Népszava, 1997. április (125. évfolyam, 75–100. sz.)

1997-04-28 / 98. szám

NÉPSZAVA Katona Béla egy­kori titkosszolgá­lati miniszter ki­ült a kamerák elé, és elmondta, hogy utóda, Nikolits István tárca nél­küli­­ miniszter nem felelős an­nak a Nyírfa-ak­ciónak a zűrös ügyeiben, amely egyébként még Katona regnálá­sa alatt kezdődött. Nikolits nyo­mán ő is megállapította, hogy a szolgálat emberei egyetlen parla­menti képviselőt sem figyeltek meg. Ezt úgy kell érteni, hogy nem hallgatták le a telefonjukat, nem bontották fel a leveleiket, nem követték őket az utcán, mert ezeknek az eszközöknek a hasz­nálatához bírói engedély kell. Legalábbis a törvény szerint... Ez viszont nem jelenti azt, hogy egyéb forrásokból nem gyűjtöttek róluk adatokat és azokról nem vezettek dossziékat. Azt is mond­ta a jelenlegi és egykori tárca nél­küli miniszter, hogy egyetlen képviselő sem volt a titkosszolgá­latok beszerzett ügynöke. Mintha ilyet bárki is állított volna eddig, az ügyben érintett titkosszolgálat ügynökein kívül! A kérdés az len­ne, de erre meg sem kíséreltek vá­laszt adni az urak, hogy miért ke­vernek hírbe képviselőket az In­formációs Hivatal munkatársai, és miért pont azokat, akiknek ne­vei kiszivárogtak. Néhányunkat még az is érdekelni tudna, hogy miként kerültek a nyilvánosságra azok az adatok, amelyeket megis­merhettünk az elmúlt hetekben. Végezetül azzal nyugtatta meg a nagyérdemű közönséget a Katona­­,Nikolits kettős, hogy „a tör­vénytelen módon beszerzett ada­tokban egyes politikusokról sze­replő állítások minden valós ala­pot nélkülöznek”. Ami annyit je­lent, hogy vannak törvénytelen úton beszerzett adatok egyes képvise­lőkről, ezek az adatok csúnya dol­gokat mondanak az érintettekről, de nem igazak. Bizonyára azért mondhatja ezt az illetékes, mert el­lenőriztette azokat, és meggyőző­­dött tartalmi helytelenségükről. Nyomoztak tehát Gál Zoltán, Baja Ferenc, Tölgyessy Péter és a többiek ügyében, meghallgatták őket, hogy megállapíthassák, nem követtek el semmi olyat, amelyet az ellenőrzés nélkül dolgozó titok­szolgák sok száz oldalas feljegyzé­seikben állítanak róluk. Ehhez képest Nikolits úgy nyi­latkozott még nem régen, hogy nem ellenőrizteti a dossziék állításait és a képviselők sem tudnak arról, hogy megtörtént volna az őket tisztázó vizsgálat. Akkor meg mi történt? Akkor ami a szocialista párt elnökségi ülése után elhang­zott, az csak duma? Miért arról nyilatkoztak a nyilatkozók, amit senki nem kérdezett tőlük, és miért nem arról, hogy mi történt október 17. (ekkor szerzett tudomást Ni­kolits a Nyírfa-akcióról) és a par­lamentnek tett jelentés között? Mi­vel indokolta azt a négyórás elnök­ségi vitában a tárca nélküli mi­niszter, hogy már októberben tu­Pallagi Ferenc a Vasárnapi Hírek főszerkesztője tett annyit az ügyről, amennyi elég volt a vizsgálat elrendelésé­hez, de csak hónapok múlva tájé­­­koztatta a parlament , nemzetbiz­tonsági bizottságát, annak ellené­re, hogy a törvény ilyen esetekre nézvést azonnali jelentési kötele­zettséget ír elő. Nem azt mondja a paragrafus, hogy ha hivatalosan rendelik el képviselő megfigyelé­sét, ha lehallgatják a telefonját, ha követik az utcát, akkor jelenteni kell, hanem azt, hogy haladéktala­nul jelenteni kell, ha képviselő ne­ve merül fel bármilyen ügy kap­csán. Ezt a jelentéstételt Nikolits elmulasztotta. Ez az ügy szempontjából nem szakmai részletkérdés, hanem a politikai felelősség közvetlen for­rása. Azt természetesen nem lehet elvárni a titkosszolgálatokat irá­nyító minisztertől, hogy fogja min­den ügynök kezét, elolvasson min­den jelentést és beüljön minden kukkos autóba. Azt viszont igen, hogy törvényi kötelezettségét tel­jesítse, és ha haladéktalan jelentést írnak elő számára a szabályok, ak­kor ne késlekedjen hónapokig. Erősen vitatható az is, ahogyan Nikolits elhárította magától az egyes titkosszolgálatok részprob­lémáit illető felelősséget, mond­ván, neki az egészért kell felelni és nem az egyes cselekményekért. Ez látszólag igaz, de ez a Nyírfa nem azért lombosodhatott ki, mert Ni­kolits távol tartotta magát a ré­szektől, hanem azért, mert elha­nyagolta az egészet. Ha ugyanis lett volna a külföldi ügyekre sza­­­kosított Információs Hivatalban egy tisztességes belső ellenőrzési rend­szer, ha betartották volna a törvé­nyekben előírt szabályokat, akkor az egész ügy létre sem jön. Ha nem lettek volna kivételezett helyzetű ügynökök, akik mindenféle kont­roll nélkül végezhetik a munkáju­kat - ezt maga Nikolits nyilatkoz­ta! - akkor nincs Nyírfa. Ha min­den extraszigorítás nélkül, csak a meglévő törvényeket tartják be, akkor azonnal észreveszik, hogy a külföldre szánt ügynökök már a hazai vizeken kalózkodnak, hogy átlépve a határt, már honi kocs­mában gyűjtik a pletykákat. A törvényes működés felügyele­te, a szabályok betartásának állan­dó és folyamatos ellenőrzése a tár­ca nélküli miniszter feladata. Mit végzett el ebből Katona és Nikolits miniszter, ha elkezdhették a fiúk a huncutságokat és csak hét évvel később, egy névtelen bejelentés nyomán buktak meg? Ha névtelen feljelentő kellett ahhoz, hogy fel­tűnjön a Nyírfa a titkosszolgálat sűrű erdejében, akkor mit érnek az ellenőrzés meglévő szabályai? Lát­hatnak a felügyelő miniszterek a szolgálatok tevékenységéből annál többet, mint amit a szolgálatok láttatni akarnak magukról? Elmondhatja-e Nikolits István, hogy ő mindent megtett azért, hogy a felügyeletére bízott szolgálatok törvényesen működjenek, ha - mint a Nyírfa-akció bizonyítja - fogalma sincs arról, mi történik az egyes cégeken belül? Tud-e garan­ciát adni arra, hogy nem folyik ép­pen most, ebben a pillanatban is hasonló törvénytelen akció vala­melyik szolgálatnál? ! Eddig csak a botrányos ügynek a miniszter közvetlen felelősségével összefüggő elemeiről beszéltünk, de ez korántsem minden. A politi­kai szálak ennél sokkal messzebb­re vezethetnek. A dossziékban mi­niszterek, képviselők, első osztályú közjogi méltóságok nevei szerepel­tek. Milyen indítékok alapján, ki­nek a megrendelésére készülhettek el ezek a feljegyzések? Milyen sor­sot szántak ennek az anyagnak az ügynökök? Milyen nemzetközi vo­natkozások alapján merültek fel éppen ezek a nevek? Valóban csak kocsmai fecsegés minden, ami ezekben a bűnös módon megalko­tott aktában van? Ha ezt állítják az illetékesek, honnan tudják? Ki tu­dott október óta arról, hogy létezik a Nyírfa-akció, és milyen törvényi felhatalmazás vagy kötelezettség alapján adott nekik tájékoztatást Nikolits? Csak néhány a nyitott kérdések közül, hogy jobban értékelhessük a Magyar Szocialista Párt elnöksé­gének elvhű kiállását. Ezt a testü­let ugyanis már kimondta, hogy Nikolits nem felelős semmiért. És persze, nem felelős Katona Béla, az előző miniszter sem, akinek szolgálati ideje alatt, az ügy elkez­dődött. Annyira nem felelős, hogy a neve fel sem merült eddig az ügy­ben, mint vizsgálandó tétel! Az érthető, hogy egy párt vezetése a végsőkig szolidáris az általa tiszt­ségbe emelt harcostársakkal. Az is látható, hogy a Horn-kormánynak most nagyon rosszkor jönne még egy, miniszterek­ leváltásával végző­dő botrány. Mondják is, hogy ki kel­lene már vágni ezt a Nyírfát, de ha másképpen nem megy, akár be is te­metnék, egészen a csúcsáig. Csakhogy nem lehet olyan köny­­nyen elföldelni egy ilyen magasra nőtt évelőt. Az ellenzék mindent megtesz majd azért, hogy ne alud­jon el a vizsgálat. Kónya Imrének és kicsinyke pártjának úgy kell ez a botrány, mint egy falat kenyér, mint Deutsch Tamásnak a Tocsik­­bizottság. És túl sok információ szivárgott ki már eddig is ahhoz, hogy a sajtó leszálljon a témáról. Különösen, ha a jelenlegi ütemben folyik tovább a kiszivárogtatás. És folyik. A lapok még akkor is közöl­ni fogják az újabb és újabb részle­teket, ha tudják, hogy őket is „megvezetik”, hogy maguk is ré­szesei lesznek a háttérben zajló manipulált játéknak. A mai és a mindenkori kormány biztonsága miatt pedig azt kellene kideríteni elsősorban, hogy kik muzsikálnak a Nyírfából faragott balalajkán. Ki írja a kottát, ki adja a ritmust és kit akarnak ezek a ze­nészek megtáncoltatni. Ha ezt el lehet kenni annak érdekében, hogy az irányító miniszter politikai fele­lősségét is eltüntethessék, akkor az vagy valamilyen formában bármi­kor megismétlődhet. Akkor nem lesz biztonságban sem a mostani, sem a következő adminisztráció. Folyik a parlamenti bizottság vizsgálata, és dolgozik a katonai ügyészség is. Senki nem tudja, mi­re jutnak majd, de az már biztos, hogy Nikolits nem felelős semmi­ért. Erről papírja van, amit az MSZP elnöksége állított ki. Mint Suchmannak is volt egy néhány napig, aztán már nem ért semmit. Ahogy papírja van még oly sokak­nak, akik képtelenek voltak meg­birkózni a rájuk bízott feladatok­kal, de szolidáris volt velük a párt. Csak azt nem tudom, ki lesz majd szolidáris a választásokon azzal a párttal, amely ilyen köny­­nyen osztogatja saját embereinek a menleveleket. Pallagi Ferenc Temetik a Nyírfát „Erősen vitatható az is,, ahogyan Nikolits elhárította magától az egyes titkosszolgálatok részproblémáit illető felelősséget, mondván, neki az egészért kell felelni és nem az egyes cselekményekért.” Életem harminckilenc évvel ezelőtti, mindmáig legkellemetlenebb - s talán nem minden tanulság nélküli - napjá­ra emlékezem. Akkor már több mint egy hónapja raboskodtam az ÁVO Tolnai Lajos utcai börtönében, folyt a kihallgatásom szabályszerűen, egy meglehetősen jóindulatú, jámbor hadnagy volt az előadóm, aki csak egyetlenegyszer emelte fel a hangját. Amikor megkérdezte, hogy én, intelli­gens ember lévén, hogy nem vettem észre október végén, november elején, hogy itt ellenforradalom tombol és én azt feleltem, miből vettem volna észre, amikor még maga Kádár János is a forradalmat, hős fiainkat üdvözölte november elsejei beszédében. Akkor felcsattanó hangon letorkolt, Kádár elvtársat ne keverje bele, mondta, de ezt leszámítva, elég jámboran jegyez­te, amit mondtam, hogy mikor, ho­gyan, miért írtam azt a három cikket Ober80Vszky Gyula lapjába, az Igaz­ságba, amiért is szerinte a népköztár­saság alapintézményei ellen izgatást követtem el. Szóval ezen a napon egy másik iro­dába kísért fel a smaszszer (smasz­­szerhumor: Maga miért ül itt?, Izgatá­sért. Aztán kiket izgatott? Nő­ket? - ezt a poént mindegyik smassze­­rem elsütötte), ahol is az a férfi ült, aki annak idején letartóztatott és beho­zott a börtönbe. Kádár László főhad­nagy néven mutatkozott be és mint évtizedekkel később kiderült, tényleg ez volt a valódi neve. Látva megle­petésemet, rögtön közölte velem, hogy most nem a­ szokványos kihallgatás következik, másról akar velem beszél­getni. De miről? Csakhamar az is ki­derült. Dolgoztam nekik, ez volt aján­latának lényege. Kivert a hideg verej­ték. Több, mint egy hónapja voltam a foglyuk, elzárva minden külvilági lénytől, vagy eseménytől, teljesen ki­szolgáltatva kényüknek-kedvüknek. Hogyan lehet ezt elhárítani? Mire tet­szik gondolni? - kérdeztem. Hogy­hogy, csóválta a fejét a főhadnagy úr, magának tálcán kínálnak valamit és maga fel akarja libbenteni a szalvétát a tálcáról, hogy megnézze, mi van alatta? Hát igen, feleltem, mert ha mondjuk azt kívánják tőlem, hogy két idegen nyelv tudomásomat hasznosít­va fordítsanak valamit, azt nagyon szívesen... Gondolja, hogy mi erre rá vagyunk szorulva? Hát igen, ’56-ban kissé szétverték a szervezetünket, de azóta már helyreálltunk, van fordí­tónk is, megfelelő számú. Nem fordí­tásról van szó. Hanem mondjuk megszüntetjük maga ellen az eljárást és elhelyezzük valamilyen szerkesztő­ségben, például a Magyar Nemzetnél, jó tollú gyerek maga Tamáska, mit szól hozzá? " Ajjaj, Tamáskának nevez, ettől vég­képp kétségbe estem, ebből csak bajom származhat. Nem jó ez, kérem, először is, én alkalmatlan vagyok a spicliske­­d­ésre, pirulós vagyok, ha néha hazu­­dok, mindjárt meglátszik rajtam, mert elpirulok, meg egyébként is, ez nem az én világom, hogy besúgó legyek. De­­ rögtön tudnák is rólam, hogy mi újság, hiszen éppen most folyik a felülvizsgá­lat az újságíró-szövetségben, azzal az ukázzal, hogy disszidenst nem vesznék vissza, ez rám vonatkozik, ha mégis visszavennének és egy napilaphoz ke­rülnék, rögtön gyanakodnának rám. Sok évvel később jöttem csak rá, ez ta­lán nem is izgatta őket, meglehet, úgy is tartottak embereket, akikről a környe­zete sejtette-tudta, hogy besúgók. Leg­alább féltek tőlük. Szóval megúsztam valahogy az órá­kig tartó kihallgatást, nem vállalva el a besúgó szerepét. Amikor visszake­rültem a cellába, már régen túl voltak az ebéden, nekem aznap nem jutott. Győry Tibor cellatársam érdeklődött: mi volt, hogy ilyen sokáig elmarad­tam? „Ez amit itt beszéltünk, nem cel­latéma, Barabás!”, kötötte szigorúan a lelkemre a főhadnagy, de Győry Ti­bor rögtön leolvasta az arcomról, hogy miről lehetett szó. Ezután jó ideig - szerencsére - többé nem láttam a főhadnagyot, vagy hu­szonöt esztendeig. Történt egyszer hogy az újságíró-szövetség orvosi ren­delője előszobájában ültem, beszél­getve a többi várakozó kollégával, amikor beállított egy ember, akit nem ismertem meg. Nem ismer meg? - kér­dezte. Ne haragudjál, de nem emlék­szem... Ekkor felfedte magát, ő Kádár László, egykori nyomozóm. Elöntött a méreg, s mert az is kiderült, hogy két évvel fiatalabb nálam, mindjárt lete­geztem. Egész egyszerűen gyerekes öröm töltött el, hogy letegezek egy (volt) ávóst, aki most valamilyen új­ság munkatársa. Tudod-e, hogy - a deportálást leszámítva - te okoztad életem legszörnyűbb pillanatait azzal, hogy be akartál szervezni spiclinek? Nem fogja kitalálni az olvasó, mit vá­laszolt. Hogy én panaszkodom? Ő pa­naszkodhat, mert a felettesei állandó­an letolták, hogy túlságosan embersé­ges, szinte lojális az értelmiségi fog­lyokkal szemben! Egyébként ennyi év elteltével szinte mulatságosnak találtam a helyzetet, a helyzetünket. Negyedszázada még élethalálharcot vívtunk egymással a barikád két oldalán, most itt ülünk némiképp megöregedve, magam két infarktus és egy agyérgörcs után, ülünk az orvosi rendelő előszobájá­ban, vizsgálatra, receptekre várva, most már újságíróként mindketten és oly távolinak tűnik az a világ, amely­ben az egyik spiclit akart csinálni a másikból. Eltelt újabb majdnem tíz év, egy új­ságíró-közgyűlésen elmondtam ezt az esetet, volt, aki emlékezett Kádár Lászlóra az egyik laptól, de úgy tudta, hogy az illető kolléga kivándorolt Nyugatra. Mindenestre­­ nem kerestem meg, amikor turistákon a világnak azon a tájékán jártam... Barabás Tamás Egy beszervezés története VÉLEMÉNY 1997. ÁPRILIS 28., HÉTFŐ 7 Dési János Fejön ürge a fazékban Ürgének lenni most jó igazán. Bár egyet­lenegy ürge sem mondta mostanában ezt nekem, de olvastam az újságban, hogy a Baldd­ Nemzeti Parkban ürge­mentő programot indítanak, hogy a rágcsálókat megvédjék a kipusztulástól. Jönnek az ürgefigyelő szolgálat munka­társai (akik nem tévesztendők össze a képviselők megfigyelésére szakosodott­­ szolgálat dolgozóival) és ahol ürgét lát­nak, már öntik is ki őket, hogy áttelepítsék az állatkákat egy előre kialakított műkotorékba, így is kell ezt. Különösen az akció indokolása frappáns, amelyből ki­derül, nem pusztán állatvédelemről van itt szó, hanem merőben humánus megfontolások is vezették a szervező­ket. Ugyanis, és most már kénytelen vagyok szó szerint idézni a távirati iroda jelentését: „minderre azért van szükség, mert a mezőségi területeken étkezési céllal va­dásszák a kis állatokat, jóllehet az ürge eszmei értéke 2000 forint. A büntetés összegét azonban nem tudják be­hajtani a nehéz szociális helyzetben élő emberektől. ” Világos, ha ott az ürge, akkor a környékbeli ínyenc fo­lyamatos kísértésnek van kitéve, hogy bezabálja. És már­is kész a baj. Mert persze a büntetést nem birja kifizetni, ezzel meg az államigazgatásnak okoz gondot és kiadást. A hatóság megindítja a szabálysértési eljárást, kiszabja a jól megérdemllt bírságot. A mi ínyencünk persze nem fi­zet. Mert, ha lenne kétezer forintja, venne 3 kiló rövidka­rajt, s azt sütné meg, tejfölös uborkasalátával, krumpli­­pürével tálalná és egy jó pofa sörrel öblítené le az egészet. Az mégiscsak kiadósabb, mint ami a szegény Qtellus citellusból kijön. Ám­ nyilván rettentő finom lehet, hiszen, húsa drágább, mint a bélszín, amit viszont már próbál­tam és közepesen átsütve, párult zöld körettel, pirítóson­­ meglehetősen kellemes kulináris élvezetnek számít. Ám az igazi guzman tudja, mi a jó. Ürgehús, potyán. Aztán még a büntetést sem­ fizeti ki, ha lebukik, úgy­hogy elzárást kap és mehet Baracskára, ahol aztán köz­pénzből étkeztetik majd. De a hely nem konyhájáról hí­res, úgyhogy, aki a hasát szereti felteszem nem érzi ott magát igazán jól. A megoldás kézenfekvő, csodálom, hogy eddig még senkinek nem ötlött az eszébe. Ki kell te­lepíteni az ürgéket. Ha az állatvédő szervezeteken túl emberbaráti intéz­mények is bekapcsolódnának az akcióba, és gyűjtést indí­tanánk a környékbeliek javára, összedobnánk annyit, hogy legalább a sokgyerekes családok asztalán hetente egyszer ürgehús gőzölöghessen. Az új jelszó: főjön min­den magyar család fazekában vasárnap ürge. Azt én sem gondolom, hogy, némi képzavarral élve, feltétlenül le kell vágni az aranytojást tojó ürgét. De azért biztos ki leheti ezt találni! Szabályozni kell a vadászidényt, meghatároz­ni, hogy hány ürgét önthetnek ki a német és olaszt valutát hozó, bérürgeöntők és mennyi jut a hazaiaknak. Ürgeön­­tő társaságokat kell szervezni, ahova nem egyszerű bejut­ni, rövidesen az számít majd komoly embernek, aki bele­kerül valamelyik ilyen elit körbe. Drága, Nyugatról ho­zott felszereléssel illik majd nekiindulni a terepnek. De megéri a pénz, a fáradság, mert lehet dicsekedni a trófeá­val és utána jönnek a finomabbnál finomabb falatok. Az igaz hedonistákba hűtőládájukat is teletömik ürgehússal Gondoltam, hogy valamivel én is hozzájáruljak a nagy akció sikeréhez, nézek valami jó kis receptet, miként kell elkészíteni a friss ürgehúst, hogy zamata megmaradjon, finom omlóssá váljon, hogy a csontocskákról jóízűen le­hessen leszopogatni az utolsó falatokat is. Lelki szemeim előtt áfonyával, esetleg barnamártással szervírozva jele­nik meg, mellé krumplikrokettet adnék zöldsalátával, dí­szítésnek egyszerű ananászkarikákat használnék, hozzá könnyű rozé bort szolgálnék fel pincehidegen. Ám kedvenc szakácskönyveim cserbenhagytak. Ürgé­ről sehol nem szólnak, ami azt mutatja, hogy e téren sú­lyosak a hiányosságaink. Még a századvég nagy csodáját, az Internetet is átböngésztem, pedig ott állítólag minden megtalálható. Az ürge elkészítéséről sehol semmi. Révai Nagy Lexikona - a fiatalabbak kedvéért: a maga korában majdnem annyit tudott, mint most a számítógé­pes világháló - csak azt írja az ürge, népies nevén szimor fogyasztásáról, hogy „Húsát a szegény nép eszi.”. Recept ugyan itt sincs, de ebből az odavetett mondatból legalább kiderül: régi szokása a magyar népnek, hogy ürgét ebé­­dez, vacsorál. És az is világos belőle, akkoriban még nem volt ilyen fejlett az állatvédelem. Ellenben volt még szociális érzékenység, mert nem büntették meg a szegény népet, ha jobb híján ürgét zabált. Az ürgék helyében én most sem lennék olyan nagyon boldog, hogy megmentik őket az emberektől. A már idé­zett MTI-közlemény szerint ugyanis: „A védelmet az is indokolja, hogy ha nagyon megcsappan az ürgék száma, élelem nélkül maradnak a szintén védett sólymok.”

Next