Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)

2004-06-05 / 130. szám

Heller Ágnes Mi az emlékezés? (Hét év múlva - A Bicikliző majom új kiadása elé, Kőbányai János interjúja - részlet a könyvhétre megjelenő második és javított kiadás számára készült beszélgetésből) Háromféle olvasói reakcióval találkoz­tam. Az általános közönség, azok, akik nem ismertek közelről, szerették a köny­vet. Eddig nem ismertek, de most megis­merték belőle a világot, amelyet megta­pasztaltam, és azokat az emberi kapcso­latokat, amelyeket megéltem. Ők tényleg regényként olvasták. Találkoztam nem egy olyan fiatallal, aki nagy örömmel és élvezettel tett a könyvben időutazásokat. Apuka-anyuka ugyanis mesélt nekik a felelevenített kor­ról. Nem akármilyen huszonkét évesek ők, hanem azok, akiknek a szülei a Ká­dár-korszakban élték le az ifjúságukat vagy életük java részét. A gyerekek kí­váncsiak, hogyan festett a világ, amely a szüleiket formálta. A zsidó gyerekeket egyre inkább érdekli a nagypapák és nagymamák története: a holokauszt. Akiket a filozófia izgat, azokat egy mai filozófus sorsa érdekli, akit ismernek a világon. Hogy jutott odáig, hogy filo­zófiával foglalkozzon, s hogyan evezett ki a világba, hogyan keletkezett kapcso­lata más filozófusokkal? Ezek mind tel­jesen más és más megközelítések, ami­nek örülök, mert sokféle lehetőséget tes­tesítek meg. Németországba többször meghívtak, és kérdéseket tettek fel a Bicikliző ma­jom német vonatkozásait illetően. Őket Jürgen Habermas, Ernst Bloch, Herbert Marcuse érdekelte, nemkülönben Kor­­csula és ’56 vagy Rudi Dudhke. Ez nem a szakma, hanem a baloldal népének kö­zös története, azaz a régi baloldal és új baloldal közös narratívája, akiknek ebből a forrásból származik a szellemi azonos­ságuk. Mint az akkori új baloldal felfede­zettje, hogyan találkoztam más új balol­daliakkal, hogyan éltünk, mint gondol­koztunk, milyen illúziókat tápláltunk, hol találkoztunk, és mi a véleményem Duchkéről, a német diákmozgalom ve­zéréről, akit nagyon szerettem? Benne éltem az új baloldali történetben, amely egyúttal az antiszovjet baloldal története is. A kommunista diktatúrával kapcsola­tos ellenállások és besúgások a németek számára a magyarokkal közös történe­lem. Hogyan láttam a „Falat” Nyugat- Németországból, amikor a Freie Univer­sitäten tanítottam, milyen kapcsolataim voltak Kelet-Németországgal? Hol és hogyan ismertem meg Ernst Blochot? Az ő számukra ma az egykori baloldali és ugyanakkor antikommunista személyi­ség az érdekes. Akik közelről ismertek, és a könyv lapjain is szerepeltek, több kritikával él­tek. Ennek három oka van. Az egyik, hogy ők igen sok mindenre másképpen emlékeznek. Nem veszik tudomásul, hogy a Bicikliző majom arról szól, aho­gyan én emlékszem, és nem arról, hogy én megkérdeztem volna a környezete­met, hogy ki hogyan emlékszik. Mert ha körkérdéseket összegezek, és azt mon­dom el, akkor az nem én vagyok, az nem az én történetem, hanem valamilyen tu­dományos mű tartalmi összefoglalója. Tehát az a kifogás, hogy fehér harisnya helyett fekete harisnyát viseltünk a Zsidó Gimnáziumban, és hogy nem a Rieger tanár úr jelentette, hogy a németek meg­szállták Magyarországot, hanem a Kati­ca néni, egyesek számára nagyon fontos lehet, valószínűleg azért, mert ők más­képp emlékeznek, másképp rögződött ez a történés agyuk szalagjain. Egyébként az sem biztos, hogy ők emlékeznek jól, mert senki sem jól, hanem a maga mód­ján emlékszik. Voltak, akik sérelmesnek érezték a színt, az érzelmet, ahogyan őket jelle­meztem. Rényi Péter pert indított elle­nem, mert rágalmazásnak tekintette azt a képet, ahogyan ő bennem él - ezen pedig egyetlen bíróság ítélete sem változtathat. Ez egy szélsőséges reakció volt. Mások szemrehányással illettek, hogy „engem túl negatívan ábrázoltál” vagy valaki mást „túl pozitívan”. Olyanok, akik egy történelmi korszakban nagyon éles konf­liktusok között éltek, természetesnek tar­tották, hogy a régi konfliktusokat az em­lékezetemben is továbbviszem, így szá­mukra a könyv nem egyszerűen olvas­mány volt, hanem harci kérdés, amely­ben megelevenednek a régi idők összeüt­közései, s ezekben föltétlen állást kellett foglalni. Miután pedig a memóriámmal bizonyos fokig állást foglaltam valami mellett, ők ezt sérelmesnek tartották, mert ők más módon foglaltak állást. A harmadik reakció azoké, akik részt vettek a történeteimben, és akik döbben­ten vették észre, hogy belekerültek a tör­ténetbe, ami őket arra inspirálta, hogy ők is elmeséljék a maguk történetét. Ez a legszebb, a legmeghatóbb hatás. Régi osztálytársaimmal fölelevenítet­tünk bizonyos konfliktusokat, amelye­ken ma már réges-régen túlléptünk, de valaha meghatározónak tűntek a szá­munkra. Tehát a régi szereplők nemcsak azzal jelentkeztek, hogy te ezt rosszul láttad, nem helyesen láttad, ez így volt vagy amúgy, hanem: „Jaj, de fontos, és ezért most én is átgondolom azt a közös élményt, amelyben mindegyikünknek része volt.” Egyszer valaki felhívott telefonon, és azt mondta: „Kerényi Norbert vagyok.” „Ne haragudjon, nem ismerek ilyen ne­vet.” „Régi nevemen Kohn Nori. Kana­dában élek, ott mesélte valaki, hogy megemlítettél a Bicikliző majom című könyvben, szeretnék veled találkozni.” Újra megismerkedtünk és elkezdtünk a gyerekkorunkról beszélgetni. Össze­raktuk a saját emlékeinket, amelyek ér­dekes módon megegyeztek. Ebben az esetben ugyanis itt nem valamilyen tár­sadalmi konfliktusról volt szó, hanem szeretetről és barátságról. Ha szeretetről és barátságról van szó, akkor nagyon sok mindenre azonosan emlékszünk. Bihari Gyuri az első szerelmem és az ő legjobb barátja volt. Ez a közös érzelem éledt újra, majdnem hatvan év múltán. Nori elmesélt egy epizódot, amelyre én nem emlékeztem, nevezetesen, hogy 1944. április 20-án összejöttünk egy ba­rátnőnk lakásán, és megállapodtunk egy­mással, hogy a háború utáni első napon az Alagút előtt fogunk találkozni, mert az Alagút biztos nem fog elpusztulni. A Majomban erre nem emlékeztem, de ahogy a Nori felidézte, azonnal eszembe jutott. S az is, hogy egyikünk sem ment oda, mert a négy fiú közül hármat meg­öltek, a négy lány közül pedig egyet. Megpróbáltam elfelejteni azt az ígéretet. A traumát, hogy egy tizennégy-tizenöt éves lánynak majd mindenkijét, aki az életében fontos, kilenc hónap alatt mind megölték. Az apámat és azokat a fiúkat, akiket én akkor mint társaságot a legjob­ban szerettem. Ahhoz nem kell Sigmund Freudot jól ismerni, hogy rádöbbenjek: sok minden az életemben ennek a törté­netnek a megismétlődése volt. A tudat­alatti késztetés, hogy újrajátsszam ezt a szituációt. Szerintem a Budapesti Iskola pszicho­lógiailag ennek az élethelyzetnek a meg­ismétlődése. Ott is egy marginális és veszélyeztetett közösség történetét éltük, amelynek tagjait valamilyen eszme tar­totta össze, és az apa is ott magaslott a háttérben: Lukács György. S ott is kísér­tett a félelem, hogy ez a közösség ugyan­úgy összeomlik, mint 1944-45-ben az a gyermekkori kis paradicsom a Margit­sziget rondóján, ahol magunk között me­nedékre leltünk. Vajda Misu sokszor mondotta nekem, hogy én próbáltam erőszakkal összetarta­ni a társaságot. Ez a görcsös igyekezet egy olyan korábbi trauma újraéléséből fakadt, amely mindvégig bennem dolgozott. Ha ez a társaság összeomlik, akkor mindenki ugyanúgy eltűnik, mint annak idején. Egész életemben ismételtem ezt a gyerek­kori érzést, kapcsolatot, traumát, amiből például az is következett, hogy csak olyas­valakibe voltam szerelmes, aki egyúttal egy közösségbe is tartozott velem. Egy közösségbe, ahol a szerelmem tárgya a többieket is szerette. Minderre a Norival való beszélgetésből jöttem rá, s ebből sok mindent tanultam, sőt fedeztem fel ma­gammal kapcsolatban - mert vele még visszamehettem abba a korszakba, amely­nek már csak két tanúja van: ő meg én. (...) Életem mindegyik közössége ecclesia volt, azaz mindegyik valamilyen margi­nális és elnyomott csoport. Most hál’ Is­tennek nincs ilyen történelmi helyzet. Mindenki a fősodorral tart, ennélfogva senki sincs a margón. Nincs szükség egy szigetközösségre, hogy az ellenálljon a fősodornak. Nem volt jó, hogy minden­féle ávós spiclik követték az embereket. Hogy becsöngettek a lakásokba, hogy megfélemlítettek, hogy nem kaptunk út­levelet, hogy nem jelentethettük meg az írásainkat. És főleg nem volt jó, hogy fe­nyegetett zsidó gyerekekként nem jár­hattunk állami iskolába, s minden pilla­natban megölhettek bennünket. Ha a név és az arc megmarad, az em­ber nem pusztul el. De ha a név és az arc nem marad meg, akkor az ember végleg elpusztul, és olyan, mintha sohasem élt volna. Buta frusztráció az oka annak a szégyennek, amelyet a nevek és az arcok életben tartása miatt egyesek éreznek. A vallás gyönyörű oldala, hogy élet­ben tartja az emlékezetet. Ahogyan min­den szédereste magunk is megragadjuk a vándorbotot és beállunk az Egyiptomból kivonulók sorába vagy ahogy végigél­jük, hogy Krisztust minden nagypénte­ken keresztre feszítik. Ez mindig és mindig jelen időben tör­ténik. A vallás rendelkezik azzal a sajátos képességgel, hogy minden évben rituáli­san életben tartja az emlékezetet, és ki­alakítja ez iránt a szükségletet. Ha nincs vallásos alapja a történetnek, nagyon ne­hezen lehet életben tartani. Ma már március 15-én csak azért vo­nulnak ki az utcára, hogy a politikai pe­csenyéjüket sütögessék, és senki sem lé­legzik együtt a márciusi ifjakkal, október 6-án senki sem siratja el azt a tizenhárom embert, akit kivégeztek. Ki gondol név és arc szerint arra a tizenhárom vértanú­ra? A gyerekek még a nevüket sem tud­ják felsorolni az iskolában. Megtanulták, de elfelejtik. Batthyány nevét is csak azért ismerik, mert örökmécsest nevez­tek el az emlékére. A szükséglet létrehozható. Van-e szük­ségünk a nevek megőrzésére? Nincs. Ki­véve, ha állandóan olyan intézményeket hozunk létre, olyan gondolatokat, íráso­kat, olyan diskurzust, amely folyton arról beszél, hogy őrizzük meg a neveket és a képeket. Ez magától nem megy. S még csak azt kívánom elmondani, hogy a Bicikliző majom, kimondva vagy kimondatlanul, Bihari Gyuri emlékét szolgálja. Rettenetes érzés volt számom­ra, hogy ha én meghalok, akkor a Bihari Gyuri nevét senki sem fogja ismerni, senki sem fogja tudni, hogy ki volt ő és mit csinált. Egy fiatal gyerek, akit 1944 telén, tizenhat éves korában, amikor le­ment a rejtekéből az utcára, hogy az éhe­ző barátjának kenyeret szerezzen, a raz­­ziázó nyilasok Budapesten, a Liszt Fe­renc téren megöltek. Ez nem mehet feledésbe, mert akkor úgy élt, mintha nem is élt volna. Azt akartam, hogy éljen, hogy életben ma­radjon. És hogy én talán azért maradtam életben, hogy elbeszélhessem az ő törté­netét. Azért maradtam életben, hogy raj­tam keresztül az apám és ő is életben ma­radjon. Hiszen ennek köszönhetem a sa­ját életemet. Az életnek az a hivatása, hogy életben tartsa más emberek életét, akik meghaltak. Ezért hiszem azt, hogy Bihari Gyurinak és az apámnak méltó emléket állítottam ebben a könyvben, amelyet veled együtt csináltunk. A hedonista aszkéta (Részletek egy internetes naplóból) Május 29. (szombat): Mint rendesen, be kellett menni a tehenek közé, amikor tejért voltunk. Nem nagyon szeretek ekko­ra állatok közé gyerekkel menni, mert bármi tör­ténhet. Ezért fölveszem. Leghátul van a boci, akit mindig meg kell nézni, közelről. Sőt addig nem is hagyhatjuk abban a nézegetést, amíg a boci ki nem nyújtja a nyelvét, és le nem nyalja a kezemet. Most is így volt. Már indultunk volna kifelé, amikor Mi­les észrevette, hogy az egyik tehén feneke igen vicces, ritmusos mozgásokat végez. Mutogatott, hogy nézzük meg közelről. Aztán attól, ami kijött belőle - hat részletben és legalább két-három kiló - annyira megijedt, hogy görcsösen a nyakamba kapaszkodott, amíg ki nem értünk. Éppen telefo­nált a nagyapja, így azonnal elmesélhette neki, hogy „hú benne kaka”. Május 31. (hétfő): Cselényi Bélával még a múlt rendszerben ismer­kedtem meg, de akkor még nem esküdtünk össze semmire. Alighanem az Astoriában találkoztunk először, és ebben minden bizonnyal KPJ-nek is volt szerepe. Az is lehet, hogy ez nem így volt, mert nekem képzelő emlékezetem van, vagyis túl gyakran derül ki, hogy amire emlékszem, az nem i is úgy volt, hanem csak úgy gondoltam, mert vala­miért az nekem úgy jó. De semmi baj, Cselényiről mindenki tudja, hogy ő ma a legnagyobb magyar naplóíró, majd szépen megnézi, hogy mikor talál­koztunk először. Bár azon sem lepődnék meg, ha­­ be se jegyzett volna, de azon se, ha fejből tudná. Ha valakit Cselényinek hívnak, és még ráadásul Bélának is - nekem is ez a titkos második nevem -, akkor egyrészt fölkelti az ember érdeklődését, másrészt vagy azonnal megszereti, vagy nem. Én az azonnal típushoz tartozom. Azt is hamar meg­tudtam, hogy kolozsvári, ami azért érdekes, mert gyerekkorom nagy részét a kolozsvári nagy­anyámnál töltöttem. Ezért az én városom is, így ta­lán érthető, hogy fokozottabban figyelek azokra, akik onnan valók. De nem lettünk barátok, nem is nagyon találkoz­tunk. Csak megjegyeztem magamnak, hogy van egy Cselényi Béla. Olvasgattam a verseit, és cso­dálatosnak találtam őket. Néha merészen ki is mondtam: az egyik legnagyobb magyar költő. Bár, ha költőket akartam bosszantani,­akkor azt mond­tam, hogy a második legnagyobb. Ez nagyon ügyes megfogalmazás, mert ilyenkor, ha a körmö­met tépik, akkor se mondom meg, hogy ki az első. Nem azért, mert bárkit bosszantani akarok - de­hogynem! -, hanem azért, mert fogalmam sincs. Ki tudja ma megmondani, hogy ki a legnagyobb magyar költő? József Attiláról ki tudta? Nevetsé­ges dolog ítélkezni. Itt jegyzem meg, hogy az utóbbi tíz évben - amúgy megmagyarázhatatlan okokból - az engem érintő irodalmi dolgoknak mindig volt valami kö­zük erdélyiekhez. Ezek közül az egyik legfonto­sabb, hogy a szintén kolozsvári - bár Bukarestbe, majd most Csíkszeredába elszármazott - Cseke Gáborral a kilencvenes évek végén elkezdtük épí­teni az Erdélyi és csángó költők, majd a Román költők internetes antológiáját. Ez persze azzal járt, hogy minden erdélyi származékot megkértünk, hogy adjanak ebbe verseket. Egyszer a rádió pago­dájában találkoztam Cselényi Bélával. Mondtam neki, hogy szeretném az internetre vinni a verseit. Nemsokára levelező tagja lett ennek az immár száznál több költőt számláló erdélyi gyűjtemény­nek. Ezt azt jelentette, hogy időnként kaptam tőle egy csomó verset, és nagy örömömre azokat ma­gam szerkeszthettem és mutathattam meg az egész világnak. Aztán rájöttem, hogy noha szinte sohasem - és akkor is csak véletlenül - találkozunk, van valami szinte abszurd, misztikus kapcsolat köztünk. Példá­ul: Kolozsváron nagyon sokáig minden reggel ott volt a házunk bejárati ajtajánál két üveg tej. És egy­szer csak azt hallom a rádióban, mert Béla nyilat­kozta, hogy ő bizony „munkakönyv nélküli” tejki­hordó ember volt abban a városban. Nagyon is le­het, hogy a Bartók Béla utcában is ő hordta. Itt jegy­zem meg, hogy én meg újságkihordóként kezdtem magas sajtókarrieremet. Bár, ha igazán van a sorsa­ink között misztikus kapcsolat, akkor Béla egyszer egy sajtgyár igazgatója lesz. Ugyanebben az inter­júban elmondta azt is, hogy ő bizony nem vesz ma­gához bizonyos javakat, amiket amúgy nagyon sze­ret, így próbál vezekelni azért, mert otthagyta Ko­lozsvárt. Ez nagyon meghatott. Őszintén. Ez maga Cselényi Béla, a hedonista aszkéta. Mivel én az utóbbi években naplót vezetek az interneten, és tudom, hogy Béla szenvedélyes nap­lóíró, egy ideje megpróbálom rábeszélni, hogy ezt a világhálón (is) tegye. Valószínű, hogy az egyik legolvasottabb irodalmi oldal lenne. Úgy egy hó­napja már majdnem belekezdett, de aztán rájött, hogy ekkora nyilvánosságot csak megalkuvások árán vállalhat. Egyszerűen nem lehet mindent leír­ni, amit ő amúgy szokott. Elsősorban azért, mert embereket sértene. Ebben teljesen igaza van, mél­tányolom is.­­Egyébként fogalmam nincs, hogy­­ miket szokott leírni, mert sohasem olvastam a nap- s­­óját. És azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. De­ engem ért az a megtiszteltetés, hogy én lehet­tem az az ember, aki majdnem olvashatott belőle­­ valamit.) Hanem - cserébe - előszedte a gyerekkori nap­lóját, és azt visszük föl a világhálóra. Ez így talán­­ nem is lenne érdekes, de ráadásul a kicsi bejegyzé­seket jegyzetekkel látja el, amiből meg az akaratá­tól, a szándékától függetlenül valami regényféle lesz, ami ráadásul szociográfiai értékű is, és bizo­­­­nyos értelemben történeti jelentőségű. Abban egé­szen biztos vagyok, hogy egyszer majd forrásként használják egyetemisták, kutatók, nyelvészek, írók. Lábjegyzetregény. A dolog kapott egy tökéletesen végrehajtott Cse­­lényi-csavart azzal, hogy noha a világhálóra tesz­­szük - ami nem más, mint a totális nyilvánosság helye -, Béla a zseniális agyával kitalálta, hogy ne hirdessük meg, ne mondjuk meg az embereknek,­­ hogy ez hol van, hogyan érhető el, hanem majd aki rátalál, az rátalál, aki meg nem, az nem. Ilyen még az internet történetében soha nem fordult elő, és teljesen jellemző, hogy én is belekeveredtem. Misztikus, delejes dolgok ezek. Mint ahogy az is, hogy néhány hete tettem föl az internetre Wartha lányom legújabb képeit. Ha úgy vesszük, ő Andrassew Iván egyik folytatása más eszközökkel. Történetesen festő. Megkapom Béla könyvét, mi a címe? Satnya Nyuszi. Csak hogy a­­ misztikum mibenlétéről halvány fogalmunk legyen, minden kommentár nélkül sorolom a lányom leg­újabb képeinek címét: Viszik fürdetni a nyuszit, A játéknyúl beesett a mosógép mögé, Nyúl az ágy alatt, Levitálé nyulak kartondobozokban, Konyha­­­ asztal alatt verekedő nyulak, Bárdot madzagon hú­zó nyúl. Ez van. Tessék szeretni Cselényi Bélát! Andrassew Iván

Next