Népszava, 2004. november (132. évfolyam, 255–279. sz.)

2004-11-13 / 265. szám

4 SZÉP SZÓ 20 NÉPSZAVA 2004. NOVEMBER 13., SZOMBAT Utolsó versek, utolsó képek „A haldokló Janus Pannonius Hírnevemet testemmel a gyászos perc elorozta: így halmozz, nyomorult, kincseket, ócska Vagyont!” (1472) (Tellér Gyula fordítása) A névsor: Janus Pannonius, Balassi Bálint, Zrí­nyi Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Petőfi Sándor, Vörös­marty Mihály, Tompa Mihály, Arany János, Komjáthy Jenő, Vajda János, Ady Endre, Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső, József Attila, Juhász Gyula, Dsida Jenő, Karinthy Frigyes, Babits Mihály, Reményik Sándor, Radnóti Miklós, Szép Ernő, Szabó Lőrinc, Sík Sándor, Áprily Lajos, Kassák Lajos, Füst Milán, Sinka István, Szilágyi Domokos, Kormos István, Nagy László, Rónay György, Pilinszky János, Jékely Zoltán, Illyés Gyula, Puszta Sándor, Márai Sándor, Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Vas István, Baka István, Petri György, Orbán Ottó - íme a magyar költészet. A magyar költészet egy-egy darabja egy kötetben. A kiindulást, azaz a válogatás szempontját ekként lehet összefoglalni: „Költőink utolsó verseit egy kötetbe foglalni érdekes és különleges vállalkozás volna” - ez a mondat egy krisztinavárosi gimnázium irodalo­móráján hangzott el, Vörösmarty Fogytán van a napod... című versét elemezve. A tanár, Nyáry Zsigmond több alkalommal kimondott gondo­lata végül megsokszorozta az érettségire készülő osztály lendületét - könyvtárak, könyvespolcok, életművek s ezzel a legnagyobb magyar poéták váltak a fiatalok közeli ismerőseivé, hogy a gyűjtemény méltó búcsúajándék legyen, így magyar költők utolsó verseiből készült váloga­tás megkerülhetetlen, nagy költemények és az utolsó hetekben készült töredékek különös csil­lagzataként. Az írások tükrében távozó tekinte­tek: a költők kései portréi. A teljesség felé - a teljesség igénye nélkül - „míg fénybe nem ful­lad a tinta...” Az eredményt egy diák, Réti László állította sorba; az összefoglalt kincsek láttán nyilván­való, hogy az anyag túlnőtt eredeti szándékán s­zíves kötetté érett. Az IGEN Katolikus Kulturális Egyesület vál­lalkozott a kiadvány szerkesztésére, az utolsó verseket kibővítvén az utolsó portrék társaságá­val. A képeket a Petőfi Irodalmi Múzeum bo­csátotta a kiadó rendelkezésére. Ha van értelme gimnáziumba járni, ha van értelme könyvet kiadni, ha van értelme olvas­ni, ha van értelme lelkesedni, ha egyáltalán van értelme csinálni valamit, akkor egy ilyen kötetért érdemes. Ami csak úgy van, ára meg nincs. B. I. Kép/könyv-tár A legnagyobb magyar „múzeum” Amikor 1957-ben a hazai képző­művészet legkiválóbb (megma­radt) értékeinek gyűjtésére és be­mutatására létrejött a Magyar Nemzeti Galéria, az új intézmény képanyagának alapját a Szépművé­szeti Múzeum korábbi Új Magyar Képtárának mintegy hatezer műal­kotása adta. Az azóta eltelt időszak állománygyarapításának köszön­hetően ma a MNG XIX-XX. szá­zadi gyűjteményének festészeti kollekciója - az intézmény honlap­ja szerint - mintegy 11 ezer darab művet számlál. Mindezeket a szá­mokat csak azért érdemes felidéz­nünk, hogy mégis legyen valame­lyes összehasonlítási alapunk, ami­kor azt mondjuk, hogy mostantól egy (részben, de mindenképpen ezzel a most megjelent második kötettel teljessé lett) új kiadvány­ban a magyar festészet 1892-től 1964-ig terjedő, nem egészen há­romnegyed évszázadából nem ke­vesebb, mint pontosan 2469 műal­kotást lehet megcsodálni. És bár a csodálat tárgyai között persze ott vannak a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményének legkiemelkedőbb jelentőségű festményei is, de ez a kétkötetes, összesen csaknem más­fél ezer oldalas, nagyalakú album formájában létrehozott „lapozható múzeum” ráadásul annyival több a várbelinél, hogy ebben annak az anyaga mellett még további 69 ha­zai és határokon túli múzeumnak, valamint 180 magángyűjtemény­nek az adott korszakból származó legizgalmasabb festészeti kincsei is helyet kaptak. Vagyis ez a válo­gatás így együtt még soha nem lá­tott teljességében mutatja be a múlt század fordulójától szinte a kortár­sakig ívelő magyar festészet - szó szerint is színe (és persze formája) - legjavát. A két kötetből az elsőt nagyjából egy év óta már ismerhettük, hiszen akkor jelent meg a Kieselbach Ga­léria kiadásában a Modern magyar festészet című hatalmas munka első része (1892-1919 - amely azóta el­nyerte a 2003-as év Szép Magyar Könyv díját), most pedig itt van a még annál az akkori, ötkilós kiad­ványnál is testesebb (pontosan 6,68 kilogrammot nyomó), még több (ezúttal több mint másfél ezer) ké­pet tartalmazó folytatás (1919— 1964), teljessé téve ezzel a Kiesel­bach Tamás művészettörténész-ga­lériás és több mint húsz munkatársa ötévnyi munkájával létrehozott, minden eddigi hasonló vállalkozás­nál gazdagabb és teljesebb „tárla­tot” a magyar festészet történetéből. Méghozzá egy hihetetlenül izgal­mas, nemcsak eddig sok esetben még soha nem látott, eddig ismeret­len képeket is felfedező, de az egyes alkotók, az egyes alkotások közötti művészettörténeti összefüggésekre is rávilágító, a nézőben nemcsak kérdéseket megfogalmazó, de azokat éppen a nagyon is tudatos szerkesz­tése nyomán jórészt rögtön meg is válaszoló összeállításban mutatva be a - most látható csak igazán, hogy valójában men­nyire is - gazdag magyar képzőművészetet. „Mi az alapvető célja a leendő könyvvel?” - kérdezték az al­­bum(ok) megjelenése előtt Kiesel­bach Tamást egy interjúban, amire ő így válaszolt: „Hogy olyan korsza­kos mű legyen, amelytől kezdve másként tekintenek külföldön a ma­gyar művészetre.” Nos, azt hiszem, nyugodtan elismerhetjük, Kiesel­bach Tamás elérte a maga elé tűzött „alapvető” célt: a két vaskos kötet­nek - és mindenekelőtt persze a ben­nük foglalt képeknek - a határokon túl remélhetőleg minél szélesebb körben történő megismerése után egészen biztosan máshogyan fog­nak majd a magyar képzőművészet­re tekinteni külföldön. Sőt Kiesel­bach Tamás szerintem még ennél is többet ért el, ezután a két kötet után ugyanis a magyar művészetre ideha­za is másként kell majd tekintenünk, sokkal büszkébben, mint ahogy ed­dig tehettük. Martos Gábor Szabad lexikon Ez emu: strucchoz hasonló, földön fészkelő, nagytestű madár, amely kedveli a napot, házi­­asítva meghálálja a szerető gondoskodást. * A kisemu csőrével hosszan kocogtatta belülről a tojás héját, míg az egyszer csak megrepedt, és a kisemu kitotyogott a világba. Volt nagy öröm az emucsaládban. A kisemu volt a máso­dik gyermek a famíliában. Emupapa és emu­mama különösen büszke volt rá. A kisemu már az óvodában kitűnt szorgalmával, figyelmé­vel, udvariasságával. Általános és középisko­láit kitüntetéssel végezte, az egyetemre fel­vételi nélkül jutott be, mert megnyerte a bioló­giai tanulmányi versenyt dolgozatával, mely­nek címe „Az egykor Ausztráliában fészkelő madarak európai adaptációja és hasznosítása” volt. Hamar szerzett két doktorátust (Dr. phil., dr. techn.), és munkába állt egy multinacionális cégnél. A ranglétrán gyorsan emelkedett, egy prezentációja annyira megtetszett a vállalat amúgy rettegett elnökének, hogy hamarosan megtette részlegvezetőnek, majd kelet-euró­pai alelnöknek. Néhány külföldön eltöltött év után a hazai brand­ első embere lett, nevéhez több fontos újítás fűződik. Időközben szép fészket rakott, maga is csa­ládot alapított, s helyes kisemui születtek. Fe­lesége messze földön irigyelt szépség volt, aki nemcsak nagyszerű alakkal, csinos arccal, igé­ző szemekkel bírt, de mint háziasszony is nagyszerűen megállta a helyét, konyháját messze földön irigyelték. Egy idő után a mi emunk már unta a napi ro­botot, nem tette boldoggá, hogy sok pénzt ke­res, és szakmailag nagyot alkothat, így hát ön­állósította magát, s a maga fejlesztette tojás­keltető, illetve toll-újrahasznosító találmányára alapozott saját kisvállalkozást hozott létre. Természetesen a siker itt is gyorsan beütött, a kétszemélyes cégből hamarosan nagyvállalat lett. Már nemcsak emuknak, de a régi verseny­­t társ struccoknak is szolgáltattak, szerezve ezzel elég sok ellenséget. Amikor már ez is uncsinak tűnt, átadta a cé­­­­gét az egyik fiának, és jótékonysági alapítvány szervezésébe fogott. Nehéz sorsú madarak, fő­leg kakasok által bántalmazott tyúkok és re­ j­pülni már képtelen rétisasok megsegítésén fá­radozott, de egy idő után létrehozott egy „pi­zsamaalapítványt” a lovak és szamarak által hátrányos helyzetbe hozott zebrák megsegíté­sére. Korán kelt, későn feküdt, mindig látott-fo­­j­tott, fészke előtt rendszeresen sorban álltak a támogatásra várók. Még szabadságra sem na­gyon ment - arra majd ráérek, ha elfogyott a munka - tréfálkozott. Gyakran szerepelt a tár­sasági lapok címoldalán, jótékonysági bálokra hívták és iskolákba, hogy meséljen a karrierjé­ről. Aztán egy szép napon elvágták a nyakát, ki­belezték, az emuaprólékot különtették a húsle­vesnek, a mellehúsából sztéket sütöttek áfonyá­val, a combját pár­ kúppal szervírozták. Bizony­isten ritka az ilyen jó emu. Dési János Hurka Cigoda Bánffyhunyad (románul Huedin) a Nagyváradot Ko­lozsvárral összekötő 1-es számú főút mentén fekszik, Cluj-Napocától majd 50 kilométerre. Kalotaszeg fővá­rosa, úgy tízezren lakják, ebből már csak háromezer a­­ magyarok száma. A cigodák már messziről látszanak, amikor a Bánffy­­hunyad/Huedin felé haladó autó az utolsó dombra is felszalad, onnan megpillantható a távolban remegő vá­ros, amint meg-megcsillannak a cigodák tetői. Olyan épület, olyan szó, hogy cigoda, nincs. Bár mint látható, hallható, mégiscsak van. Ez a szó egy bravúros képalkotás, tökéletes nyelvi lelemény, ami magán viseli alkotója ironikus zsenijét. A cigoda a „cigány” és a „pa­goda” szavak összeolvasztásából született. Azokat az épületeket jelöli, amelyeket cigányok építtettek s ame­lyek első blikkre pagodára emlékeztetnek. A cigodák tetejét fénylő alumíniumlemezzel borítják. Az alumíniumlemeznek éppen az a funkciója, hogy csillogjon a napsütésben, esőben, ködben, de még hava­zásban is, mint valami tükör verje vissza a fényt, így a messziről érkezőnek is biztos tájékozódási pontot je­­­­lent, ahogy egy világítótorony is a tévelygő hajósnak a nagy sötétségben. Az alumíniumnak - szemben a bá­doggal - az az előnye, hogy nem oxidálódik, megőrzi mindenkor a fényességét. S miután az épületek soktor­­nyúak, a tetők bonyolult vonalvezetésűek, ezért bátran­­ mondhatjuk, hogy a tető igazi bádogosremeklés. A csip­­kézés, a megannyi kanyarulat, kitüremkedés, cikcakk a bádogosmester egészen elképesztő szakmai bravúrja. A középkorban ezért biztos, hogy kitolják a szemét, soha másnak még csak hasonlót se készíthessen. Az épületek tulajdonképpen paloták. Ezt szó szerint kell érteni. Nem villák, nem nagy házak, hanem többsé­gükben 3-4 szintes paloták. Hatalmas lépcsőház fogad­ja a belépőt, magasra futó lépcsősor vezeti az emeletek­re, óriási terek, termek, szobák közé. A cigodáknak azonban van egy közös tulajdonságuk: •« egy-két kivételtől eltekintve nincsenek befejezve. La­katlanok. Ha belép valamelyikbe az ember, akkor az évek óta félbehagyott építkezés romjain kell keresztül­gázolnia. Nyers betonokon és téglafalak között lépked, törmelékhalmokon szökken át, és úgy kell kióvatos­kodnia a balkonok szélére, nehogy korlát hiányában a mélybe zuhanjon. A cigodák apró családi házak mellé épültek, mond­hatni, nem is a legjobb környékre, nem a város - ha an­nak van egyáltalán ilyen? - elit negyedében. Azért ide, mert a szemközti hegyekből anno ideláttak falvaikból a cigányok, nekik ez a környék volt az ígéret földje. A terület meglehetősen lepusztult, szegény emberek lakják, ezért aztán nem meglepő, hogy itt csirke kapir­­gál a szemétben, a kert végén disznó röfög, koszos gye­­­­rekek játszanak az utcán. Viszont a 20 év körüli cigány­­ lányok gyönyörű hímzett blúzban, földig érő tarka szoknyával seprik a port, nyakukban ujjnyi vastag aranylánc, tenyérnyi Ferenc József-medál. A cigodák elsősorban tulajdonosuk dicsőségét, de fő­leg gazdagságát hivatottak hirdetni. Nem az a lényegük, hogy valaha is elkészüljenek, hogy abban lakjanak, ha­nem hogy bizonyítsák: vannak. Öncélú emlékművek ezek, mint a Taj Mahal, a gazdagság kivagyi bizonyíté­kai. S ezt azzal is jelzik, hogy a nekik legelőkelőbbnek számító autó, a Mercedes emblémájának motívumait is felhasználják, ezekkel díszítik a kupolákat, kertkapukat. Átlag úgy 7 milliárd lejbe, körülbelül 45 millió fo­rintba kerülnek. Ami Erdélyben, Romániában elképesz­tő összeg, vagyon, ennyi pénze - csak egy ilyen emlék­műre - halandónak nincs, munkával, de még üzletelés­sel sem lehet ezt megkeresni. Hogy mégis miből lesz a román romának ennyi pén­ze, arról helyben megoszlanak a vélemények. Abban mindenki egyetért, hogy nem tisztességes munkából, merthogy egész nap seftelnek, ügyeskednek, bizniszel­nek, a helyiek kész tényként mondják, hogy lopnak és csalnak, kéregetnek, meg mindenféle trükköket eszel­nek ki, hogy másoktól pénzt nyúljanak le. Például le­ j fényképezik a csillogó kupolájú cigodákat, és a színes fényképekkel állítólag végigtarhálják Európa keresz­tény közösségeit, mondván, hogy templomépítésre gyűjtenek. Vannak, akik azt állítják, hogy uzsorakamatra kölcsö­nöznek pénzt, ötvenszázalékos hozamra, azonban a vá­rosi rendőrkapitány ezen csak nevet, mondván, szegény embertől maximum a szegénységét meg rossz tévét, ócska bútort lehet elzabrálni. Mások azt mondják, hogy a lótartásból, kupeckedésből szerezték a vagyont, de hát ebben a mai motorizált korban ez is valószerűtlen. A rendőrkapitány arra a megoldásra szavaz, hogy a forradalom után a cigányok - élve a szabadság adta le­hetőséggel - csapatostul Nyugatra utaztak, az itteniek például Írországba, és amikor asszonyuk, lányuk, nőjük terhes lett, akkor ott meg is szült. Az így világra jött csöppség (a jus soli - a születés helye - elve alapján) au­tomatikusan ír állampolgár lett, s eztán családját megil­lették és illetik mindazok a segélyek, támogatások, jut­tatások, amik egyébként minden más ír állampolgárt. Feltehetően önmagában ebből sem tennének szert mesés vagyonra, de ez így együtt - uzsorástul, kupeces­­­­tül, lejmolástul - meghozta az anyagi sikert. Amely mellé intellektuális vagyontárgyként még az angol­­nyelv-tudás is jutott nekik. így születtek meg Bánffyhunyadon ezek az engedély nélkül felhúzott és immár el nem tüntethető torzóépüle­tek (bármennyire is reménykedik ebben a város alpol­gármestere), amelyek egyszerre őriznek magukon a ja­pán pagodákra, az indiai maharadzsák kastélyaira, az arab kalifák palotáira hasonló jellegzetességeket. Ez a bájos összevisszaság, rumli, zűrzavar végül is szívet­­lelket melengető romantika, ami szemnek is tetszetős a helyi lepusztultságban. Balkáni az egész, de a szó me­diterrán értelmében. Az épületek tehát valódi turistalát­ványosságok, építészeti unikumok, ezért aztán aki ko­­csival Kolozsvárra megy, az álljon meg tíz percre Bánf­fyhunyadon, azaz most pontosabb csak a Huedinen megjelölés, és nézze meg ezeket közelről is. Boros István I

Next