Népszava, 2000. december (128. évfolyam, 281–304. sz.)
2000-12-16 / 294. szám
Haláltabu után a halálpornó Polcz Alaine, a thanatológia egyik legismertebb hazai szakembere szépíróként is igen nagy elismerést aratva debütált Asszony a fronton című könyvével. Nem tett mást, mint kendőzetlen őszinteséggel, minden érzékenységét félretéve leírta élete talán legkegyetlenebb éveinek történetét. Számos szaktudományos, de a széles közönség körében is érdeklődést keltő munkái után - köztük a gyermek és a halál kérdéskörét vizsgáló Meghalok én is?-t most adták ki újra - ismét szépirodalmi műve jelenik meg a Jelenkor Kiadónál. A címe: Leányregény. Elsőként erről kérdeztük. Ismeri Miklóstól (Mészöly Miklós - a szerk.) a Pontos történetek útközbent? A regény elején ott áll: „Hálával A.-nak, hogy megőrizte ezeket a történeteket”. Ez az A. én vagyok. Amikor hazajöttem, mindig meséltem neki. Régebben olyan pontos memóriám volt, hogy beszélgetéseket szóról szóra tudtam visszaadni. A pszichológia arra szoktatott, hogy amit a beteg mond, azt objektíven jegyezzem meg magamnak, s ha két év múlva egy újabb beszélgetésben bizonyos szavak visszatérnek, újra tudjam értékelni azokat. A férjem arra kért, mondjam magnóra a szövegeket, amiket meséltem neki. Legépeltettük, s egy részét felhasználta. Egy tengerparti nyaralásom történetét is magnóra mondtam, s nemrégen a kezembe adta a 25-30 éves megsárgult lapokat, hogy ezt a történetet én írjam meg. Így született a Leányregény. - Az a képessége vitte a pszichológusi pályára, hogy fejben mintegy lefényképezi a szituációkat, rögzíti a beszélgetéseket? Haldoklókkal dolgozni talán az egyik legnagyobb erőt kívánó hivatás. Megszállottságot és nagy odafordulást igényel. - Odafordulás mindenképpen szükséges, de azt gondolom, hogy nagyon jól felkészített rá az élet. Olyan környezetből jöttem, amit még nem rontott meg a ráció. Török Sándor mondta volt egyszer, hogy valami ősi vajákosság ül Erdélyen. Ott otthon szültek és haltak meg az emberek. Én például szemtanúja voltam nagyanyám halálának. Négy testvéremmel együtt ott ültünk édesanyám mellett. Egy nőnek meg kellett tanulnia, mit csináljon a haldoklóval. Ekkor voltam hároméves. Az ember már hároméves korában mindent leképez és megjegyez. Aztán falun láttam egy öregember haldoklását. Ennek történetét fel is dolgoztam egyik írásomban. Az öregember megkérdezte feleségét: „Te Nina, te, meddig tart ez még?” Mire a felesége azt válaszolta: „Három napig". „Nem lesz az hosszú?” „Ha aratnál, nem volna hosszú, így hosszabb, de elmúlik.” S három nap múlva meghalt. Én belenőttem abba, hogy a halál az élet természetes része. - Többször láttam nagy plénum előtt beszélni, s mindannyiszor néma csend lett a teremben, amikor megszólalt. Irigylésre méltó harmónia sugárzik önből, és valahogy egész lényével tiszteletet parancsol. Mi a titka? - Mindenre felkészített az élet, mondhatni íve van az életemnek. Egyrészt az, hogy gyerekkoromban nagyon szegények voltunk, öt gyermeket kisebbségi sorsban nevelt édesanyám. 12 éves koromban főznöm, takarítanom kellett, és csak úgy tanulhattam tovább, ha tiszta kitűnő voltam, ugyanis nem tudtuk fizetni a tandíjat. Nagyon megedzett a háború, ahol, részben mivel orvos szerettem volna lenni, önkéntes nővér voltam. Dolgoztam zárt elmeosztályon, a József utcai gyermekideggondozóban, gyermekonkológián, majd felnőtt haldoklókkal. Most gyászolókkal foglalkozom. Másrészt mindig is érdekeltek az emberek. Mérai Ferenc, egyik nagy mesterem mondta is, hogy olyan vagyok, mint a tükör, ami tisztán tükrözi azt, ami előtte van. Ha rálehelsz, nem látni a leheletet. Szeretem követni a sorsokat, nagyon szeretem nézni az emberek szemét, amikor beszélnek. Nekem minden ember egy képeskönyv egy oldala. Kíváncsi vagyok mindenkire tíz év múlva. Hova fejlődött, hogy hatott rá az élet. Az élet és az ember kérdésében pedig már benne van az élet és a halál kérdése is. Állandóan szembekerültem a halál titkaival. Tíz évet tettem rá, hogy vizsgáltam, hogyan írja le, fogja fel a kapcsolatot az eltávozottal a keresztény misztika, a néphit, babona, az egyiptomi, a tibeti halottaskönyv. Amikor a II. számú Gyermekklinikán a Gyermekonkológiai Központban haldokló gyermekek mellé kerültem, egy pillanatig sem okozott nekem problémát a pszichológiai munka. Inkább az volt a gond, hogy nem volt irodalom, s mind az orvosok, a nővérek, mind a társadalom teljesen elutasította a halál kérdését. A haláltabu annyira erős volt, hogy szinte nem is beszélhettünk hivatásunkról. Életem legbátrabb és legnehezebb tette az volt, amikor kiharcoltuk a professzorommal, hogy hazaengedjék a gyermeket meghalni. Visszaadni a halál méltóságát, otthon, a szeretteik körében élni az utolsó napokat. Csak később tudtam meg, hogy ez a hospice célkitűzése is. - Most a képernyőről ömlik az agresszió, a halál látványa a gyerekekre, csakhogy ez a halállátvány teljesen másféle, személytelenített, az áldozatnak nincs személyisége. Ettől nem alakulhat ki bennük az „archaikus” haláltudat. Csak részben. A látvány egy villanás. Történetileg ugye először a szextabu bontása után jött a szexpornó, majd a haláltabu után a halálpornó. Mi a pornó mellé igyekszünk behozni az igazi, a mély haláltudatot. Van folyóiratunk, a Kharón, és egy munkacsoportunk, ahol arra képzünk ki embereket, mit jelent a gyász, hogyan lehet és szükséges gyászolókkal dolgozni. Ahogy korábban a haláltabu, most a gyásztabu erős a társadalomban. Kíváncsi vagyok, milyen lesz a gyászpornó. - Milyen lehet? - Talán már jelen van. Ugye a halál után kérdéséről van szó, arról, hogy mi követi a halált. Valamelyik kábelcsatornán nemrég mutatták az emberi test, az emberi agy hibernálásának folyamatát. Vagy például Németországban a hamvakat a levegőbe lövik szét. Ezt a szertartást azonban csak egy hajszál választja el attól, hogyha a hamvakat a vízbe szórjuk. A keresztény felfogás szerint: „Porból lettél, porrá leszel”. Visszakerül az ember teste a nagy körforgásba, a hamvak szét- vagy vízbe szórása ezt csak gyorsítja. - Mikorra tehető a haláltabu kialakulása, amit a 60-as évektől, a szexuális forradalommal közel egy időben kezdtek boncolgatni? - Amikor a ráció előretörésével háttérbe szorult a hit, háttérbe szorultak az érzelmek, az ösztöni világ, azt hittük, hogy a tudománnyal átrendezzük a világot. Akkor a halál is tabuvá vált, mert nem volt rá válasz. Aztán jött a felismerés, hogy így csak leromboljuk a természetet, nő a neurózisok, az elmebaj száma. - Az utóbbi években erősen nőtt a keleti irányzatok, filozófiák hatása, egyre több kis szekta jelenik meg. Az utóbbiak nagyon veszélyesek is lehetnek. Kérdés, hogyan akarják megválaszolni az alapkérdéseket? - Visszakérdeznék. Mi ennek az oka? Ez nem pusztán magyar jelenség. - Ezredvégi csodavárás? Elbizonytalanodás? - Földünk életveszélyessé vált. Mihelyt nincs kapaszkodó a halállal szemben, nincs ami átsegítsen, nincs az, hogy hiszek a lélekben, az erkölcsi parancsokban, abban, hogy felelős vagyok a tetteimért, elbizonytalanodik az ember. Visszanyúlik a hithez. Elementárisan feltör az igény: hinni valamiben. - Kódolható és dekódolható az, hogy a halál előtti pillanatokban mit adnak ki magukból az emberek? - Az élet mérlegét. Érdekes, hogy az egyiptomiak is mérlegszimbólumot használtak. És nézze meg, itt Budapesten, a Péter-Pál Templomban is ott a mérleg. Az élet létetik mérlegre, az, hogy mit tettem jót és mit rosszat. Rendbe kell tenni mindenkinek az életét. Ezt a mai ember nem tudja megtenni és nyugtalanul hal meg. Emlékszem, amikor elmeosztályon dolgoztam, találkoztam egy szinte állati szintre leépült skizofrén beteggel, aki a halála előtti pillanatokban kristálytiszta tudattal emlékezett vissza mindarra, ami a betegsége előtt és alatt történt. Korábban ilyet, hogy ez egy elmebetegnél megtörténjék, soha nem tapasztaltam. Én ezt úgy nevezem, hogy a kristály én sérthetetlen. Hiszek abban, hogy a psziché tovább egzisztál, miután a testből kilépett. A halál közeli élmények ezt igazolják, s egyáltalán az, hogy a testen kívül az ember érzékelni képes, bizonyított tény. Ha ideiglenesen létezik, semmi okunk elutasítani azt, amit minden vallás vall a maga nómenklatúrájával, a maga szimbólumrendszerével, hogy a lélek tovább él, halhatatlan. Amikor egy ilyen személyes élménye van valakinek, az döntő. Ugyanis régóta problémám: mi lesz az elmebetegekkel, hogy függ öszsze élet és halál, a tudat és a tudat elhomályosulása. Van-e kapcsolat az eltávozottakkal. - Lehet, hogy erről könyv születik? - Évek óta dolgozom ezzel a problémával. A Pont Kiadónál megjelenő Gyászban lenni című könyvem utolsó fejezetében ezt próbálom körbejárni, megfogalmazni, összevetni a különböző nézőpontokat. Pál Melinda Polcz Alaine: Hiszek abban, hogy a psziché tovább egzisztál, miután a testből kilépett i é . Ritka az olyan könyv, amely képes a belénk ivódott közhelyeket, előítéleteket érvényteleníteni. Aki azonban végigolvassa a Pannonica Kiadó Magyar Századok című, a napokban teljessé vált, tízkötetes történelmi sorozatát, a nemzeti balsors alakváltozatai helyett permanens sikertörténetnek láthatja az elmúlt ezer év magyar történelmét. Ez a véleménye Szvák Gyula történésznek, a sorozat szerkesztőjének is. - Alapvetően a szemléletfordítás volt a célja, amikor útjára indította a sorozatot? - Nem, két és fél évvel ezelőtt, amikor azon kezdtem gondolkozni, hogyan tudnék a saját eszközeimmel hozzátenni valamit a millenniumhoz, úgy, mint történész, aki egyúttal könyvkiadó, még csak egy új, reprezentatív összefoglaló magyar történet kiadására gondoltam, mert ilyen az utóbbi évtizedekben nem létezett. Az 1970-es évek közepén elkezdett, tízkötetes nagy akadémiai Magyarország-történet kiadása a hetedik kötet után elakadt, és valószínűleg már nem is készül el. Az évezred utolsó esztendejéig kész akartam lenni a saját tíz kötetemmel, annál is inkább, mert nem tudhattam, hogy más kiadónak is eszébe jut-e ugyanez. Mivel szerény mértékben a NKÖM Millenniumi Programja is támogatta a sorozatot, a vállalásunk is úgy szólt, hogy 2000-re befejezzük. Nem volt könynyű betartani a határidőt, de sikerült: így készült el a mi kiadásunkban az egyetlen összefoglaló magyar történet az ezredfordulón, méghozzá olyan, amilyen eddig még nem volt: századonkénti beosztásban. Hogy milyen szokatlan, optimista kicsengése van a sorozatnak, azt csak az egyes kötetek elolvasása után, az egészet egységében látva állapíthattam meg. - A történészek a hagyomány emberei, és jobbára korszakokban szoktak gondolkodni. Mennyire számít eretnek ötletnek a sorozat évszázadok szerinti felosztása? - A nemzetközi történetírásban nem ismeretlen ez a módszer, úgyhogy az Oroszország története című könyvet, amit én szerkesztettem s egyik szerzője is voltam, már eleve így készítettük. Ez volt a szakmai főpróba, s ha ott bevált, itt miért ne sikerült volna? Mindeddig hozzá voltunk szokva az álmarxista sémákhoz, de jó néhány terminus technicus elsüllyedt azóta a történetírás útvesztőiben, találni kellett helyettük valami más, objektívnek tekinthető kategóriát, egy század pedig kronológiai értelemben valóságosan létező fogalom. Sorozatunkból jól látható, hogy egy-egy század sajátos fejlődési specifikumokkal rendelkező és egymástól elválasztható, külön kezelhető egység, amely valóságos szakasza a magyar történelemnek. Szemben a korábbi magyar történelmi feldolgozások politikatörténeti és döntően eseménytörténeti megközelítésével, szerzőink komplex módon igyekeztek kezelni az adatokat. A politikatörténet csak egy aspektus a sok közül, de ugyanolyan hangsúllyal és arányban szerepel a gazdaság-, a társadalom-, mentalitás- és az egyháztörténet is, mint a hétköznapok világa, hogy a fölidézett múlt elsősorban a megélt történelemhez hasonlítson. Persze a történész saját kutatói attitűdje, eddigi iskolái, saját hagyományai is tükröződnek a követett módszerben. - Kik írták az egyes köteteket, s hogyan nyomták rá egyéniségük bélyegét az objektív jellegű történeti krónikákra? - Mindegyik szerző egyetemi oktató; a pesti bölcsészkaron és a nagyobb vidéki egyetemeken, Szegeden, Pécsett és Debrecenben tanítanak, s többnyire olyan didaktikai nézőpontot is alkalmaztak, hogyan lehetne tanítani mindazt, amit leírtak. Van olyan könyv például, amelyik teljes egészében szociologikus, paradox módon éppen a XL, a nyitó század, amelyikről a legkevésbé gondolnánk, hiszen ez a legtávolabbi. Szerzője, Kristóf Gyula, noha már a nyolcvanadik kötete körül jár, s évtizedek óta műveli a szakmát, teljesen új nézőpontból közelített a témájához. Számomra is revelációszerű volt, hogy nála a XI. század csak perspektívájában sikertörténet, hiszen a kereszténység felvételére kényszerített nomád népnek meg kellett fizetnie a fennmaradás árát. Akkor és ott csapásként élték meg az emberek, hogy föl kellett adniuk az életmódjukat, a hitüket, a szokásaikat. Kellő távolságból valóban differenciáltabban láthatjuk mindazt, ami elmúlt. Hogyan lesz azonban a balsors tépte magyar századok újraértelmezéséből sikertörténet? - Nézzük például a paradox XIII. századot, amelyet hagyományosan a hanyatlás periódusának tartanak, hiszen a tatárok óriási pusztításának rengeteg ember esett áldozatául, s a királyi hatalom is végzetesen meggyengült. Ugyanakkor a hétköznapi életben szembeszökők a gyarapodás jelei: városok jönnek létre, az emberek kereskednek, jobban és szabadabban élnek, mint korábban, gazdagodik az ország, és ez megteremti a további fejlődés alapját. Hadd ne tekintsük akkor mindezt visszafejlődésnek! Vagy ugorjunk egy nagyobbat: a XVI. megint egy kritikus század, hiszen a Magyar Királyság 40 százaléka hosszú időre idegen megszállás alá kerül, s ez az ázsiai, despotikus hatalom iszonyatos pusztításokat visz véghez. Ugyanakkor a magyarság hihetetlen leleményességről és túlélő képességről tesz tanúbizonyságot, és úgy megyünk bele a XVII. századba, hogy leszámítva a visszafordíthatatlan folyamatokat, például a településhálózat jelentős pusztulását vagy a magyar királyság etnikai összetételének változását, vagy Erdély különállását, megint csak gazdasági gyarapodás, stabilizáció következik, bekerülünk egy nagyobb régióba, amelynek nemcsak ütközőzónája, de éléskamrája is leszünk, s megerősödnek azok a megyei vagy rendi jellegű önkormányzati szervek, amelyek később a parlamentarizmus iskolájának lehetnek az előképei. Ilyen rendkívül összetett időszakot nem lehet egyértelműen tragikus korszaknak, kudarctörténetnek vagy negatív századnak értelmezni a magyarság szempontjából. Századonként végiggondolva a történteket kiderült számomra, hogy nem a Himnusz szövege szerint kell gondolkodnunk a magyar történelemről. Optimistán nézhető történelem a miénk, hiszen az világlik ki belőle, hogy még a közhiedelem szempontjából kritikus századokból is erőt gyűjtve tudott kikerülni Magyarország. Még a nagy nemzeti sorstragédiákkal terhes XX. század esetében sem helytálló a pesszimiszta felfogás. - Az ezredév utolsó százada azért is különleges, mert egy koncepció szerint nem száz évig tart... - Egyik századunk sem száz évig tart. Azért nem mechanikusan kronológiai a felosztásunk, hiszen mindig megpróbáltunk a századfordulóhoz közeli ese Balsors motiválta sikertörténet A Magyar Századok tükrében optimistán szemlélhető a múltunk ményhez kötni a századot, ahol természetesen el lehet vágni, így korszakhatár például 1914. Tulajdonképpen egy hoszszú XIX. századról beszélhetünk, mely az 1790-es évektől kezdődik s egészen 1914-ig tart, miközben a XX. század nagyon rövid, mert elvisszük ugyan 1999- ig, de be lehetett volna fejezni 1989-ben is, mint igazi korszakhatárnál. A szerzők azt írják erről is: nyilvánvalóan tragédiákkal terhes század, de az számít, hogy jövünk ki belőle. S az utóbbi tíz év történései azt mutatják, hogy jól. Ilyen értelemben tényleg egységként kezelhető az ezer év, mert azzal kezdődik, hogy Európához próbálunk megérkezni, s patetikusan fogalmazva vissza is érkezünk a jelek szerint, miközben, úgy gondolom, sohasem eresztett el bennünket Európa. A század végül is arról szól, hogy két vesztes háború és nagyon kemény diktatúrák után is képes volt az ország az építkezésre. Az önkorbácsolásnak tehát végképp semmi alapja nincs. - A sorozat olvasói tehát fölhagyhatnak a hagyományos magyar balsorsszemlélettel? - Ha a történelemnek van értelme, annyi haszna vagy értelme van, hogy ha recepteket nem is adhat, de bizonyos trendeket képes rekonstruálni. A magyar történelem trendje pedig láthatóan az, hogy minden látszólagos kudarc vagy valóságos csapás után is volt újjászületés, így nincs okunk azt gondolni, hogy a jövőben nem így lesz. Függetlenül attól, hogy van egy adott geopolitikai helyzet, amelyre a pesszimiszta történelemszemlélet mindig, mint fátumra hivatkozott: mintha emiatt nem sikerült volna ötről a hatra jutnunk. De végül is ez a determináció mindig adott volt, nem változott. A kis ország elvben mindig is idegen hatalmak játékszere volt, de közben nem maradt tétlen és tehetetlen, mert a modus vivendit mindig meg tudta találni. Ettől föltétlenül optimista vagyok. Valachi Anna Jr 2000. DECEMBER 16., SZOMBAT SZÉP SZÓ NÉPSZAVA 13