Népszava, 1999. október (127. évfolyam, 229–253. sz.)
1999-10-02 / 230. szám
VI. 1999. OKTÓBER 2., SZOMBAT SZÉP SZÓ Időutazás: a Filmvilág 2019-ben Létay Verát figyelmeztették: „szakad a cérna ” A magyar filmbarátok iránytűje, a magyar szellemi élet egyik irányadó fóruma, a Filmvilág évfordulót ünnepel. Az 1958-ban alapított, szerény kis kétheti lapból éppen húsz évvel ezelőtt jött létre egy formájában, szellemében megújult folyóirat. A szeptemberi, jubileumi szánban a szerkesztőség érdekes időutazásra, izgalmas szellemi kalandra invitálja olvasóit. A Filmvilág múltjáról és jövőjéről a főszerkesztővel, Létay Verával beszélgetünk. - Hogyan született az új Filmvilág? - A régi Filmvilág néhány munkatársával, többek között Zsugán Istvánnal, Székely Gabriellával, Zalán Vincével együtt elképzeltünk egy lapot, megvalósításáért szerencsére nem kellett nagyon sokat harcolni. Az alapvető változtatást az jelentette, hogy egy kétheti kis újságból egy havonta megjelenő, négyszer, vastagabb, 64 oldalas folyóiratot csináljunk. A forma és ezzel a terjedelem módosulása azonban önmagában is koncepcióváltást jelentett, de a leglényegesebb a szemlélet és a hangvétel megújítása volt. Friss szeleket akartak beengedni, megismertetni az új irányzatokat, teret adni a fiatal tehetségnek. Egyébként elhatároztuk, csak addig csináljuk a lapot, amíg nem kell erkölcsi és ízlésbeli kompromisszumokat kötnünk, s egymással sem kell megalkudnunk. - S nem kellett? - Végig harmonikus, baráti maradt a kapcsolatunk. - A hatalommal hogyan jöttek ki? - Sok konfliktusunk volt, gyakran táncoltunk pengeélen. Többször megintettek minket, s igazoló jelentéseket kértek tőlünk. De azért nem szeretném mártírnak feltüntetni magunkat.* Igyekeztünk azt írni, amit gondoltunk, de próbáltunk furfangosan fogalmazni, játszani a szavakkal, úgy kormányozni a hajót, hogy minél közelebb menjünk a zátonyokhoz, s végül mégis sikerüljön két milliméterre elsiklani mellettük. - Kinek, hova szóltak a jelentések? - A Filmfőigazgatóságnak, ahonnan - ezt annak idején nem tudtam - továbbították azokat a Hatási Hivatal elnöke is behívatott magához a Parlamentbe, és sokat sejtetően közölte: „szakad a cérna”. Neogótikus pompa,a vörös szőnyeg, a tárgy és a környezet komikus ellentéte. Csak filmburleszkben képzelhető el, hogy az Élyséepalotába rendelik a Cahiers du Cinema szerkesztőjét, mert mondjuk rossz kritikát közölt Godard-ról. - Mivel tettek rossz fát a tűzre? - A konkrét esetben már nem tudom, de rossz néven vették, ahogyan a Bódy- vagy a Jeles-filmekkel, Wajdával, a Latinovits-jelenséggel foglalkoztunk. A Pergőtűzkritikánkért, s a film szövegének közléséért is jól elkalapáltak, az éves prémiumomat elvonták. Lengyel László cikke miatt - amelyben többek között arról írt, hogy még a Szálasi-per esetében, gyilkosokkal, szörnyetegekkel szemben is jogilag korrekten kellett volna eljárni - visszavonták a Balázs Béla-díjamat. - Hogyhogy? - A minisztériumból már levélben értesítettek, hogy díjat kapok, amikor a cikk megjelenése után fölhívtak, mégsem. Aztán újra fölhívtak, mégis lesz díj. Erre kölcsönkértem egy tekintélyes fekete ruhát, mire újabb telefont kaptam, ne menjen az ünnepségre. A következő évben aztán megkaptam a díjat . - A rendszerváltozás után a politikai konfliktusok helyett nem támadtak újabb, ezúttal anyagi természetű nehézségeik? - De igen. Egyszer, amikor nem kaptuk meg a pályázott összeget, majdnem meg is szűnt a Filmvilág: a kiadó vezetője telefonált, ne adjuk le a következő számot a nyomdába. Mi leadtuk. Akkor hoztuk gyorsan létre a Filmvilág Alapítványt, amihez kaptunk pénzt a Soros Alapítványtól, a Filmfőigazgatóságtól, s még sok helyről támogattak. - Jelenleg mennyi időre biztosított a Filmvilág megjelenése? - Egy évre, mint minden kulturális lapnak. - Eredetileg hány újságíró csinálta a lapot? - Tizenegy-tizenhárom, főállásban. - És ma? - Összesen három. Van még egy dokumentátorunk, s egy zseniális titkárnőnk is, de egyikünk sincs státusban. Mivel a Filmvilágot önálló alapítványi formában adjuk ki, minden feladatot, amelyekhez régen nagy kiadói apparátus állt rendelkezésre, mi végzünk. Beleértve az alternatív terjesztést is: az art mozikba, jobb könyvesboltokba, s még néhány helyre magunk visszük el a lapot. - -Hány példányban jelent-jelenik meg a Filmvilág? - Régebben, hosszú időn keresztül húszezer példányban. A rendszerváltozás utáni hirtelen a felére csökkent a példányszám, mivel a környező országokban áttértek a dollárelszámolásra, s az erdélyi, szlovákiai, kárpátaljai, vajdasági magyar anyanyelvű olvasóink nem tudták a lap árát megfizetni, s talán a korábbi politikai és információs érdekessége is megszűnt a számukra. Ma tízezer példányban jelenünk meg, ebből körülbelül hétezer-ötszázat tudunk eladni. - A szakma mennyire figyel a folyóiratra? - Nagyon kíváncsiak voltunk rá, hogy kik olvasnak minket, s ezért egyszer megvettük a postától az előfizetői listát. Áttanulmányozva meglepetéssel láttuk, hogy filmesek alig fizetnek elő. A lap indulásánál egyébként úgy gondoltuk, nem is azt kell kitalálni először, hogy milyen lapot akarunk csinálni, hanem azt, hogy kinek. Mi az érdeklődő, szabad szellemű, eredeti gondolkodású fiatalokat céloztuk meg, elsősorban az egyetemistákat, értelmiségieket, de persze az egyéb filmbarátokat is. Olvasóink nyolcvan százaléka fiatalokból állt, s őket sikerült is megőriznünk. - Az indulás óta mennyire tolódtak el a szerkesztésbeli arányok, hangsúlyok? - Meglehetősen, mivel a világ is eltolódott, s az olvasóközönség érdeklődése is megváltozott. Mindehhez alkalmazkodni kell, sőt, egy jó lapnak nemcsak a meghatározó, fő tendenciákkal kell foglalkoznia, de három lépéssel a változások előtt ajánlatos járnia. Amióta a filmművészet korábbi vonzereje meggyengült, a művészfilmek mellett elkezdtünk a populáris műfajokkal is elemzően foglalkozni, nyitottunk a virtuális kultúra, s a cybervilág felé. A multimédia témája számaink legalább egyharmadát elfoglalja. Különféle szociológiai, befogadói, lélektani megközelítésben a televízió is témául szolgál számunkra. - A hazai filmkínálaton kívül miből és hol tájékozódnak? - Külföldi filmfolyóiratokból, filmkönyvekből, videokazettákból, az internetről és persze fesztiválokon. Pénzhiány miatt ma már csak kevés fesztiválon tudunk részt venni, de a három legfontosabb helyre, Berlinbe, Velencébe, Cannes-ba elmegyünk, s ott látástól vakulásigrengeteget mozizunk, hogy képben legyünk. . - Szeret még filmet nézni? Talál elég kedvére való opust? - Találok, ha nem is annyit, mint régebbéni. - Jubileumi szeptemberi számuk mivel foglalkozik? - Az volt az ötletünk, hogy mi lenne, ha rögtön a negyvenéves évfordulónkat ünnepelnénk, ha megvizsgálnánk, mi lesz húsz év múlva a filmművészettel, s a világgal. Az egész szám ,2019-ben játszódik, s egy világképet próbál kirajzolni, ami azonban nem egységes, hiszen különböző szerzőinknek mások az elképzelései. - Ön szerint mi lesz, ha nem is húsz, de mondjuk öt év múlva a mozgóképpel? - Úgy hiszem, a változások a valóságban sohasem olyan drámaiak, futurisztikusak, mint ahogy azokat elképzeljük. - És mi lesz a magyar filmmel: a közeli jövőben felívelhet-e újra? - Ez titokzatos folyamat. Az ismert körülmények ellenére lehet, hogy jövőre vagy mondjuk két év múlva akad négy-öt olyan fiatalember, aki megfordítja a jelenlegi helyzetet. - S miből lesz pénzük a filmek elkészítésére? - Én nem hallottam arról, hogy döbbenetesen jó forgatókönyveket azért nem lehetett megvalósítani, mert nem jutott rájuk pénz. A tehetség valamiképpen utat tör magának. - A Filmvilág jövőjét illetően optimista? Egyáltalán: az elmúlt két évtized alatt nem adódott olyan helyzet, hogy úgy érezte, abbahagyja? - Nagyon sokszor fel akartam állni. Míg azonban a magánéletben könnyen feladom, a munkában stimulálnak a konfliktushelyzetek. De aztán a fiataloké a pálya. A Filmvilág 2019-ben is megjelenik. Bár lehet, hogy nem papíron. Gervai András A magánéletben könnyen feladom, a munkában stimulálnak a konfliktushelyzetek Gy. Balázs Béla felvétele rik Szabad Lexikon L, lelki válság - Olyan állapot, amikor az ember nem tudja, mit is tegyen, úgy érzi, valami nincs rendben az életében, s ilyenkor gyakran külső segítségre szorul. * Régi vita, vajon az évek múltával változik-e a világ, s benne az emberiség. Akad, aki szerint bölcsebbek lettünk az évek múltával, más úgy véli, reménytelen az egész, a népek csak hülyülnek. E disputa eldöntéshez talán jó szolgálatot tehet néhány, a lapok szerkesztőinek írt üzenet és válasz. A múltból és a jelenből. „P. M. jelige: Ha a fiatalember tényleg már hosszabb idő óta jár házukhoz és mindnyájuknak az a benyomása, hogy szándékaik komolyak, önmaga elintézheti vele a kérdést. Komoly és tisztességes embernek nem lehet az a szándéka, hogy hitegessen egy leányt. Legokosabb, ha megmondja neki, amit nekünk írt. Ha jóravaló férfiú, pár perc alatt tisztában lesznek egymással. Ha pedig nem volna az, akkor legalább túl van a bizonytalanságon. ” (Szerkesztői üzenet az Új Idők - szerkeszti Herczeg Ferenc - 1907. szeptember 29-i számából.) S ugyanennek a problémának egy mai variációja: „Semmiképpen nem jó taktika akkor szerelmet vallani egy fiúnak, amikor tudod, hogy barátnője van. Ebben az esetben szinte biztos kudarcra van ítélve a kezdeményezés. Várj a megfelelő pillanatra, ám közben is egy-egy csábos pillantással, véletlen mozdulattal jelezhetsz neki.” (Bravo, 1999. szeptember 30.) Persze Herczeg Ferencék is adtak izgalmas, rejtélyes válaszokat: „Margit. Tapolca. 1. Igen. 2. Mindenki azzal flörtöl, akivel akar. Kényszeríteni erre senkit sem lehet. ” Ezzel cseng össze egy mai levél: „15 éves, normál alkatú, a fiúk szerint helyes lány vagyok. A barátnőmmel elmentünk egy soproni diszkóba, ahol a barátnőm bemutatott a barátainak. Meg is tetszett az egyik srác, akit Krisztiánnak hívnak. Szerintem ő is felfigyelt rám. A második diszkó alkalmával kétszer is megpróbált lekapni, de én nemet mondtam, mivel túl gyorsnak tartottam a dolgot. Aztán már rám sem figyelt, csak ült egyedül a székén. Lehet, hogy azt hitte, csak játszottam vele? Pedig ez nem igaz, azóta még jobban beleszerettem és mindenre képes vagyok, hogy visszahódítsam.” „Megoldásért” nyúljunk vissza a múltba: „Beteg lélek jeligére. Ha a leány tényleg komolyan szerette önt, úgy hibájáért már nagyon megbűnhődött. És ez a hiba nem is volt jelentékeny. Apró-cseprő kacérságokat még akkor sem szabad tragikusan venni, ha hiúságból történnek, hiszen egy fiatal leány még annyira kiforratlan, majdnem gyerekes, hogy szigorú mértékkel mérni nem lehet. Az első találkozás, az első pár meleg szó mindet rendbe fog hozni. Legyen rajta, hogy ez a találkozás mihamarabb megtörténjék, mert a késedelem gyakran elmérgesít. ” . Talán egyszer mindenkihez eljön a „szívkirály”!!!! Dési János NÉPSZAVA Hurka Trianon-szindróma Hogy an történelem miként csordogál le társadalmi (kollektív) tudattalanunk mélyére és milyen képzetekkel, következtetésekkel társul, arról egy példa: élt és dolgozik egy orvos Nyíregyházán, kárpátaljai illetőségű férfiú, aki diplomáját még a Szovjetunióban szerezte. Ha ma már ez nem lenne anakronisztikus, azt mondhatnánk, hogy a rendszerváltozás után „dicsodált” Magyaror- szágra, amivel ő nem a szabadságot, hanem az életet választotta. Mert ez az orvos pályája során azt kezdte vizsgálni, hogy odaát, a Vereckei-hágón innen, miért hívja meg magához oly sok ember az önkéntes halált. Egyik hipotézise szerint - ennek adta a Trianonszindróma elnevezést - a magyarázat abban rejlik, hogy a politikai változások következtében, vagyis Ukrajna „legatyásodásával’, Magyarország viszonylagos felemelkedésével az ottani magyarok reménytelen és kilátástalan helyzetbe kerültek. Szemükben Kárpátalja a halál völgye, ahol pusztán csak vegetálni lehet, Magyarország pedig az elérhetetlen álmok birodalma - az egyik kiveti magából, a másik viszont nem fogadja be őket. Nekik beszélhetünk hát a határok spiritualizálódásáról, ám számukra a mai gazdasági és társadalmi korlátok, Kelet-Nyugat ellentéte, a katolikus-pravoszláv kulturális különbözőségek, Schengenhez igazodó idegenrendészeti szabályaink áthághatatlanabbak, mint amit egykor a szögesdrótok és az aknamezők jelentettek. Az erőszakos le- és elszakadás, a totális ellehetetlenülés, a marginalizálódás miatt nevezte el a doktor úr az öngyilkosság egyik motívumát, kiváltó okát Trianon-szindrómának - utalva az egykori Magyarország szétszabdalására, amely a magyarság kollektív és személyi tudattalanjában csonkításként, elvételként, tulajdonképpen az életétől való megfosztásként jelenik meg. . A fenti történelmi eseményre rímelő életérzés - a kutatói diagnózis sugallata szerint - végeredményben teljes céltalanságra, értelemnélküliségre kárhoztatja az ottani magyarokat. Bizonyítja számukra, hogy ott nem tudnak élni, itt meg nem lehet nekik. Történelmi események lám ekként tudnak közösségeket, nemzeteket ellehetetleníteni, s a folyamat lassan visszafordíthatatlanná válik) előbb-utóbb már-már kollektív „suicidiummal” lesz dolgunk. A Trianon-szindróma ma Ungvár és Beregszász vidékén furcsa és meghökkentő asszociációkra kínál lehetőséget, hiszen könnyen bekövetkezhetett volna, hogy mostanság Trianon nemcsak egy. Versailles környéki kastély elhíresült neve, hanem az izolációban, amely hajlamos arra, hogy nyelvi átvétellel új szavakat, kifejezéseket kreáljon a tulajdonnevekből, olyanokat, amelyek korábban nem léteztek szótárában, nos, úgy Trianon kárpátytígiul - mind§& ájf?&^^ és .h^of jéféstthemill ' csonkcna^z, ^mb^mF^astfer ok^tko$s^pti&, gondoljunk a más kultúrkörből átvett bojkott és lines szavunkra. A csonkolás, öncsonkítás, öngyilkosság - mint összeillő szemek a láncban, egymásból következnek és egymásba térnek vissza - mind-mind tevőleges, az egyénhez kötődik, szabad döntésen alapul - még akkor is, ha van társadalmi gyökere. Mindez a szőkébb és tágabb értelmű magánnyal párosul így ha van társadalmi léptékű egyedüllét, amely megélhető és elviselhetetlen, akkor az a kárpátaljaiaké. Lélekszámukból, évtizedes izolációjukból, szervezetésükből, kollektív és egyéni megalázottságukból következően. Helyzetüket nehezíti, hogy a Romániában, Szlovákiában, Jugoszláviában élő magyaroktól eltérően, lélekszámuk csekély volta miatt is - éppen a Szovjetunióhoz fűződő birodalmi lojalitásból következően az anyaország ezt a népességet leírta, tulajdonképpen 1945 után nemlétezőnek tekintette (kellett tekintenie), így társadalmi tudattalanjából törölte. Itt, a totális „senki földjén” gyengült és rendült meg leginkább a nyelv, a kultúra, a vallás, a közösség, a nemzeti lét, hogy aztán bekövetkezzék a legrosszabb: az önpusztítás. És a magány velejárója a kllátástalanság, a beszűkültség is. Amikor már végképp nem működik a közösség és az egyéni boldogulás is eleve reménytelen. Amikor a túlélés - a halálig, az öngyilkosságig - lesz az egyetlen, ami nem választható, nem akaratunk függvénye, hanem a létezés szükségszerű törvénye. S ami ebből következik: elhárítani a felelősség minden formáját, nem törődni, apával-magával,, gyerekkel, szeretővel, Istennel és hazával, fájdalommal és félelemmel, mert el kell menekülni a létezés elől. Ez azonos az eltűnéssel, a „nem jelen lenni”-vel, amit a halált kívánó öngyilkos így fogalmaz meg: Jó lenne összemenni kicsire, egészen kicsire, eltűnni, elbújni a világ szeme elől, elférni egy kabátzsebben” - azaz feloldódni a mindenben, ami végeredményben az Univerzum, - nekünk embereknek - a semmi. A halál. Vagyis a nem-lét. Mert az élet is lehet az. Akkor már a gyötrelmektől, a maró és pusztító kiábrándultságból, a minden mindegyből, a cinizmusból, a közönyből oly egyszerű, boldogító és megváltó kilépni. A Trianon-szindróma igazi valósága és mélysége abban tárul fel, hogy a kárpátaljaiak nem csak a két ország közötti nyilvánvaló gazdasági, politikai és társadalmi különbségeket élik meg ilyen önrontóan, nemcsak az a baj, hogy húsboltjaink előtt folyik a nyáluk, hanem, hogy ideát brutálisan szembesülnek a „nem fontos”, a „gyanús”, a „ti nem számítotok”, a magyarként is „idegenek vagytok, ukránok” szemlélet realitásával, így magukon kívül senkire sem számíthatnak. És az a tragédia, hogy már magukra sem számítanak. Vagy feloldódnak az ottani létben, vagy beléje halnak. És csak az biztos, hogy azok, akik nap nap után a halált választják, föladták. Talán tenni kéne valamit! Nem hagymázas politikai beszélyeket tartani, sanda politikai sarlatánságban „pótcselekedni”, de tenni. Hogy mit? Hát ez az?! Ha különben olykor magunkon sem nagyon tudunk segíteni... Boros István