Népszava, 2004. június (132. évfolyam, 126–151. sz.)
2004-06-05 / 130. szám
Heller Ágnes Mi az emlékezés? (Hét év múlva - A Bicikliző majom új kiadása elé, Kőbányai János interjúja - részlet a könyvhétre megjelenő második és javított kiadás számára készült beszélgetésből) Háromféle olvasói reakcióval találkoztam. Az általános közönség, azok, akik nem ismertek közelről, szerették a könyvet. Eddig nem ismertek, de most megismerték belőle a világot, amelyet megtapasztaltam, és azokat az emberi kapcsolatokat, amelyeket megéltem. Ők tényleg regényként olvasták. Találkoztam nem egy olyan fiatallal, aki nagy örömmel és élvezettel tett a könyvben időutazásokat. Apuka-anyuka ugyanis mesélt nekik a felelevenített korról. Nem akármilyen huszonkét évesek ők, hanem azok, akiknek a szülei a Kádár-korszakban élték le az ifjúságukat vagy életük java részét. A gyerekek kíváncsiak, hogyan festett a világ, amely a szüleiket formálta. A zsidó gyerekeket egyre inkább érdekli a nagypapák és nagymamák története: a holokauszt. Akiket a filozófia izgat, azokat egy mai filozófus sorsa érdekli, akit ismernek a világon. Hogy jutott odáig, hogy filozófiával foglalkozzon, s hogyan evezett ki a világba, hogyan keletkezett kapcsolata más filozófusokkal? Ezek mind teljesen más és más megközelítések, aminek örülök, mert sokféle lehetőséget testesítek meg. Németországba többször meghívtak, és kérdéseket tettek fel a Bicikliző majom német vonatkozásait illetően. Őket Jürgen Habermas, Ernst Bloch, Herbert Marcuse érdekelte, nemkülönben Korcsula és ’56 vagy Rudi Dudhke. Ez nem a szakma, hanem a baloldal népének közös története, azaz a régi baloldal és új baloldal közös narratívája, akiknek ebből a forrásból származik a szellemi azonosságuk. Mint az akkori új baloldal felfedezettje, hogyan találkoztam más új baloldaliakkal, hogyan éltünk, mint gondolkoztunk, milyen illúziókat tápláltunk, hol találkoztunk, és mi a véleményem Duchkéről, a német diákmozgalom vezéréről, akit nagyon szerettem? Benne éltem az új baloldali történetben, amely egyúttal az antiszovjet baloldal története is. A kommunista diktatúrával kapcsolatos ellenállások és besúgások a németek számára a magyarokkal közös történelem. Hogyan láttam a „Falat” Nyugat- Németországból, amikor a Freie Universitäten tanítottam, milyen kapcsolataim voltak Kelet-Németországgal? Hol és hogyan ismertem meg Ernst Blochot? Az ő számukra ma az egykori baloldali és ugyanakkor antikommunista személyiség az érdekes. Akik közelről ismertek, és a könyv lapjain is szerepeltek, több kritikával éltek. Ennek három oka van. Az egyik, hogy ők igen sok mindenre másképpen emlékeznek. Nem veszik tudomásul, hogy a Bicikliző majom arról szól, ahogyan én emlékszem, és nem arról, hogy én megkérdeztem volna a környezetemet, hogy ki hogyan emlékszik. Mert ha körkérdéseket összegezek, és azt mondom el, akkor az nem én vagyok, az nem az én történetem, hanem valamilyen tudományos mű tartalmi összefoglalója. Tehát az a kifogás, hogy fehér harisnya helyett fekete harisnyát viseltünk a Zsidó Gimnáziumban, és hogy nem a Rieger tanár úr jelentette, hogy a németek megszállták Magyarországot, hanem a Katica néni, egyesek számára nagyon fontos lehet, valószínűleg azért, mert ők másképp emlékeznek, másképp rögződött ez a történés agyuk szalagjain. Egyébként az sem biztos, hogy ők emlékeznek jól, mert senki sem jól, hanem a maga módján emlékszik. Voltak, akik sérelmesnek érezték a színt, az érzelmet, ahogyan őket jellemeztem. Rényi Péter pert indított ellenem, mert rágalmazásnak tekintette azt a képet, ahogyan ő bennem él - ezen pedig egyetlen bíróság ítélete sem változtathat. Ez egy szélsőséges reakció volt. Mások szemrehányással illettek, hogy „engem túl negatívan ábrázoltál” vagy valaki mást „túl pozitívan”. Olyanok, akik egy történelmi korszakban nagyon éles konfliktusok között éltek, természetesnek tartották, hogy a régi konfliktusokat az emlékezetemben is továbbviszem, így számukra a könyv nem egyszerűen olvasmány volt, hanem harci kérdés, amelyben megelevenednek a régi idők összeütközései, s ezekben föltétlen állást kellett foglalni. Miután pedig a memóriámmal bizonyos fokig állást foglaltam valami mellett, ők ezt sérelmesnek tartották, mert ők más módon foglaltak állást. A harmadik reakció azoké, akik részt vettek a történeteimben, és akik döbbenten vették észre, hogy belekerültek a történetbe, ami őket arra inspirálta, hogy ők is elmeséljék a maguk történetét. Ez a legszebb, a legmeghatóbb hatás. Régi osztálytársaimmal fölelevenítettünk bizonyos konfliktusokat, amelyeken ma már réges-régen túlléptünk, de valaha meghatározónak tűntek a számunkra. Tehát a régi szereplők nemcsak azzal jelentkeztek, hogy te ezt rosszul láttad, nem helyesen láttad, ez így volt vagy amúgy, hanem: „Jaj, de fontos, és ezért most én is átgondolom azt a közös élményt, amelyben mindegyikünknek része volt.” Egyszer valaki felhívott telefonon, és azt mondta: „Kerényi Norbert vagyok.” „Ne haragudjon, nem ismerek ilyen nevet.” „Régi nevemen Kohn Nori. Kanadában élek, ott mesélte valaki, hogy megemlítettél a Bicikliző majom című könyvben, szeretnék veled találkozni.” Újra megismerkedtünk és elkezdtünk a gyerekkorunkról beszélgetni. Összeraktuk a saját emlékeinket, amelyek érdekes módon megegyeztek. Ebben az esetben ugyanis itt nem valamilyen társadalmi konfliktusról volt szó, hanem szeretetről és barátságról. Ha szeretetről és barátságról van szó, akkor nagyon sok mindenre azonosan emlékszünk. Bihari Gyuri az első szerelmem és az ő legjobb barátja volt. Ez a közös érzelem éledt újra, majdnem hatvan év múltán. Nori elmesélt egy epizódot, amelyre én nem emlékeztem, nevezetesen, hogy 1944. április 20-án összejöttünk egy barátnőnk lakásán, és megállapodtunk egymással, hogy a háború utáni első napon az Alagút előtt fogunk találkozni, mert az Alagút biztos nem fog elpusztulni. A Majomban erre nem emlékeztem, de ahogy a Nori felidézte, azonnal eszembe jutott. S az is, hogy egyikünk sem ment oda, mert a négy fiú közül hármat megöltek, a négy lány közül pedig egyet. Megpróbáltam elfelejteni azt az ígéretet. A traumát, hogy egy tizennégy-tizenöt éves lánynak majd mindenkijét, aki az életében fontos, kilenc hónap alatt mind megölték. Az apámat és azokat a fiúkat, akiket én akkor mint társaságot a legjobban szerettem. Ahhoz nem kell Sigmund Freudot jól ismerni, hogy rádöbbenjek: sok minden az életemben ennek a történetnek a megismétlődése volt. A tudatalatti késztetés, hogy újrajátsszam ezt a szituációt. Szerintem a Budapesti Iskola pszichológiailag ennek az élethelyzetnek a megismétlődése. Ott is egy marginális és veszélyeztetett közösség történetét éltük, amelynek tagjait valamilyen eszme tartotta össze, és az apa is ott magaslott a háttérben: Lukács György. S ott is kísértett a félelem, hogy ez a közösség ugyanúgy összeomlik, mint 1944-45-ben az a gyermekkori kis paradicsom a Margitsziget rondóján, ahol magunk között menedékre leltünk. Vajda Misu sokszor mondotta nekem, hogy én próbáltam erőszakkal összetartani a társaságot. Ez a görcsös igyekezet egy olyan korábbi trauma újraéléséből fakadt, amely mindvégig bennem dolgozott. Ha ez a társaság összeomlik, akkor mindenki ugyanúgy eltűnik, mint annak idején. Egész életemben ismételtem ezt a gyerekkori érzést, kapcsolatot, traumát, amiből például az is következett, hogy csak olyasvalakibe voltam szerelmes, aki egyúttal egy közösségbe is tartozott velem. Egy közösségbe, ahol a szerelmem tárgya a többieket is szerette. Minderre a Norival való beszélgetésből jöttem rá, s ebből sok mindent tanultam, sőt fedeztem fel magammal kapcsolatban - mert vele még visszamehettem abba a korszakba, amelynek már csak két tanúja van: ő meg én. (...) Életem mindegyik közössége ecclesia volt, azaz mindegyik valamilyen marginális és elnyomott csoport. Most hál’ Istennek nincs ilyen történelmi helyzet. Mindenki a fősodorral tart, ennélfogva senki sincs a margón. Nincs szükség egy szigetközösségre, hogy az ellenálljon a fősodornak. Nem volt jó, hogy mindenféle ávós spiclik követték az embereket. Hogy becsöngettek a lakásokba, hogy megfélemlítettek, hogy nem kaptunk útlevelet, hogy nem jelentethettük meg az írásainkat. És főleg nem volt jó, hogy fenyegetett zsidó gyerekekként nem járhattunk állami iskolába, s minden pillanatban megölhettek bennünket. Ha a név és az arc megmarad, az ember nem pusztul el. De ha a név és az arc nem marad meg, akkor az ember végleg elpusztul, és olyan, mintha sohasem élt volna. Buta frusztráció az oka annak a szégyennek, amelyet a nevek és az arcok életben tartása miatt egyesek éreznek. A vallás gyönyörű oldala, hogy életben tartja az emlékezetet. Ahogyan minden szédereste magunk is megragadjuk a vándorbotot és beállunk az Egyiptomból kivonulók sorába vagy ahogy végigéljük, hogy Krisztust minden nagypénteken keresztre feszítik. Ez mindig és mindig jelen időben történik. A vallás rendelkezik azzal a sajátos képességgel, hogy minden évben rituálisan életben tartja az emlékezetet, és kialakítja ez iránt a szükségletet. Ha nincs vallásos alapja a történetnek, nagyon nehezen lehet életben tartani. Ma már március 15-én csak azért vonulnak ki az utcára, hogy a politikai pecsenyéjüket sütögessék, és senki sem lélegzik együtt a márciusi ifjakkal, október 6-án senki sem siratja el azt a tizenhárom embert, akit kivégeztek. Ki gondol név és arc szerint arra a tizenhárom vértanúra? A gyerekek még a nevüket sem tudják felsorolni az iskolában. Megtanulták, de elfelejtik. Batthyány nevét is csak azért ismerik, mert örökmécsest neveztek el az emlékére. A szükséglet létrehozható. Van-e szükségünk a nevek megőrzésére? Nincs. Kivéve, ha állandóan olyan intézményeket hozunk létre, olyan gondolatokat, írásokat, olyan diskurzust, amely folyton arról beszél, hogy őrizzük meg a neveket és a képeket. Ez magától nem megy. S még csak azt kívánom elmondani, hogy a Bicikliző majom, kimondva vagy kimondatlanul, Bihari Gyuri emlékét szolgálja. Rettenetes érzés volt számomra, hogy ha én meghalok, akkor a Bihari Gyuri nevét senki sem fogja ismerni, senki sem fogja tudni, hogy ki volt ő és mit csinált. Egy fiatal gyerek, akit 1944 telén, tizenhat éves korában, amikor lement a rejtekéből az utcára, hogy az éhező barátjának kenyeret szerezzen, a razziázó nyilasok Budapesten, a Liszt Ferenc téren megöltek. Ez nem mehet feledésbe, mert akkor úgy élt, mintha nem is élt volna. Azt akartam, hogy éljen, hogy életben maradjon. És hogy én talán azért maradtam életben, hogy elbeszélhessem az ő történetét. Azért maradtam életben, hogy rajtam keresztül az apám és ő is életben maradjon. Hiszen ennek köszönhetem a saját életemet. Az életnek az a hivatása, hogy életben tartsa más emberek életét, akik meghaltak. Ezért hiszem azt, hogy Bihari Gyurinak és az apámnak méltó emléket állítottam ebben a könyvben, amelyet veled együtt csináltunk. A hedonista aszkéta (Részletek egy internetes naplóból) Május 29. (szombat): Mint rendesen, be kellett menni a tehenek közé, amikor tejért voltunk. Nem nagyon szeretek ekkora állatok közé gyerekkel menni, mert bármi történhet. Ezért fölveszem. Leghátul van a boci, akit mindig meg kell nézni, közelről. Sőt addig nem is hagyhatjuk abban a nézegetést, amíg a boci ki nem nyújtja a nyelvét, és le nem nyalja a kezemet. Most is így volt. Már indultunk volna kifelé, amikor Miles észrevette, hogy az egyik tehén feneke igen vicces, ritmusos mozgásokat végez. Mutogatott, hogy nézzük meg közelről. Aztán attól, ami kijött belőle - hat részletben és legalább két-három kiló - annyira megijedt, hogy görcsösen a nyakamba kapaszkodott, amíg ki nem értünk. Éppen telefonált a nagyapja, így azonnal elmesélhette neki, hogy „hú benne kaka”. Május 31. (hétfő): Cselényi Bélával még a múlt rendszerben ismerkedtem meg, de akkor még nem esküdtünk össze semmire. Alighanem az Astoriában találkoztunk először, és ebben minden bizonnyal KPJ-nek is volt szerepe. Az is lehet, hogy ez nem így volt, mert nekem képzelő emlékezetem van, vagyis túl gyakran derül ki, hogy amire emlékszem, az nem i is úgy volt, hanem csak úgy gondoltam, mert valamiért az nekem úgy jó. De semmi baj, Cselényiről mindenki tudja, hogy ő ma a legnagyobb magyar naplóíró, majd szépen megnézi, hogy mikor találkoztunk először. Bár azon sem lepődnék meg, ha be se jegyzett volna, de azon se, ha fejből tudná. Ha valakit Cselényinek hívnak, és még ráadásul Bélának is - nekem is ez a titkos második nevem -, akkor egyrészt fölkelti az ember érdeklődését, másrészt vagy azonnal megszereti, vagy nem. Én az azonnal típushoz tartozom. Azt is hamar megtudtam, hogy kolozsvári, ami azért érdekes, mert gyerekkorom nagy részét a kolozsvári nagyanyámnál töltöttem. Ezért az én városom is, így talán érthető, hogy fokozottabban figyelek azokra, akik onnan valók. De nem lettünk barátok, nem is nagyon találkoztunk. Csak megjegyeztem magamnak, hogy van egy Cselényi Béla. Olvasgattam a verseit, és csodálatosnak találtam őket. Néha merészen ki is mondtam: az egyik legnagyobb magyar költő. Bár, ha költőket akartam bosszantani,akkor azt mondtam, hogy a második legnagyobb. Ez nagyon ügyes megfogalmazás, mert ilyenkor, ha a körmömet tépik, akkor se mondom meg, hogy ki az első. Nem azért, mert bárkit bosszantani akarok - dehogynem! -, hanem azért, mert fogalmam sincs. Ki tudja ma megmondani, hogy ki a legnagyobb magyar költő? József Attiláról ki tudta? Nevetséges dolog ítélkezni. Itt jegyzem meg, hogy az utóbbi tíz évben - amúgy megmagyarázhatatlan okokból - az engem érintő irodalmi dolgoknak mindig volt valami közük erdélyiekhez. Ezek közül az egyik legfontosabb, hogy a szintén kolozsvári - bár Bukarestbe, majd most Csíkszeredába elszármazott - Cseke Gáborral a kilencvenes évek végén elkezdtük építeni az Erdélyi és csángó költők, majd a Román költők internetes antológiáját. Ez persze azzal járt, hogy minden erdélyi származékot megkértünk, hogy adjanak ebbe verseket. Egyszer a rádió pagodájában találkoztam Cselényi Bélával. Mondtam neki, hogy szeretném az internetre vinni a verseit. Nemsokára levelező tagja lett ennek az immár száznál több költőt számláló erdélyi gyűjteménynek. Ezt azt jelentette, hogy időnként kaptam tőle egy csomó verset, és nagy örömömre azokat magam szerkeszthettem és mutathattam meg az egész világnak. Aztán rájöttem, hogy noha szinte sohasem - és akkor is csak véletlenül - találkozunk, van valami szinte abszurd, misztikus kapcsolat köztünk. Például: Kolozsváron nagyon sokáig minden reggel ott volt a házunk bejárati ajtajánál két üveg tej. És egyszer csak azt hallom a rádióban, mert Béla nyilatkozta, hogy ő bizony „munkakönyv nélküli” tejkihordó ember volt abban a városban. Nagyon is lehet, hogy a Bartók Béla utcában is ő hordta. Itt jegyzem meg, hogy én meg újságkihordóként kezdtem magas sajtókarrieremet. Bár, ha igazán van a sorsaink között misztikus kapcsolat, akkor Béla egyszer egy sajtgyár igazgatója lesz. Ugyanebben az interjúban elmondta azt is, hogy ő bizony nem vesz magához bizonyos javakat, amiket amúgy nagyon szeret, így próbál vezekelni azért, mert otthagyta Kolozsvárt. Ez nagyon meghatott. Őszintén. Ez maga Cselényi Béla, a hedonista aszkéta. Mivel én az utóbbi években naplót vezetek az interneten, és tudom, hogy Béla szenvedélyes naplóíró, egy ideje megpróbálom rábeszélni, hogy ezt a világhálón (is) tegye. Valószínű, hogy az egyik legolvasottabb irodalmi oldal lenne. Úgy egy hónapja már majdnem belekezdett, de aztán rájött, hogy ekkora nyilvánosságot csak megalkuvások árán vállalhat. Egyszerűen nem lehet mindent leírni, amit ő amúgy szokott. Elsősorban azért, mert embereket sértene. Ebben teljesen igaza van, méltányolom is.Egyébként fogalmam nincs, hogy miket szokott leírni, mert sohasem olvastam a nap- sóját. És azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. De engem ért az a megtiszteltetés, hogy én lehettem az az ember, aki majdnem olvashatott belőle valamit.) Hanem - cserébe - előszedte a gyerekkori naplóját, és azt visszük föl a világhálóra. Ez így talán nem is lenne érdekes, de ráadásul a kicsi bejegyzéseket jegyzetekkel látja el, amiből meg az akaratától, a szándékától függetlenül valami regényféle lesz, ami ráadásul szociográfiai értékű is, és bizonyos értelemben történeti jelentőségű. Abban egészen biztos vagyok, hogy egyszer majd forrásként használják egyetemisták, kutatók, nyelvészek, írók. Lábjegyzetregény. A dolog kapott egy tökéletesen végrehajtott Cselényi-csavart azzal, hogy noha a világhálóra teszszük - ami nem más, mint a totális nyilvánosság helye -, Béla a zseniális agyával kitalálta, hogy ne hirdessük meg, ne mondjuk meg az embereknek, hogy ez hol van, hogyan érhető el, hanem majd aki rátalál, az rátalál, aki meg nem, az nem. Ilyen még az internet történetében soha nem fordult elő, és teljesen jellemző, hogy én is belekeveredtem. Misztikus, delejes dolgok ezek. Mint ahogy az is, hogy néhány hete tettem föl az internetre Wartha lányom legújabb képeit. Ha úgy vesszük, ő Andrassew Iván egyik folytatása más eszközökkel. Történetesen festő. Megkapom Béla könyvét, mi a címe? Satnya Nyuszi. Csak hogy a misztikum mibenlétéről halvány fogalmunk legyen, minden kommentár nélkül sorolom a lányom legújabb képeinek címét: Viszik fürdetni a nyuszit, A játéknyúl beesett a mosógép mögé, Nyúl az ágy alatt, Levitálé nyulak kartondobozokban, Konyha asztal alatt verekedő nyulak, Bárdot madzagon húzó nyúl. Ez van. Tessék szeretni Cselényi Bélát! Andrassew Iván