Népszava, 1998. február (126. évfolyam, 27–50. sz.)
1998-02-18 / 41. szám
/VÉLEMÉNY Ripp Zoltán Tölgyessy utcája Amikor Tölgyessy Péternek első ízben támadt konfliktusa az SZDSZ vezetőivel, s ennek nyomán 1990 októberében lemondatták frakcióvezetői tisztségéről, Tamás Gáspár Miklós „A Tölgyessy utcája” című cikkében méltatta politikustársa képességeit és teljesítményét. Kérdés, hogy Tölgyessy visszatérése a politika élvonalába igazolja-e ezt a víziót, az azonban bizonyos, hogy lépése a korábbi belső konfliktusok sora után immár kívülről teremt feszültséget egykori pártjával. Tölgyessy mai fideszes szerepvállalásában a szabad demokraták megítélése a kulcskérdés, hiszen őt csakis SZDSZ-elnöki múltja és a párton belüli hajdani vitákban elfoglalt pozíciója teszi értékes kampányszereplővé. A Fideszhez csatlakozása indokaként Tölgyessy régi félelmének adott hangot, amikor rámutatott, hogy Magyarországon az MSZP újabb nagyarányú győzelme esetén egypólusú politikai szerkezet kialakulása fenyeget. Úgy tartja, ezzel szemben csak a Fideszből felépülő jobbközép gyűjtőpárt képezhet ellensúlyt, hiszen a szabad demokraták koalíciós szerepvállalásuk következtében a szocialisták „szatellitpártjává” degradálódtak. Miután Tölgyessy nem vetkőzheti le egy csapásra az utóbbi időkben folytatott független politikai elemző munkásságának megállapításait, nem szakadhat el könnyen attól a kritikától, amelyet Orbán Viktor pártjáról még nemrégiben is leírt. Fenntartja hát Fidesz-bírálatának azt az elemét, amely szerint új pártja túlságosan átvette a hagyományos jobboldal beszédmódját, túl sok gesztus tett az ilyen hívószavakkal megragadható választók felé. Tölgyessy Péter nyilván nem boldog attól, hogy hirtelen olyan, liberális elveitől távol álló politikusoknak lett a szövetségese, mint Lezsák Sándor, Pozsgay Imre vagy Csépe Béla. A mai Fidesz csak annyiban önálló pólusképző erő, amennyiben elfoglalt egy „megüresedő” pólust, amely az összeomlott korábbi gyűjtőpárt, az MDF helyén maradt. Mindezt csak úgy tudta végrehajtani, hogy közben feladta saját értékeit és egész koncepcióját. Azt az irányvonalat is, amelyet Tölgyessy valójában hamarabb hirdetett Orbánnál, hiszen a Fidesz nem nyitottságot kívánt a jobboldal felé, hanem „a” jobboldallá akart válni. Ehhez az önfeladó folyamathoz szervesen hozzátartoztak azok a bizonyos bírált gesztusok, amelyek így nem „fölöslegesek”, inkább elengedhetetlenek voltak. Tölgyessy Péter várakozásával ellentétben azért nem alakulhatott ki a közeli jövőben önálló kormányzati szerepre híva Ripp Zoltán történész „Tölgyessy Péter nyilván nem boldog attól, hogy hirtelen olyan, liberális elveitől távol álló politikusoknak lett a szövetségese, mint Lezsák Sándor, Pozsgay Imre vagy Csépe Béla.” Jett jobbközép gyűjtőpárt, mert az a társadalmi bázis, amelyre a létező jobboldal támaszkodik, alkalmatlan erre. Orbán Viktor a minap egy gyenge pillanatában félig-meddig beismerte ezt a tényt, a szegedi Bibó-konferencián, amidőn hiányolta azt a „tudatos polgárságot”, amely megfelelne elvárásainak. Márpedig ha ez így van, akkor Tölgyessy hiába borzong bele még a gondolatába is annak, hogy a Torgyánféle kisgazdáknak bármi közük lehessen a kormányzáshoz, nélkülük nincs versenyképes erőt felmutató jobboldal. A Fidesz tehát nem az SZDSZ-nek mint önálló pólusképző erőnek a helyébe lépett. Kétségtelenül mindig szükség van ellensúlyra, mint ahogy a posszibilis jobbközép váltópárt kialakulása is elvárható, továbbá az is kétségtelen, hogyilyen párt a mai viszonyokat tekintve leginkább a Fideszből alakulhat ki. Csakhogy nem az SZDSZ koalíciós szerepvállalása az eredendő bűn. Az SZDSZ nem négy éve, hanem 1990-ben mutatkozott leginkább önálló pólusképző erőnek, utána hosszabb válságba került. Amikor 1993-ban létrejött az SZDSZ-Fidesz-szövetség, az eleinte erősebb Fidesz a szövetséggel csak a hátát akarta biztosítani jobboldali fordulatának végrehajtásához. Büntetése a csúfos választási kudarc lett. Ezzel együtt megszűnt a polgáriliberális pólus dominanciájának lehetősége. Miután ezt éppenséggel az orbáni gondolatkísérlet megvalósítása eredményezte, több mint méltánytalan az SZDSZ-t vádolni holmi árulással. A Fidesz újabb megerősödésében lehet éppen igazolást találni a jobboldali fordulatra, csak az elfogadhatatlan, hogy az ehhez az eredményhez szervesen tartozó jegyeket mint valami könnyen levetkezhető „hibákat” ítéljük meg. Tölgyessy érvelésének az a leggyengébb pontja, hogy szimpla pártpolitikai alapon, a létező és a kívánatos pártstruktúra különbsége oldaláról közelíti meg a kérdést. Ezért aztán nagyon egyoldalúan ítéli meg az SZDSZ koalíciós szerepvállalását is, mintha csupán az őáltala előre jelzett aggályokat igazolták volna a fejlemények. Tény, hogy sokban igazolták: a párt meggyengült, a belső ellensúly szerep gyakran nem működött elég hatékonyan, a koalíciós szerződésben foglalt garanciáknál fontosabb volt a hatalmi pozíciók aránya. A döntő kérdésben azonban nem igazolódtak az aggályok, mégpedig abban, ami nem az SZDSZ, hanem az ország jövője szempontjából a legfontosabb. Ez pedig a stabilizáció végrehajtása, a modernizációs és integrációs folyamat tagadhatatlan sikere, a működőképes piacgazdaság kialakulása. Tölgyessy négy éve nem hitt abban, hogy az MSZP túlsúlya mellett hasonló eredmények lehetségesek. Most vagy bocsánatot kér a szocialistáktól, vagy elismeri, hogy az SZDSZ-nek jelentékeny szerepe volt a sikerekben. Esetleg a legegyszerűbb utat választja, és magáévá teszi a Fidesz-vezérkar tényekre fittyet hányó helyzetértékelését. A koalíció megalapozásában a Demokratikus Charta elsődleges szerepe nem pártpolitikai jellegű volt, hanem lényege és feladata az volt, hogy a társadalmat fogékonnyá tegye és mintegy felkészítse a szociál-liberális program elfogadására. Annak a feladatnak a végrehajtására, amire az Antall- és a Boross-kormány képtelen volt, s tehetetlenségébe belebukott. Az MDF-kormány leváltása nem elsősorban azért volt elengedhetetlen, mert beengedte a hatalomba a radikális jobboldalt, hanem mert ettől függetlenül sem volt képes az ország előtt álló legfontosabb feladatok teljesítésére. Úgy vélem, csak ilyen megközelítésből lehet érvényes módon megítélni, kinek volt igaza a koalíciókötést megelőző vitákban. A gazdaság átalakítása és működőképessé tétele sikerült, és értelmetlen valamiféle ideális polgári viszonyok egyidejű létrejöttét hiányolni, mert erre esély sem volt. Nem lehetett a folyamatot egy virtuális polgárságra alapozni, hanem csak arra a társadalomra és arra az elitre, amely adva volt. Ebből a nézőpontból tehát messzemenően nem igazolódott azoknak az érvelése, akik arra intették az SZDSZ-t, hogy a szocialista túlsúly miatt a koalíciós kormány a szabad demokratákkal megerősítve sem lesz képes végrehajtani a szükséges változásokat, ezért jobb, ha távol maradnak. A Fidesz végig nem azt kritizálta, amiben a kormány többet vagy jobbat is nyújthatott volna, hanem tevékenységének egész irányultságát elvetette, ezzel valójában hiteltelenítette önmagát mint valódi alternatívát állítani képes pártot. A „független elemző” pozícióból valamit még őrző Tölgyessy Péter hallgatása erről a kérdésről több mint árulkodó. Annyit kénytelen volt bevallani, hogy nem igazán hisz új pártja választási sikerében, ellenben hosszú távú elképzelést tart szükségesnek. Logikus, hogy egyelőre nem vállal vezető pártpolitikusi funkciót. A Fidesz vezérkara azonban nyilván számít rá az SZDSZ ellen megvívandó kampányban, ezért Tölgyessy Péter formális funkció nélkül is fontos tényező lehet. jV •v- ~na egyszer megadatt' -s na, hogy összeállít- JL JL hatnék egy autós rovatot, első megközelítésre talán sajátos, de beláthatóan ésszerű szempontokat hoznék be végre a magyar autós újságírás történetébe. Mondjuk, ráférne. Itt van például az alaptétel, amelyet nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni. Azt tudniillik, hogy a magyar autós társadalom fele nőből van. S egy nő bizony egészen mást vár el egy autótól, mint a technikai magazinokban elmélyülő, teszteket böngésző férfiak. A szín például. A férfiak vélt társadalmi pozíciójukhoz viszonyítva választanak színt, ezért is oly könnyű megkülönböztetni a zsarujárgányt a kukásautótól. Vagy helyi polgármesterünket a villanyszerelőnktől. Mert a férfiaknak így, ilyen sematikusan jár az eszük. Mi, nők ennél sokkal többet ki tudnánk hozni a dolgokból, ha hagynák. Egészen nyilvánvaló, hogy egy magára valamit is adó asszony nem hordaná ugyanazt a színt a négy évszakhoz és a kilencszáznyolcvanhét hangulatához, de sajnos még a világcégek is férfiakat alkalmaznak a színkeveréshez. Aztán a forma. Jó, hát még egy nyugdíj közeli hölgy is bepárosult szemmel nézi az autószalonok kirakatát, de megvenni mégiscsak azt fogja, amelyik megy a privát dizájnjához. Nyilvánvaló, hogy mások az autóválogatási szempontjai annak a hölgynek, aki férjvadászatra indul a Riviérára, és megint mások annak, akinek a három-négy égedelem kölykét kell babakocsistul, iskolatáskástul, karateruhástul, csellóstul reggelente spedilálnia. Nagy autó - nagy rendetlenség, nem is kell ezt tovább magyarázni. Belsőépítészetileg is iderímel rögtön egypár dolog. Az ideális női autó kormánya billenthető, hiszen legtöbbünk életében elérkezik az az idő, amikor rendkívül terhesen kellene bepréselődnünk a műszerfal elé. Aztán a tükrök. Jó, persze hogy jó, ha elektromosan izélgethetőek, de ennél sokkal fontosabb volna, ha gombnyomásra elénk ugrana egy olyan is, kis polcocskával, amelynek segítségével megigazíthatnánk a kontaktlencsénket és az elmázolt rúzsunkat. Az elektromos ablakemelő igen praktikus, ámdebár röpke pár hónap alatt ízekre hullik szét az értő és fürge gyermeki beavatkozások következtében. Ugyanez vonatkozik a belső világításra és a műszerfal bonyolult ketyeréke. Mire megjegyeznénk, mi mire való, már felejthetjük is el, aztán ott állunk jobb oldali léghűtés nélkül, az meg milyen snassz. Az ülések beszerelésekor a racionális férfiagy soha nem gondol arra, hogy egy jó anyának nem csupán sebességet kell váltania, néha indexelnie és gyakran dudálnia, hanem bizony olykor hátra is kell csapnia a kölykök közé, már csak a fegyelem végett. Ez, tekintettel a mai magas fejtámaszokra, úgyszólván kivitelezhetetlen - meg is látszik a jövő nagy generációján. Hamutartót szinte minden jobb modellben találhatni, már hátul is, kivilágítva, a tervezők ugyanakkor megfeledkeznek arról a nem elhanyagolható apróságról, hogy az ember leszármazottai - egypár évig, de utána sem az anyjuk autójában! - nem feltétlenül vad dohányzással múlatják az időt. Ellenben a csipszzabálás, kólavedelés és nyalókázás romjainak ergonomikus tárolása az ezredforduló közeledtével sem látszik megoldódni. S ez baj, nagy baj. Mit ér egy kilenc-tízmilliós csodaautó, ha húsz kilométer után nem lehet kilátni belőle a szeméttől?! Az egyéb, kényelmi funkciók kidolgozásánál is az önös érdekeiket követik a tervező urak. Nincs jobb egy távirányítós bigyónál, amitől - feltéve, ha az ember lánya a megfelelő gombot nyomja - akár tizenöt méternyire az autótól fel lehet pattintani a központi zárat. Ilyenkor már pontosan tizenöt méterről láthatjuk, hogy egy gyereket bezártunk, ráadásul a macska is benne rekedt a csomagtartóban. Az a háziaszszony azonban, aki óvodányi gyermekével egyetemben a vásárlásból tér meg, három tologatás bevásárlókocsi és két kísérő hajléktalan társaságában, nem ezen fog megrogyni. Hanem azon: miért nem jutott még soha senkinek az eszébe, hogy az a rohadék csomagtartó is felnyílhatna távvezérlésre. Ha nekem egyszer megadatna, hogy autós rovatot állíthatnék össze, az említett evidenciák mellett még néhány szempontot figyelembe vennék. Bizony hogy kéne még egy autóshoroszkóp, skandináv típusrejtvény és néhány vegantirecept is az üléshuzatkötésminták mellé. Ezt elvárná a főszerkesztőm. Aki természetesen férfi lenne. S mint minden férfinak, neki is meggyőződése volna, hogy nekünk, nőknek valóban az az egyetlen problémánk, hogy kissé száraz a bőrünk. Török Mónika Anyahajó 1998. FEBRUÁR 18., SZERDA 7 Beszéljünk egy kicsit a pénzről „Pecunia non elet”, avagy a pénznek nincsen szaga - állítják évezredek óta. Jellemzően a szegények. Pénzről nem beszélünk - mondják a gazdagok. (Magukban pedig úgy folytatják a megkezdett összetett mondatot, hogy pénz egyszerűen csak van.) A bankokról általánosan elterjedt nézet, hogy gazdagok, mégis másról sem beszélnek, mint a pénzről. Különösen sok szó esik mostanság a bankok pénzügyeiről, a tavalyi év eredményeiről ugyanis a hét elejéig kellett számot adni. Nehéz egyetlen mondattal jellemezni a pénzügyi szféra tavalyi évét, a gyorsjelentések tanúsága szerint sem lehet általánosítani. A pénzintézetek túlnyomó többsége nyereséggel zárt, bár az egy évvel korábbi eredményeket általában nem tudták 1997-ben megismételni. Kivételek persze vannak, a nagyok és a kicsik között is találni olyan bankot - például az egyik oldalon az OTP Bankot, a másikon pedig például a Reálbankot -, amely sikeresebb volt tavaly, mint 1996-ban. A bankok részvényeseinek nyilván az okoz örömet, ha nekik csilingel a kassza. A tulajdonosok a nyereségre utaznak, és ez rendben van. Az is rendben van persze, hogy a bankok ügyfelei akkor érzik jól magukat, ha olcsón jó szolgáltatáshoz jutnak. Ezt pedig csakis és kizárólag a verseny tudja garantálni. A versenynek az a sajátossága, hogy nem mindenki nyerheti meg. Ha az idei gyorsmérlegeket részeredménynek tekintjük, akkor sportnyelven szólva elmondható, hogy a mezőny együtt halad. Az OTP Bank helyzeti előnyét kihasználva komolyan erősített 1997-ben, és a Postabank nem tudta az év végéig sem kiheverni a február végén elszenvedett veszteségeket. Bár fontos év volt a tavalyi, azt gondolom, hogy az eredmények még semmit sem döntenek el. Az igazi verseny még nem indul meg, 1997 a felkészülési időszak egyik fontos állomása volt csupán. Az OTP Bank hegemóniáját egyetlen területen sem veszélyezteti senki, de - és ezt a bank vezetői tudják a legjobban - minden elkövetkező esztendőben egyre inkább hallani fogják a konkurencia lihegését a hátuk mögött. A magyar nagybankokat privatizálták, és tőkeerős, alapos „know how”-val rendelkező tulajdonosok léptek színre, akik magyarországi üzletüket globális tevékenységükbe integrálják rövidesen. A konkurenciaharc a pénzpiacon nem tavaly kezdődött, de tavaly vált nyilvánvalóvá, hogy végérvényesen lemarad, aki nem fejleszt. Az ügyfelek nagy biztonsággal kiválasztják az igen bőséges kínálatból a legrátermettebb bankokat. A pénznek ugyan valóban nincs szaga, de az embereknek mégis jó orruk van hozzá. És ezt ma már Magyarországon is minden bankár tudja. Kertész György Energiaital Pápai Gábor rajza * Gyorsfénykép Legutóbb a Budapesti Fesztiválzenekar sanyarúságáról írtam, most újabb művészeti ág sodródik bele a rágalmazás, a durvulás, a magánérdekek és a kíméletlenség szövevényébe. A fotóművészetről van szó, amelynek legfelsőbb szakmai berkeiben valaki meghamisított egy aláírást (vagy mégsem?), és így nem annak juttatták (vagy mégis?) a vezető szakmai díjat, akinél az aláíró (alá nem író?) a legjobb helyen tudta volna. A magyar fotóművészet elismerten világhírű és tekintélyes, a maga műfajában éppúgy, mint a komolyzene. És lám, náluk is felüti a fejét a harag, a gyanú, a kisstílűség. Egykor jó barát és együtt gürcölő kollégák nyilvánosan szapulják egymást, hamisítanak vagy hazudnak, ha azt állítják, hogy a másik hamisított. A vita nem a fotózás új lehetőségeiről, a digitalizáció kihívásairól, a kompozíciókról, az elkapott emberi pillanatokról, a paparazzók megítéléséről vagy sok más hasznosságról szól, hanem pozícióról (olyan fontos?), pénzről (olyan sok?), befolyásról (olyan jelentős?). Érdemes ezekért megmérgezni egy fényesen csillogó szakmát? Az erőszakos és terjeszkedő vírus elérte őket is, és láthatóan nekik sincs rá ellenszerük. Ahogy lassan már lebénítja az irodalmat, a sajtót, a filmet és a színházat, a kulturális Ebola elérte a peremvidékeket is. Az immunitását elvesztő kultúra teste így gyöngül le, a létfontosságú szervek után következnek a többi testrészek. Engem egyáltalán nem érdekel, amiről az álvitává lett konfliktus a felszínen szól. Ki írt alá, ki nem írt alá, hamisított-e valaki. Ez puszta bírósági kérdés. A kiváló Balla Demeter megteheti feljelentését, ha akarja, és az ügyet jogállami tisztasággal ki lehet vizsgálni. De nem ez történik. Megint csak a torkunkon lenyomott újabb keserűség kínoz. Székely Ferenc Csapásmérés Messze van tőlünk Irak. Olyan messze, hogy nagy valószínűséggel még az esetleges csapásmérés is csupán annyira érinti meg Magyarországot, hogy néhány tucat katonaorvos „delegálását” vállalja fel szükség szerinti szakmai igénybevételre. Jó ebben a Magyar Honvédség. Már az Öböl-háború idején kiderült, a békében termett egészségügyisek tudásuk maximumát adták az egyébként szokatlan háborús színtéren. Hogy miben jó még ez a sereg? A kérdésre nyilván sokféle választ lehetne adni. Gondolom, hogy az érintett katonai vezetők az állomány helytállását, szakmai hűségét emlegetnék, ami bizonyos szempontból vitathatatlan. Akiket ugyanis nem sodort el az évek óta tartó átszervezés, leépítés, áthelyezés bizonytalansága, és a pénztelenség nem kényszerített jobb anyagiak reményében pályamódosításra, azokat joggal nevezhetnék hűségesnek és helytállónak a többször is kicserélődött vezérkar jelenlegi tábornokai. Amúgy pedig már közhelyszámba menő a tétel: a hivatásos állomány maradványa nyugtalan, elégedetlen, és semmiben nem éri el azt a színvonalat, amely a jó minősítést megérdemelné. Netán a sereg nagy népvándorlása után csak a salak maradt? Igaztalan lenne ezt állítani, jóllehet, a pakliban az is benne van, hogy sok fiatal, tehetséges és a katonai szakmáról mindent tudó középkorosztálybeli fordított hátat hivatásának, és azok között, akik maradtak, akad „selejt”. A napokban lezárt szociológiai tanulmány alkalmas arra, hogy a politikai és a katonai vezetés megválaszolja a kérdést: mitől lázas a Magyar Honvédség? Mitől nem jó, holott az is lehetne? Az a könyörtelen tény derül ki az állomány életkörülményeit elemző tanulmányból, hogy nem a szegényes haditechnikai színvonal húzza le hivatásuk elvárt nívója alá a katonákat, hanem egy sor közönséges, szégyellni való körülmény. Ha belegondolunk abba, hogy a megkérdezett tábornokok 33, a tisztek 61, a tiszthelyettesek 71 százalékának van adóssága, és értelmezzük azt a tényt, hogy a hivatásos állomány negyede esetenként nem tudja kifizetni a közüzemi számláját, akkor kiderül, ez a küzdelem felér a napi, folyamatos háborúval, amelyben apránként, de biztosan el lehet erkölcsileg vérezni. Még szerencse, hogy messze van tőlünk Irak. Szabó Iréné