáltam és közepesen átsütve, párult zöld körettel, pirítóson meglehetősen kellemes kulináris élvezetnek számít. Ám az igazi guzman tudja, mi a jó. Ürgehús, potyán. Aztán még a büntetést sem fizeti ki, ha lebukik, úgyhogy elzárást kap és mehet Baracskára, ahol aztán közpénzből étkeztetik majd. De a hely nem konyhájáról híres, úgyhogy, aki a hasát szereti felteszem nem érzi ott magát igazán jól. A megoldás kézenfekvő, csodálom, hogy eddig még senkinek nem ötlött az eszébe. Ki kell telepíteni az ürgéket. Ha az állatvédő szervezeteken túl emberbaráti intézmények is bekapcsolódnának az akcióba, és gyűjtést indítanánk a környékbeliek javára, összedobnánk annyit, hogy legalább a sokgyerekes családok asztalán hetente egyszer ürgehús gőzölöghessen. Az új jelszó: főjön minden magyar család fazekában vasárnap ürge. Azt én sem gondolom, hogy, némi képzavarral élve, feltétlenül le kell vágni az aranytojást tojó ürgét. De azért biztos ki leheti ezt találni! Szabályozni kell a vadászidényt, meghatározni, hogy hány ürgét önthetnek ki a német és olaszt valutát hozó, bérürgeöntők és mennyi jut a hazaiaknak. Ürgeöntő társaságokat kell szervezni, ahova nem egyszerű bejutni, rövidesen az számít majd komoly embernek, aki belekerül valamelyik ilyen elit körbe. Drága, Nyugatról hozott felszereléssel illik majd nekiindulni a terepnek. De megéri a pénz, a fáradság, mert lehet dicsekedni a trófeával és utána jönnek a finomabbnál finomabb falatok. Az igaz hedonistákba hűtőládájukat is teletömik ürgehússal Gondoltam, hogy valamivel én is hozzájáruljak a nagy akció sikeréhez, nézek valami jó kis receptet, miként kell elkészíteni a friss ürgehúst, hogy zamata megmaradjon, finom omlóssá váljon, hogy a csontocskákról jóízűen lehessen leszopogatni az utolsó falatokat is. Lelki szemeim előtt áfonyával, esetleg barnamártással szervírozva jelenik meg, mellé krumplikrokettet adnék zöldsalátával, díszítésnek egyszerű ananászkarikákat használnék, hozzá könnyű rozé bort szolgálnék fel pincehidegen. Ám kedvenc szakácskönyveim cserbenhagytak. Ürgéről sehol nem szólnak, ami azt mutatja, hogy e téren súlyosak a hiányosságaink. Még a századvég nagy csodáját, az Internetet is átböngésztem, pedig ott állítólag minden megtalálható. Az ürge elkészítéséről sehol semmi. Révai Nagy Lexikona - a fiatalabbak kedvéért: a maga korában majdnem annyit tudott, mint most a számítógépes világháló - csak azt írja az ürge, népies nevén szimor fogyasztásáról, hogy „Húsát a szegény nép eszi.”. Recept ugyan itt sincs, de ebből az odavetett mondatból legalább kiderül: régi szokása a magyar népnek, hogy ürgét ebédez, vacsorál. És az is világos belőle, akkoriban még nem volt ilyen fejlett az állatvédelem. Ellenben volt még szociális érzékenység, mert nem büntették meg a szegény népet, ha jobb híján ürgét zabált. Az ürgék helyében én most sem lennék olyan nagyon boldog, hogy megmentik őket az emberektől. A már idézett MTI-közlemény szerint ugyanis: „A védelmet az is indokolja, hogy ha nagyon megcsappan az ürgék száma, élelem nélkül maradnak a szintén védett sólymok.”