Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)
2004-06-05 / 130. szám
Normandiai generáció Tizenhat állam- és kormányfő, sok ezer veterán, mintegy húszezer emlékező gyűlik össze vasárnap Dél-Franciaországban, a normandiai partraszállás 60. évfordulóján. Első alkalommal nem csak a II. világháború győztes nyugati hatalmainak képviselői lesznek jelen, Jacques Chirac francia köztársasági elnök meghívására Gerhard Schröder német kancellár is részt vesz az ünnepségsorozaton. Először invitálta meg a francia elnök az orosz államfőt, Vlagyimir Putyint a D-napi megemlékezésekre. Ma már nem is nevezhető rendkívülinek az a hatalmas biztonsági hadművelet, amely a megemlékezéseket övezi. Párizs nem takarékoskodott a költségekkel: az 563 lakosú Arromandes des falut, ahol az évfordulós csúcstalálkozót rendezik, hermetikusan elzárták a külvilágtól, a lakosoktól azt kérték, a hét végén ne menjenek ki az utcára vagy utazzanak el valahová. Deauville és Cherbourg között radarok láncolata vigyázza a légteret, AWACS repülőgépek és 50 rendőrségi helikopter mellett. Két Mirage 2000 repülőrajt is a térségbe rendeltek, Caen városa mellett, Carpiquetnél ideiglenes légibázist rendeztek be. Két repülőgéphordozó, a francia Charles de Gaulle és az amerikai George Washington vigyázza a tengerpart biztonságát, a strandokat, ahol 1944. június 6-án, a D-napon a szövetséges egységek partra szálltak, aknamentesítő egységek vizsgálták át, nehogy az emlékeiket felidéző veteránoknak bármi bajuk essék. Több mint kilencezer francia katonát, 2300 rendőrt és 6300 csendőrt vontak össze. Mintegy ezer amerikai katona számára külön sátorvárost építettek fel, 3500 újságíró akkreditáltatta magát a megemlékezésre, amelyre ezúttal is hagyományosan eljön II. Erzsébet brit uralkodó, ott lesz II. Albert belga király, Beatrix holland királyné, V. Harald norvég király, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland kormányfője. Nem kizárt, hogy utoljára rendeznek ilyen nagyszabású ünnepségsorozatot a normandiai partoknál. Minden idők legnagyobb erőket megmozgató partraszállásának még élő résztvevői a nyolcvanas éveikben járnak, s ki tudja, tíz év múlva közülük hányan vállalkoznak még a nagy utazásra, hogy fejet hajtsanak elesett társaik emléke előtt. A partraszállás jelentőségéről azonban alighanem még akkor is vitázni fognak, amikor már nem maradnak kortársak a második világháborús történelmi generációból. Bush elnök békülne Hatvan éve talán még soha ilyen feszült nem volt a transzatlanti viszony, mint jelenleg, s ennek oka nagymértékben az, hogy a Bush-kormányzat szakított az amerikai külpolitika hagyományos multilaterizmusával, amelyhez csak most, a növekvő iraki gondok kapcsán igyekszik visszatérni. George W. Bush első alkalommal találkozik Jacques Chirac francia elnökkel azóta, hogy az iraki háború kapcsán Washington és Párizs között kiéleződtek az ellentétek. Bush elnök számára a normandiai csúcs lehetőséget kínál arra, hogy - a II. világháborús összefogás szellemét felidézve - megpróbálja rendezni viszonyát európai szövetségeseivel. Néhány héttel az iraki hatalomváltás előtt az amerikai elnöknek szüksége lenne arra a támogatásra, amelynek megszerzéséért csak tessék-lássék lépéseket tett a Szaddám Huszein elleni offenzívát megelőzően. Az Egyesült Államok és az európai szövetségesek vezetői a közeljövőben egy sor nagy nemzetközi összejövetelt tartanak, Georgia államban, egy szigeten tartják az idei G-8-as találkozót, a hónap végén pedig Törökországban, Isztambulban rendezik meg a NATO csúcsértekezletét. Egyik tárgyaláson sem lehet majd megkerülni az iraki beavatkozás kapcsán sokasodó kérdéseket. Franciaország és Németország egyaránt ellenezte az iraki offenzívát, s már jó előre világossá tették, fontosnak tartják, hogy az ENSZ tényleges szerepet kapjon az iraki demokratizálásban, ám ha sikerül is tető alá hozni egy újabb BT- határozatot, Párizs és Berlin akkor sem küld katonákat Irakba. Bármilyen súlyosak is a nézeteltérések, Chirac elnök eltökélte, hogy mindez nem árnyékolhatja be a megszállt Franciaország, felszabadításának kezdetére emlékező ünnepségsorozatot, Irak kapcsán pedig nem hánytorgatják fel a múltat, hanem azt hangsúlyozzák, hogyan képzelik el a demokratikus kibontakozást. Párizst igen érzékenyen érintette, hogy az iraki viták ürügyén Washington hálátlansággal vádolta a franciákat, mondván, elfeledkeztek már arról, hogy amerikaiak ezrei áldozták életüket a franciák szabadságáért. Ennek cáfolataként a vendéglátók idén száz amerikai veteránt tüntetnek ki becsületrenddel, s egyébként is igyekeznek mindent megtenni azért, hogy George W. Bush látogatása zökkenőmentes legyen, s a lehető legkevesebbet találkozzon tüntetőkkel. Washingtonban persze tisztában vannak azzal, hogy az amerikai elnök mennyire népszerűtlen Franciaországban, s Európa-szerte, de azt remélik, hogy a II. világháborús megemlékezések képei javítják az Egyesült Államok nemzetközi megítélését, emelik Bush tekintélyét, s persze népszerűségi mutatóit, mire az elnökválasztási kampány ősszel finiséhez érkezik. Párizsban azonban aligha bánnák, ha novemberben elnökváltás történne Washingtonban, s az „európai” gondolkodásmódhoz közelebb álló, francia kapcsolatokat, rokoni szálakat is ápoló Kerry költözne be a Fehér Házba. A háborúnak vége Németország számára nagy jelentőségű, hogy első alkalommal Gerhard Schröder kancellár is jelen lesz a normandiai megemlékezéseken. Elődje, Helmut Kohl több mint másfél évtizedes hivatali ideje alatt egyszer sem vett részt a győztesek ünnepségén, noha rendkívül sokat tett a német-francia megbékélés előmozdításáért. A Der Spiegel legfrissebb számából kiderül, hogy Francois Mitterrand, a néhai francia elnök 1984-ben és 1994- ben is tapogatózott Kohlnál, hogy elfogadná-e a meghívást, ám ő elhárította az ajánlatot. „Egy német kancellárnak nincs mit ünnepelnie akkor, amikor mások egy olyan csata kapcsán ünneplélnek, amelyben németek tízezrei veszítették életüket” - nyilatkozta 1984-ben Kohl, aki személyesen is érintett volt, bátyja súlyosan megsebesült Normandiában. Mégis, a német-francia megbékélés jelképes aktusának tekintették, amikor a kereszténydemokrata német kancellár a szocialista Francois Mitterrand akkori francia elnökkel kézi a kézben állt Verdunnél. 1985-ben Ronald Reagan amerikai elnök tett megbékélési gesztust, amikor Kohl kancellárral együtt ellátogatott egy bitburgi német katonai temetőbe. Normandiában hat német katonai temetőben majd 78 ezer német katona fekszik. Gerhard Schröder úgy véli, meghívása szimbolikus üzenetet hordoz, egy korszak végét jelképezi. „A második világháború ezzel végérvényesen lezárul” - nyilatkozta a Der Spiegelnek. A szociáldemokrata kancellár, aki éppen két hónapos volt az invázió kezdetekor, nemrégiben Párizsban úgy fogalmazott, a normandiai partraszállás Európa felszabadulásának kezdete volt. Vlagyimir Putyin orosz elnök az egykori szövetséges hatalom, a náci Németország elleni győzelemből oroszlánrészt vállalt volt Szovjetunió utódállamának képviseletében ugyancsak először vesz részt a D-napi megemlékezésen. A hidegháború éveiben szóba sem jött a kommunista hatalom meghívása. A nyugati szövetséges országokban kevesen tudják, hogy mindenki másnál jóval nagyobb áldozatot hoztak, több mint húszmillió embert veszítettek a szovjetek a II. világháborúban. Igaz, a napokban ezer brit fiatalt kérdezett meg a Daily Mirror a közelgő normandiai évfordulóról, s alig-alig tudták, hogy mi is zajlott le azon a bizonyos D-napon, amely a brit történelem egyik dicsőséges napjának számít. Várva várt második front „Partraszállásunk Cherbourg-Havre térségében kudarcot vallott, nem tudtuk megvetni lábunkat és kiadtam a parancsot a csapatok visszavonására. Döntésem a támadás idejéről és helyéről az elérhető legjobb hírszerzési értesüléseken alapult. A csapatok, a légierő és a haditengerészet bátorsággal és odaadással végezte feladatát. Ha e kísérletért bárkit is hibáztatni lehet, a felelősség kizárólag az enyém.” Ezeket a sorokat Dwight Eisenhower tábornok, a szövetséges erők főparancsnoka írta le 1944. június 5. reggelén. E szavakat készült elmondani, ha a normandiai partraszállás kudarcba fulladt volna. Bármennyire is elsöprő volt a túlerő, bármilyen hatalmas erőforrásokat is összpontosítottak a szövetségesek a Franciaországot megszállva tartó német hadsereg ellen, a D-nap előestéjén senki nem lehetett biztos a sikerben. A hitleri Németország elleni második front megnyitásáról már 1941 óta rengeteg vita folyt, a szovjetek már 1942-ben vagy 1943-ban számítottak volna rá. Franklin D. Roosevelt elnök azonban halasztgatta a hadműveletet, igyekezett időt nyerni az Egyesült Államok felkészüléséhez. Winston Churchill is a halasztást pártolta, erősen kételkedett a kétéltű járművekkel végrehajtandó invázió sikerében, s nagyobb erők összevonását szorgalmazta. A brit kormányfő gyanakvása még az első világháború idejéből származott, 1915-ben belebukott a Gallipoli partraszállás kudarcába. 1942 augusztusában a franciaországi Dieppe kikötővárosnál próbálkoztak kisebb kétéltű támadással, hatezer kanadai katona vett részt az akcióban, közülük csupán 2500 élte túl a kísérletet. A szövetségesek számos lehetőséget fontolóra vettek, hol nyissák meg a második frontot. Olaszország vagy Norvégia felől is mérlegelték a támadás lehetőségét. Az 1943. november 28. és december 2. között tartott teheráni konferencián döntöttek végül a normandiai partraszállásról, november 30-án Roosevelt ebédet adott Churchill születésnapja tiszteletére, akkor állapodtak meg, hogy legkésőbb 1944. június elején sor kerül az offenzívára. A brit tábornokok ellenezték az amerikaiak követelését, hogy a szövetséges armadának egyetlen parancsnoka legyen, ám Churchill végül 1943 karácsonyán beleegyezett, hogy a négycsillagos amerikai tábornok, Dwight D. Eisenhower legyen a főparancsnok. Eisenhowert igen tapasztalatlannak tartotta Bernard Montgomery brit tábornok, aki a partraszállási akciót a helyszínen irányította. Churchill és Eisenhower 1944- ben rendszeres találkozókat tartott, kettejük között feszült volt a viszony, az elmúlt években nyilvánosságra került titkos dokumentumok szerint az invázió tervezése közben sok-sok magáncsatát vívtak egymással. A siker záloga volt a titoktartás, az offenzíva tervezői kiváló hírszerzési információkra támaszkodhattak, s mesteri tökélyre fejlesztették az ellenfél megtévesztését. Hitler és hadvezetése az utolsó pillanatig azt hitte, hogy a csatorna legkeskenyebb részén, Pas-de- Calais-nál kísérlik meg a szövetségesek a partraszállást. A koalíciós erők igyekeztek erősíteni ezt a tévhitet, a szövetséges légierő kitartóan bombázott Calais térségében, a csatorna túlpartján Patton tábornok egy álinváziós erőt igazgatott, áltankokkal, partraszálló egységekkel. A dezinformáció sikerét Washingtonban és Londonban pontosan tudták ellenőrizni, mivel akkor már birtokában voltak a németek Enigma kódrendszerének. Az Overlord hadműveletben 155 892 szövetséges katona vett részt, közülük 57 500 amerikai katona és 13 ezer ejtőernyős, 53 815 brit katona és tízezer ejtőernyős. Tizennégy ország küldött egységeket a Hitler-ellenes koalíció kötelékébe, tízezer kanadai, 21 400 lengyel mellett Belgium, Hollandia, Luxemburg, Norvégia, Csehország, Szlovákia, Görögország, Ausztrália és Új-Zéland katonái is részt vettek a hadműveletekben. Mintegy száz kilométer szélességben, öt kijelölt szakaszon kezdődött a partraszállás. Félmilliós német erő védte a bevehetetlennek tartott „atlanti falat”, ám a normandiai partoknál közülük alig hetvenezren tartották a frontot. Utah, Omaha, Gold, Sword és Junoe kódneveket adtak a strandoknak, ahol a szövetséges egységeknek meg kellett kísérelniük a lehetetlent. A rossz időjárás miatt június 4-én egy nap halasztás mellett döntöttek, de mivel a meteorológusok némi javulást ígértek, ötödikén éjfél után felszálltak az ejtőernyősökkel a repülőgépek, a hajók hajnali 6 óra 30-kor értek partot. A németek a viharos tengerről nem várták a támadást, s eleve arra számítottak, hogy dagálykor, magas vízállásnál kezdődik az offenzíva, a szövetséges erők ezért szándékosan apály idejére időzítették az invázió kezdetét. A D-nap előestéjén Churchill azt mondta a feleségének: „Tisztában vagy azzal, hogy mire reggel felébredsz, akár húszezer fiatal ember is holtan fekhet azokon a strandokon?” A katonák előtt nem titkolták a parancsnokok, hatalmas veszteségekkel számolnak. Jóval kisebbek voltak a vártnál a veszteségek, de így is több mint nyolcezren áldozták életüket a hadműveletben. A franciaországi Caenben 8453 szövetséges áldozat nevét sorolják fel. A partraszállás napján több mint nyolcezer német katona esett el a másik oldalon. Roosevelt és Churchill nem igazán bízott a francia ellenállás vezetőjében, Charles de Gaulle-ban, az ellenállás harcosait csupán két nappal az invázió előtt értesítették, s nem kérték részvételüket. Június 6-án mindössze egyetlen francia egység, a Kieffer Kommandó vett részt a hadműveletekben, Ouistreham kaszinóját rohamozták meg, amelyet a németek bunkernek rendeztek be, tíz francia esett el a támadásban. Később, 1944. augusztus 1-jén Ledere tábornok 16 ezres hadosztálya szállt partra az Utah nevet viselő partszakaszon. Augusztus 25-én Ledere egységei bevonultak Párizsba. A normandiai partraszállásban 4126 partra szállító járművet, hét csatahajót, 105 rombolót, 28 nagyobb és 1073 kisebb harci járművet vetettek be. Mintegy 3500 nehéz-, 1650 könnyűbombázó, majd 5500 vadászgép biztosította a légi fedezetet. Az invázió első hét napján összesen 326 ezer katonát, 54 ezer harci járművet, több mint százezer tonna hadianyagot sikerült partra tenni Normandiában. Augusztus végére már kétmillió szövetséges katona harcolt Franciaország területén. Egy louisianai hajóépítő, Andrew Jackson Higgins tervezte a partra szállító hajókat, amelyek gyomrából a viharos hullámokon hánykolódó, tengeribetegséggel küszködő katonák tízezrei kiáramlottak. „Ez az ember nyerte meg számunkra a háborút” - mondta egyszer Eisenhower az LCVP rövidítéssel jelzett harci járművek tervezőjéről. „Ha Higgins nem építette volna meg ezeket a hajókat, soha nem tudtuk volna azokat a nyílt strandokat megközelíteni. Egészen más stratégiát kellett volna kidolgoznunk” - idézte a főparancsnokot a D-nap egyik történésze, Stephen Ambrose. Húszezer Higgins-hajó épült, egy modellt kiállítottak a New Orleans-i D-Day Múzeumban. A D-napról számos történelmi elemzés íródott, az utóbbi időben több könyv próbálta összegyűjteni a túlélők visszaemlékezéseit, alighanem az utolsó pillanatban. A partraszállás képeit az amerikai haditudósítók filmfelvételeiből, s persze a magyar születésű világhírű fotós, Robert Capa (Friedmann Endre) felbecsülhetetlen értékű fotóiról ismerjük. Capa ott volt az egyik partra szálló hajóban, s kattogtatta a gépét, miközben hullottak körülötte az emberek. E felvételek alapján készültek a látványtervek Steven Spielberg Ryan közlegény megmentése című filmjéhez, amely megdöbbentő érzékletességgel ábrázolta, mit élhettek át a partra szálló katonák Omaha Beachnél, ahol a legnagyobb veszteséget szenvedték el az amerikaiak. Capa valamennyi zseniális fotója fekete-fehérben készült, ám mint a The Times mellékletéből nemrégiben megtudhattuk, a II. világháború elején színes filmmel is kísérletezett. Az elveszettnek hitt színes felvételeket hat évtized után ásták elő a Magnum fotóügynökség archívumának mélyéről. Az 1943. júliusi szicíliai partraszállást követően azonban a II. világháború végéig Capa ismét csak fekete-fehérben fotózott, így készültek a normandiai partraszállás klasszikus képei is. Elekes Éva 2004. JÚNIUS 5., SZOMBAT SZÉP SZÓ NÉPSZAVA 19