Népszava, 2002. április (130. évfolyam, 76–100. sz.)
2002-04-06 / 80. szám
! Napfivér, Holdsugár A csellengők, a kallódók, a drogosok második generációja - Figyeld csak, már jönnek a csajok is! - mondja az egyik srác és hihetetlen intenzív alibipingpongba kezd. Virítani kell, ha nő van a közelben. És fajt fenntartani kétségkívül természetesebb és mennyivel kellemesebb dolog, mint kábítószerezni. Könyökünkön jön már ki a drogellenes duma? Pedig felnőtt már a kábítószer-prevenció második generációja is. Az a jó a péntekekben, hogy másnap se tanítás, se munka. Ebből fakadóan aztán péntek délutánonként mindenki menekül is például az iskolából, ami egyfelől a tanítás, másfelől meg a munka helyszíne, jól becsapja maga mögött az ajtót, hogy aztán majd csak hétfő reggel nyissa ki legközelebb, lélekben is, fizikailag is (jól elrontva ezzel a vasárnapját, de ez most nem ide tartozik). A Barcsay kivéve a szentendrei Barcsay iskolát. Mert ott nem így van. Sok éve már, hogy a Barcsay helyet és lehetőséget ad a művészeteknek, művészeknek a megjelenésre, és hány éve is már, hogy a Barcsay Galéria kiállításait ki- és felhasználva olyasfajta művészeti nevelést ad az odajáróknak, amelyről más, úgynevezett elkötelezetten művészeti iskolák álmodni is csak egy-egy nehezebb vacsora után szoktak - már tudniillik olyat, hogy itt a kép, megszagolhatod, itt van hozzá a fickó, aki csinálta, körbejárhatod, ha pedig meg vagy az egésszel elégedve, kalapálj össze egy jó, ütős kis megnyitó műsort abból, amit tudsz, meg amit szeretsz, meg amit ajándékul akarsz adni, cserébe. Mert egyébként a gyerekek, csak úgy, maguktól, statisztikailag elhanyagolható mennyiségű alkalommal szoktak betérni egy „halkan lépkedj, csendesen beszélj, mert ez itt a magas művészeti típusú kiállításra, hogy ott aztán agyukat eldobva értekezzenek egymással a lét s nemlét formai hiábavalóságáról. Tavaly tavasszal történt - pontosabban: kiderült -, amint arról a lapok be is számoltak, hogy Szentendrén lebukott néhány iskolás korú drogos. Rendőrök vitték el őket, nem kis riadalmára a városnak. A felbuzdulásból fejtörés lett, tanácskozások, de végül is egyedül csak a Barcsay iskola maradt ringben, és helyet adott a kezdeményezésnek, amely legalább megpróbál a város fenegyerekeinek valami értelmes - és nem utolsósorban: szórakoztató — elfoglaltságot nyújtani. Mert igazából ez egy iskola dolga, még ha viszonylag kevesen is tudják ezt. Igaz, ehhez még kellett a pingpongdoki is. Bár a történet már rég nem róla szól, azért érdemes tudni felőle ezt-azt. Dr. Faragó Sándor gyermek- és gyermekpszichiáter szakorvos. 1974-től 1981-ig dolgozott a „Lipótmező” Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet gyermekpszichiátriai osztályán (ma Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet). A részlegnek, ahol munkálkodott, feladata a kábítószeres, főleg „szipus” fiatalkorúak „kezelése". A tevékenység főleg a felügyeletre, őrzésre irányult. A hatalom cinizmusa kijelentette, hogy a kábítószer kapitalista torzulás, a szocializmusban ilyen nem fordulhat elő. Csak közben évente 15-20 kiderített fiatalkorú haláleset következett be, amiről nem volt szabad beszélni, írni, amit nem volt szabad kezelni. Probléma nem volt csak halottak, és egyre terjedő kábítószerezés országszerte. A szülők, pedagógusok értetlenül álltak a jelenséggel szemben. Bűzlik ugyan a gyermek lehelete, furcsán is viselkedik, de nagy probléma nem lehet, hiszen nem részeg, azt meg tudták állapítani. Faragó doktor mindenesetre még élénken emlékszik a daliás időkre. A kijelölt gyermekpszichiátriai osztály egyetlen sikerélménye volt, ha a szipus fiatalból sikerült alkoholistát faragni. Az alkohol ismert volt, hagyományai évszázadokra nyúltak vissza. Nem undorodtak úgy tőle, mint egy szipus gyermektől. Nem volt sem pszichoterápia, sem családterápia. E lehangoló periódus végén, 1981-ben megjelent dr. Faragó Sándornál egy mama második, immáron egyetlen gyermekével. - Doktor úr, ő is rászokott. A fiú bátyja egy évvel azelőtti kezelés után fagyott meg egy tanulmányi kiránduláson ,teljesen kábult állapotban, pizsamában elkóborolt az erdőben, és másnap találták meg, holtan. Ekkor Faragó doktor úgy döntött, ép ésszel nem fogja ezt megúszni, és a könnyebbik utat választotta. Elmenekült a probléma elől. Első szakképesítését (gyermekgyógyászat) kihasználva gyermekkörzeti orvosként kezdett el dolgozni Budapest III. kerületében, egy lakótelep szívében, és igyekezett az egész kábítószer-problémát elfelejteni. A nyolcvanas évek végén a légkör nemcsak a demokráciának adott szabad utat, hanem importálták a kemény drogok használatát is. Faragó doktor betegeket látogatva, iskolaorvosként is megtapasztalta, hogy a kábítószer megjelenése rövid idő alatt családokat tesz tönkre. A helyzet csupán annyiban volt kedvezőbb, hogy lehetett róla beszélni, így 1990-ben 23 gyermekorvos létrehozta az Óbuda Békásmegyer Gyermekeinek Egészségéért Alapítványt, melynek keretében megszületett egy mentálhigiénés munkacsoport, szociopedagógus, pszichológus, pedagógus, szociális munkás, védőnő, gyermekpszichiáter, szociológus, vagy egyszerűen gyermekszerető emberek közreműködésével. A munkacsoport felmérte a régió drogtérképét. Hozzávetőlegesen öt drogfészket fedeztek fel, és húsz olyan drogfüggő fiatalt azonosítottak, akik semmilyen gondozásban, nyilvántartásban nem részesültek. Ezek a fiatalok békében terjesztették ideológiájukat, és fertőzték meg a vonzáskörükbe került többi srácot. Faragó doktor felismerte, hogy saját lehetőségeivel, munkacsoportjával ezeken a fiatalokon nem tud segíteni. Érdeklődése egyre jobban az egészséges, de veszélyeztetett fiatalok felé irányult, őket kívánta elcsalni a drog közeléből. A mentálhigiénés munkacsoport egyik tagja, Szabó András, a „Kapocs” Ifjúságsegítő Egyesület vezetője beszámolt arról, hogy mennyire mély benyomást keltett benne az Egyesült Államokban a Midnight Basketball Ligue mozgalom. (1986-ban Marylandben egy színes bőrű szociális munkás, W. Standyfer azt látta az éjszakában, hogy főleg ilyenkor virágzik a legjobban a fiatalkorú bűnözés és a kábítószer-kereskedelem. Nekiállt hát este kilenctől hajnali háromig kosárlabda-mérkőzéseket szervezni. Eredmény: egyetlen év alatt a régióban felére csökkent a fiatalkorú bűnözés és kábítószer-kereskedelem. Két éven belül az Államok csaknem minden országában működtek hasonló sportklubok, és a mozgalom jelentős kormányzati támogatásban részesült.) 1993-ban Faragó doktor úgy gondolta, megpróbál valami hasonlót. Bevitte pingpongasztalukat az óbudai rendelőbe, azzal a céllal, hogy hétvégéne az egyébként fűtött, üres és sötét várókban éjszakai meccseket szervez a környékbeli csellengő, főleg lakótelepi fiataloknak. Pénteken és szombaton éjjel, a Vörösvári úti gyermekrendelő várójában felgyúltak a fények, és indult a pingpong. A bámészkodó kamaszok azt látták, hogy a „doki" pingpongozik. Fokozatosan egyre merészebbek lettek, bementek, megittak néhány kólát, megettek pár szendvicset, aztán később játszani is kezdtek. Egy hónap után már 25-30 fiatal játszott hajnalig kisebb-nagyobb tétekért mérkőzéseket. Mára Bezenyén, Máriakálnokon, Pilisen, Salgótarjánban, Monoron, Szentendrén Szarvason, Pécsett, Győrben, Debrecenben, Bátonyterenyén, Újpesten, Miskolcon, Dabason, Tatabányán, Pécelen, Rákoskeresztúron is elindult hasonló kezdeményezés. Ők a Magyarországi Éjféli Sportbajnokság Egyesülete (MESE). És a Holdsugár, hogy végre rákanyarodjunk a szervezet nevére. De ez önmagában se vadregényes nem volna, se nem szólna a címben beígért második generációról. Az történt a minap, hogy Balogh László festőművész állított ki műveiből legutóbb a Barcsay iskolában. Aznap minden és mindenki Balogh Lászlóról szólt, még az alsósok is úgy jöttek haza aznap a suliból, hogy pontosan tudták: az a piros négyzet fekete alapon két csíkkal úgy is nézhető, hogy..., meg amúgy is. Csak nézni kell. (Ennél többet, könyörgöm, ne akarjon senki megtanítani egy gyereknek az absztrakt művészetekből!) Nos, ha kiállítás, hát vendégkönyv is volt. És erősen gyanítható, hogy egynéhány kevéssé jól fésült, általánosságban csak piszok kis csibésznek definiált kölyök is ellátta megjegyzéseivel azt a vendégkönyvet, volt közte szellemesen pimasz meg provokatívan arcátlan, mindenesetre a beírások ott voltak, jól láthatóan gyermekkéztől odavetettem A vendégkönyv pedig nem beszél vissza. Most persze lehetne felháborodni, sopánkodni, jajveszékelni és jól megbüntetni valakit, és akkor azzal egészen biztosan el lehetne érni, hogy az illető többet a közelébe ne menjen semminek, amire mások azt mondják, művészet. Egy VÍVÓ ■ Jakab Péter sportreferens, a szokásos pénteki pingpongéjszakák Péter „bácsija” mást gondolt. Némi joggal feltételezte ugyanis, hogy az „ilyet én is tudok bármikor csinálni!” bejegyzés a vendégkönyvben az ő illetékességi köréből került ki, a nagyon szeretnivaló,égedelem rossz kölykök közül, úgyhogy azt mondta akkor pénteken éjszaka a srácoknak: — Igen?! Tudtok ilyen csinálni? Akkor rajta! És akkor itt is elidőzünk egy pillanatra, mert nem annyira természetes, hogy egy fiatal pasit körbeimádjanak kis- és nagykamaszok, mármint hogy még a fiúk is. A szentendrei polgármesteri hivatalban dolgozó, háromgyerekes ifjúsági és sportreferens kétségkívül nem az a nyakkendősöltönyös figura, amit megszokhattunk a roppant hivatalosoktól, amiben szerepe lehet annak is, hogy délutánonként vívóedzőként tartja kordában a helyi szurkálni vágyókat. Ennek is megvan a maga gyökere: többszörös ifjúsági és juniorválogatottként, junior Világkupa-győztesként és felnőtt válogatott kerettag vívóként szégyen is lenne, ha szögre akasztaná tudását. Csak hát sok kivénhedt élsportolónkkal ellentétben máshoz is ért, és ezt azért valószínűleg nem az államigazgatási vizsgája teszi (jól is néznénk ki). Fogalmazhatunk úgy is: Jakab Péter nem csak sütve, mustárral szereti a gyerekeket. Ő is, akárcsak a Holdsugár-generáció minden tagja, azt tartja, hogy a kábítószer-ellenes stratégiák világszerte nem tudnak jelentős eredményt felmutatni, mert a kábítószer elterjedésében nagyrészt a divati tényezőknek van szerepük. Egy rossz divattal pedig nem előadásokkal, felvilágosítással, propagandával lehet felvenni a harcot, hanem egy másik, pozitív divattal. Lógó A Holdsugár klubok divatba jöttek a fiatalok között. Divat hozzájuk tartozni, a szimbólumukat, lógójukat trikójukon viselni. Egyes klubokban versengés indult el a belső „maghoz", a rendszeresen lejárókhoz tartozni. Ráadásul a fiatalok, a legjobb körülmények között élők is kamaszkorukban hétvégente elmennek otthonról, mert keresik a másik nemet. Erre is jó az éjféli Holdsugár klub. Nemcsak játszanak, sportolnak, versenyeznek, szurkolnak, hanem sokszor csak megmelegednek, kedvesükkel félrevonulnak vagy csak éppen csókolóznak. Jobb, ha itt teszik, mint az utcán, bandába tömörülve, vagy az érdemi kapcsolat teremtésére alkalmatlan diszkókban. Hát így esett, hogy a kiállítást követő péntek éjjel kivont ecsetekkel, festőállványokkal, papírokkal és festékekkel érkeztek a Barcsayba. Balogh László egy kicsit azért megnyitotta az estét, a srácok meg körülálltak, s ha nem is ájultan a megilletődöttségtől, de mégiscsak végighallgatták - egy pedagógus vagy szülő tudja, hogy ennél többet nem is lehet elvárni - a rögtönzött tárlatvezetést, aztán nekiestek a munkának. Természetesen volt, aki a papír hátoldalán - biztos, ami biztos alapon - egy anatómiailag tökéletesen helyén lévő, ám talán obszcénnak minősülő nagy szőröset kezdett festeni, hát istenem, nem akarta, hogy szó érje a ház elejét, vagy szájára vegye a város, miszerint ő nem volna igazi, belevaló csibész. Hanem a végeredményt tekintve mégiscsak születtek művek, mert hiszen ott voltak a srácok és nem máshol, ráadásul megpróbálták egy síkba hozni a festéket, az ecsetet meg a papírt, ráadásul Balogh-stílusban, hosszú órákon keresztül és elmélyülten (rajztanárok, lehet irigykedni!). Szerencsére senki nem mondta nekik, hogy na, ugye, nem is olyan egyszerű ez. Minek mindig szembesíteni az embert a tényekkel? Aztán persze elszabadult a pingpong, aki meg nem hiszi, milyen buli ilyesmit éjjel nyomatni, nézzen fel egyszer pénteken a szentendrei Barcsayba, ehet zsíros kenyeret is, és megláthatja, milyen társaság verődik ott össze, csak úgy, péntekenként. Jó, Török Monika 2002. ÁPRILIS 6., SZOMBAT SZÉP SZÓ NÉPSZAVA 13